Beke László
Mottó: Az erőszak nem a pofonnal kezdődik!
Nem könnyű egy majd negyven évvel ezelőtti eseményt felidézni, mégis megpróbálom. Falun laktunk akkor (is). Egy utcabeli gazda a modernizáció jegyében lecserélte szűken egy lóerős gebe lovát egy komoly, egyhengeres motor hajtotta kocsira, magyarul: csettegőre.[1]
Meg kell hagyni, nem járt rosszul, mivel ez a gépcsoda hétszer-nyolcszor is erősebb volt, mint az említett paripa. A bajok azzal vették kezdetüket, hogy a járműváltással nem járt együtt bizonyos paradigmaváltás is. Az ugyanis, hogy amíg a paci vígan hazatalált akkor is, ha gazduram elázott valahol (de nem az esőn), a csettegő ilyen esetben erőteljes tévelygésbe esett. Szóval: emberünk egy ilyen alkalommal próbálta hazavezérelni a masinát, reményei viszont nem találkoztak a realitással: pár házzal az otthona előtt sikeresen árokba döntötte gépét, majd, mint aki jól végezte dolgát, csendesen ráborult a kormányra, és elaludt. Persze az is lehet, hogy ez utóbbi már némileg előbb megtörtént… Nagyapám, ki ikonikus bajuszt hordott, végtelen nyugalommal ballagott Feri bátyámhoz, nyomában velem, majd odaérve erőset pedert a már említett bajuszon, és felébresztette a pórul járt urat. Fogalmam nincs, hogy miről szólt a kettőjük közötti beszélgetés, csak a következő részletre emlékszem: nagyapám valamiért fontosnak látta, hogy megemlítse azt a bibliai igét, hogy ha képen vágnak egyik felől, tartsd oda a másikat is! Nem csodálom, hogy Feri bácsi nem értette, mert én sem: akkoriban mi rendesen kipofoztuk egymást, ha valami sérelem ért. Ő viszont el is mondta a véleményét, mely négy évtized távlatából sem hangzik másként: Na, Laci bácsi, ez ám az igazán buta beszéd!
Nagyjából így gondolkodunk az erőszak kérdéséről. Nem illeszkedik a mi logikánkba, nehezen hisszük el, hogy az elégtétel elmaradása hordozhatna számunkra valami jót. Ugyanakkor az említett eset –ahogy mondani szokás – csak a jéghegy csúcsa. Sokkal több, illetve más az, ami miatt a téma érdekes!
Jézus és az erőszak egy mondatban?
Nem mintha egyetértenék vele, de Steven Pinker kanadai–amerikai pszichológus a következőt írja: „A Biblia az erőszak terjedelmes ünneplése.”[1] Kétségtelen, hogy zavarba ejtően sok szó esik benne történetekbe, törvényekbe ágyazva az erőszakról. De mégsem az erőszak könyve, mert mindent felülír benne annak az Istennek a lelkülete, aki kiutat keres és mutat mindazoknak, akiket indulataik vagy éppen érdekeik ragadtatnak erőszakosságra. Az meg már végképp mindennek a koronája, hogy mindmáig érthetetlen és felbecsülhetetlen áldozatot hoz helyettünk! Ezért (is) tanácsosabb talán a kérdést a címben említett módon feltenni. Mivel mindannyian találkozunk az erőszak valamilyen formájával (munkahelyi zaklatás, iskolai bullying, családon belüli erőszak, háborús konfliktusok, pártok közötti csetepaték, de említhetném a végletekig kiélezett gyülekezeti/közösségi belső harcokat is), egy olyan véleményre, állásfoglalásra van szükségünk, amely elfogadható és követhető útmutatás. Meggyőződésem, hogy Jézus Krisztus személye megfelel ennek a követelménynek!
Fontos a véleménye, mert élete első pillanatától egészen az utolsóig megrázó események sorozatában zajlott az élete. A békességről, szeretetről, megbocsátásról való tanítása sokkal mélyebben gyökerezik, mint akár mai korunk toleranciáról, jogról szónokló kéretlen „apostolainak” véleménye. Mielőtt egyetlen szót szólt volna erről a (vagy bármi más) kérdésről, végigélte az emberlét stációit. A kor, amelyben földre jött, a Római Birodalom „jóvoltából” az ígéret földjét is egy fizikailag, szellemileg sanyargatott, fájdalmasan nehezen élhető világgá tette. Ebben élt, nem fölötte lebegve. Ő maga is megízlelte mindazt, amit kortársai keserű falatként nyeldekeltek. Ne felejtsük el: egy erőszakos kor az adott társadalom belső struktúráit is meggyengíti. Gyakran átformálja a jellemet, hithez, tradíciókhoz való hozzáállást, az „erőszakra erőszakkal válaszolni” erős ingerét plántálva sokakba. Amit mondott, azt nem a mennyei világból mintegy a hóna alatt magával hozott, elvonatkoztatott, létidegen okosságok gyűjteményéből rántotta elő, hanem az embernek az Atya által adott törvényből idézte és alkalmazta, betöltve és a lényegét megragadva tette követhetővé. „Az emberi egzisztenciának két fontos területe van: az egyik a beszélgetés, a másik az erőszak. Amikor a beszélgetés lehetetlenné válik, akkor kezdődik el az erőszak.”[2] Jézus ezt választotta: úgy beszélt, hogy közben többnyire beszélgetett. Ahogy ma mondjuk, megadta a lehetőségét, hogy „Szólj be a papnak!”.[3] Meghallgatta, aki hozzá jött. Problémákat fogalmazott meg, néven nevezve azokat. Emberszámba vette a szegényt, elnyomottat, kiraboltat, erkölcsileg lezüllöttet, az ellenségnek elköteleződött, árulónak bélyegzett kortársait. Komolyan vette szenvedésüket, tudva, hogy az erőszaknak ezernyi arca van, és nem mindegyik értelmezhető egykönnyen, de mindegyik egyformán meggyötör, lealáz és tönkretesz. Szavai inkább vigasztalást és reményt hordoztak, mint elméleti ismeretet. Ma ízlelgetjük, magyarázgatjuk, hogy mit hogyan értett vajon, akkoriban egyszerűen belekapaszkodtak. Talán ma is ezt kellene…
„A legromlottabb államban legtöbb a törvény”[4]
Krisztus birodalmában jószerével egy. Az evangéliumból úgy tűnik, Jézus Krisztus jól ismerte korát, annak politikai, vallási erőit, vezetőit. Tisztán látta azok erőszakosságát, tanításaiban és példabeszédeiben pedig határozott utalásokat tett ezekre. Néhányat említek csak meg ezek közül!
A politikai élet területe akkor is bővelkedett az erőszakos cselekményekben.
Mk 10,42: „Jézus odahívta őket, és így szólt hozzájuk: Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük.”
Lukács az evangéliuma 19. részében egy olyan történetet mond el, amely ezt a helyzetet jól megvilágítja.
Mk 6,17kk-ben Heródes Antipászról olvasunk, aki Bemerítő Jánost az ismert okok miatt kivégeztette.
A Lk 13,1–2-ben Poncius Pilátus eljárását találjuk a galileai zarándokokkal szemben.
De említhetném a római katonákat is, akik bárkit terhek hordozására kényszeríthettek (Mt 5,41).
A Lk 10,30–37-ben egy „hétköznapi” esemény leírásába illesztve fogalmazza meg Jézus a szerinte helyes eljárást. Összegezve tehát: egy állítását ismert személyek és események példáin keresztül értelmezi.
Vallási megfontolásból a zelóták rendkívül proaktív módon szálltak szembe a megszállókkal; megtagadták az adófizetést, az engedelmességet, alárendeltséget, de ha kellett, igazi partizánként a köntös alatt hordott kardot is bátran használták. Lázítottak, uszítottak, és el tudom képzelni, hogy egy sorsát nehezen viselő nép soraiban ennek volt is foganatja.
Jézus az erről szóló véleményét a következő szavakkal foglalja össze a Mk 10,43–45-ben: „De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája! Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
„Az a tény, hogy a tanítvány az utolsó helyet és a szolgálatot választja, egyértelműen jelzi: ő nem mások elnyomásával és eltiprásával kívánja önmaga előmenetelét biztosítani, hanem azzal, hogy követi mesterét, akinek egész élete »proegzisztencia«, másokért való lét volt.”[5]
A hegyi beszéd jól ismert, nagyon radikális állásfoglalás Jézus részéről mindenféle erőszakkal szemben, ami a hétköznapi életben megvalósul. A bosszúról történő lemondás, az ellenség szeretete, a támadóval szembeni nagyvonalú viselkedés, hát, hogy mondjam, nem könnyíti meg a dolgunkat! Lemondás a pereskedésről, az arányos (szemet szemért) elégtételről, önként menni a kényszerített távon túlra is, pofonért jelentkezni a másik oldalra is, az elvett ruha ráadásaként odaadni a maradékot is – ez nem a mi logikánk. De jó, ha valamit meglátunk: a baj az lenne, ha Jézus szavai csak passzivitást tanácsolnának! Jézus új megvilágításba helyezte az erőszakmentesség gondolatát. A szenvedő felet nemcsak a bántalmak türelmes elviselésére és a megtorlás kerülésére buzdította, hanem arra is, hogy az ellenállásról vagy a bosszúról való lemondását konkrét formában, szabadon kezdeményezett tettel mutassa meg. A felsorolt példákban egyrészt Jézusnak az erőszakkal szembeni határozott tiltakozása jut kifejezésre, másrészt az is megfogalmazást nyer, hogy a tanítványnak az erőszak elszenvedése után is mindent meg kell tennie azért, hogy a bántalmazót megnyerje a jónak. Ebben az értelemben buzdít Pál apostol is az erőszakmentességre: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.” (Róm 12,21) Nagyon találóan fogalmaz Nádas Péter, amikor ezt írja: „A gyöngédség se kisebb erő, mint az erőszak.”[6]
„A katona nem azért van, hogy szúrjon, hanem hogy senki ne szúrhasson!”[7]
Gyakran megtörténik, hogy az embert valami kiemeli (vagy kirobbantja) abból a kellemes, olykor kissé elvarázsolt környezetből, amelyben komfortosan érzi magát (persze zaklatott korunkban nem vagyok benne biztos, hogy létezik ilyen). Többféle összefüggésben éljük életünket, én magam is: férfi vagyok, férj, apa, lelkész, tanár… de volt időszak, amikor katona, a haza légterének biztonságáért felelős, megfelelően kiképzett szakember. Máskor „csak” egy szavazó, aki tollvonással járul hozzá, hogy más legyen a világ körülötte. Alkalmanként olyan szerepben is feltűnő személy, amikor a névtelenséget, arctalanságot félretéve igazságokért kell kiállni mások elé, másokkal meg szembe. Van személyes és közösségi dimenziónk, melyet nem lehet, nem szabad egymás ellen kijátszani, vagy egyiket a másikkal összekeverni.
Megérlelt hittel szabad csak gondolkodni arról, hogy vajon az előbbi gondolatok csak a személyes, embertársi kapcsolatokra vonatkoznak, vagy társadalmi szinten is így kell-e gondolnunk. E tekintetben jogos kérdések merülhetnek fel: el kell-e vetnünk az erőszak bárminemű alkalmazását (például közveszélyes bűnözőkkel szemben vagy a hazát ért támadás esetén)? Tevékenykedhet-e keresztény olyan csoportokban, amelyek fegyvert használnak? Jól ismert tény, hogy vannak olyan elkötelezett hívők, akik lelkiismereti indíttatásra a teljes erőszakmentesség útját választják, s így felszólító és nyugtalanító jellé válnak a társadalom számára. Döntésüket tiszteletben kell tartani, de nem tekinthető az egyetlen lehetséges keresztény magatartásnak. Úgy vélem, hogy az imént feltett kérdések megválaszolásánál nemcsak a vizsgált evangéliumi szakaszra kell támaszkodni, hanem más újszövetségi szövegeket is figyelembe kell venni.
Jézus Pilátus előtt egy sokatmondó gondolatot fogalmaz meg: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.”[8] Jézust kicsit „magára hagyva” Pál és Péter apostolok gondolatait is javaslom megnézni: Róm 13,1–7; 1Pt 2,13–17. Sem ezek, sem más újszövetségi szövegek nem ítélik el a rendfenntartó szerveket, legfeljebb azok jogtalan eljárásait vetik kritika alá. Az említett szövegek ugyanakkor világossá teszik, hogy szükség van valamiféle állami szervezetre, amelynek kötelessége az állampolgárok védelme, az igazságosság biztosítása és a gonosztevők megfékezése. Ezért a keresztények nem zárkózhatnak el teljesen attól, hogy a társadalom rendfenntartó erőivel együttműködjenek. Talán (többek számára) túlságosan leegyszerűsítem mindazt, amit Bemerítő János katonákhoz intézett válasza mögött gondolok, de nem hiszem, hogy a hivatás ellen szólna. A jogtalanság, túlkapás, erőszak, zsarolás ellen viszont igen! És akkor melyik az a hivatás, amelyben mindez nem lép fel kísértésként, illetve melyikben nem tiltja/tiltaná Jézus Krisztus vagy János, esetleg az apostolok? A Jézus által meghirdetett szeretetnek nemcsak az erőszakot alkalmazók, hanem az erőszaknak kiszolgáltatott védtelen személyek iránt is érvényesülnie kell. Ám az erőszak megfékezése érdekében végzett szükségszerű eljárások során sem megengedhető, hogy a cselekvés mozgatórugója a megtorlás vagy a leszámolás vágya legyen. A végső célnak mindig a bűnös (bűnöző) megmentését kell tekinteni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha kezdeményező szeretettel próbáljuk megnyerni őt a jónak.
„A szeretet homályban is látszik – az erőszak reflektorfényben érzi jól magát”[9]
Mint ahogy a „világosság a sötétségben fénylik” igazán. Jézusra nehéz lenne ráfogni bármiféle erőszakosságot, legalábbis a rendelkezésünkre álló evangéliumok ennek nem adják sok jelét. Mégis vannak epizódok, melyekben néhányan ezt szeretnék meglátni. Pedig Jézus Péterrel elteteti a kardot, a kihallgatásai során nem provokál, csak a szükséges mértékben szólal meg. Nem játszik sem hőst, sem a „nekem már úgyis mindegy minden” szerepét. Tudja és képviseli azt, aki ő valójában.
Na de azért egyszer ostort font, és használta is! Szeretik ezt kiemelni, ráadásul hogy minden evangélista beszámol róla. Pedig ki nem érzett még elkeseredett haragot akkor, amikor az Isten ügyének képviseletére felesküdött személyek, intézmények visszaélnek hatalmukkal, lehetőségeikkel?! Azt hiszem, itt is valami hasonlóról van szó. Nem a harag a hangsúlyos, hanem az a szeretet, amit az Atya iránt érez, és ha van is harag, inkább arra irányul, hogy valami kárt szenved ebben a helyzetben és eljárásban. Ne legyünk álszentek: mindezeknek a visszaéléseknek modernizált változata vesz körül bennünket! Lenne dolga Jézus Krisztusnak, de nekünk is!
Egy más alkalommal ezt mondja: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Mt 10,34) Ha a mondást önmagában tekintjük, nehezen tudjuk összeegyeztetni más jézusi kijelentésekkel, amelyek éppen a béke fontosságát hangsúlyozzák. Hiszen Jézus a békeszerzőket nevezte boldogoknak, a küldetést teljesítő apostolokat pedig a béke közvetítésével bízta meg. Ám a szóban forgó mondás szövegkörnyezete világosan mutatja, hogy Jézus egyáltalán nem erőszak alkalmazását sugallja tanítványainak. Sokkal inkább azt teszi egyértelművé számukra, hogy küldetésük során ellenállásra találnak, s ebből fakadóan a Jézus nevében végzett küldetésük megosztottsághoz vezet, amely a legalapvetőbb közösséget, a családot sem hagyja érintetlenül: szembekerül a férfi az apjával, a lány az anyjával, a meny az anyósával (Mt 10,35).
Összegzés
„…számtalanszor kiütötték tenyerünkből mások felé nyújtott szívünket”[10]
Miért érdemes szeretni? A legnehezebb kérdések egyike, amivel mégis naponként kell szembenézni. Jézus Krisztus életéből látjuk, aki lemond a bosszúról, erőszakról, a folyamatos érdekérvényesítésről, azt keresztre feszítik, a szó valamilyen értelmében. Kicsit dramatizálva: nekünk, akik megpróbál(t)unk szeretni, szegek nyomaival van tele az életünk. Olykor belehalunk… de mégis ez a mi utunk! Krisztus példája nem ajánlás, alternatíva, a szeretet általa megélt mintájának következményei nem „apróbetűs” lábjegyzetként szerepelnek a leírásban. Heinrich Heine szerint a szeretet „egy csillag a szemétdombon”. Ha szeretni akarunk erőszak nélkül, tudnunk kell, hogy embert szeretni csak hibáival, bűneivel, mulasztásaival együtt lehet. Akik értenek hozzá, azt mondják: a szeretet (a szerelemhez hasonlóan) csupán kémia. A döntéseink adnak neki értelmet, ettől lesz igazán emberi és nem csupán ösztönszerű. Kritikátlanná, vélemény nélkülivé válik, ha ez a döntés elmarad, és hamar kiábrándító vége lesz.
Két alapvető igazságról szoktunk megfeledkezni (de talán nem is jó ez a kifejezés): az egyik, hogy bűnben születtünk, egy bűnös világra. Ez folyton azt súgja: Állj ki magadért, erőszakosan is, ha kell! Harcolj az érdekeidért, taposs le másokat, azokból lesz a legjobb lépcső felfelé!
A másik igazság: megváltottak vagyunk! Ennek egyik üzenete: az Úré a bosszúállás! De nem is ez a lényeg, hanem a „szeretni mindenáron” követelménye, ami iszonyatosan nehéz tud lenni, őszintén legalábbis… és valljuk be: mindkét igazsághoz emóciók társulnak, melyekkel nem mindig tudunk mit kezdeni, mert emberek vagyunk. Küzdünk, vívódunk, elbukunk, talpra állunk, kísérletezünk. Ha az előbbi érzéseinkkel szembesülünk, alkalmatlannak, szennyesnek, méltatlannak gondoljuk magunkat. Ha az utóbbiakkal, akkor egyszerűen lúzernek, baleknak stb.
Az Úristen egyik legnagyobb kegyelme, hogy életünket az ő szeme előtt éljük! Nem mellékszereplői vagyunk egy nagy sztorinak, hanem főszereplők: közülünk a legkisebb is tudhatja, hogy nagyon fontos! Amit/ahogy érez, amivel küzd, ami az örömét, bánatát jelenti, az fontos az Úr számára. A kegyelem a legnagyobb bizonyíték arra nézve, hogy mi mindannyian Isten szeme fénye vagyunk! Ugyanez a kegyelem segít abban, hogy téren és időn átutazva végül győzelmesen érjünk célba. Olykor (és milyen jó, hogy így van!) megítéltetünk. Mert a kegyelem nem az, hogy nincs ítélet, hanem az, hogy olykor késik, és így ad időt, máskor meg pontosan jókor jön. Mellbe vág, kijózanít és helyreállít.
Van egy ének, ami nekem sokat segít a kritikusan nehéz időszakokban. Lelkészbeiktatásokon, szolgálatra bocsátáskor szoktuk énekelni, de a jelen témánkra is abszolút igaz minden sora! Aki „elkezdi az utat”, amit a krisztusi szeretet útjának nevezünk, hallgassa, énekelje imádkozó szívvel![11]
Legyen áldás az úton, amit ma kezdesz el,
legyen veled az Isten, kérjük, kísérjen el,
kérjük, oltalmazzon meg, és adjon néked erőt,
utadon vezessen, formáljon, szeressen,
legyen a te őriződ!
Legyen áldás az úton, amit ma kezdesz el,
tegye jóvá az Isten, amit te rontasz el!
Kérjük, lénye ragyogja lábad elé a fényt!
Lásd meg, hogy utadon isteni oltalom
vigyáz rád és szeretve félt!
Legyen áldás az úton, amit ma kezdesz el,
legyen erőd és türelmed, ha szenvedni kell!
Legyen erőd szeretni, utolsó lenni, ha kell,
szívesen szolgálni, hálával áldozni,
Jézusra mutatni fel!
Legyen áldás az úton, amit ma kezdesz el,
öröm kísérjen végig, amíg úton leszel!
Legyen boldog életed, és mindig az övé!
Szívünkből szeretünk, imában kísérünk
életed célja felé!
[1] Steven Pinker: Az erőszak alkonya (Budapest: Typotex, cop. 2018), 26. o.
[2] Feldmár András: Félelem, düh, agresszió és szex (Budapest: HVG, 2016), 49. o.
[3] https://www.facebook.com/szoljbeapapnak/.
[4] Publius Cornelius Tacitus.
[5] Dr. Kocsis Imre római katolikus teológus, tábori lelkész.
[6] Nádas Péter: Évkönyv (Pécs: Jelenkor, 2012), „Március–április”.
[7] Fekete István.
[8] Jn 18,36.
[9] Jókai Anna: Perc-emberkék dáridója (Budapest: Belvárosi Könyvkiadó, 1996).
[10] Gyökössy Endre: Bandi bácsi a szeretetről (Budapest: Szent Gellért, 2004).
[11] https://www.keresztenydalok.hu/enekek/legyenaldasazuton.