A zsidókhoz írt levél 6,1–6 exegézise (könyvajánló)

Dr. Almási Tibor

A Baptista Teológiai Akadémia rektorának, az újszövetségi tanszék vezetőjének, dr. Almási Tibornak nemrég megjelent könyvét szeretnénk az olvasók figyelmébe ajánlani a könyvben található egyik előadás közreadásával. A Biblia értelmezését szolgáló tudományos kiadvány a szerző teológiai mester szakon elhangzott előadásait tartalmazza.
Az olvasók – a különböző hátterű gyülekezeteknek szóló textusok exegézise során – gyakorlati példákon szemlélve tekinthetik át a görög nyelv, a kortörténet, a vallástörténet, az izagogika és az egyéb segédtudományok hermeneutika által integrált felhasználását, a kapcsolódó teológiai exkurzusokat és applikációkat.

 

Bevezetés

A zsidókhoz írt levél írója ismeretlen. Az viszont világos, hogy címzettei zsidók, pontosabban zsidókeresztények voltak. Maga a levél a meghátrálásról szól, amit textusunk is kifejezetten kiemel. Ez ellen egyébként jelentős számú más újszövetségi irat is harcol. Akár a zsidóságba, akár a pogány vallásokba való visszahátrálás kockázatát értve ez alatt. Nyilván Korinthusban a pogányság vonzó hatása fog érvényesülni, míg a zsidókhoz írt, illetve a római levélben a zsidóságba történő visszahátrálás a veszély. Ez utóbbi esetben a negatív folyamatot az is gerjesztette, hogy míg ebben az időszakban a zsidó közösséget privilegizált vallásként (religio licita) preferálta a római adminisztráció, addig a keresztények (ha zsidó származásúak voltak is) a római császárság üldözésének célpontját jelentették (religio illicita). Így aztán az előző vallási közösségbe történő visszahátrálás nemcsak az üldözés megszűnését, hanem egy preferált státuszba való bejutást is jelentett.

Levelünkben egy fontos kulcsszó – ami újra és újra visszatér –: a κρειττον. Míg a μειζον  ezt jelenti: „nagyobb” – vagyis pozícionális különbséget jelöl, addig a  κρειττον jelentése: „különb” – tehát minőségi differenciát hordoz.

A zsidókhoz írt levélben a magyar fordítások általában a „nagyobb” szóval adják vissza a κρειττον-t, vagyis hogy Jézus nagyobb, mint a főpap, mint az angyalok, mint Mózes és így tovább. Azonban ezeken a helyeken a „különb” fordítás a megfelelő. Nyilvánvalóan az egész levélnek az a lényege, hogy az író az olvasók előtt szeretné bemutatni, hogy az a fajta meghátrálás, amelynek során Jézus Krisztustól visszahátrálnak az Ószövetség személyeihez és intézményeihez – beleértve a messiási próféciák beteljesedés előtt álló szintjét is –, az minőségi meghátrálást jelent. Mert a κρειττον-tól, a különbtől (Jézus Krisztustól) visszalépni, az minőségi veszteséget okoz.

Ez az alapgondolata az egész levélnek. Ezért kell például a 11. fejezetben a hit hőseiről szólni, mert nem az a döntő, hogy hogyan érzékelhető jelenleg Jézus Krisztus nagysága, hatalma, és ezzel szemben a császáré, hanem hittel kell elfogadni a fizikai szemmel láthatatlant és értelemmel felfoghatatlant.

 

Exegézis

És most vizsgáljuk meg, hogy textusunk megértését hogyan segítik az előbbi háttér-információk!

Zsid 6,1

Διὸ ἀφέντες τὸν τῆς ἀρχῆς τοῦ Χριστοῦ λόγον ἐπὶ τὴν τελειότητα φερώμεθα, μὴ πάλιν θεμέλιον καταβαλλόμενοι μετανοίας ἀπὸ νεκρῶν ἔργων καὶ πίστεως ἐπὶ θεὸν

„Annak okáért elhagyván a Krisztusról szóló kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatván le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek,”

Διὸ ἀφέντες τὸν – Ezért, miután elhagyjuk

τῆς ἀρχῆς τοῦ Χριστοῦ λόγον – a krisztusi dolgoknak az alapját/kezdetét

A Krisztusról szóló elemi vagy kezdetleges tanítás lényegében az Ószövetség messiási próféciáira, illetve azokra a rituális törvényekre utal, amelyek Jézus irányába mutatnak. Azonban az ide történő visszahátrálás miatt mondja az író olvasóinak, hogy hagyjuk el, lépjünk tovább. Vagyis: a meghátrálásból jöjjünk ki.

ἐπὶ τὴν τελειότητα φερώμεθα – törekedjünk a teljességre.

A messiási próféciák értéket képviselnek, de nem a teljességet hordozzák. Ezt ugyanis a Krisztusban megvalósuló beteljesedés jelenti. Az olvasók visszahátráltak erre a prófétai szintre, és az író buzdítja őket, hogy törekedjenek a teljességre vagy tökéletességre, más szóval a τελος-ra, ami a cél, tudniillik Jézus Krisztus (a keresztényüldözés hatására épp tőle hátráltak vissza az oltalmat jelentő zsinagógai közösségbe). Persze számolniuk kell azzal, hogy ha ez a Krisztushoz való visszatérés megvalósul, akkor ők mint keresztények (és nem zsinagógai zsidók) megint önálló és exponált támadási célpontot jelentenek majd a császári adminisztráció számára. Ahol most állnak, ott létezik egy külső védettség, de a Krisztustól való távollét ennek az ára.

μὴ πάλιν θεμέλιον καταβαλλόμενοι – ne legyünk ismét alapot vetői

μετανοίας – a megtérésnek

ἀπὸ νεκρῶν ἔργων – a halott cselekedetektől (való megtérésnek).

Egy felsorolás következik. Nagyon érdekes, hogy a magyar fordításokban ezek az elemek úgy jelennek meg, mint amelyek egyébként a keresztény életnek sarkalatos és kiemelkedő mozzanatai. Azonban amikor összevetjük a zsinagógai katekumenátusnak a témáival és tételeivel, akkor válik világossá, hogy itt éppen ez utóbbiakról van szó. Nem idegenek ezek az Újszövetségtől, csak éppen az alapozás és nem a beteljesedés (τελος) szintjét képviselik.

Tehát nem a keresztény hitfejlődés csúcsán álló kardinális hittételek elhagyására buzdít az író, hanem a judaizmusban meglévő alapoktól történő újbóli továbblépést szorgalmazza. A hangsúly az ismételgetés (παλιν) tiltására esik. Egyszer szükség volt az alapozásra. Erre építve jutottak el a célig, a názáreti Jézus Krisztusig. De hát attól, hogy állandóan alapot épít az ember, még nem lesz háza. A halott cselekedetektől való megtérés egy pozitív lépésnek tűnhet, de a judaista katekumenátus fogalomrendszerében holt cselekedet az, ami nem a törvény elvárásainak a megvalósítása. Az Újszövetség viszont nem a legalizmus vallásának alapirata.

καὶ πίστεως ἐπὶ θεὸν – nagyszerű dolog – hiszen az Istenbe vetett hitről van szó. A keresztény kiteljesedés azonban a Jézus Krisztusba vetett hitet is igényli. (bár föltétlen stabil alapot jelent az istenhit mindkét „vallásban”)

Zsid 6,2

βαπτισμῶν διδαχὴν ἐπιθέσεως τε χειρῶν ἀναστάσεως νεκρῶν καὶ κρίματος αἰωνίου.

„a mosakodásoknak, tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítéletnek (alapot vetői).”

βαπτισμῶν διδαχὴν – a βαπτισμων-nal az a probléma, hogy bár itt rögtön bemerítésre gondolhatna az olvasó, de ez egy plurális alak. Abban a pillanatban, hogy a βαπτισμος βαπτισμων-ra (pluralisra) változik, már nem az egyszeri keresztény bemerítésre utal, hanem az ismételt zsidó rituális mosakodási szertartásokra.

ἐπιθέσεως τε χειρῶν – kezek rátételének (alaplerakói). Itt persze keresztény fejjel esetleg diakónus-, presbiteravatásra gondolna az ember, holott nyilvánvalóan az áldozat bemutatása során történő kézrátételről van szó, amikor az áldozati állat fejére a bűnvalló ráteszi a kezét. Vagyis olyanfajta bűnrendezésre történik utalás, amely még nem táplálkozhat Jézus halálából és föltámadásából.

πιθέσεως τε χειρῶν – halottak feltámadásának (alaplerakói) – Ismerjük a farizeusok és szadduceusok vitáját. De az, hogy a farizeusok hittek a feltámadásban, nem azt jelenti, hogy ők a tiszta újszövetségi feltámadáshit vallói lettek volna.

καὶ κρίματος αἰωνίου – és az örök ítéletnek (alaplerakói).

Összefoglalva: ezek az elvek beletartoznak az Ószövetség, illetve a judaista katekumenátus tiszteletre méltó tételeibe, de Jézus Krisztus megváltási művének viszonylatában nem jelenthetnek célt (τελος), csak az oda vezethető út korábbi – a célba érést önmagukban még nem garantáló – állomásait.

Zsid 6,3

καὶ τοῦτο ποιήσομεν, ἐάνπερ ἐπιτρέπῃ ὁ θεός.

„Ezt meg is fogjuk tenni, ha az Isten megengedi.”

Vagyis újra előre fogunk lépni. Ez egy nagy reménység és kihívás arra nézve, hogy a meghátráltaknak – a kegyelmi időn belül – van lehetőségük és felelősségük arra, hogy ezt megtegyék. Ezen a háttéren érdekes a 3. vers, és nem is könnyű.

Az εανπερ és az επιτρεπη (praesens imperfectumi aktív coniunctivus) lehetőséget, illetve valószínűséget hordozó feltételes mód. Emellett arra is emlékeznünk kell, hogy az εανπερ egyidejűséget jelentő időhatározói értelmet is hordozhat (amikor). A két jelentés találkozása a feltétel és az egyidejűség kombinációját adja. Vagyis a feltétel teljesülése egy más kritérium meglétével egy időben lehetséges. De mi ez a más kritérium? A 4–6 vers magyarázatából részletesen kitűnik majd, hogy nem más, mint Jézus Krisztus újbóli egzisztenciális szintű, minden retorziótól való félelmet száműző elfogadása. A katekumenátus tételeinél megrekedt zsidó teológia szerint Isten soha nem engedné meg az azoktól való továbblépést. Az írónak azonban más a véleménye. Szerinte Isten ezt a továbblépést Jézus Krisztus irányába és reá való tekintettel igenis támogatja, sőt elvárja.

Zsid 6,4

Ἀδύνατον γὰρ τοὺς ἅπαξ φωτισθέντας, γευσαμένους τε τῆς δωρεᾶς τῆς ἐπουρανίου καὶ μετόχους γενηθέντας πνεύματος ἁγίου.

„Mert lehetetlen (dolog), hogy akik egyszer megvilágosít­tattak, megízlelve a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek,”

Ἀδύνατον γὰρ – mert lehetetlen

τοὺς ἅπαξ φωτισθέντας – akik egyszer, miután megvilágosíttattak (aoristos, passzív participium) – (A meghátrálást megelőzően voltak ilyen stádiumban is). Nekik mondja, hogy lehetetlen, hogy akik egyszer már előrébb jártak, megvilágosíttattak,

γευσαμένους  – megízlelték

τε τῆς δωρεᾶς τῆς ἐπουρανίου – a mennynek az ajándékát,

καὶ μετόχους γενηθέντας πνεύματος ἁγίου – és miután részesültek a Szentlélekben – megint újszövetségi fogalom, amely a meghátrálást megelőző időszakban már jellemezte az olvasókat.

Zsid 6,5–6

καὶ καλὸν γευσαμένους θεοῦ ῥῆμα δυνάμεις τε μέλλοντος αἰῶνος, καὶ παραπεσόντας, πάλιν ἀνακαινίζειν εἰς μετάνοιαν, ἀνασταυροῦντας ἑαυτοῖς τὸν υἱὸν τοῦ θεοῦ καὶ παραδειγματίζοντας.

καὶ καλὸν γευσαμένους θεοῦ ῥῆμα – és miután megízlelték (aoristos) Istennek a jó beszédét,

δυνάμεις τε μέλλοντος αἰῶνος – az eljövendő/készülő világnak az erőit,

καὶ παραπεσόντας – a και jelentése itt „de” – de miután elestek,

πάλιν ἀνακαινίζειν – (a kifejtésnél majd részletezően visszatérek ide, de most lássuk egészében a mondatot)

ἀνακαινίζειν – felújulni, megújulni

πάλιν  – ismét

εἰς μετάνοια (accusativus respectivus) – a megtérés tekintetében – vagyis hogy újra megtérjenek.

Lehetetlen dolog, hogy akik már előrébb jártak, de elestek, azok ismét oda kerüljenek, ahol voltak. Vagyis: lehetetlen, hogy a meghátrálást korrigálják! Ez nagyon-nagyon szomorú kitétel. Térjünk át a görög szöveg helyett a magyar fordításra: „hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát és meggyalázzák Őt.” Fordításunk szerint, ez a magyarázata annak, hogy miért nem térhet meg az, aki egyszer meghátrál.

Azonban nem ezt mondja a görög szöveg! Igaz, hogy a praesens participiumi alakok néha magyarázó értelmet is hordoznak (mivel), azonban többnyire időviszonyt, nevezetesen egyidejűséget (addig-ameddig) fejeznek ki. És itt egyértelműen erről van szó.

Ez egy megoldhatatlan dolog, hiszen valakik már megvilágosíttattak stb., elestek, visszamentek a zsidó teológiai tételekhez, amelyek alapot jelentenek ugyan a krisztusi hithez, de csak alapot és nem végcélt, azoknak lehetetlen, hogy újra visszatérjenek abba az állapotba, amit egyszer már elértek. Ha kánonikus kontextusban gondolkodunk, akkor például az jut eszünkbe, hogy Péter, aki káromkodva és átkozódva azt mondta, hogy nem ismerem ezt az embert, utána azt hallja, hogy „legeltesd az én juhaimat” (Jn 21,17). Az Újszövetség nem igazolja azt, hogy aki egyszer megtért, de elesett, az (a kegyelmi időn belül) többé már nem térhetne meg.

Egyébként ilyen fordításokból táplálkozik (áttételesen) például a perfekcionizmus tana.

a) Nevezetesen, hogy aki egyszer megtért, az nem eshet el, mert utána menthetetlen.

b) Vagy pedig a másik eset: hogyha valaki megtérés után egyszer is bűnbe esett, az nem is volt megtérve.

De mit mond a görög szöveg? Azt mondja, hogy akik egyszer elindultak Krisztus útján, és visszacsúsztak az előző életüknek – egyébként kereszténységhez viszonyítva még alapot is jelentő – stációjába, lehetetlenség, hogy újra megtérjenek. És itt jön a helyes megoldás kulcsa, az egyidejűséget hordozó praesens participium: addig, amíg megfeszítik maguknak Isten Fiát, és addig, amíg meggyalázzák őt. A praesens participiumnak idői jelentése van elsősorban. Addig lehetetlen, amíg… Vagyis ha valaki visszacsúszott a zsidó zsinagógai környezetbe, lehetetlen dolog, hogy ebből kimozduljon addig, amíg Jézussal való kapcsolatát nem rendezi. Addig lehetetlen, mert éppen Jézus az, aki innen ki tudná emelni.

ανασταυροῦντας ἑαυτοῖς τὸν υἱὸν τοῦ θεοῦ – amíg megfeszítik maguknak Isten Fiát.

Az ilyen egyidejűségek egyrészt mindig nagyon leleplezőek, másrészt pedig mindig reményt is hordoznak magukban. Mert ha addig lehetetlen, akkor azután lehetséges. Nagyon fontos, hogy itt lényegében, ha Isten megengedi – mert a Jézus Krisztussal való kapcsolat rendezését követően megengedi –, azzal az van összhangban, hogy addig viszont hiába engedné meg Isten, ameddig valaki Jézus Krisztus segítségét nem hajlandó igénybe venni.

Nézzük meg ezt a két fogalmat! Az ανασταυρουντας (preasens imperfektumi activ participium) – amíg megfeszítik (maguknak Isten Fiát). Nyilvánvalóan Jézus megfeszítése elsősorban egy fizikális kivégzési művelet volt. Azonban már az Újszövetségen belül jelentkezik ennek az átvitt értelme, tudniillik a megfeszített személy beavatkozás-képtelenségre is van kényszerítve, azaz nem tud belenyúlni, beleavatkozni a dolgokba. Tehát átvitt értelemben a „megfeszíteni maguknak Isten Fiát” azt jelenti, hogy beavatkozás képtelenné tenni (engedetlenségük révén).

Nagyon fontos az a kitétel is, hogy εαυτοις (dativus incommodi). Másokra nézve nem tudják megfeszíteni, csak önmagukra nézve. A maguk kárára feszíthetik meg Isten Fiát, vagyis nem engedik, hogy beavatkozzék helyreállító módon az életükbe.

καὶ παραδειγματίζοντας – a δειγνυμι azt jelenti, hogy mutatni, a „παραδειγνυμι = mellémutatni. – Azt jelenti, hogy fals példát mutatni. Azt kommunikálni, hogy: „Ilyen Jézus, ilyenné tudott tenni.” Közben nem ilyen, és nemcsak ennyire képes, hanem a meghátrált ember nem engedte belenyúlni az életébe, azért lett olyan, amilyen. Tehát amíg ez a beavatkozásképtelenséget okozó engedetlenség fennáll, és amíg ez a fals példakép demonstrálása meg nem szűnik, addig lehetetlen a megtérés. De benne van az evangélium is: hogyha az engedetlenség megszűnik – mert nem muszáj ennek megmaradnia –, akkor viszont a megtérés újbóli lehetősége megragadható.

 

A könyv megvásárolható a Baptista Teológiai Akadémia jegyzettárában (Budapest 1068, Benczúr u. 31.).

A kiadványról az alábbi telefonszámon szerezhetők további információk:

20-886-0211.