Kik is vagyunk mi végső soron? – Baptista azonosság szemben a nemzeti azonossággal

| ► Olvasási idő: 7 perc

Mateusz Wichary

a lengyel baptisták elnöke

Elhangzott Észtországban, Tallinban az EBF-közgyűlésen 2016. október 1-jén. Fordította Dr. Bukovszky Ákos.

Hadd kezdjem néhány példával arról, hogy nemzeti azonosságunk hogyan befolyásolja értékeinket és meggyőződéseinket.

Először egy beszélgetés, mely az egyik egyesült királyságbeli irodában hangzott el (igaz történet):

Lengyel dolgozó (Janek): Tegnap feleségemmel elmentünk a bankba, hogy közös bankszámlát nyissunk.

Angol dolgozó (John): Egy számla kettőtöknek? Elment az eszetek? A pénz csak megosztja az embereket. A barátnőmnek és nekem is külön saját pénzünk van!

Indiai dolgozó (Ikshan): Nektek mindkettőtöknek elment az eszetek. Adjátok oda az összes pénzeteket a nagymamának, hogy ő döntsön a pénzről; minek a saját bankszámla!

John: Micsoda?! Mi köze a nagyinak az én pénzemhez? Mindegyikünknek a saját pénzéből kell megélnie!

Ikshan: Te teljesen megbolondultál? Valamennyiünknek szükségünk van egymásra. Kell lennie valakinek, aki eldönti, hogy mit tegyünk a család pénzével. És a nagymama a legidősebb és legtapasztaltabb!

Janek: Ikshan, neked teljesen igazad van abban, hogy szükségünk van egymásra. Mi pont most döntöttünk úgy, hogy lakást vásárolunk magunknak. A szüleink segíteni fognak ebben.

John: Minek zaklassátok ezzel a szüleiteket? És mit jelent az, hogy „a család pénze”? Az ember egyszerűen bemegy a bankba, és hitelt vesz fel a saját lakásvásárlására.

Ikshan: Nektek mindkettőtöknek kevesebb van egy kerékkel! Janek, ti és a szüleitek mennyit tudtok összedobni? Nem túl sokat, ugye? John, miért kellene a bankhoz fordulni és fizetni nekik egy csomó pénzt azért, hogy hitelt adjanak neked? A mi családunkban – amelynek van kb. 100 tagja – mi valamennyien közösen gyűjtünk a nagy beruházásainkra. Idén valamennyien odaadtuk a pénzünket Abhijay nagybácsinknak és feleségének, akik éttermet nyitnak. Jövőre Anurag férjhez megy, és kell neki egy rendes hozomány, két év múlva pedig Arshadnak kell egy új traktort vennünk, mert bővíti a farmját!

Melyik beállítottság áll legközelebb hozzád?

Egy másik teszt: Egy orosz detektívdráma cselekménye, melyet néhány hónapja láttam.

Három fiatal srác ellopja valakinek az autóját, hogy kocsikázzanak egy kicsit. Karamboloznak vele. Egy jó, tapasztalt rendőrtiszt kezébe kerül az ügy. Az autó tulajdonosa azt akarja, hogy csukják le a három tizenévest. A rendőrtiszt alaposabban megismeri a fiúkat, és látja, hogy megtanulták a leckét az esetből. Ezért úgy dönt, hogy megkéri az autó tulajdonosát, hogy tekintsen el a feljelentéstől. A tulajdonos erre nem hajlandó, azt akarja, hogy a fiúk példás büntetést kapjanak.

A rendőrtiszt megkéri az egyik elkövető nagybátyját, hogy javítsa meg az autót. A nagybácsi ezt meg is teszi, méghozzá ingyen. Ezt követően amikor a tulajdonos megjelenik a rendőrségen, a rendőrtiszt úgy tesz, mintha nem is lett volna semmiféle bűnügy, mert a kérdéses autónak nem is volt balesete. A tiszt a hitetlenkedő autótulajdonost hazaküldi, hogy nézze meg, van-e valami baja az autójának. Ő hazamegy, és látja, hogy az autója sértetlen.

A rendőrtiszt örül, hogy sikerült jól és bölcsen megoldania a problémát.

Egyetértesz vele? Vagy úgy véled, hogy amit tett, az maga egy komoly probléma?

Miért gondolkozunk úgy, ahogy? Kik is vagyunk mi végső soron? Kizárólag nemzeti identitásunk formál bennünket olyanná, amilyenek vagyunk? Meghatározóbb bennünk nemzeti identitásunk, mint az a tény, hogy keresztények vagyunk? És ebben az egész kérdéskörben hol van Isten, illetve a mi felekezeti identitásunk? És hogyan befolyásolja mindez azt, amit tenni tudunk saját kultúránkban és kultúránkért?

Hadd válaszoljak ezekre néhány pontban.

Tallinn városa a Balti tenger felől

Erkölcsi döntéseinkre gyakran nagyobb hatással van nemzeti hovatartozásunk és kultúránk, mint keresztény vagy baptista identitásunk

Egy közelmúltbeli példa a norvég gyermekvédelmi hatóság (Barnevernet) esete. Egy fiatal keresztény házaspárról szól a történet, akiktől az öt gyermeküket elvette az állam. A lengyel emberek (beleértve a baptistákat is) feltételezése az, hogy a kormány elnyomó és a szülőknek van igazuk. A norvég emberek (beleértve a baptistákat is) feltételezése az, hogy a kormánynak igaza van, és a szülők a hibásak.

Mi alakítja ki ezeket a feltételezéseket? Én azt mondanám, hogy valószínűleg a történelmünk. A norvég történelemben – az esetek zömében – a kormány áldás volt. A lengyel történelemben viszont legtöbbször átok. Ez az oka annak, hogy egymástól eltérően gondolkozunk.

Természetesen fel tudjuk használni a hitünket álláspontunk bizonyítására. A norvég baptisták hivatkozhatnak a Róma 13,1–7-re: tisztelnünk kell a felsőbbséget. A lengyel baptisták valószínűleg a Lukács 22,25-re vagy a János 15,19-re hivatkoznának annak igazolására, hogy nem szabad naivnak lennünk, hanem reálisan kell felmérnünk a földi hatóságok valódi természetét, és sosem szabad bennük bízni. De ezzel együtt is az a véleményem, hogy valójában nem azért tér el a véleményünk ebben az esetben egymásétól, mert így vagy úgy értelmezzük a Bibliát, hanem azért, mert egy adott kultúrába tartozók vagyunk.

Tévesen használjuk nemzeti identitásunkat

Azt jelentené ez, hogy a kulturális tényező önmagában rossz lenne? Nem hiszem, még akkor sem, ha gyakran félrevezet bennünket, és beállítottságunkra káros hatással van.

Igen, az a véleményem, hogy sajnos nagyon gyakran rosszul ítéljük meg, hogy koncepcióink milyen forrásból fakadnak. Naivan vagy tudatosan, bűnös módon vagy egyszerűen tudatlanságból fakadóan a Szentírást saját álláspontunk bizonyítására használjuk, nem pedig arra, hogy a Szentírás formálja álláspontunkat.

Gyakran jobban kötődünk nemzeti identitásunkhoz, amely napi szinten nagyobb stabilitást ad nekünk, praktikusabbnak bizonyul, biztonságérzetet és a becsületesség érzetét adja nekünk, mint keresztény identitásunkhoz.

Ezen túlmenően nemzeti identitásunk, feltételezett kulturális (= nemzeti) érettségünk alapján gyakran jelenik meg bennünk egy felsőbbrendűségi érzés, amelyet – legyünk készek őszintén beismerni – szeretünk és babusgatunk. Véleményem szerint itt pedig nem annyira az érettségünkről, mint inkább bűnünkről van szó.

Gyakran ítélkezünk mások felett ebből a felsőbbrendűségi érzésből fakadóan, amire gyakran rásegít az, hogy anyagilag felettük állunk, és azt várjuk el tőlük, hogy egyszerűen ezen okból kifolyólag értsenek egyet velünk etikai vagy teológiai kérdésekben.

Kiváltságosabb helyzetünket gyakran Isten áldása kézzelfogható bizonyítékának tekintjük, és úgy interpretáljuk, hogy ez igazolja álláspontunkat, vagyis hogy nekünk igazunk van, ők pedig tévednek.

Nemzeti identitásunkat Istennek tetsző módon lehet és kell használnunk, mivel ez része annak, akik vagyunk – és ezt is Istentől kaptuk

Mindezek mellett nem hinném, hogy maga a kulturális identitásunk kívül esne azon a körön, amelyen belül Isten hat. Véleményem szerint hamis ellentétpár az, hogy teljes egészében vagy minden habozás nélkül el kell fogadnunk nemzeti identitásunkat, vagy el kell vetnünk azt, mint ami bűnös és rossz.

Nézzük Pál apostol példáját: ő továbbra is izraelita: „Hiszen én is izraelita vagyok, Ábrahám utódai közül, Benjámin törzséből.” (Róm 11,1) Nem szűnt meg izraelitának lenni, amikor keresztény lett. Mégis, amikor nemzeti identitása Isten és őközé állt, akkor minden habozás nélkül így vallott: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért.” (Fil 3,7–8) Ezzel együtt amikor a Rómában levő zsidó keresztényekhez szól, kész szívét megosztani velük, és nem bűnbánat gyanánt, hanem istenfélő és tiszteletreméltó lelkesedésének és szeretetének bizonyítékaként a következőket mondja: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett…” (Róm 9,1–3) Ez a nemzete iránti szeretete nemes és bizonyítéka annak, hogy nem kívánja, hogy nemzete átok alatt legyen. Sőt, ő maga kész átok alá kerülni, ha ez népe javát szolgálja!

És mégis, ezt a mély – úgy nacionalista, mint vallásos – fanatizmust új irányba fordítja annak tudata, hogy titkos üdvözítő tervében Isten egy új identitást hoz létre: az Isten egy új népének az identitását. Egy új nemzetét, amely valamennyi népen átível, továbbá hogy az új Király közvetlenül hívja őt ennek a feladatnak odaszánt szolgálatára. Pál erre az elhívásra engedelmességgel válaszol, még ha nem is teljes örömmel, de határozottan és hűségesen, mert tudja, hogy ez egy Istentől kapott feladat. Vallja ugyan, hogy „szívemből kívánom, és könyörgök Izraelért Istenhez, hogy üdvözüljenek” (Róm 10,1), de mégis így nyilatkozik: „tehát én pogányok apostola vagyok, dicsőítem szolgálatomat.” (Róm 11,13)

Úgy vélem tehát, hogy Isten nem arra hívja az apostolt, hogy mondjon le nemzeti hovatartozásáról. Pál büszke arra, hogy zsidó. Nagyon is. De ennél is büszkébb arra, hogy ő a Krisztusé. Zsidó léte által az, aki. Ez formálta őt, és ez tette a pogányok nagy apostolává. Voltaképpen zsidó identitása tette képessé arra, hogy saját népe iránti odaadásáról lemondjon, mert éppen saját népe tanította őt arra, hogy jobban lelkesedjen Istenért, mint saját népéért.

A nemzeti hovatartozásban nagy potenciál van arra, hogy Isten eszközeként egy bizonyos irányba formálja az embert. Ha nem így lenne, akkor a Jelenések 21,24–26 nem lenne a Bibliában: „a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket… A népek odaviszik dicsőségüket és tiszteletüket” – de benne van. Különleges tisztességgel és dicsőséggel ruházza fel Isten országát az a tény, hogy a nemzetek sokszínűsége mind részét alkotja. Minden egyes nép egyedülálló értékkel gazdagíthatja Isten országát azon keresztényeken keresztül, akik az adott néphez tartoznak. Ez minden egyes nemzetre egyformán érvényes, egyik sem emelheti magát a többiek fölé.

Minden nemzetben van valami egyedülálló. A történelemnek nem jelentéktelen lábjegyzete az, hogy a lengyelek a németek és az oroszok között találhatók. Ez a tény formált bennünket. Nem lényegtelen részlet az sem, hogy a németeket lengyelek, csehek, franciák. hollandok stb. veszik körül. Földrajzi helyzetünk organikus hatással van ránk az olyan egyszerű tényeken keresztül, mint a bennünket körülvevő élővilág, természeti kincsek, éghajlatunk és a természetesen adódó kereskedelmi utak (tengerek, folyók stb.). Na és persze a szomszédaink is. Mindez titokzatos módon Istentől van, és megvan az oka. Mindennek. Az Apostolok cselekedetei 17,26-ban ezt olvassuk: „Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait…” Márpedig a hely és az idő az a két legfontosabb tényező, amely meghatározza egy nemzet jellegét, sőt sorsát is – szigorúan geopolitikai szemszögből nézve.

De miért, mi célból? Nos. nyilván nem azért, hogy a nemzetek hatalmi harcokba keveredjenek egymással – vagy legalábbis nem ez az elsődleges szándék –, hanem „hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják…” (ApCsel 17,27) Üdvözítő célja van hát ennek! Hogy történelmük, háborúik és sikereik között a népek rájöjjenek arra, hogy „nincs is messze egyikünktől sem” (27. v.).

És ez valóban így is van. Van erre egy nagyon személyes példám. Neked is van, de most hadd osszam meg az enyémet. Mateusz Wichary történetét Lengyelország történelme alakította. Mateusz Wichary nem létezne, ha nem lett volna II. világháború, és a háború előtt Lengyelország négy különböző sarkában élő négy nagyszülőm történetesen nem találkozik össze a Breslau nevű, korábban német városban, és két gyermekük, Krzysztof és Agnieszka nem találkozott volna egymással és szeretett volna bele egymásba stb., egészen addig a pontig, hogy én történetesen meghallottam az evangéliumot a Wroclawi 1. Baptista Gyülekezetben 1991-ben.

Azért vagyok az, aki vagyok, mert lengyelül beszélek, lengyelnek neveltek, és a lengyel kultúrát, történelmet kaptam örökségül. Isten pedig ezt az identitásomat használja saját dicsőségére. Ugyanakkor arra hív, hogy lengyel nemzeti identitásomat állítsam keresztény identitásom szolgálatába, amelyet Krisztustól kaptam megváltásomra. Ez így tökéletesen helyes, és örülök neki, mivel régi identitásom – beleértve a nemzetit is – megváltásra szorul. De persze Krisztus nem „írja le” nemzeti hovatartozásomat, és nem is hagyja valamiképp Isten engem megváltoztató erejének hatósugarán kívül. Mateuszt teljes egészében – beleértve Mateuszt, a lengyelt – Krisztusnak át kell formálnia, Krisztusért.

És ez valamennyiünkre érvényes. A megváltás kegyelem által átalakítja nemzeti identitásunkat is. Istennek tetsző módon használhatjuk, és így is kell használnunk nemzeti identitásunkat, mert lényünknek ezt a részét is Istentől kaptuk.

Nos, hogyan vonatkoztathatóak mindezen gondolatok baptista identitásunkra? Van valami kapcsolat? Meggyőződésem, hogy van.

Létezik egy egyedülálló, a történelem által adott, igazolt és fenntartott, baptista egyház nevű, keresztények alkotta testület, amely nemzeti baptista testületek nemzetközi közösségében hivatott tevékenykedni Isten dicsőségére

Először is vizsgáljuk meg, hogy mi is a baptista identitás! Kik a baptisták?

A fentiekben leírt nemzetek analógiáját használnám. Krisztus egyházának része vagyunk, ahogy a nemzetek is részei az emberiségnek. Isten rendelt számunkra helyet és időt a történelemben. Az egyház megváltástörténelmének egy adott pillanatában létezünk történetesen, és mostanra már növekedtünk is. Stabilak vagyunk, létezésünket fenn tudjuk tartani nemzedékről nemzedékre – ez a hitelesség bibliai próbája (Mt 16,18; 28,20). Megadatott nekünk, hogy hogyan éljük meg közösségi életünket. A nekünk adatott, gyümölcsözőnek bizonyult módon olvassuk, hisszük és alkalmazzuk a Szentírást. Vannak erősségeink (amelyek nélkül egészen biztos vagyok benne, hogy megszűnnénk létezni, ahogy ez már sok mozgalommal megesett a történelem során) és gyengéink. Mint minden nemzetnek, úgy nekünk, az Isten országához tartozó törzsnek is szemmel kell tartanunk a világot, és kitartanunk abban, akik vagyunk és ahonnan származunk. Próbálnunk kell úgy alkalmazkodni, hogy eközben ne veszítsük el saját identitásunkat. Ugyanez érvényes a többi egyházra is. Nekik is mindegyikőjüknek megvannak az erősségeik és gyengéik. Az ortodoxok, a katolikusok, az evangélikusok, a presbiteriánusok, a karizmatikusok mind valamilyen formában hűséget fogadtak Krisztusnak, és fogadalmukat a maguk módján próbálják is teljesíteni.

Rossz ez így? Nem hinném. A megváltás szemszögéből nézve szerintem naiv és igazságtalan dolog lenne azt várni el Istentől, hogy ne legyen sokszínűség az ő országában. Egyeknek lenni (Jn 17,21) nem jelent „ugyanolyannak lennit” (nincs igevers, ami ez utóbbi kifejezést igazolná). Isten megváltó tervében az állt, hogy én történetesen egy baptista gyülekezetben térjek meg. Ebben a gyülekezetben ismertek meg őt. Ez a közösség volt eszköze az én megszentelődésem kimunkálásában, és továbbra is az. Ez az én helyem az ő országában. Ez az egyház – minden adottságával – Isten eszköze továbbra is arra, hogy az ő országa eljöjjön bennem és általam különböző helyeken, országokban és nemzetekben.

Nem hiszem, hogy kizárólag mi tartozunk bele ebbe az országba. Még csak azt sem gondolom, hogy mi lennénk a legjobbak, jóllehet szerintem vannak olyan dolgok, amelyeket mi ragadtunk meg a legjobb módon. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy baptista identitásunk biztonságot nyújt számunkra, és őszintén felvállalhatjuk azt, mint ami nem véletlenszerű vagy bűnös, hanem Isten gondviseléséből eredően fontos és hasznos. Mi Isten országában egy törzs vagyunk, és minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy a legjobbak legyünk. Felhasználunk erre mindent, amit kaptunk, és igyekszünk elhatni mindenhová, ahová csak tudunk, Urunk dicsőségéért. Velünk van az Isten, érezzük jelenlétét és áldását abban, amit teszünk. Ez egy nagyszerű identitás, aminek én személy szerint nagyon örülök!

Egyben egy nagyszerű ajánlat is, amit megoszthatunk nem hívőkkel és más egyházakkal is, akik saját identitásukat keresik. Lengyelországban befogadtunk néhány független gyülekezetet baptista szervezetünkbe. Biztonságban érzik magukat nálunk. Így most már többek, mint pusztán egy helyi gyülekezet, és ez biztonságot jelent számukra. Hivatkozhatnak a mi országos szervezetünkre, sőt az EBF-re és a WBA-re, továbbá több mint 400 éves történelmünkre. Ez nagy áldás!

És gondoljunk bele a mögöttes mély teológiai okba. Ők nem csupán néhány jelenkori független keresztény szeszélyének szüleményei. Elkezdtek rájönni:szükségük van rá, hogy felfedezzék helyüket a történelemben és a globális egyházban. Mély teológiai okok húzódnak meg a más keresztényekkel való szerves és szervezeti kapcsolatok mögött. Krisztus testének puszta létével meg kell mutatnia a megváltás erejét azzal, hogy komoly, történelmen átívelő, látható kapcsolatot tart fenn az odaszánt helyi gyülekezetek között, amelyek együttműködnek, találkoznak, szolgálnak egymásnak és alakítják egymást.

Úgy gondolom, hogy ez egyenesen következik Istennek az egyházra vonatkozó tervéből. Az egyháznak kultúrákon és nemzeteken átívelő testületnek kell lennie. Pontosan a köztünk levő kapcsolatoknak kell kiábrázolniuk szépségét és egyedülálló jellegét, ami mindenekelőtt a Krisztus iránti hűség. Ezen kapcsolatok nélkül az evangélium ereje kevésbé látható.

Napjainkban sok a független gyülekezet. Úgy gondolom azonban, hogy Isten ebbe a szerves egységbe vezeti őket. Mi pedig azok vagyunk, akikhez csatlakozhatnak, akikhez csatlakozniuk kellene. Mi vagyunk a válasz erre a vágyakozásra. Ami a mi részünkről szükséges: az ennek a birtokunkban levő egyedülálló tényezőnek a felismerése, valamint a történelmünknek és identitásunknak Isten adta valósága iránti tisztelet. Ezek ugyanis azt bizonyítják, hogy mi valóban Krisztus egyházának a tagjai vagyunk, mivel a poklok kapui sem tudnak diadalt aratni felettünk.

Fel kell ismernünk egymásban Krisztus testté lett bölcsességét és jellemét minden egyéb tulajdonságunk ellenére

Utolsó kérdésként szeretnék foglalkozni azzal, hogy hogyan bánjunk a közöttünk levő különbségekkel. Ezek száma nagy. Néha még abban sincs közöttünk egyetértés, hogy mi baptista identitásunk veleje. Hogy tudnánk másokat megáldani valamivel, amiről mi magunk sem tudjuk igazán, hogy mi? Hogy válhatnánk vonzóvá mások számára, ha megosztottak vagyunk? Megbízható forrásból tudjuk, hogy az önmagával meghasonlott ház nem maradhat meg (Mt 12,25).

Van számunkra remény? Vagy az az egyetlen remény, hogy Isten kegyelme így is, úgy is működik, akár annak ellenére is, amilyenek vagyunk?

Ezt én a következőképpen képzelem el. Ha Krisztus Lengyelországban élne lengyelként, kicsit más lenne, mint ha történetesen svéd vagy arab lenne. Egyszerűen azért, mert mindegyik kultúra kicsit másképpen hasonlít Isten bölcsességére és jellemére. Az egyes nemzetek némileg eltérő problémákkal küzdenek. Hasonló ez ahhoz, ahogy a Jelenések könyve első három fejezetében található hét gyülekezet némileg eltérő üzenetet kapott ugyanattól a szent és bölcs Krisztustól. Másképpen viselkedne és tanítana mindegyikükben.

Ez azt jelenti, hogy mi valamennyien tanulhatunk valamit egymástól, de rá is kell állítanunk egymást mindig az igei bölcsesség mérlegére a Szentlélek vezetése alatt. Úgy gondolom, egyedüli reménységünk ez a közös referenciapont, amely formálhatja és ténylegesen formálja is jellemünket a kultúrák sokszínűségében.

Enélkül magunkra maradunk. Mindenkinek szüksége van a másikra. És legnagyobb szükségünk azokra van, akik a leginkább különböznek tőlünk. Nem kívánok a szavakkal játszani, de tényleg azt gondolom, hogy azok a testvérek taníthatják nekünk a legtöbbet, akik nagyon-nagyon másként gondolkoznak, mint mi. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy egyet is kell értenünk velük. Ha nekünk ugyanis igazunk van, akkor nekik minden valószínűség szerint nincs – ez nem lehet másként. De mégis, ha sok dologban nincs is igazuk, Isten azt akarja, hogy én megértsem őket, és tudatára akar ébreszteni annak, hogy ők miért vélekednek úgy, ahogy. Ha pedig ezt megértem és némi együttérzéssel vagyok feléjük, akkor – de csak akkor – kész leszek tanulni is tőlük.

Ez az igazi alázat. Az igazi alázat nem abban mutatkozik meg, hogy egyetértünk (vagy úgy teszünk, mintha egyetértenénk) azokkal, akikről azt gondoljuk, hogy tévednek. Ez ugyanis véleményem szerint csak nagy butaság vagy képmutatás lenne. A valódi alázatosság abban mutatkozik meg, ha mélyen megértjük a miénktől eltérő véleményen levőket, ha megértjük, milyen külső nyomás és érvelés áll álláspontjuk mögött, akkor is, ha következtetéseikkel nem értünk egyet. Ily módon megértést tanúsítunk irántuk, még ha mi magunk más állásponton is vagyunk.

Szükségünk van úgy a „testté lételre”, mint a megváltásra. Urunk egyszer s mindenkorra szóló megváltói munkájában is szükség volt mindkettőre. De amikor Isten országa jön el erre a világra, akkor az egy másféle megtestesülés és megváltás. Krisztusnak a Szentlélek és az ő változatlan igéje általi jelenléte köztünk az, ami megment bennünket a bűntől, és rajtunk keresztül a körülöttünk levő világot is. Ez valóságos. Bennünk és általunk történik. Nagyon is helyénvaló és megtisztelő, hogy részünk lehet abban a dicsőséges feladatban, amelynek révén a föld megtelik Krisztus ismeretével. Még akkor is, ha további néhány évszázadnak kell eltelnie ahhoz, hogy eljussunk „mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra” (Ef 4,13). Kultúránknak, baptista identitásunknak, sőt még nekünk magunknak is dicsőséges részünk van Istennek ezen munkájában. Adja Isten kegyelmét nekünk, miközben hűségesen és örömmel előrehaladunk ebben a nemes munkában. Ámen.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .