A magyar keresztény lelki irodalom legnagyobb hányada angol szerzők tollából származik. Ezért különösen örömteli, ha magyar szerző ilyen mélyen, alaposan tud írni lelki dolgokról. Aki elolvassa ezt a könyvet, az látni fogja, hogy Bolyki László nem csak híres zenész, de nagyszerű lelkigondozó, szellemi vezető is.

Ebben a könyvében nemsak a címben szereplő két fogalommal foglalkozik, hanem bemutatja a keresztény spiritualitás Lélektől vezetett működését is. Négy fő tételt bont ki a kötet lapjain: Krisztus követője számára nincs üzlet, nincs harc, nincs szabály, de van szeretet. Persze ezek így túl tömör megfogalmazások. A kifejtéshez a szerző segítségül hív klasszikusokat vagy kevésbé ismert költőket, írókat, felelevenít családi történeteket, zenei és egyéb hasonlatokkal él. A fejezetei elevenek és olvasmányosak.

Bolyki László éles különbséget tesz az általa plázavallásoknak nevezett irányzatok és a valódi spiritualitás között. Komolyan veszi a lelket bénító félelem és szégyen erejét, és az ehhez kapcsolódó hamis hiedelmeinket lépésenként bontja le, elsősorban az Ige segítségével. Lerántja a leplet a kegyetlen kegyesekről, mai korunk farizeusairól, például arról a gondolatról, hogy ha valaki nem gyógyul meg az imádságai ellenére, az a hit hiányára utal. Használ pszichológiai fogalmakat (tudattalan, személyiségszimbólum, sémák, árnyékszemélyiség), de nem pszichologizál, a válaszokat a bibliai történetekből levezetve tárja elénk.

Igazi lelki utazás volt számomra ez a könyv. Olyan út, amit bejárva már jobban felismerem a bennem is élő kalmárszellemet, és világosabb számomra, miként élhetek inkább a felszabadító és mégis irányító kegyelem légkörében.

A szerkesztő

 

Olvassunk bele!

 

A lélek pincéje

Az előzőekben szót ejtettünk már a lélek pincéjéről, amely­be lelki egyensúlyunk érdekében lehordjuk szégyellni való, szennyes dolgainkat. Szeretném ezt a képet használni a továbbiakban, hogy megértsük, miképpen oldódhatunk el a mérgező szégyen okozta fájdalmak pusztító hatásaitól.

A személyiség szimbólumaként képzeljünk el egy ­várat! A falak épek, szépek, virágok és dísztárgyak ékesítik őket, tehát tiptop a kecó, ahogy manapság mondani szokás. Egyetlen gond van csupán, hogy él a váram területén egy hatalmas méretű, szőrös, rühes, büdös, nyálcsorgató, kéjsóvár vadállat. Legyen, mondjuk, gorilla. (A vár mint személyiségszimbólum és a megszelídíthetetlen vadállat rengeteg mesében, legendában és mítoszban bukkan föl; utóbbi minden esetben a személyiség árnyoldalait jelképezi.) Ezt a gorillát többszöri próbálkozásom ellenére sem tudtam még elűzni a vár területéről. Mit tehetek akkor, ha egy ilyen szörnyeteggel kell megosztanom a lakhelyemet? Az igazi problémám az, hogy a gorillával együtt élni lehetetlen, miközben elűzni is képtelenség azt. Megoldás, hogy egy óvatlan pillanatban bezárom a pincébe. Így nem kell állandóan félnem tőle, sőt még találkoznom sem kell vele, akár meg is feledkezhetek róla. Vendégeket hívhatok, mosolyoghatunk egymásra, élvezhetjük a kellemes társaságot és az udvarias társalgás örömeit. Csak­hogy hiába zárom a pincébe, sokszor kihallatszik a vadállat artikulálatlan üvöltése, máskor pedig undorító szagok csapnak ki amúgy alaposan lezárt és letakart pince ajtaja mögül különösen kellemetlen, ha akkor párolognak a szagok s akkor hallatszanak gyanús hangok, amikor vendégek vannak nálam. A személyiség pincéjébe zárt vadállat igen jó példa arra, hogyan fojtjuk a tudattalanba mindazt, amivel fájdalmas lenne szembenéznünk magunknak is, nemhogy mások előtt. A felszín és a mély, a látszat és a valóság, a kívül és a belül kettőssége az, amit Jézus annyira keményen ostoroz a farizeusok énképében és viselkedésében.

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!” „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.” (Mt 23,25–28)

A farizeusi magatartás a mérgező szégyen tudattalan kompenzációja, a vallásos kalmárszellem leggyakoribb megnyilvánulása. A hívő lélek tudatosan azonosul rendkívül magasrendű isteni értékekkel, elkötelezi magát azok megvalósítása mellett, és minden erejét latba vetve igyekszik megfelelni a szigorú külső és belső elvárásoknak. A probléma mindössze annyi, hogy a pincéhe zárt gorilla nem hajlandó figyelembe venni a magasröptű célkitűzéseket, nem kíván megtérni, zsidóvá, reformátussá, baptistává, katolikussá válni, nem érdekli őt sem a Tóra, sem a Biblia, sem semmiféle szent könyv. Vadállat, amely dühöngve tombol, ha kedve tartja, csámcsogva zabál, ha éhes, nem fékezi magát, ha buja vágyak kerítik hatalmukba, rendszeresen a földre köp, és ahol éppen eszébe jut, ott könnyít magán. Nincs benne szégyenérzet, nem érdekli semmi, nem ismer sem Istent, sem embert, csak az érdekli, hogy megszerezze, amit ő maga akar. Szó, ami szó, kellemetlen lakótárs.

Minél magasabb rendű értékek mellett köteleződik el a ház ura, annál borzalmasabb a szétszakítottság érzése a kilátástalannak tűnő küzdelem miatt. A gorilla mindazon lelki tartalmak szimbóluma, amelyeket szégyellünk mások és önmagunk előtt is. Pál ezt rendkívüli találékonysággal így nevezi: „a bennem lakó bűn” (Róm 7,20). Már a megfogalmazás is spirituális jellegű, mert kifejezetten így állítja szembe önmagát a benne lakó bűnnel: „Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn.” (Róm 7,17)

Nem vagyok azonos a gorillával, bár ott lakik a lelkemben. Micsoda hajszálpontos lélektani megkülönböztetés! Így már eleve nem a szégyen, hanem a bűnbánat útján indulhatok tovább a megoldás felé. De hogyan is?

Nekifeszülhetek ezerszer, megpróbálhatom legyűrni, megnevelni, józan belátásra bírni, megtéríteni, megbüntetni, és bár átmeneti sikereket elérhetek az akaraterőm segítségével, hosszú távon minden erőfeszítésem hiábavalónak fog bizonyulni. A gorilla nem fog megtérni. „Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.” (Róm 7,22-23)

Sokáig azt hittem, hogy az igazi hívő élet azt jelenti, a hitből fakadó erőfeszítéseink következményeképpen a gorilla végül megdöglik, vagy ha nem, legalább jobb belátásra tér, felveszi szépen a vasárnapi ünneplőruhát, megtanulja a miatyánkot, és mi békében, boldogságban élünk a továbbiakban. Pedig nem így van. Ez csak arra vezeti az embert, hogy képmutatóvá váljon. Minél többen hisszük és hitetjük el magunkról, hogy immár gorilla nélküli „Tiszta udvar, rendes ház!” lettünk, annál több hazugság és frusztráció lesz az osztályrészünk. Megfigyeltem, hogy a prédikációk túlnyomó többsége összefoglalható egyetlen szóval: „Igyekezz!” Pedig Pál világossá teszi mindnyájunk számára, hogy semmi értelme azért igyekezni, hogy a bűn törvényét igyekezetünkkel, akaraterőnkkel legyőzzük.

A megoldás az, hogy kinyitjuk a pince ajtaját, és ha félve is, ha többszöri próbálkozás után is, de lemegyünk oda. Igen, bokáig fogunk járni a gorilla ürülékében, majd bepisilünk a félelemtől, hogy vajon nem fog-e kettétépni minket a dühös vadállat. Ott állunk majd remegő lábakkal, mert a gorilla morogni fog, fenyegető pillantásokat vet ránk, és mi rettegve toporgunk előtte. És ekkor kiderül, hogy a gorilla nem tép szét bennünket. Akár egész közel mehetünk hozzá, még le is kuporodhatunk mellé, és lassan összebarátkozhatunk vele. Egy idő után elnyerjük egymás bizalmát, és a pincéből is feljön velünk, nem kell félnünk, nem veri szét a házat. A gorilla mindazokat a tudattalanba fojtott lelki tartalmakat jelképezi, amelyek a mérgező szégyenből táplálkozva blokkolják, bénítják meg az életünket.

Az evangéliumok történeteiben csak kétféle ember létezik: aki előtt már nyilvánvaló, hogy bűnös, és aki ezt naiv vagy képmutató módon rejtegeti. Aki már lement vagy éppen lezuhant a pincébe – így mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy egy vadállattal él együtt , – és aki még zárva tartja az ajtót.

A kegyelem nem azt jelenti, hogy eltűnnek lelkünk árnyai, hanem hogy a bennünk élő sötétség találkozik Isten világosságával, és mi mégsem szakadunk szét. Pál nem azt mondja A rómaiakhoz írt levél 8. fejezetében, hogy aki Krisztusban van, annak a számára nincsen többé bűnökkel való küzdelem, hanem hogy nincs többé kárhoztatása. Azaz a félelem és a szégyen oldódik fel Isten feltétel nélküli szeretetében, a kegyelem erőterében.

Legyünk őszinték! Létezik olyan ember, aki annyira mély hittel rendelkezik, hogy megszűnt bűnösnek lenni? Nem. Olyan viszont létezik, aki megismerte Isten ke-gyelmét, a feltétel nélküli szeretet erejét, ezért nem szégyelli már, hogy emberként nem tökéletes, s paradox módon pont ebben a felismerésben oldódhatnak le lelkéről a bűn fojtogató láncai. A kegyelem tehát nem a bűnökkel szembeni ellenálláshoz szükséges akaraterőnket acélozza meg, hanem a bűnök miatti szégyen kárhoztató érzését oldja föl a feltétel nélküli szeretet erőterében. A bűn kérdését – az ember tapasztalatai felől nézve – nem megoldja, hanem mindenekelőtt elold tőle. Ezen a ponton ismét fölszisszenhetünk: „Hogy érted ezt, talán barátkozzak meg a bűnnel?” Nem, csak a bűnössel, azaz önmagammal. Ahogy Jézust is azzal vádolták a farizeusok, hogy a bűnösök barátja, nekünk is meg kell tanulnunk elfogadni, átölelni azt a bűnös, szennyes „vadállatot”, melyet a bennünk élő farizeus legszívesebben a pincébe zárna. Ennek mikéntjéről a következő, immár bibliai történet alapján fogunk elmélkedni.

(A fejezet a könyvben a 170–174. oldalakon található.)