Az ima hatékonyságáról (könyvajánló)

C. S. Lewis

A C. S. Lewis hat esszéjét tartalmazó kötet 2014-ben jelent meg a Harmat kiadónál. Az imádkozásról szóló esszéjének közreadásával ajánljuk a olvasóink figyelmébe a könyvet.

esszek

Néhány évvel ezelőtt egyik reggel azzal keltem föl, hogy levágatom a hajam, mert Londonba készültem látogatóba. Az első levél azonban, amelyet fölbontottam, tudtomra adta, hogy nem kell bemennem Londonba. Elhatároztam tehát, hogy elhalasztom a hajvágást. Aztán valami megmagyarázhatatlan gondolat kezdett motoszkálni bennem, mintha egy hang azt mondta volna: „Mégis indulj útnak, és vágasd le a hajad!” Végül nem tudtam tovább ellenállni, és elmentem. Akkoriban egy keresztény borbélyhoz jártam, aki sok szerencsétlenségen ment keresztül, s a bátyámmal néha a segítségére voltunk. Amint benyitottam az üzletébe, ezzel fogadott: „Ó, ezért imádkoztam, hogy jöjjön el ma hozzám.” S valóban, ha egy-két nappal később mentem volna, már nem tudtam volna segíteni neki.
Meghatott, s ma is meghat ez az eset. De persze nem tudnám tudományosan bizonyítani, hogy oksági összefüggés van a borbély imádsága és a látogatásom között. Lehet telepátia is. Lehet véletlen.
Álltam egy asszony ágya mellett, akinek a combcsontját már átjárta a rák, s a többi csontjában is egyre jobban elhatalmasodott a betegség.
Hárman tudták csak megemelni az ágyban. Az orvosok néhány hónapot jósoltak neki: az ápolónővérek (akik ezt gyakran jobban tudják) néhány hetet. Egy jó ember fölébe tartotta a kezét és imádkozott érte. Egy évvel később a beteg járt (hegyet mászott erdős vidéken), s aki az utolsó röntgenfelvételt készítette, megjegyezte: „Ezek a csontok olyan tömörek, mint a szikla. Ez csodálatos!”
De ebből sem vonhatunk le tudományos bizonyítékokat. Az orvoslás nem egzakt tudomány, ahogy ezt minden igazi orvos elismeri. Nem kell a természetfölöttire hivatkoznunk ahhoz, hogy megmagyarázzuk előrejelzéseink meghiúsulását. Hacsak mi magunk nem döntünk úgy, hogy oksági kapcsolatot fogadunk el az imádság és a gyógyulás között.
Ekkor ez a kérdés vetődik föl: „Milyenfajta bizonyíték tudná igazolni az ima hatékonyságát?” Amiért imádkozunk, talán megtörténik, de honnan tudhatjuk meg valaha is, hogy nem történt volna meg másképpen is? Még ha vitathatatlanul csodaszerű volna is az esemény, ebből nem következnék, hogy a csoda az imáink miatt következett be. Bizonyára azt kell válaszolnunk, hogy a természettudományokban megszokott meggyőző erejű tapasztalati bizonyíték nem áll rendelkezésünkre.
Van, amit a tévedhetetlen tapasztalatunk igazol. A tömegvonzás törvényét az a tény tette nyilvánvalóvá, hogy tapasztalatunk szerint minden tárgy kivétel nélkül engedel­meskedik neki. De ha mindaz megtörténnék, amiért az emberek imádkoznak (holott ez nincs így), akkor még ez sem bizonyítaná azt, amit a keresztények hatékony imádságnak tekintenek. Az ima: kérés. A kérés lényege pedig az, hogy vagy teljesítik, vagy nem – ebben különbözik a kényszerítéstől.
S ha egy végtelenül bölcs Lény hallgat a véges és ostoba te­remt­mények kéréseire, akkor néha teljesíti, néha visszautasítja kívánságaikat. Az imádság biztos „sikere” egyáltalán nem bizonyítaná a kereszténység igazát. Sokkal inkább valami varázslatra utalna – némelyeknek hatalmuk van arra, hogy kontrollálják és befolyásolják a természeti folyamatokat.
Az Újszövetségben kétségtelenül találunk olyan fejezeteket, amelyek első pillantásra biztos eredményt ígérnek az imánk­nak. De ezt bizonyára nem így kell értenünk. Mert az evangéliumok középpontjában pontosan az ellenkezőjére találunk meghökkentő példát. A Gecsemáné-kertben a Legszentebb minden kérelmezők közül háromszor imádkozott azért, hogy múljék el tőle a kehely. S nem múlt el. Ezután bízvást elvethetjük azt a gondolatot, hogy az imádságot valami csalhatatlan automatizmusnak tekintsük.
Más dolgokat nem egyszerűen a tapasztalat igazol, hanem azok a mesterségesen előidézett tapasztalatok, amelyeket kísérletnek nevezünk.
Vajon megtehetnénk ezt az imádsággal is? Azt az ellenvetést kell tennem, hogy hívő ember nem vehet részt az ilyen kísérletben, mert megtiltották neki: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” S habár tilos, egyáltalán lehetséges-e?
Egy alkalommal azzal az ötlettel álltak elő, hogy egy csapat­nyi ember – minél többen, annál jobb – egyezzen meg abban, hogy hat héten át olyan buzgón imádkoznak az „A” kórház összes betegéért, ahogyan csak tudnak, de egyáltalán nem imádkoznak a „B” kórház betegeiért. Aztán mérjük le az eredményt, és lássuk, hogy az „A” kórházban többen gyógyultak-e meg, és csökkent-e a halálozások száma. Esetleg különböző időben és helyeken meg lehetne ismételni a kísérletet, hogy kiküszöböljük a véletlenszerű tényezők hatását.
Az a baj, hogy nem látom, hogyan lehet igazán imádkozni ilyen feltételek mellett. „A gondolat nélküli szavak sohasem jutnak a mennybe”, mondja a király a Hamletben. Aki csak elszaj­kózik egy imát, az nem imádkozik: különben jól idomított papagájok serege éppen úgy megfelelne a kísérlethez, mint az emberek. Nem imádkozhatunk a beteg gyógyulásáért, ha nem a gyógyulását tartjuk célunknak. És nem kívánhatjuk, hogy az egyik kórházban minden beteg gyógyuljon meg, a másikban viszont senki. Ez esetben nem azért imádkozunk, hogy a szenvedést enyhítsük, hanem hogy lássuk, mi történik. Tehát ennek az imának a valódi és látszólagos célja eltér egymástól. Más szavakkal, bármit csinál a nyelvünk, a fogunk és a térdünk, az még nem imádság. A kísérlet tehát lehetetlent kíván.
Tapasztalati úton tehát nem juthatunk hozzá sem bizonyítékokhoz, sem az ellenkezőjéhez. De ez a végeredmény nem olyan lehangoló, ha észben tartjuk, hogy az ima kérés, és a többi kéréshez viszonyítjuk.
Embertársainkhoz is szoktunk kéréssel fordulni, éppen úgy, mint Istenhez: például fizetésemelésért, vagy megkérjük a barátunkat, hogy etesse a macskánkat, amíg elutazunk nyaralni, megkérjük egy lány kezét, hogy jöjjön hozzánk feleségül. Néha megkapjuk, amit kérünk, néha nem. De ha igen, akkor sem olyan könnyű tudományosan bizonyítani az ok-okozati összefüggést a kérdés és annak teljesítése között.
A szomszédunk emberséges lehet, aki akkor sem hagyja éhen veszni a macskánkat, ha elfelejtjük megkérni, hogy gondoskodjon róla. A munkaadónk sohasem teljesíti annyira készségesen a fizetésemelésre irányuló kérelmünket, mint ha tudja, hogy a rivális cég magasabb fizetést kínál. Ez esetben bizonyára kérés nélkül is több pénzt ajánl, mert biztosítani akarja ottmaradásunkat. A hölgy beleegyezik, hogy a feleségünk lesz – de biztosak vagyunk-e benne, hogy már korábban nem határozott így? Előfordulhat, hogy ajánlatunk nem az oka, hanem éppen az eredménye a másik döntésének. Egy fontos beszélgetés talán sohasem jött volna létre köztünk, ha az illető nem akarta volna.
Hasonlóképpen kételkedhetünk tehát az Istenhez intézett imáinkkal kapcsolatos oksági összefüggésekben is. Amit megkapunk, esetleg kérés nélkül is megkaptuk volna. Barátunk, főnökünk, feleségünk közölheti velünk, hogy azért cselekedett úgy, ahogyan tette, mert kértük tőle. S ismervén őket, hihetünk a szavuknak: azt mondják, amit igaznak gondolnak, és elég jól ismerik saját valódi indítékaikat. De ne feledjük, ha ez meg is történik, akkor sem jutottunk tudományos bizonyítékhoz. Nem hajt­juk végre az ellenőrző kísérletet, visszautasítva a fizetésemelést vagy felbontva a jegyességet, hogy aztán új feltételek mellett megismételjük a kérésünket. A bizonyosságunk eltér mindenfaj­ta tudományos ismerettől. A másikkal való személyes kapcsolatunkból születik. Nem abból, hogy tudunk róluk valamit, hanem hogy ismerjük őket.
Csak így győződhetünk meg – ha bizonyosságot akarunk –­ arról is, hogy Isten mindig meghallgatja a kéréseinket, s néha teljesíti is, így kívánságaink teljesülése nem merő véletlen. Nem vezethetünk feljegyzést a sikereinkről és a kudarcainkról, hogy annak alapján minden kétséget kizáróan állítsuk: annyira sokszor meghallgatott az Úr, hogy azt már nem mondhatjuk véletlennek. Akik a legjobban ismernek valakit, azok tudják a legbiztosabban, hogy ha megtette, amit kértek tőle, annak oka a kérés volt-e. Azt hiszem, akik jól ismerik Istent, azok fogják a legjobban tudni, hogy azért küldött-e engem a borbélyhoz, mert ez az ember imádkozott érte.
Mindeddig helytelen vágányon haladva tűnődtünk a kérdésen, és helytelen módon. „Vajon van-e hatása az imádságnak?” Ez a kérdés kezdettől fogva rossz irányba tereli a gondolatainkat. „Van-e hatása?” – mintha valami varázslat vagy gépezet volna, jól működő automata. Az imádság vagy merő illúzió, vagy személyes kapcsolat a tökéletlen lények (ezek vagyunk mi) és a tökéletesen konkrét Személy között. A kérő ima, amikor ezt vagy azt kérünk Istentől, csupán kis része az imádságnak. A bűnvallás és a bűnbánat a küszöbe, az imádás a szentélye, Isten jelenléte, szemlélése és a benne való gyönyörködés pedig a kenyere és a bora az imádságnak. Benne Isten mutatja meg magát nekünk. Hogy meghallgatja az imánkat, az csupán mellékes ráadás – nem is feltétlenül a legfontosabb – ebben a kinyilatkoztatásban. Amit tesz, abból tudjuk meg, ki ő.
A kérő ima ennek ellenére megengedett, sőt ajánlott: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk!” Nem kétséges, hogy ez egy elvi problémát vet föl. Elhihetjük-e, hogy Isten valóban megváltoztatja tetteit az emberek javaslatára?
A végtelen bölcsességnek nem szükséges megmondanunk, hogy mi a legjobb, a végtelen jóságot fölösleges sürgetni arra, hogy tegyen jót, De különben is, Isten nem szorul rá semmire, amit az élő vagy élettelen véges létezők tehetnek. Ha akarná, csodálatosan megerősíthetné a testünket táplálék nélkül is. Vagy gondoskodhatna számunkra élelemről parasztok, pékek és hentesek nélkül is. Vagy tudáshoz juttathatna a tanult emberek segítsége nélkül is. Vagy megtéríthetné a pogányokat misszionáriusok nélkül is. Ehelyett azonban megengedi, hogy a talaj, az időjárás és az állatvilág, az emberek izmai, értelme és akarata együttműködjék vele terve megvalósításában. Pascal szerint „Isten azért rendelte el az imádságot, hogy teremtményeit megajándékozza az ok-okozati összefüggés méltóságával”. De nem csak az imádságra érvényes ez. Bármit teszünk, ezzel a méltósággal ajándékoz meg bennünket. Az események menetét nem csak az imádságom módosíthatja, hanem bármilyen tettem, s az előbbi nem különösebb az utóbbinál. Céljait különböző módon valósítja meg, felhasználva teremtményei cselekvését, többek között az imádságát is.
Úgy tűnik, semmit sem tesz maga, amit rábízhat a teremtményeire. Azt parancsolja nekünk, hogy szép lassan, a tévedés lehetőségével együtt, tegyük meg azt, amit ő tökéletesen, egyet­len szempillantás alatt megtehetne. Megengedi, hogy elhanya­goljuk vagy elhibázzuk azt, amit ránk bízott. Talán nem is értjük egészen ezt a helyzetet: azzal a képességgel ruházza fel a korlátolt szabad akaratot, hogy a Mindenhatóval működjék együtt. Ez pillanatról pillanatra egyfajta lemondást kíván az Istentől. Nem vagyunk pusztán befogadók vagy szemlélők. Abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy részt vehetünk a játékban, együttműködhetünk vele terve megvalósításában. Ez a bámulatos folyamat a teremtés folytatódása lenne a szemünk előtt? Igen, ilyen módon tesz Isten a semmiből valamit örökkévalóvá.
Én legalábbis így látom. De amit felvázoltam, az legföljebb elképzelés vagy metafora. Mindaz, amit ezekről a kérdésekről elmondhatunk, csupán hasonlat vagy példázat. A valóságot nem tudjuk felfogni képességeinkkel. De megpróbálhatjuk kiszűrni a rossz hasonlatokat és példázatokat. Az imádság nem gépezet. Nem varázslat. Nem Istennek adott tanács. Mint egyéb tetteinkben, az imánkban sem szakadhatunk el a folytonosan bennünk ható Istentől, hiszen minden véges ok csupán benne képes működni.
Még balgább volna azt gondolni, hogy azok, akiknek az imája meghallgatásra talál, a trón körül álló befolyásos emberek volnának. Krisztus visszautasított imádsága a Gecsemáné-kertben éppen eléggé meggyőző ezzel kapcsolatban. S nem merem elhallgatni azt a megdöbbentő gondolatot sem, amit egyszer egy igen tapasztalt kereszténytől hallottam: „Sok csodálatos ima­meghallgatást láttam és hallottam. De azok rendszerint a megtérés előtt vagy közvetlenül utána történtek. Ahogy a keresztény élet előrehalad, egyre ritkulnak az ilyen esetek. S a visszautasítás nemcsak gyakoribbá válik, hanem egyre félreérthetetlenebbé s egyre nyomatékosabbá is.”
Isten tehát cserbenhagyja azokat, akik a leghűségesebben szolgálják? Nos, aki a legodaadóbban szolgálta őt, az kínhalála előtt így sóhajtott fel: „Miért hagytál el engem?” Amikor Isten emberré lesz, őt vigasztalja meg a legkevésbé Isten, éppen a legnagyobb szükségében. Itt olyan titok rejlik, amit nem volna bátorságom föltárni, még ha tudnám is. Az olyan halandók tehát, mint mi, még ha néha minden reményen és valószínűségen túl is meghallgattatásra találnak is az imádságaink, inkább ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket a magunk javára! Ha erősebbek volnánk, talán kevésbé gyöngéden bánnának velünk. Ha bátrabbak lennénk, talán sokkal kevesebb segítséggel is elküldenének bennünket oda, ahol jóval reménytelenebb állásokat kellene védelmeznünk ebben a nagy háborúban.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizenkettő − 12 =