Keresztény szociálpolitika?

Tisza Attila

A szociálpolitika, mint fogalom, minden magyar állampolgár által könnyedén és rutinszerűen értelmezett, magyarázott „közjószág”. Szociális testvériség, egyenlőség, igazságosság, segélyek, támogatások, természetbeni javak és szolgáltatások, társadalombiztosítások és jóléti juttatások, járandóságok és járulékok…

Szükséges-e szociálpolitika, és ha igen, hogyan „működik”? Létezik értéksemleges, ideológiamentes szociálpolitika? S ha keresztény, mitől az? Lesz-e valaha olyan társadalom, ahol megvalósul a krisztusi szociális piacgazdaság? Ha igen, milyen szerep, feladat, kiváltság jut majd ott a keresztényeknek?

A napjainkban oly gyakran megfogalmazott – egyáltalán nem hipotetikus kérdések – hallatán és okán Kovrig Béla szociálpolitikai tevékenységének vázlatos bemutatásával próbálok gondolatot és érdeklődést ébreszteni.

 

kovrig_belaKovrig Béla (Budapest, 1900. április 8. – Milwaukee, 1962. december 19.), mint az „1928: XL. Törvénycikk az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításról” törvény előkészítője, szociológus, jogász, politikus, egyetemi magántanár, OTI igazgató, Bethlen István, majd Mindszenty tanácsadója, sokoldalú tevékenységével hozzájárult a hazai szociálpolitika alakításához, a vi­lág­gazdasági válság után kialakult munkanélküliség, nyomor és szegénység enyhítéséhez. Meghatározó szerepet töltött be az 1926-ban Budapesten tartott országos jelentőségű társadalompolitikai konferencián. Mint a „hivatalos tudományos élet” jeles képviselője, igen erőteljes kezdeményezéseket tett az egyház szerepvállalásának elméleti kidolgozásához. Az általa „negyedik út”-nak nevezett politikai, gazdasági, kulturális, morális berendezkedésével egy sajátos – ma így mondanánk: keresztény–szociális piacgazdaság elvein működő jóléti állam vízióját vázolta a történelem legnagyobb háborújának viharfelhőitől egyre vészjóslóbban besötétedő Kárpát-medence egére.

 

Kovrig világnézete

Társadalomszemléletének kifejtése során Kovrig következetesen kinyilvánította, hogy „szociálpolitikánk annyiféle lehet, ahány világnézet, de illetékesen mindenki csak a maga világnézetének szociálpolitikájáról szólhat. Hitünk keresztény, társadalompolitikánk sem lehet egyéb. Társadalompolitikánk tehát keresztény szociálpolitika.”1

Konzervatív világnézetéből adódóan határozottan képviselte azt a nézetet, mely szerint az ember önrendelkezési joga isteni eredetű, ezért az Istennel szemben fennálló kötelezettségek teljesítése érdekében az embert megilleti az olyan közösségi léthez való jog – akár a társadalommal szemben is – mely a kötelezettség teljesítését elősegíti, ösztönzi. „Az embert tehát társadalmával szemben megilleti a keresztényi élethez való jog.” – mondja ezt a fasizmus és bolsevizmus fenyegető árnyékában, 1940-ben kiadott Korfordulón című elemzésében.2

Kovrig markánsan megkülönböztette a társadalmat alkotó egyént, mint egyedet, és az egyént, mint személyiséget. Véleménye szerint az egyén kötelezettségekkel terhelt a társadalommal szemben, ezért az egyén jogai bizonyos helyzetekben sérülhetnek a közösségi joggal szemben. Mivel azonban a társas csoportosulást alkotó egyed nem csupán immanens biológiai képződmény, hanem transzcendens teremtmény is, ezért az isteniből eredeztetett személyiség bizonyos esetekben és helyzetekben elsőbbséget élvez a közösségi léttel és joggal szemben is. Ez a jogviszony kizárja a totalitárius politikai rendszerek létjogosultságát eszmerendszerében.3

Érvelése szerint az állam és egyén értékütközéseinek „útvesztőjében” helyes irányt az igazságosság elve jelenthet. Ulpianustól Szent Tamásig felsorakoztatta azokat a filozófusokat, politikusokat, akik az igazságosságot, mint minden társadalmat rendező és egyensúlyban tartó erényt elengedhetetlennek tartottak.4

Az igazságosan elosztott anyagi javakkal ugyan megteremthető a társadalom erkölcsi, szellemi fejlődése, de ez csupán a „materiális közjó” iránti szükséglet kielégítését jelenti. Az ember éppen azért él társadalomban, közösségben, hogy szükséghelyzetben felszabadulhasson a társadalom által elvárt, megkövetelt anyagi javak megszerzésének és birtoklásának kényszerétől. Álláspontja szerint krízishelyzetben mindenkinek állampolgári joga legyen ettől a folyamatosan működő elvárás-rendszertől – versenyhelyzettől – mentesülni mindaddig, amíg a közösség megtartó erejének és akaratának köszönhetően képessé válik (empowerment) egyéni problémáinak és helyzeteinek kezelésére.5

Ideális társadalmában a polgárok kölcsönös segítségnyújtás eszményétől vezérelve az emberi méltóságból eredő társadalmi minimum minden ember számára igazságos megteremtésén fáradoznak.6 Ezért a társadalomban élő közösségeket az egyén létezése és személyiségének kibontakoztatása okán illeti meg a társadalmi igazságosság, így a társadalommal karöltve a hatalom keresztény megnyilvánulása az esélyegyenlőség és igazságosság megteremtésén munkálkodik.

Az emberi természethez igazodó társadalom kialakítása során az egészségesen működő társadalomban az igazságosság erényéhez mindenek fölött ragaszkodni kell. Érvelése sze­rint amennyiben az egymást segítő egyének, csoportok, hiva­tás­rendek a társadalomban általánosan megbecsült és elismer­t feladatokhoz és szerepekhez jutnak, a társadalom működését szabályozó jogrendszer „az isteni teremtésből eredő természetjog erkölcsi színvonalára emelkedik” s így megvalósul az európai keresztény hagyományrendszer által kialakított közjó állapota. „A caritas földöntúli kegyelme készteti az egymásnak ellenszenves embereket is arra, hogy tudatosan és tevőlegesen szeressék egymást közös, mindannyiunk Istenéért.”7

A társadalmi igazságosság érzése, tudata akarattal, gyakorlással fejleszthető és terjeszthető, ezért fontos megkülön­böztetni az egyén felelősségvállalási szándékát a tehervállalási képességétől. A társadalmi igazságosság az egyének nemes személyiségéből fakadó segítségnyújtási képességének és készségének viszonyrendszerében tartható egyensúlyban. Véleménye szerint valódi, humánus és hatékony „caritas” csak ott jöhet létre, ahol a segítő és segített egyaránt egy közös felső hatalmasságnak (Istennek) van önként alárendelve, illetve belső erkölcsi normakövetés útján elszámoltatva.8

Kovrig nézete szerint a társadalom olyan „életvalóság”, amelynek természete egyéni, jellegzetes, és az igazság birtokában is csak fokozatosan, lassan alakítható át. Egyér­telműen megfogalmazta, hogy konzervatív, liberális, vagy szociáldemokrata értéktöltésű társadalomszemlélettől függ, miben látjuk az igazságosság megvalósulását a kívánatos társadalomban, és milyen módszereket, eljárásokat tartunk alkalmasnak és célszerűnek egy ideális társadalom kialakítása, esetleg fenntartása érdekében. „Az elismert és tisztelt értékek rendjétől függ a gyakorlati szociálpolitika tartalma.”9

Kovrig Béla társadalomszemléletében a család a legfon­tosabb szociális intézmény, a társadalmi életre nevelés isko­lája, a kultúra, nyelv interaktív folyamatának átörökítő esz­köze. A társadalmi együttműködéshez nélkülözhetetlen hagyo­mány- és erkölcsrendszert ezen a színtéren sajátíthatja el leghatékonyabban a felnövekvő generáció. Hangsúlyozta a család értékközvetítő, szocializáló szerepét, mely a kialakult társadalmi egyensúly fenntartásához elengedhetetlenül szükséges.10 Ezért szerinte elsősorban a házassági kapcsolatból eredő utódlási funkciót kell hangsúlyozottan támogatni a gyermekvédelemmel karöltve. Fontosnak tartotta családcentrikus társadalompolitika kialakítását a családfenntartók foglalkoztatásának erősítésével és – szükséghelyzetben – állami szubvenció biztosításával.11

Mivel világnézete szerint az embervédelem nemzetvédelem, és a nemzetvédelem egyben embervédelem is, megállapította: „Az, ami ellen a kereszténység szelleme küzd, nem a nacionalizmus, hanem a pogány imperializmus.”12 Hangsúlyozta a nemzettudat kialakításának, formálásának és erősítésének szükségességét, mint­ az egyén társadalmi integrációjának elengedhetetlen feltételét.13

Visszatekintve az elmúlt fél évszázad történelmi alakulataira, birodalmi képződményeire, 1938-ban történelmi éleslátással és nemzetféltő bátorsággal megfogalmazott gondolati napjainkban sokkal hitelesebben visszhangoznak: „A látszatnemzetek birto­kol­ják a nemzetek helyét a né­pek életében, fennmaradásuknak erőltetése, mesterséges terjeszkedésük nem nacionalizmus, hanem imperializmus, amely kompromittálja és megfertőzi a népek lelkéből fakadó nemzeti gondolatot. Ha egyik nemzet ereje kilép medréből, hogy megszűntesse vagy korlátozza más népek nemzetté fejlődését, az ilyen nemzet uralma a másik nemzet felett mindig pogány, mert kultúraellenes. Ezért minden imperializmus pogány, legyen az akár vallási, akár gazdasági színezetű, vagy eszmétlen, tehát öncélú.”14

 

Kovrig szociálpolitikája

 

Kovrig Béla elsősorban a szociálpolitika és a szociológia területén fejtette ki tudományos és gyakorlati tevékenységét. Közölt tanulmányait a néptömegek szociális felkarolása, segítése, a nagytőke kizsákmányolásával szemben való védelme hatotta át. Mint meggyőződéses keresztény, a társadalmat érintő szociális kérdések tanulmányozása, a megoldásukat szolgáló módszerek keresése során következetesen a keresztény értékek vezérelték.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Gazdaságpolitika

Az 1920-30-as években több tanulmányában foglalkozott Európa különböző, elsősorban a totalitárius államvezetést érvényesítő államokban alkalmazott gazdasági rendszerekkel. Így például a szovjet, valamint a fasiszta és nemzetiszocialista államrendszereket elemző tanulmányaiban egyaránt bírál­ta valamennyi jobboldali vagy baloldali, totalitárius állam­vezetésben alkalmazott „államosított” gazdálkodást, mivel nem­csak a szovjet állam – ahol formálisan és ténylegesen is sor került az egész gazdaság államosítására -, hanem a fasizmus és nemzetiszocializmus is „fegyelmezni” akarta a gazdálkodást.15

Kovrig már akkor (1934-ben) világosan látta, hogy egy nemzetpolitikai elgondoláshoz igazított tervgazdálkodásban az egész nemzetgazdaság az állam eszközévé válik. Ebben a gazdálkodásban az elsőbbség az államé, a politikát primátus illeti meg a gazdálkodással szemben. Kovrigot a különböző tervgazdálkodási rendszerek a későbbiek során is foglalkoztatták. Ezeket a rendszereket, de másokat is, például a Morrison és Röpke által kidolgozott „harmadik út” néven ismertté vált gazdasági rendszert részletesen elemezte.16  Könyve a „Szociális gazdasági rend” címet viselő VI. fejezetében a marxizmus elveire épített, a Szovjetunióban alkalmazott kollektív tervgazdálkodással foglalkozott. Részletes, konkrét adatok alapján végzett elmélyült elemzésének végkonklúziója, hogy a köztulajdonba vett összes termelőeszköz igénybevételére alapozott totális tervgazdálkodás eleve sikertelenségre van ítélve, mivel a demokrácia elveit lábbal tiporja. Érvelése szerint a magántulajdon és a vásárlási szabadság nagyfokú korlátozásának még végzetesebb következménye, hogy lehetetlenné teszi minden racionális gazdálkodás előfeltételét, a gazdasági tervezést: „márpedig ahol az emberek gazdasági viselkedését nem befolyásolja az a tudat, hogy minden gazdasági magatartásukkal, cselekedetükkel és tartózkodásukkal egyéni és családi létalapjukat rugalmasan befolyásolják, és ahol ennek tudata nem jut akadálytalanul kifejezésre a vásárlás, illetőleg a beruházás szabadságának lehetőségében, ott nincs piac, nincs piaci ár.”17 Hogy mennyire reális képe volt Kovrig Bélának a tervutasításos gazdálkodásról, kitűnik abból is, amit a gazdaság és a politikai rendszerek összefüggéséről megállapított. Véleménye szerint a politikai hatalom, az „uralmi rendszer” tekintélyének és létjogosultságának az egész népesség előtt való megőrzése végett azokban az egyébként gyakori esetekben, amikor a tervekben előirányzott termelési feladatok különböző okokból, – „részben az időjárásban, a természetben, részben a sohasem teljesen józanul, hűvösen ésszerűtlen (irracionális) emberi természetben rejlő okokból” – iparágban, üzemekben és gazdaságokban, mennyiségi és minőségi vonatkozásban egyaránt nem valósulnak meg, rákényszeríti a helyi vagy akár központi vezetőket, hogy a valóságtól eltérő adatokat közöljenek.18 A tervgazdálkodást szervező bürokraták maguktól megtalálják azokat a módszereket, melyekkel elháríthatják „likvidálásuk” veszélyét.19

Mindezek alapján megállapította, hogy „a marxi értelmű tervgazdálkodásnak mérhetetlen abszolutizmus, roppant erejű totalitás igényét feltétlenül érvényesítő államhatalom és tartós diktatúra a szükségképpeni feltétele”.20

A német nemzetiszocialista államvezetés gazdaság­politi­kájával kapcsolatosan kihangsúlyozta, hogy programjában mindössze egyetlen pont található, amely új gazdasági rendszerre való törekvésre vall: ez a pont „a kamatrabszolgaság megtörését” hirdeti. Feder mérnöknek a mozgalom hőskorában elfogadott gondolata Federrel együtt feledésbe merült. A mozgalom uralomra jutása után már senki sem beszélt a kamatrabszolgaság megszűntetéséről. A rövidesen bevezetett háborús gazdálkodás (wehrwirtschaft), mely sajátos tervgazdálkodás jellegzetességeit mutatta, Kovrig véleménye szerint nem tekinthető új gazdasági rendszernek, mivel azt kényszerű szükség váltotta ki, békés viszonyok közepette nem alkalmazható.21

A „negyedik út”22

Kovrig a magyar gazdasági rendszerrel kapcsolatos saját elképzeléseit „negyedik út” elnevezéssel illette, melynek legfontosabb jellegzetessége morális elkötelezettsége, lényegében egy „keresztény töltésű” szociális piacgazdaság. Vonatkoztatási modellként Herbert Morrison szocialista angol belügyminiszter és W. Röpke genfi professzor „harmadik út” néven ismert, a háború utánra szóló gazdasági terveit, elképzeléseit javasolta.23 Ez a keresztény szociális orientáció természetesen valamilyen formában Röpkénél is megtalálható, amit így fogalmazott meg: „A gazdaság mértéke az ember, az ember mértéke: viszonya Istenhez.”24  Kovrig szerint Röpke és Morrison olyan mély erkölcsi világképpel rendelkező protestáns gondolkodók, akik hivatásuknak érezték, hogy a szakértelmiségi pályánál nagyobb körben hassanak. A szabadság elkötelezettjei voltak, akik a maguk módján a totalitarizmus minden formájával példaszerűen szemben álltak.

„Negyedik út”-ként definiált gazdaságfilozófiáját, illet­ve gazdaságpolitikáját Kovrig úgy összegezte, hogy „A negyedik út a mi utunk…”, ami a tudatosan vállalt, göröngyös, esetleg végigjárhatatlan idea útja. Lényege, hogy „…figyeljük, megítéljük a mindenkori jelent, a létező és szüntelenül alakuló társadalmi viszonyokat, felismerjük, ami benne embertelen, ami megnehezíti az erkölcsi törvény érvényét, és ezekkel a tényekkel szembeszegezzük a lelkes-szellemes embert, a személyiség elvét és igényét.”25

Idézett művében, melyet Magyar társadalompolitika címmel adott ki, – és amit a német megszállás miatt már nem terjeszthettek szabadon, és csak illegális nyomdában sokszorosíthattak – a Jacques Maritain által megfogalmazott „teocentrikus integrális humanizmus” eszméiből kiindulva egy egységes reformtervet vázolt fel a magyar társadalmi problémák kezelésére. A koncepció egy helyi önkormányzatokra  épülő, többpártrendszerű demokrácia keretein belül folytatott szociális gazdaságirányítási modellt javasolt, mely az állam korlátozott beavatkozását megengedi, de az egyéni kezdeményezést és versenyt nem folytja el. Többek között a munka harmadik kötetében külön foglalkozott a Kerék Mihály által kidolgozott földreformtervezettel, melynek megvalósításával 350-400 ezer család jutott volna vélhetően életképes paraszti gazdasághoz. A kötet a falusi társadalom számára a házhelyi és háztáji gazdálkodás lehetőségének biztosítását ajánlotta. A belterjes gazdálkodás és a gépesítés elősegítése, valamint a népfelesleg levezetése érdekében a gyáripar fejlesztését javasolta egy tízéves program keretében, és kitért a jövő kultúrpolitikájának alakítására is. Kovrig megállapította, hogy a gyökeres reformok megvalósíthatósága szempontjából nem annyira az alkotmány írott betűje, vagy az államforma a mérvadó, hanem a társadalom minden csoportjának, „hivatásrendjének” elkötelezett, áldozatokat vállaló, becsületes részvétele.26

Kovrig Béla gazdasági koncepciója az volt, hogy a társadalom minden kérdésének általa javasolt megoldása következetesen keresztény etikán alapszik, amelynek középpontjában az ember szolgálata áll. Az emberi méltóságot, és minden ember természetes jogát a kibontakozáshoz és érvényesüléshez a gazdasági rendszerben is biztosítani kell. Ennek a célnak a megvalósítása szükségessé teszi mindannak megszüntetését, ami az emberi természet kibontakozásának akadálya „akár erkölcstelenség, akár egyedáruságát féltő magánhatalmasság, akár idejét múlt jogintézmény, akár valaminő igazságtalanságból járadékot húzó önző érdekcsoport”.27

Mivel az erkölcsi kérdés arra vonatkozik, hogy mi ad értelmet az életnek, mi biztosítja a boldogságot, az anyagi javak csak eszközök. Egyetemes cél a teljes, az emberi természetnek megfelelő élet, melyet azonban az elgépiesedés, elszemélytelenedés, proletarizálódás, a családok felbomlása, a városi-technikai civilizáció negatív tényezői igen komolyan veszélyeztetnek. Aki emiatt veti el a piacgazdaságot, az nagyon figyelemre méltó okokra hivatkozik. Tudnunk kell azonban, hogy a piacgazdaság nem ezekre a kérdésekre ad választ, hiszen csak a kereteket biztosítja, melyeken belül a végső, mélyebb kérdés megoldását egyénenként és világnézetenként kell keresni.  A gazdaságpolitikának olyan új irányt kell követnie, mely három fontos elemből áll: mivel a piac szilárd kereteket igényel, az államra jelentős feladatok hárulnak egészséges pénzrendszer és okos hitelpolitika kialakítása terén, nélkülözhetetlen a jól átgondolt jogrendszer, mely kizárja a piaci szabadsággal való visszaélést, és a piacgazdaság számos tökéletlenségének mérséklését szolgáló demokratikus intézkedések kikerülhetetlenek. Mivel a gazdasági rend kérdése és a piac válasza csak a termelés mennyiségéről szól, külön meg kell vizsgálni a szociális elosztás kérdését. Ez a piacgazdasági működés eredményezte elosztás bizonyos korrekcióját, a biztonság garantálását és a gyengék folyamatos védelmét jelenti.

Mindezt csak a magántulajdonon alapuló szabad versenygazdálkodás keretei között lehet megvalósítani, amelynek feltételei Kovrig szerint: a versenyzők hivatástudata, üzleti tisztessége, a játékszabályok becsületes betartása, valamint az arról való lemondás, hogy az államhatalom révén, – egy szűk érdekcsoport javára – erőszakosan módosítsák a különben versenyből kialakuló helyzetet. Ez a gazdaságpolitika Kovrig szerint a tisztességes mérték és arány politikája, amely a tömegtermelés, a centralizáció, a szervezés, a szabványosítás mellett segíti a kis- és középtulajdont, támogatja a kézműipart és családi parasztgazdaságot, úgy korlátozza az iparvárosok növekedését, hogy visszaállítja a falusi munka méltóságát és a hivatásgondolatot, és segíti, hogy az emberek erkölcsi értékekhez ragaszkodva tudjanak élni.28

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Az 1928. évi XL. törvény hatása

A törvény hatálya kiterjedt az összes munkásra és az évi 6000 pengőnél nem nagyobb jövedelmű magánalkalmazottakra. Az ennél többet keresők önkéntes biztosítást köthettek (vagy elismert vállalati nyugdíjpénztár tagjai lehettek). A KSH által végrehajtott teljes körű felmérés szerint a magánalkalmazottak több mint 90%-át érintette e nyugdíjtörvény. Mivel a törvény nem vonatkozott a mezőgazdasági népességre sem, sajátos megoldás született a több mint százezer házicseléd számára: a törvény szerint vonatkozott rájuk a kötelező biztosítás, de hatályba léptetését ekkor felfüggesztették.

Az öregségi  nyugdíj feltétele volt a 65. életév, mint kor­ha­tár, valamint legalább 400 heti (8 évi) biztosítás (járulékfizetés). A rokkantnyugdíj feltételeként szintén a betöltött 65. életévet, és legalább 200 hét biztosítási időt szabtak.

Rokkantnak minősült az a munkás, aki egészségének megromlása, testi fogyatkozása miatt képtelenné vált megkeresni a hasonló képzettségű, gyakorlatú munkás átlagos keresetének egyharmadát. Magánalkalmazottként azt a személyt tekintették rokkantnak, aki hivatásbeli foglalkozása körében képtelenné vált a „hasonló” kereset felét megkeresni.

A munkáltatói terhek csökkentése érdekében a számított járulékokból a munkások esetében fél, a magánalkalmazottak esetében 0,8%-ot az állam átvállalt, és a dologi kiadásokhoz évi egymillió pengővel hozzájárult.

A munkavállalókat úgynevezett napi, illetve havi bérosztályba sorolták, és a járulékfizetést ehhez illesztették. A munkások nyugdíjjáruléka 3,5%, az alkalmazottaké 4,3% volt. Ezt a munkáltatók a betegségbiztosítással együtt fizették úgy, hogy felét a munkavállalók béréből levonták. A bevétel-kalkulációhoz közel 700 ezer fős taglétszámmal számoltak.

A nyugdíjat úgy kalkulálták, hogy 40 évi járulékfizetés esetén átlagkeresetű munkás és alkalmazott számára egyaránt az átlagkereset felét elérje. (Alacsonyabb kereset mellett 50%-nál több, magas kereset mellett pedig kevesebb a nyugdíj.)

Az előterjesztők tudták, hogy ez a mérték még az alapvető szükségleteket sem fedezi, de hozzátették, hogy a sokkal kedvezőbb gazdasági helyzetben lévő országok sem tudnak lényegesen magasabb járadékot biztosítani.

A magyar nyugdíjrendszer várományfedezeti elven alapult. Mivel hosszú időn át a rendszer tartalékgyűjtő volt, a törvény fontos részét képezte a tartalékok kezelésének szabályozása. A biztonságot fix kamatozású állami, önkormányzati kötvényekbe való helyezéssel kívánták szavatolni. Fontosnak tartották a gazdaságpolitikai célok előtérbe helyezését: az állam meghatározott célra hitelként igénybe vehette, például vasúti kötvény, vagy exporthitel céljára. Szociális beruházások, csatorna, munkás családiház-építés finanszírozásával igyekeztek a társadalompolitikai célok megvalósítását elősegíteni. A törvény megtiltotta a befektetést külföldi államok jegybankjainak kölcsönkötvényeibe, részvényeibe, viszont előírta, hogy a járuléktartalék-vagyon egy részét magyar államadóssági kölcsönkötvényekbe kell elhelyezni.

A befolyt járulékokat úgy kellett felosztani, hogy 4% az öregségi, biztosítási, igazgatási alapot, 6% az egészségvédő és gyógyító eljárási alapot, 90% járuléktartalék-alapot képezze. A járuléktartalék-alap 20%-át szociális beruházásokra, az egészségbiztosítással közösen kórházak, szanatóriumok építésére lehetett fordítani.29

Az öregségi és más korábbi egészségbiztosítási ág ötvözése úgy történt, hogy az ügyviteli teendőket azonos szervezet látta el, így nem volt szükség új székházra, komolyabb plusz dologi kiadásra. A munkaadóknak egyetlen nyomtatványon kellett a kötelezettséget jelenteniük, a járulékokat összevonva, egyidejűleg róhatták ki, mert a szétválasztás utólag történt. Mindezzel jelentős összeget lehetett megtakarítani.

A nyugdíjrendszer intézményei önkormányzati el­ven­ mű­ködtek: közgyűlése, igazgatósága, bizottságai 50-50%ban a munkaadók és munkavállalók küldötteiből álltak. Szavazategyenlőség esetén a kormányt képviselő elnök döntött. Felügyeletét a belügyminiszter látta el. A munkások biztosítási teendőit az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) végezte, a magánalkalmazottakét a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI). Az OTI Magyarország legnagyobb biztosítóintézetévé vált, csaknem 250 ezer munkáltatóval állt kapcsolatban. Tagjainak száma a betegbiztosításban több mint 900 ezer, az öregségi stb. biztosításban pedig közel 650 ezer fő volt.

Az állami és közszolgálati alkalmazottakra – akik betegség esetén legalább hat hónapig kapták illetményeiket, és munkaadójuktól nyugellátásban részesültek – nem terjedt ki a társadalombiztosítási kötelezettség, az ő nyugellátásukat az 1913. évi LXV. törvény alapozta meg. 30

Kovrig Béla meghatározó jelentőségű – keresztény hitű – tudós előzőekben ismertetett szociálpolitikai tevékenysége alkalmat és lehetőséget teremthet a címben felvetett kérdés további elmélyült kutatásához.

 

Jegyzetek

  1. Szociálpolitika. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1936. 12.
  2. Korfordulón, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1940. 209.
  3. Uo. 210.
  4. Uo. „A társadalom minden tagja részéről, ennek kell hatnia a központi hatalom irányába (justitia legalis) és az embertársközi viszonylatokban (justitia commutativa), de ezt kell érvényesíteniök a társadalmi hatalom hordozóinak is a társadalom tagjai felé ( justitia distributiva).”
  5. Kovrig Béla: Szociálpolitika. Magyar Szemle Társaság, Budapest. 1936. 11.
  6. Uo. 12.
  7. Kovrig Béla: Szociálpolitika. Magyar Szemle Társaság, Budapest. 1936. 11.
  8. Kovrig Béla: Szociálpolitika és szociális reform. Katolikus Szemle 1934, 1.
  9. Kovrig Béla: Korfordulón. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1940. 207.
  10. „A család tekintélyt, engedelmességet fejleszt és fegyelmezett összetartásra, tehát megint szociális magatartásra késztet.” Szociálpolitika. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1936. 18.
  11. Uo. 22.
  12. Uo. 19.
  13. Uo. 19.
  14. Kovrig Béla: Szociálpolitika. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1936. 19.
  15. Kovrig Béla: A fasizmus-hitlerizmus. Új államfelfogások – társa­dalmi szemlélet és politika, Gergely Könyvkereskedés, Budapest, 1934. 33–34.
  16. Magyar Társadalompolitika. Magyar Királyi Ferenc-József Tudományegyetem, Társadalompolitikai Intézet, Kolozsvár, 1944. I. kötet 121–162.
  17. Uo. 129.
  18. Kovrig Béla: Magyar Társadalompolitika, Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem, Társadalompolitikai Intézet, Kolozsvár, 1944. I. kötet 132.
  19. Uo. 134.
  20. Uo. 143.
  21. Kovrig Béla: Magyar Társadalompolitika, Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem, Társadalompolitikai Intézet, Kolozsvár, 1944. I. kötet 147.
  22. A probléma vizsgálatát adja még: Ferge Zsuzsa: Van-e negyedik út? A társadalompolitika esélyei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989.
  23. A „harmadik út” irodalmához lásd még: Röpke, Wilhelm: Szocializmus, tervgazdaság, konjunktúra. Közgazdasági Szemle, 1936. 3–4, 129–144. – Röpke, Wilhelm: Emberséges társadalom – emberséges gazdaság. Válogatás Wilhelm Röpke műveiből. 2. kiadás. Aula, Budapest, 2000. – Cserne Péter: Harmadik utak. Néhány szempont Röpke és Bibó összevetéséhez. Magyar Tudomány, 2003/6. – Lányi Kamilla: Szociális piacgazdaság – nálunk, most? Eszmetörténeti vázlat. 2000. 8, 4, 8–17. – Lányi Kamilla: Bibó István harmadik útjai. Világosság, 2002. 43. sz. 2–3, 3–15. – Kovács Gábor: Harmadikutas magyar gondolkodók. Németh László, Hajnal István, Bibó István. Liget, 2002.8. 64-75.
  24. J. Horváth Tamás: Világosság és bátorítás. Hitel, 1991. 4, 2, 21–23.
  25. Magyar Társadalompolitika, Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem, Társadalompolitikai Intézet, Kolozsvár, 1944. I. kötet 154.
  26. Kovrig Béla: Magyar Társadalompolitika. Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem, Társadalompolitikai Intézet, Kolozsvár, 1944. I. kötet 23.
  27. Szabó László: Kovrig Béla a kolozsvári m. kir. Ferenc József Tudományegyetem élén. Tudományos Szemle, Limes, 1996/3, 145.
  28. Kovrig Béla: Korfordulón. Katolikus Szemle, 1940. 258–271.
  29. Kovrig-Frisch: 1928. XL. törvénycikk az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításról. Budapest, 1928. 70–71.
  30. Dr. Bogár János: A magyar biztosításügy keletkezése és fejlődése. Biztosítási tájékoztató 1958. IX.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizenkettő + tizenkilenc =