Gyakorlati teológia

Hívő édesapák szerepe gyermekeik hitre segítésében

Nemeshegyi Zoltán Az öregek koronája: az unokák és a fiak ékessége az atyák. Péld 17,6 A fenti igevers mindkét igazságát megtapasztaltam. Először azt, hogy büszke lehetek édesapámra, akkor is, ha a szocializmus idején nem a lelkipásztor édesapával büszkélkedtek, hanem amint …

ElolvasomHívő édesapák szerepe gyermekeik hitre segítésében

Az előítéletek lélektana

Beke LászlóDifferent_Races

„Eddig csak azt tudta, hogy előítélet van. Hogy a legkisebb gyanú igazságtalan tettekre ragadtatja az embereket. Most ennek a fordítottját tapasztalta. A hitet. A minden bizonyosság nélküli, sőt minden bizonyíték ellenére megingathatatlan hitet”.

Ez az idézet Rejtő Jenő Pokol a hegyek között című könyvéből származik, és azért nem félek ezzel a végtelenül profánnak tűnő regényből vett gondolattal kezdeni, mert úgy gondolom, minden negatív viszonyulásról, így az előítéletes gondolkodásról, hozzáállásról is csak úgy érdemes szót ejteni, ha egyben keressük a megoldást is. Úgy látom, a gyanú, amely rettentő károkat okoz minden emberi kapcsolatban, csak azzal a hittel gyógyítható, amelyről Pál apostol is beszél az 1Korinthus 13-ban: „…mindent hisz, mindent remél…”

Persze, azt sem szabad elfelejteni, hogy minden csalódás bizalommal kezdődik, mégsem lehet bizalom nélkül élni. Illetve lehet, csak kérdés, hogy érdemes-e megbetegítő struktúrákat, kapcsolatokat fenntartani? Mert az ebben a légkörben növekvő gyermekeink, az ebben élő munkatársi és egyéb közösségek belső folyamatai előbb-utóbb ebbe az irányba mutatnak.

Amikor előítéletekről gondolkodunk, látásom szerint az is égető kérdés, hogy ezt milyen szinten tesszük. Beismerem, sokkal könnyebb európai-arab, magyar-cigány, Fidesz-MSZP, protestáns-katolikus, gazdag-szegény, férfi-nő, felnőtt-gyerek, „melegek-heterók” stb. relációban beszélni a kérdésről, viszont látjuk-e (és jól látjuk-e), hogy sokkal mélyebben, „sejti” szinten hogyan is működik ez az egész? Egyáltalán: be merjük-e vallani, hogy gyülekezeti és közösségi szinten, családjainkban, családjaink között, férj és feleség, szülő és gyermek viszonylatában mivé képes mindez fejlődni?

Mostani tanulmányomban arra törekszem, hogy az általános, nagy összefüggések igazságait megmutatva, ezeken a belső szinteken zajló küzdelmeket, feszültségeket igyekezzünk gyógyítani.

ElolvasomAz előítéletek lélektana

Mentés másként – Identitás, tradíció, innováció a 21. századi keresztény gyülekezetekben

Dr. Péter-Szarka Szilvia

Dr. Péter-Szarka Szilvia pszichológus, a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetének adjunktusa, az Európai Tehetségközpont – Budapest munkatársa. A Debreceni Baptista Gyülekezet aktív tagja, három gyermek boldog édesanyja.

 

A hagyomány, a tradíció, illetve a személyes hit és megújulás jelentőségét tekintve az egyes gyülekezeti tagok életében, valamint egyházunk, gyülekezeteink jövőjét keresve, alapvetően bibliai-teológiai látásunkra, meggyő­ződésünkre kell alapozni. Az itt következő írás egy szaktudomány eredményeit felhasználva háttér­anyagul, segítségül szolgálhat a címben jelzettek jobb megértésére és alkalmazására szolgálatunk során.

A mai keresztény gyülekezeteknek nagy kihívást jelent a 21. század változásaihoz, igényeihez, szükségleteihez való igazodás. A folyamatos alkalmazkodás és megújulás, a nyitottság és rugalmasság mellett szükség van azokra a stabil pontokra, melyek a keresztény, éppen ezért szent és megváltoztathatatlan identitásunkat képezik, és azokra a hagyományokra, melyek a felekezeti gyökereket és hovatartozást erősítik. A változás és változatlanság, a dinamizmus és a stabilitás kérdése komoly gyakorlati problémákat vet fel.

Három kérdés alaposabb átgondolása segíthet abban, hogy megfelelő irányba lépjünk:

  1. Ki és mi vagyok én? Kik vagyunk mi, mi képezi az identitásunk megváltoztathatatlan alapjait?
  2. Mi a hagyományok és tradíciók szerepe az identitás kialakításában?
  3. Hogyan történik a változás? Mit jelent az innováció, a kreativitás a gyülekezetek életében?

ElolvasomMentés másként – Identitás, tradíció, innováció a 21. századi keresztény gyülekezetekben

Mit tehet a nevelő, ha valóban formálni akarja a személyiséget?

Uzsalyné Pécsi Rita

Pécsi Rita tanít

„Nem érted meg, fiam?!”

„Hiába mondom a gyereknek, mintha meg sem hallaná!”

Halljuk és mondjuk nap mint nap. Mint a pusztába kiáltott szó. Prédikálunk, s közben érezzük, hogy nem tudunk megváltozni, és gyerekeinkre, is mintha csak ideig-óráig tudnánk némi hatást gyakorolni. Vajon ennyi a szülői-nevelői hivatás? Panaszkodunk a rohanó és értékvesztett világra, a médiára, a hitelüket vesztett vezetőkre, de titkon reméljük, hogy lehet ezt jobban, „mesteribben” csinálni!

Míg egyfelől gyermekeink több területen imponáló tájékozottságra tesznek szert, addig egyre többször merülnek föl a felnőtt személyiségek tipikus deficitjei. Nevezetesen az agresszivitás, az érzéketlenség, a haszonelvű szemlélet, a kudarctűrés alacsony szintje.

„Abból, hogy valaki évfolyamelső, csak annyi következik, hogy az illető osztályzatok tekintetében kivételesen jól teljesít. Semmi nem derül ki arról, hogy hogyan viseli majd az élet viszontagságait. A beszűkült funkciójú iskola legfeljebb egy következő iskolafokozatra, de nem a morális és felnőtt életre való felkészítés színhelyévé vált”. (K. Arnold, D. Goleman)

A jelenség ma már szinte közhelynek számít, bár a viszonylag jó tanulmányi teljesítmények ideig-óráig eltakarják a tüneteket. Az egyik legsúlyosabb gondunk, hogy az iskolában tervszerűen fejlesztett IQ-érték „legjobb esetben is csak húsz százalékát teszi ki a sikert befolyásoló tényezőknek, nyolcvan százalék más erőkre vezethető vissza”. (D. Goleman)

A teljes ember személyiségének kibontakoztatása mindannyiunk legalapvetőbb célkitűzése. A jó ember és a jó szakember nevelésének eszménye, a boldog élethez szükséges készségek kifejlesztése nagy kihívás minden nevelő számára.

ElolvasomMit tehet a nevelő, ha valóban formálni akarja a személyiséget?

A megbocsátás kínjai?

Berszán István, Berszán Lídia

Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. (Mt 18,22)

A megbocsátás elfogadható gyakoriságának kérdésére adott elképesztő jézusi válasz nem tűnik eltúlzottnak, ha a közeli másikon házastársat (is) értünk. Néhány évtizedre kellhet ekkora „hitel”, ha nem akarjuk kibékíthetetlen sértett felekként végezni. Az előadás azokat a lejtésirányokat veszi számba, amelyek a férj és feleség elleni vétkek – megbocsátást kerülő – feloldási kísérleteire csábítanak. Ha ezek szétválasztó hatásának kínjaihoz mérjük egymás szeretetben elszenvedését, a hányados egy hetvenszer hétszeri felfedezés után is megmaradó titok: jobban van dolga a kettőnek.

 

Dr. Berszán Lídia (1967) Szatmárnémetiben született, hatgyermekes baptista lelkészcsalád elsőszülöttjeként. Jelenleg Kolozsváron él, feleség, három gyermek édesanyja. Több mint három évtizede döntött tudatosan a felől, hogy elfogadja Jézus áldozatát, és az ő tanítványaként szeretne élni. Tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte. Foglalkozása: egyetemi docens a Babes-Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka Tanszékén. Nyolc éve házigazdája a mozgássérült gyerekek és szüleik klubjaként működő Integrált Játszóháznak. Családterápiás és lelkigondozói tevékenységet is folytat. Idős és fogyatékos személyek szociális ellátását végző intézmények alkalmazottainak tart képzéseket és szupervíziót.

 

Dr. Berszán István (1966) irodalom- és gyakorláskutató, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének intézetvezető egyetemi docense. Az irodalmi írás és olvasás figyelemgyakorlataira irányuló kutatásait otthon és külföldön tartott kísérleti Terepkönyv-táborok egészítik ki. 1990-ben kötött házasságot Lídiával, azóta huszonéves lányaik férjhez mentek, hat­éves kisfiuk most kezdte el az iskolát. A Kolozsvári Magyar Baptista Gyülekezet igehirdető szolgálattevője, járt a Mont Blanc-on, meséskönyveit sokan kedvelik.

István:

Azt az utasítást kaptuk a szervezőktől, hogy ezúttal ne olyan tudásrendszert próbáljunk átadni, amit a lelkészek majd a saját tanításaikban hasznosíthatnak, hanem őket és feleségeiket próbáljuk megszólítani. Mikor azon töprengtem, hogyan tegyek kísérletet nem lelkészként a lelkészek, illetve lelkész házaspárok megszólítására, egy szomszédos keresztény felekezet ihletése segített: arra gondoltam, hogy egyik hiteles módja ennek a gyónás lehetne. Persze, az előadóterem gyóntatófülkeként kicsit nagyobb a kelleténél, de talán ettől neoprotestáns és egészen biztosan ősapostoli: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért” (Jak 5,16)  Gyónom tehát a mindenható Istennek és nektek, lelkész testvéreim, hátha ti is csatlakoztok.

ElolvasomA megbocsátás kínjai?