A legnagyobb bűnös, akit ismerhetsz

viktorHegedűs D. Viktor
teológushallgató, BTA

 

Ki a legnagyobb bűnös, akit ismersz? Amilyen választ adsz erre a kérdésre, az rengeteget árul el a teológiádról, illetve lelked állapotáról. Néhány keresztény ezt a kérdést nehéznek, ha nem egyenesen illetlennek találja, úgyhogy hadd kezdjem rögtön az elején azzal, hogy meg vagyok győződve arról, hogy egy keresztény számára a válasz erre a kérdésre csakis a következő lehet: én vagyok a legnagyobb bűnös, akit ismerek. Sokan megütköznek ezen a kijelentésen, olyan egyénekre mutogatva, akik állandó bűntudatban élnek, és ebből nem találnak kiutat. Elismerem, hogy ez a teológia valóban kegyetlennek tűnhet. Azonban ha helyesen értelmezzük, akkor valójában ez a teológia a kétségbeesés helyett igazi szabaduláshoz vezet. Ha megismerjük saját magunkat igazi valónkban, és ezzel együtt Megváltónkat is, akkor az rávilágít a mi bűnösségünkre, de Krisztus megváltásának dicsőségére is, mégpedig olyan módon, ami egyszerre megaláz, de boldoggá is tesz minket Isten kegyelmében.

Az Újszövetségben Pál apostol úgy ír, hogy azzal világossá teszi, hogyan is gondolkodott magáról. Először azt mondja magáról, hogy ő a „legkisebb az apostolok között” (1Korinthus 15,9), majd később már „minden szent között a legkisebbnek” (Efézus 3,8) tartja magát, majd még később, élete végéhez közeledve pedig már a „bűnösök között a legbűnösebb” (1Timóteus 1,15) jelzővel illeti magát. Ezeket az igéket alapul véve, és azt összevetve Pál folyamatos, bűnnel folytatott harcával (Róma 7,13–25), elég éles képet kapunk az apostol önképéről. Bár megigazult szentként élte életét, a saját szemében azonban – gonosz múltja és jelenbeli romlottsága miatt – mint legnagyobb bűnös maradt meg.

Figyeljük meg, hogy mit mond a II. Londoni Baptista Hitvallás a hívők bűnös természetéről:

„Földi életük ideje alatt a romlott természet megmarad az újjászületett egyénekben is, és noha Krisztus által ugyan kegyelmet nyert és halálra adatott, mégis maga a romlott természet és minden abból eredő indulat valóban és helyesen bűnösnek minősül.”

– Második Londoni Baptista Hitvallás VI.5 (1689)

Én vagyok a legnagyobb bűnös, akit ismerek. Ez a megállapítás nem másokhoz képest vett összehasonlításon alapul. Ez egy megvallás. Megvallása a saját gyengeségemnek, a saját bűnömnek. Az indok, ami miatt ezt az ítéletet meghozhatom, az, hogy a saját bűneimet jobban ismerem, mint másokét. Másoknak csak azokat a bűneit ismerem, amelyek láthatóak. Ismerem viszont (még ha csak részben is) a saját motivációimat, gondolataimat, vágyaimat. Nemcsak azokat a bűneimet, amelyeket esetleg mások is láthatnak, hanem azokat is, amelyek észrevétlenül maradnak. Ezeket a bűnöket nem csak, mint bűnösök érzékeljük, hanem elsősorban mint szentek. Felismerjük bűneinket, és azok kegyetlen súlyát Isten felénk való türelmének és Krisztus áldozatának fényében. És ez az, ami mélységes alázatra vezet bennünket.

Az a szent, aki tisztában van bűnének fájdalmas valóságával, nemcsak romlottságát vallja meg, hanem megvallja a Megváltóba vetett bizalmát is. Ezért ő már nem csupán megalázkodott, hanem boldog is. Mert a legnagyobb bűnös öröme, hogy Jézus a legnagyobb bűnöst is megkeresi, és megváltja az ő vére által, ami megtisztít minket minden gonoszságtól. A megtéretlen ember soha nem fogja megérteni a szíve sötétségét, vagy azt, hogy milyen mélyen is gyökerezik az ő bűne. Minél közelebbi kapcsolatot ápolunk Krisztussal, annál keserűbbé válik a bűnünk, és édesebbé az Ő kegyelme. Minél jobban szeretjük Krisztust, annál inkább fogjuk gyűlölni a bűnt. Minél magasabbra emel minket a kegyelem, annál mélyebben fogunk meghajolni az alázatban. A brit presbiteriánus lelkész, John Flavel fogalmazza ezt meg remekül:

„Mikor a kukorica már majdnem megérett, a feje meghajol, és mélyebbre görnyed, mint mikor még zöld volt. Mikor Isten népe már majdnem megérett a Mennyre, alázatosabb és önfeláldozóbb, mint hitvallásának kezdetén. Minél inkább növekszik egy szent, annál inkább megismeri saját szívét és Isten felé való kötelezettségeit, melyek alázatra indító dolgok.”

– John Flavel: Földi dolgok mennyei használata (The Heavenly Use of Earthly Things)

Az az ember, aki tudja, hogy ő a legnagyobb bűnös, és akit megszomorít bűneinek mélysége, nem a kétségbeesésben fogja magát találni, hanem annak a kegyelemnek a csodájában, ami meglátogatja az istentelent. Boldogan kiálthat fel: számára is van kegyelem! Ez a felismerés minden őszinte szent szívét buzgóvá teszi arra, hogy megtérjen még megmaradó bűneiből, és naponként Jézushoz meneküljön azoktól.

„Ebből erednek azután a gyengeség mindennapi bűnei, amelyek foltként tapadnak még a szentek legszebb cselekedeteihez is, s folyvást arra ösztönzik őket, hogy alázattal álljanak Isten színe elé, hogy a megfeszített Krisztushoz folyamodjanak, hogy az imádság lelke segítségével, és az istenfélelem szent gyakorlataival kiirtsák testük kívánságait, és hogy tökéletesedésük befejeződéséért sóhajtozzanak mindaddig, amikor majd kiszabadulván e halandó testből, Isten bárányával együtt uralkodnak a mennyekben.”

– Dordrechti kánonok V.2*

Hacsak nem te magad vagy a válasz a cikk elején feltett kér­désre, akkor nem fogod meglátni a Megváltód nagyságát. Csak az, akinek sok bocsáttatott meg, tud nagyon szeretni. (Lukács 7,41–49)

Egy Isten szerinti élet nem a bűntől magától mentes, hanem a bűn elítélő és irányító hatalmától. Egy Isten szerinti élet egy, a bűnből folyamatosan megtérő és abban az Istenben hívő élet, aki legyőz minden bűnt Jézus élete, halála és feltámadása által. Egy Isten szerinti élet egy, az alázatban és örömben folyamatosan növekvő élet.

Én vagyok a legnagyobb bűnös, akit ismerek. De Isten szeret engem. Bizonyítja ezt a Fiú áldozata, amin keresztül megváltott, és helyreállított engem az Úr magához egyszer és mindenkorra.

Ki a legnagyobb bűnös, akit ismersz?

 

 

* Dordrechti kánonok (Koinónia kiadó, Kolozsvár, 2000).

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

3 + tizenegy =