Ki Taehyung
7. A japán megszállás és következményei
Japán politikai feltűnése valami elképzelhetetlent juttatott kifejezésre, s ez a nagyhatalmak között Japán számára előnyös helyzetet teremtett. Számos csalárd államszerződéssel Japán biztosította jogát Koreára. 1905-ben Amerika Japánnal titkos szerződést kötött, amely elismeri Japán uralmát Korea felett. 1910. március 22-én erőszakkal eltávolította a kormánytisztviselőket a királyi udvarból. Minden jogot és szerződést, amivel Korea mint önálló állam rendelkezett, Japán vett át. E napon a világ egyházai szolidaritást nyilvánítottak a koreai egyházzal, és megállapították: „Egy dicső kultúrájú, erkölcsű és hosszú történetű ország megy most pusztulásba”.
1906-1909 között számos iskolatörvényt hoztak azzal az ürüggyel, hogy az iskolarendszert egyszerűsítik, és a gyakorlatias nevelésmódot helyezik előtérbe. Japán a nevelés minden faját alárendelte a gyarmatosítás céljának. A japán nyelv oktatására heti hat órát irányoztak elő.
1911 augusztusában a gyarmati igazgatás új nevelési tör-vényt bocsátott ki. A nevelés fő célja Koreában az volt, hogy a császári előírásokhoz híven a japán érdekeket szolgálja, a koreaiakból jó japánok nevelődjenek. 1915 márciusában a magániskolák számára új törvény lépett életbe. Az ellenőrzést, a felügyeletet megszigorították. A magániskolákban a gyarmati kormányzat által előírt tanterv szerint kellett tanítani: a tanítóknak folyékonyan kellett japánul beszélni, mert anélkül nem kaptak tanítói engedélyt. Az éppen most alakult iskolákban tíz éven belül érvényt kellett szerezni ennek a törvénynek. Így próbálták meg elaltatni ezenkívül a magániskolákban is az istentiszteletek és bibliatanulmányok által felébresztett öntudatot. Az állami beavatkozás célja az volt, hogy a keresztény vallást a nevelés területéről kiszorítsa.
Ettől a törvénytől az egyház és a misszionáriusok megrémültek. Megpróbáltak ez ellen közös intézkedéseket tenni, de sok akadály állta útjukat. Ilyen körülmények között a misszionáriusoknak nem volt könnyű közös irányvonalat találni.
Harris, a metodista egyház püspöke azon a véleményen volt, hogy az alkalmazkodás az idő követelménye. Csoportja alávetette magát a gyarmati kormányzat törvényeinek. Ennek ellenkezőjét vallotta a presbiteriánus egyház: az iskolákat minden hivatalos elismerés nélkül tovább kell vezetni, és tekintettel a bibliai nevelésre és a gyarmatosítás elleni irányra, semmilyen engedményt nem szabad tenni. Csak két hitvallásos iskola kért hivatalos elismerést. A nevelés kritikus helyzetbe került.
Egységre jutás nem volt várható, de a remény még megmaradt. 1917-ben, amikor az ellentétek a gyarmatosító hatalom és magániskolák között a legjobban kiéleződtek, a pyongyangi iskola igazgatója a következő felhívást tette közzé: „Tegyük ügyünket Isten kezébe, és várjunk, Van még néhány év időnk. Nem akarunk olyan iskolát irányítani, ahol tilos a Biblia tanítása. Ezt a hatóságnak is meg akarjuk mondani. Istennél találjunk oltalmat!”
8. Az 1919-es év függetlenségi mozgalom
A japán gyarmatosítás idején nemcsak a koreai egyház, hanem az egész nép szenvedett. Olyan idő volt ez, amikor a nép nemzeti szégyenben, csüggedésben és teljes kiszolgáltatottságban élt. A megszállás után sokan északra, Kínába és Mandzsúriába vándo-roltak, Mandzsúriában a koreaiak száma elérte az 1, 06 milliót. Egy Pusanból származó missziói jelentés a helyzetet 1913-ban a következőképpen írja le: „A legrosszabb esetben az egész gyülekezet minden tagja kivándorolt. Ezért láthatunk elhagyott, üres egyházi épületeket”. A kivándorlásnak gazdasági és politikai okai voltak.
A világháború után Párizsban 1918 és 1920 között különböző békekonferenciákat rendeztek. A kis népeknek is megígérték a függetlenséget. Az önrendelkezés joga a koreaiak reményét is megnövelte, különösen azokét, akik száműzetésben éltek. Ennek alapján jelentette ki 1918. nov. 13-án a Chungkwang egyesületnek 300 tagja Mandzsúriában a Japántól való függetlenné válást.
1919. febr. 8-án 600 koreai diák követelte Tokióban a felszabadulást. Egész sor cikket és záradékot jelentettek meg a felszabadulás érdekében. Ezt a törekvést támogatták honfitársaik, akik részt vettek a szabadságmozgalomban, amely egy hónappal később egész Koreára kiterjedt.
A Sam-Il mozgalom 1919. márc. 1-jén bátorítást kapott a népek önrendelkezési jogának meghirdetése és a koreai király halála által. A döntő indítékot mindenesetre a belpolitikai helyzet szolgáltatta, pl. a koreai nép függetlenségi törekvése, a főkormányzó katonai közigazgatása, a botbüntetés gyakorlata, a nép egysége megbontására tett kísérlet, esélyegyenlőtlenség a törvénykezésnél és hivatalokban, a sajtó, vallás és gyülekezési szabadság megszüntetése, a vallási és nemzeti öntudat megsemmisítésének kísérlete, külföldre utazás megtiltása még tanulmányügyben is, a jó szántóföldek kisajátítása, a koreai ifjúság szétzüllesztése és kényszerkivándorlása Mandzsúriába.
Ezeknél a problémáknál az egyház megmutatta felelősségtudatát, és megoldási módokat mutatott. Mint hitközösség, az egyház nagy szerepet játszott pl. a titkos közlemények és fontos tájékoztatások továbbításában.
A függetlenségi tiltakozásokat 1919. 3. 1-jén nem a szabadság követelése határozta meg, hanem mint tűz terjedt szét kifejezve azt, hogy Korea független ország. Ebben a tiltakozásban keresztények, chundisták, buddhisták egységbe tömörültek, hogy ez által a tiltakozásnak össznemzeti jelleget adjanak. Semmilyen zsinat, egyházi vezetés, felügyelő csoport stb. nem szervezte, hanem a tiltakozók, mint egyének tömörültek közösségbe. A Sam-Il függetlenségi nyilatkozatot 33 személy írta alá, akik közül sokan a presbiteriánus és metodista egyház tagjai voltak. A népgyűlés képviselői 1919. 3. 1-jén nyilvánosságra hozták a „függetlenségi nyilatkozatot”, velük egyidőben tették ezt a diákok és a tüntetők is.
Ez a mozgalom több mint hat hónapig tartott, és két millió ember vett benne részt. Ennek folyamán 218 gyülekezetben 1500 gyűlést tartottak. A japán rendőrség 46 948 embert vett őrizetbe, 7509-et megöltek, 15 961 megsebesült. 715 házat, 2 iskolát felgyújtottak, a valóságban azonban az áldozatok száma nagyobb volt.
Az egyház a mozgalom középpontjában volt, és a keresztény iskola a tüntetés élén állt. Ebből kifolyólag a koreai egyháznak mérhetetlen kára származott. 202 egyházi embert bebörtönöztek, a halottak száma 41, ezenkívül 1642-t fogságban vertek agyon, s 12 templomot felperzseltek. Egyedül Hambuk körzetében 26 embert öltek meg. Ezáltal a koreai egyház története egy fejezettel bővül.
A külföldi misszionáriusok különböző módon viselkedtek a függetlenségi mozgalommal szemben. Voltak, akik azt hangoztatták, hogy a vallást a politikától el kell választani. Ezek megpróbáltak szigorú semlegességben maradni Japán és Korea között. Valóban a misszióközpontok utasításaiban, amit az egyes misszionáriusok számára kiadtak, olvashatjuk, hogy a misszionáriusoknak nem volt szabad politikai ügyekbe keveredniük. Ennek alapján sok koreai kétségbe vonta, hogy a misszionáriusok az ő oldalukon állnak.
Néhány misszionárius azonban nem tagadta meg emberjogi álláspontját. Ezek értesítették a világ nyilvánosságát a japán erőszakosságokról.
Mindezek ellenére a Sam-Il mozgalom nem ért el sikereket. Japán beavatkozás egyre kegyetlenebb lett. Azonban a koreai kereszténység és a függetlenségi mozgalom kölcsönhatásai azáltal is nyilvánvalóvá lettek, hogy a keresztények száma növe-kedett, és az ébredési mozgalom éppen olyan robbanásszerűen folytatódott.
9. A sintoizmus kényszere, elnyomó szerepe
Amint Japán rájött arra, hogy a függetlenségi mozgalmak következtében az engesztelhetetlen erőszak-politikát tovább nem folytathatja, a főkormányzóság a célirányos kultúrpolitikában látott megoldási lehetőséget. Ez azonban a csőcselék uralmához vezető stratégia volt, amelyben a koreai nép eljapánosításának terve rejtőzött. Japán mindenekelőtt a konfucianizmust követelte, amely az emberi kapcsolatokban a hívek szellemiségét fejezi ki. E tézis alapján kellett a koreai népnek Japánhoz tartozni. A koreai egyház, amelynek alapja a népmozgalom volt, a sintoizmus gyakorlására lett kényszerítve. Ez szolgálta a koreai egyház legyengítését.
A következő szakasz megvilágítja majd a sintoizmus lényegét, célját és a vele kapcsolatos üldöztetéseket. A sintoizmus vallásban a japán császárt és a szamurájok szellemét kell imádni. A koreai nép feltétlen engedelmességre kényszerítése céljából terjesztette Japán ezt a vallást, és szertartásai által megkísérelte a nép gondolkodásmódjának militarizálását is. E valláshoz tartoznak Japán hagyományai és vallási szokásai. Ezzel a kultusz-gyakorlattal könnyen uralom alá vonhatónak tartották Koreát.
A megszállás kezdetén a sintoizmust a népre kényszerítették azáltal, hogy a japán császár képét kellett tisztelniük. Ez azonban nem maradt szó nélkül. 1930-ban változás történt. Japán a valláshoz kapcsolta – cél gyanánt – a nevelést is. Így a szertartások a ker. iskolákba is bekerültek. Az elején ezt minden keresztény iskola megtagadta.
Az egyre jobban fokozódó nyomások és erőszakos kényszerítések alatt 1939-ig a legtöbb presbiteriánus egyház iskoláit bezártatták. Ezzel ellentétben a metodista és a kanadai presbiteriánus egyház misszionáriusainak nem voltak különösebb nehézségei, mivel ők a sintoizmust „nemzeti udvariasságnak” tartották.
1938-tól Japán a sintoizmus gyakorlatát nagy erővel kény-szerítette a koreai egyházra. Jogerőssé lett az „Egyház gyakorlati részvétele” rendelet, amely engedélyezte a laikusoknak a sinto szertartásokon való részvételt.
Rendőri segédlettel a főhatóság keresztülvitte, hogy az egyes gyülekezetektől a zsinatig, illetve a központi zsinatig a sinto szertartásokat elfogadták. Ebben a időben egyeztek meg így a metodista és katolikus egyházak is. Ezután lépésről lépésre presbiteriánusi kis zsinatok egymás után beleegyeztek és végül az általános zsinat is. Ennek alapja az 1939 áprilisában jogerőre lépett vallástörvény lett. A gyarmati hatalom a sintoista elemeket mint hazafias részt beépítette a keresztény szertartásba, és egy sintoista szekrényt, ereklyetartót építtetett a templomokba. Ez nagyon károsan hatott a koreai egyházra, amely ez időben növekedni szeretett volna.
Persze főleg a presbiteriánus egyház teológiai hallgatók és lelkészek, presbiterek részéről különböző formákban volt ellenállási mozgalom. Joo Kichul lelkész, aki életét áldozta a sintoizmus elleni harcban, pyongyangi teológiai iskolában „Sziklaszilárd döntés” címmel tartott prédikációt, amely az akkori keresztények szellemiségét foglalta össze. Az ellenállási mozgalommal összehasonlítva a vezető személyek sintoizmus elleni harcra személyi keretekben maradt. Később azonban éreztette hatását az egész országban. A presbiteriánus egyház tagjai nagyobb számban vettek részt a harcban. A következő számok hűen tükrözik az egyes felekezetek tevékenységét: 127 presbiteriánus, 7 metodista, 2 üdvegyházi, 12 dongakeresztény és 1 adventista volt közöttük. Az ellenállás miatt bebörtönzöttek száma kb. 2000 volt. 200 gyülekezeti házat bezártak, 50 ember mártírhalált halt. A hiányos kutatás még a mai napig sem tudott teljes névjegyzéket összeállítani.
Ebben a részben azokról az üldöztetésekről szóltunk, amelyeket a japánok okoztak a koreai népnek és egyháznak. A koreai egyház azonban a kegyetlen elnyomás ellenére sem pusztult el. A rövid ideig tartó, 1939–45 közötti stagnáláson kívül, amikor az egyházra nehezedő nyomás a legnagyobb volt, a koreai egyház lépésről lépésre erősödött. Volt időszak, amikor fogyás mutatkozott. Mindezek ellenére a növekedés 1910 és 1940 között 234 százalékos volt.
1910 1920 1930 1936 1940
Presbiteriánus 140 470 153 915 194 678 341 700 328 648
Metodista 32 222 31 875 46 492 54 636
A koreai missziótörténet fejlődése rendkívüli dolognak látszik. Ezt a tényt támasztja alá ez a megállapítás is: „A koreai kereszténység üldöztetés alatt keletkezett és növekedett”.
Figyelemre méltó, hogy ennek a fejlődésnek milyen alapjai ismerhetők fel. Először a koreai keresztényeknek volt erejük az üldöztetések elviselésére, szembeszállt az imperialista uralommal, és hit által erőt ad a csüggedő népeknek. Ebben a fő szerepet elsősorban az evangelizáció játszotta. Másodszor ettől kezdve a hit arra az alapra épült, amit a nyugati misszionáriusok hirdettek. Ez a reformátori hagyományokban való hit és Isten igéje iránti feltétlen engedelmesség volt. Ebben egyesült a hit és teológia. Harmadszor az egyház vezetői egy eszméért küzdöttek, amely Kálvin történetteológiai jelmondatában így áll: „Soli Deo gloria” (Egyedül Istené a dicsőség). A reformáció idejének jelmondata, „Soli Deo gloria, sola gratia, sola Scriptura”, a koreai egyháztörténet idején újólag időszerű lett.
10. 1945-től a jelenkorig
Egy nap fordulópontot jelent Korea történetében. 1945. augusztus 15-e volt ez a nap, amikor a koreai nép az üldözésektől, elnyomásoktól felszabadult. A japán elnyomás 36 évig tartott. A koreai nép a politikai újjászületés napján egy haladó közösséget akart felépíteni. Ebben a reményteljes időben a koreai egyház azonban nagyon megosztott volt. Az idő szülte problémák az egyházban olyan szétágazóak voltak, hogy a japán megszállás végén a koreai egyház hitvallásilag nem volt már egységes. Nem sejthette senki, hogy Koreát Észak- és Dél-Koreára osztják. Senki sem tudta elképzelni, hogy a kommunisták által megszállt északi részben az egyházat és a keresztényeket ismét üldözni fogják az ateisták. Az 1950. év Korea számára sok szenvedést hozott. 1950. június 25-én kitört a koreai háború, amelyben a népesség is, az egyház is felbecsülhetetlen veszteségeket szenvedett.
A háború után néhány misztikus mozgalom keletkezett. A konzervatív és liberális csoportosulások között azonban teológiai vita támadt, amely a felekezetek közötti megosztottságot még növelte. A keresztények összlétszáma mégis emelkedett.
10.1. Az egyház helyreállítása a felszabadulás után
A politikai függetlenséggel 1945. augusztus 15-én minden keresztény, aki a sintoizmus elutasítása miatt került börtönbe, visszanyerte szabadságát. A fogságba került 70 keresztény közül 50 életébe került a fogság, és csak 20-an élték túl.
A kiszabadult lelkészek és laikusok megpróbálták a le-gyengült egyházat újjáépíteni. Az újjáépítés egyik szakasza a felszabadulás és a koreai háború közötti időre esik (1945-50). Pyongyangban a Changdaehyun közösségben a felszabadult keresztények összegyűltek, és két hónapon át azért imádkoztak, hogy a koreai egyház újjáépüljön.
1945. szeptember 20-án programot hirdettek, amelyben a következő kívánságaikat terjesztették elő: 1. Az egyházi vezetőknek, akik mint lelkészek vagy presbiterek részt vettek a sintoista szertartásokon, bűnbánatot kell tartaniuk, és csak a megtisztulás után folytathatják szolgálatukat. 2. A nyilvános bűnbánathoz tartozik a magukba nézés és lelkiismeret-vizsgálat. A lelkészeknek legalább két hónapig kell bűnbánatot tartaniuk. 3. A lelkészek és presbiterek távollétében kivételesen diakónusok és laikusok is vezethetik az istentiszteletet. 4. Ezt az egyházépítő tervet egész Koreában közhírré kell tenni és gyakorolni kell. 5. A lelkészképzés megkezdésére azonnal teológiai iskolákat kell szervezni.
Ennek a szándéknak ellenálltak azok, akik a japán gyarmati uralmat kiszolgálták. A viszálykodástól is eltekintve nehéz helyzetben volt az egyház Észak-Koreában, mert abban a térségben szovjet katonák állomásoztak. Ez a tény, hogy az országot az északi szélesség 38. fokánál kettéosztották, a koreai keresztényekkel sejtette, hogy az északi rész a kommunizmus uralma alá kerül.
A felszabadulás után az észak-koreai kommunisták a Szovjetunió támogatását élvezték. Közben Észak-Koreában megszerveződött a kommunista irányzatú kormányzás. Ez az egyház újabb üldözését jelentette. Az egyház elbuktatásának céljából 1946. november 3-án a kommunisták választást rendeztek. Mivel ez vasárnapra esett, az egyház ez ellen tiltakozott. A kommunisták éppen ezt várták az egyháztól. Minden tervszerűen ment. Az ellenfelek, akik a kommunistáknak ürügyet szolgáltattak, börtönbe kerültek. Közülük sokat kényszermunkára vittek. 1946. november 28-án a kommunisták létrehozták a Keresztény Egység szervezetét, és az ébredésprédikátort, Kim Ikdoot arra kényszerítették, hogy írják alá a belépési nyilatkozatot. A manipulációk ezzel nem értek véget. A dél-koreai egyházat elvetették, leírták. A Keresztény Uniót elutasító lelkészek börtönbe kerültek, a hívek vagy délre menekültek, vagy titokban gyakorolták vallásukat, miközben a kommunisták a templomot iskolává vagy tanácsteremmé alakították. A felszabadulás után Dél-Koreában másként alakult a helyzet.
A japán elnyomás és kizsákmányolás itt még erősebb volt. Más nehézség is adódott, kevés lelkész menekült meg a fogságtól, illetve tudott elrejtőzni. Ezért az újjáépítés mozgalma nem volt olyan erős, mint az északi részben. Északon a bűnbánatra az ébredés ösztönzést adott az egyház újjáépítésére. Délen az egyház hajlott arra, hogy a gyarmatosítás idejéből maradt hitvallásokat minden felülvizsgálás nélkül egyszerűen elfogadja.
1945. szeptember 8-án az amerikai misszionárius, Underwood által alapított szöuli Saemunan közösségben metodisták és presbiteriánusok jöttek össze és megtárgyalták a hitvallások továbbfejlesztésének kérdését. Az a lehetőség, hogy mindketten új utat találjanak, meghiúsult, mert a metodista vezetők egyoldalú előterjesztésükhöz szigorúan ragaszkodtak.
A kommunistává lett, északról menekült lelkészeket a zsinat befogadta, ha három más lelkész ajánlotta őket. Pár száz lelkész folytathatta így délen a szolgálatát újból. Ez segítette az egyházépítést.
1945. szeptember 8-án a metodista egyház létrehozta az „újjáépítés központját”. Bár néhány tervét ismertette, mégis csak kevés egyház csatlakozott hozzá. 1946 januárjában újból megnyílt a metodista teológiai iskola.
A gyarmati uralom idején a koreai evangélikus egyház általános zsinatát is feloszlatták. 1945. szeptember 11-én az evangélikus egyház általános zsinatának képviselői is összegyűltek, és következő napirendi pontokat tárgyalták:
Saját teológiai iskola megnyitását, a folyóirat újra megjelentetését és más, az újjáépítéssel kapcsolatos terveket. Ez a felekezet eddig a koreai evangélikus egyház „Jézussal a kelet-ázsiai misszió-ért” nevet viselte. E nevet a „koreai üdvegyház” névre változtatták. 1946 októberében az Üdvhadsereg is felújította tevékenységét. 1947 áprilisában Lord misszionárius felkereste Koreát, s az Üdvhadsereg generálisa lett. Újból megnyitotta a teológiai iskolát.
A baptisták 1949. február 9-én Puyuh/Chungnamban a Chilsan gyülekezetben jöttek össze. Az „Egyház újjáépítése” nevet viselő konferenciát tartottak ők is, mint a többi felekezetek. Szervezeti és közigazgatási választásokat tartottak a hivatali elnevezések megváltoztatására. A gyülekezeti lelkipásztort eddig az általános zsinat küldte ki az egyes gyülekezetekbe. Ez a gyűlés azonban megállapítja, hogy a gyülekezet lelkészét maguk a gyülekezetek is meghívhatják szolgálatra. 1949. március 1-jén megnyílt a baptista teológiai iskola is.
A helyreállítási mozgalmak 1946-1950 között északon és délen egyaránt erőteljesek voltak. Fő cél volt az elpusztult vagy bezárt templomok felújítása. Mivel Korea északi részét a kommunisták megszállták, a Keresztény Unió, amely a hatalom birtokosaival kiegyezett, az egyházat és a zsinatot manipulálta. 1949-ben megszűnt az egyház növekedése, és zavar keletkezett az egyházban. Ez időben a gyülekezetnövekedés délen is hasonló volt, mint északon.
10.2. A koreai háború és az egyházszakadás
1950. június 25-én, amikor a Koreai-félszigeten kitört a háború, a koreai népre és az egyházra új szenvedés szakadt. Június 25-e Korea szétválásának szimbóluma, amelynek nemcsak földrajzi, hanem kulturális és néptörténeti alapja is van. A háború okozta kár felbecsülhetetlen volt. Egyedül Dél-Koreában 150 000 halott, 250 000 sebesült volt, 100 000 embert elhurcoltak, 200 000 eltűnt. Ezenkívül rettenetes volt az anyagi veszteség.
A koreai egyház veszteségei hasonlóan nagyok voltak. A metodista egyházban 152 gyülekezeti ház pusztult el, az üdvegyháznak 27, az Üdvhadseregnek 4 gyülekezeti házát pusztították el a kommunisták. A presbiteriánus egyházban 177, a metodista egyházban 44, az üdvegyházban 11 lelkész és laikus esett áldozatul a kommunisták erőszakoskodásának. Sok lelkészt Észak-Koreába hurcoltak. A Chungbuk tartomány wongdangi gyü-lekezet 75 tagjából 73-at megöltek.
A háború után főleg a presbiteriánus egyházban egymás után háromszor szakadások történtek. Ennek néhány fontos oka a következő: első a liberális teológiával való vita, másodszor a teológiai iskolák szerepe, harmadszor a sintoizmushoz való kapcsolódás, negyedszer a WCC-vel kapcsolatos vélemény-különbségek. Nem tagadható azonban az sem, hogy a szakítás hátterében más tényezők is lényeges szerepet játszottak, például a lokálpatriotizmus, hatalomvágy, önzés, hősködés, büszkeség stb. A presbiteriánus egyház szakadása az egyházban, amely egyház a vértanúk vére hullásával épült fel, szégyenteljes képet hagyott hátra.
10.3. A növekedésgyorsulás korszaka
A koreai kereszténység a 20. század 70-80-as éveiben fejlődésének olyan magas szintjére jutott, melyhez hasonlót a koreai egyház eddigi történetében még sohasem ért el. A növekedésgyorsulás korszaka volt ez. A koreai egyház, amely átélte a japán megszállást, a koreai háborút és a sokszoros szakadást, most önvizsgálatba kezdett. Egyháztörténeti szemlélettel és ebből fakadó egyházi öntudattal tudott az egyház úrrá lenni múltján. A protestáns felekezetek egyek voltak a meggyőződésben, hogy az egész koreai néphez el kell jutnia az evangéliumnak.
„A koreai kereszténység valami egészen különleges jelenség. Az imádság hona, ahol az egyházat egy példa nélküli növekedés jellemzi”.
„Példa nélküli” eset az, amit a koreai egyház aránylag rövid története ellenére felmutat. 1984-ben a koreai egyház a koreai földön megindult misszió százéves jubileumát ünnepelhette. Ugyanis száz éve annak, hogy az Egyesült Államok presbiteriánus egyházból származó Horace N. Allen orvos-misszionárius eljutott Koreába. A Koreai misszió története bizonyítja, hogy a koreai egyház még mindig fiatal.
A koreai egyházat csodálatos növekedése miatt a világban sokféle dicsérettel emlegetik. Ámbár még nem látszik oly felnőttnek, mint a nyugati egyházak, mégis Koreának, mint misszionált egyháznak sikerült elérnie, hogy a népesség 25%-át keresztényként tartják nyilván. A misszionálás részaránya négyszerese volt a népszaporulat részarányának. A régi Koreában az egyház növekedése évi 10% körül volt.
A gyülekezetnövekedés statisztikája Koreában a következő képet mutatja: 1910-ben a keresztények száma kb. 200 000, az ötvenes években 2,2 millió, 1975-ben 4 millió, 1978-ban 6 millió, a nyolcvanas években 7 millió volt. E kvalitatív robbanás részaránya az 1970 és 1980 közötti tíz évben hihetetlenül felgyorsult. 5 milliót ért el az újonnan hitre jutottak száma. Ez évi 22%-nak felel meg.
E körülmények között a koreai egyház hagyományát és történetét illetőleg mindenekelőtt a református (ti. presbiteriánus) egyház a meghatározó jellegű, amely alapjában a puritán és pietista hitelvekre épült, melyeket a külföldi misszionáriusok közvetítettek. Mivel sok misszionárius a presbiteriánus egyházból származott, a koreai egyház korai története gyakran presbiteriánus színezetű.
Bizonyítja ezt nemcsak a sok megtért, hanem a koreai egyház hitvallástartalma is. A koreai egyház a következő alapelveket mint hitvallást fogadta el, amelyben a lelkészek, prédikátorok, vének és gyülekezeti segédmunkaerők egyetértenek. Ezáltal az anyaegyház dogmatikai részei, amelyeken a koreai presbiteriánus egyház megalakult, nem elutasítást, hanem elismerést nyernek. Mint a Biblia segédkönyveit, elismerjük a westminsteri hittantanítást és kis és nagy katekizmust.
Az Ó- és Újtestamentum Isten szava, amely egyedüli hibátlan zsinórmértéke hitünknek és kötelességeinknek.
Csak egy Isten van, és csak egyedül neki kell szolgálnunk. Ő Lélek, önálló, mindenütt jelenvaló, és minden más lélektől és anyagi dologtól különbözik. Végtelen, örök, lényében változhatatlan, teljes bölcsessgég, szentség, igazság, jóság, valóság és szeretet.
Az istenségben három személy van Atya, Fiú, Szentlélek, és ez a három egy Isten, ugyanazon lényegben, hatalomban, dicsőségben egyenlők.
Minden dolog, láthatók és láthatatlanok egyaránt Isten szava és ereje által jöttek létre. Ő megtart, igazgat mindent és kormányoz akaratának tanácsvégzése szerint, hogy azok az Ő bölcs, jó és szent céljának beteljesülésére szolgáljanak. Isten mégsem okozója a bűnnek.
Isten teremtette az embert férfivá és nővé, megajándékozta őket ismerettel, igazsággal és szentséggel a saját hasonlatosságára, úrrá tette őket minden teremtményen. Minden ember eredete ugyanaz, minden ember testvér.
Első szüleink szabadon választhattak a jó és a rossz között. Azonban a kísértésben elbuktak, Isten ellen vétkeztek, és az egész emberiség, aki természetes leszármazottja Ádámnak, a fajok atyjának, a tőle származó utódok általa vétkeztek, s vele elbuktak. Az eredendő bűn és romlottság alapján az emberiség Isten ellen tettlegesen vétkezett. Minden ember rászolgált mind a jelenvaló, mind, jövendő életben haragjára és büntetésére.
Hogy az embert vétkéből, a romlásból, a bűn büntetésétől megmentse és neki örök életet adjon, Isten végtelen szeretetéből e világba küldte az ő öröktől való egyszülött Fiát, az Úr Jézus Krisztust, akiben maga Isten lett testté, aki által egyedül menekülhet meg az emberiség. Az örök Fiú valóságos ember lett. Ő volt és van, egyszersmind valóságos Isten és valóságos ember, mindkét elválaszthatatlan természetben, és egy személyben örökkévaló. Fogantatott a Szentlélek ereje által, és született Szűz Máriától, de bűn nélkül. A bűnös emberért engedelmeskedett tökéletesen Isten törvényének, és odaáldozta magát igaz és tökéletes áldozatul, úgyhogy Isten igazságának eleget tett, és az embert Istennel kibékítette. Kereszthalált szenvedett, eltemették, harmadnapon a halálból feltámadott, és felment Isten jobbjára, ahol az ő népéért közbenjár. Onnan majd eljön, hogy a holtakat feltámassza és a világot megítélje.
A Szentlélek, aki az Atyától és a Fiútól származik, az embereket az üdvösség részesévé teszi, meggyőzi bűnösségükről és nyomorúságukról, megvilágosítja értelmüket, hogy Krisztust megismerjék, megújítja akaratukat, meggyőzi őket, és lehetővé teszi számukra, hogy az evangéliumban felajánlott Jézus Krisztust önként elfogadják, és munkálkodik közöttük, s ezáltal az igazság gyümölcseit termik.
Isten az ő népét a világ teremtése előtt kiválasztotta Krisztusban, hogy szentül és szégyen nélkül, szeretetben éljen Ő előtte. Jézus Krisztus által az ő akaratának jó tetszése szerint megadta a fiúságot, és elválasztotta ingyen kegyelme dicsőségének jutalmára, amit az ő szerelmesében nekik adott. Ingyen ajánlotta minden embernek a teljes üdvösséget, és parancsot ad nekik megtérésre, hogy higgyenek Jézus Krisztusban mint Üdvözítőben, és példáját követve alázatosan, szentül és Isten kinyilatkoztatott akarata szerint engedelmesen éljen. Azok, akik Krisztusban hisznek és neki engedelmeskednek, nem vesznek el. A haszon abban van, hogy ők a megigazulást, Isten gyermekeivé fogadást, az üdvösséget és a bennük lakozó Szentlélek által az örök életet elnyerik. A keresztények már ebben az életben meggyőződésből örülhetnek üdvösségüknek. A kegyelem munkájához szükséges a Szentlélek, a kegyelmi eszközök, különösen az Ige, a szakramentumok és az imádság.
Krisztus által elrendelt szakramentumok a keresztség és az úrvacsora. A keresztség vízzel való mosdás az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, és jelei és pecsétjei Krisztussal való egyesü-lésünknek, az újjászületésnek, a Szentlélek által való megújulásnak. Elkötelezettségünk, amelynek mint az Úr hozzátartozóinak eleget kell tennünk. A keresztség szakramentuma azoké, akik Krisztusban való hitüket megvallják és azt gyermekeiknek ajándékozzák. Az úrvacsora abban áll, hogy az Úr halálára emlékezve vesszük a kenyeret és isszuk a bort. Ez a hívő üdvösségének jele és pecsétje. A szakramentumok a gyülekezet hitének jelei, amelyek az Úrra és áldozatára mutatnak. A helyes használat által áldás, további elkötelezettség az Úr szolgálatára és vele és egymással való közösségre. A szakramentum hatása nem függ annak méltó voltától, aki vele él, hanem egyedül Krisztus áldásától és a Szentlélek munkájától, amely abban marad, aki azt hittel elfogadja.
Minden kereszténynek kötelessége, hogy az egyházközösségbe egyesüljön, a szakramentumokkal éljen, és Krisztus más rendeléseit megtartsa, törvényeinek engedelmeskedjen, szünte-len imádkozzon, az Úr napját megszentelje, az istentiszteleteket látogassa, az igehirdetést figyelmesen hallgassa, az elfogadott áldás után adakozzon, keresztény lélek szerint éljen a gyülekezetben és az emberek között, igyekezzen Isten országát az egész világon terjeszteni, és dicsőséges megjelenésére várni.
Az utolsó napon a holtak feltámadnak, és mindnyájan Krisztus ítélőszéke elé állnak, és a mostani életben elkövetett jó vagy gonosz tetteik szerint megítéltetnek. Azok, akik Krisztusban hittek, neki engedelmeskedtek, nyilvános felmentést nyernek, és a dicsőségbe jutnak. A hitetlenek és gonosztevők azonban bűneik miatt ítélet alá kerülnek.
A 2002. évi statisztikai adatok szerint majdnem 10 000 koreai misszionárius tevékenykedik a külmisszióban, 162 országban. Amerika után a második legtöbb misszionáriust küldő országgá lett Korea. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) pénzbeli megszi-gorításának hatására gazdasági válságba került Korea. Ennek ellenére évente 17,7%-kal emelkedik új misszionáriusok létszáma. Évente 1000 misszionáriust küldenek a koreai egyházból. Közülük legtöbben Kínában szolgálnak, 781-en, utána a Fülöp-szigeteken, Japánban, FÁK országaiban, Németországban, Thaiföldön, Indonéziában és így tovább.
Küldő missziótársaság szerinti eloszlás:
GMS-ből (Presbiteriánus Hapdong) 1021, UBF-ből (magyarul Egyetemi Bibliai Közösség) 889, Presbiteriánus TogHap-ból 616, Metodista egyházból 592, GMF-ből 310, a baptista egyházból 277 országban és így tovább. Jelenleg 162 országban tevékenykednek a koreai misszionáriusok különböző módon.
Tevékenység (szolgálat) szerinti eloszlás:
A gyülekezet (közösség) alapítása: 460, tanítványságképzés: 339, oktatás: 125, teológia: 83, kijáró szolgálat: 71, orvos (egészségügyi) misszió: 64, bibliafordító: 60, szociális szolgálat: 40 és így tovább.
Házassági állapot szerinti eloszlás:
Házas 7072, egyedülálló 1031.
A koreai egyházak külmissziós ambíciója gyors ütemben növekedett és egyre érettebbé vált. A más kultúrákban szolgáló misszionáriusok száma egyre nőtt, és a belföldi és külföldi 63 missziótársaság által küldték őket szerte a világba. Fő missziótársaságok ezek: presbiteriánus Hapdong Egyház, metodista egyház, presbiteriánus Tonghab egyház, Presbiteriánus Koshin egyház, OM, Teljes Evangélium Misszió Egyesület, Pál Missziótársaság, Koreai YWAM, OMF, WBT és így tovább. A fiatalok misszióra buzdítása életre kelt. Diák evangéliumi gyülekezetek minden második évben tartják országos missziómozgalmukat. Ezen alkalmakon a fiatalok felajánlják magukat Istennek, és úgy döntenek, hogy rövid távú misszionáriusnak szánják el magukat (pár hónapra, fél évre vagy egy évre).
A misszióra való előkészítő munkát gyorsan fejlesztették. Sok intézmény született erre. Például más kultúrájú misszióképzés intézmény, Világmisszió Center (Tonghap), GMTC, MTI, Misszióképzés Intézmény, Kelet–Nyugat Center, Korea Nemzetközi Missziótársaság (KIM), GPTI és így tovább. Ezek az intézmények segítenek a koreai misszionáriusjelölteknek abban, hogy hatékonyan készüljenek fel a missziói útra.
Más kultúrához alkalmazkodni nehéz a koreaiaknak, akiknek egy kultúrájuk, egy nyelvük van. Viszont a koreaiak erős szenvedéllyel és jó képességgel rendelkeznek.
A kivándorlás és külkereskedelem érdekében óriási számú koreai diaszpóra alakult ki szerte a világban mint külföldön levő koreai társaságok. Ezekben a gyülekezetek csodálatosan növekedtek. Például csak Amerikában 2500 gyülekezet szü-letett. (Magyarországon három koreai gyülekezet van, ahol koreai anyanyelven folyik az istentisztelet. Presbiteriánus gyülekezet, metodista gyülekezet és teljes evangéliumi gyülekezet.)
Itt Magyarországon 24 koreai misszionáriuscsalád és három egyedülálló misszionárius tevékenykedik különböző szolgálatban. A presbiteriánus egyházból 44 fő, és egyebekből 7 fő jött ide Magyarországra. Ez azt mutatja, hogy az összes misszionáriusnak több mint 80 százaléka presbiteriánus egyházból van. (KHE missziótársaságból két egyedülálló misszionárius, Billion missziótársaságból egy család, CMI-ből öt család, metodista egyházból egy család, CCC-ból (magyarul Timóteus Társaság) egy család, YWAM-ból egy család, Yoidoo teljes evangéliumi egyházból egy család és a Holiness Church-ből egy család.)
A magyarországi koreai misszionárius egyesület nevében havonta egyszer találkozunk, fontos imatémákat osztunk meg, és együtt imádkozunk Magyarországért.
(Folytatjuk.)