Mit jelent a papi hivatás, és ki kaphatja meg? 1Péter 2,9–10

Phil Gulley

Miként és mit prédikálnak mások?

Ismerjünk meg egy kvéker prédikációt!

A közfelfogás szerint papi hivatásba egy köztiszteletben álló, vallásos személy az egyházának támogatásával és jóváhagyásával kerül beiktatásra úgy, hogy az általa elvégzendő feladatokat, úgymint az egyes szolgálati területek vezetését, szolgálatok szervezését, pásztori munkát stb. szerződésben rögzítik.

Vannak gyülekezetek, ahol különös hangsúlyt fektetnek a formális dolgokra, míg máshol ez kevésbé jellemző. Napjainkban vannak felekezetek, melyek eltekintenek a hivatalos formaságoktól. Vannak gyülekezetek, melyekben Krisztus testének egységét hangsúlyozzák, és fontosnak tartják a tagok különböző lelki ajándékait. Kétségtelen, hogy az evangéliumi gyülekezetek vezetői helyesen ismerték fel Istentől kapott képességeiket ahhoz, hogy gondját viseljék népének.
Ezt semmiképpen sem akarnám kétségbe vonni a Szentírás alapján. Ráadásul személyes okokból sem teszem ezt, mivel a felkent szolgálati forma szükségességéről jómagam is meg vagyok győződve. Azt sem állítom, hogy a személyes meggyőződésemnek mások számára mérvadónak kellene lennie. Én személy szerint megértem, hogy miért szánják oda magukat vallásos emberek a hivatásos szolgálatra, és nem kérdőjelezem meg az őszinteségüket.
Ami erre a prédikációra indított engem, az a felismerés volt (ami a másoktól kapott megjegyzések eredményeként engem is meglepett), hogy noha semmi probléma nincs azokkal, akik elhivatottságot éreznek a szolgálatra, az emberiség másik részének mégiscsak szüksége van némi magyarázatra… Engem most az a kérdés foglalkoztat, hogy miként lehetne összhangba hozni a hívők gondolkodását a Szentírás kijelentéseivel abban a témában, hogy mit jelent a papi hivatás. Hogyan tudnánk kijavítani a szinte már rögzült, de téves felfogást, miszerint egyes hívők nem tartoznak bele a papságba, hiszen ők csupán „egyszerű gyülekezeti tagok”. Egy árnyalatnyi különbség feletti elmélkedés során felfedezhetjük gyülekezeti közösségünk lelki erőtlenségének mélyebb okait is.
Ez a magatartás az elmúlt évszázadok alatt, mintegy észrevétlenül szivárgott be a keresztyén gyülekezetekbe, és ha őszinték akarunk lenni, a saját közösségünkben is megfigyelhetjük. Ha megnézzük az összejöveteleink helyszínét, mindjárt láthatjuk a terem elrendezéséből, hogy az egyes szolgálattevőkre szánt figyelemnek milyen megkülönböztető jelei vannak (szószék, mikrofon, többi hívő helye stb.). Ezért amikor a prédikáló a közös szolgálatok jelentőségére szeretné irányítani a hívők figyelmét, a hallgatóság továbbra is passzív marad, mert magának a helyszínnek egy másfajta üzenete, kisugárzása van. És éppen ez az állapot az, mely ellen küzdünk, és amin változtatnunk kell!
Nézzük meg tehát, hogy mit mond a Szentírás az újszövetségi papságról!
Az Újtestamentum tanítása ebben a kérdésben szöges ellentétben áll az ószövetségi hagyományokkal, mivel a korábbi, földi papságot felváltotta egy mennyei papi szolgálat. Az Ószövetség idején Isten földi közvetítőkön keresztül tartott kapcsolatot az emberrel, akiket papoknak neveztek és az volt a feladatuk, hogy az elkövetett bűnökért áldozatokat mutassanak be egy földi templomban. A bűnök büntetése fizikai halál volt, míg némelyeké azonnal, a kevésbé súlyos bűnöké csak az engesztelés hiányában. Ez az áldozati rendszer Isten elrendelése szerint működött.
Az újszövetségi időkben azonban ez a rendtartás nem folytatódott tovább, csupán a judaizmus megrögzött követői számára, akik nem hittek Jézusban mint Messiásban, és üldözték a keresztyéneket.
Az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben azt olvassuk, hogy a tizenkét apostol összegyűjtötte a többi tanítványt és diakónusokat választottak közülük, akiknek az ételosztás lett a feladat, és az apostolok kézrátétellel megáldották a szolgálattevőket, köztük Istvánt. Máshol arról olvasunk, hogy Pál teljes bizalmáról és támogatásáról biztosította az egyes szolgálattevőket, úgymint Márkot, Barnabást, Timóteust és másokat, rájuk vetette kezeit és megáldotta őket, és a gyülekezeteket arra kérte, hogy engedelmeskedjenek ezen testvéreknek.  És ugyanezeket a kipróbált vezetőket vitte magával Pál és Barnabás Antiókhiába, az ottani problémás helyzet rendezése céljából. Ismerjük az Írásokból, hogy milyen szolgálati területeket kaptak a diakónusok, és milyen vezetői képességekkel kell rendelkezniük a presbitereknek. Viszont nem találunk egyetlen olyan igehelyet sem az Újtestamentumban, ami arra utalna, hogy létezik egy elkülönített papi osztály, amely bizonyos kiválasztottakból áll, és akik a többi keresztyéntől eltérő küldetést kaptak volna… Lehetséges, hogy ennek ellenére beszivárgott a gondolkodásunkba egy másfajta felfogás, és ez befolyásolja keresztyén viselkedésünket?
Nem kerülünk így ellentmondásba a vezetőség és a gyülekezeti rend szükségességének elvével? Távol legyen! A pásztori és vezetői szolgálat az újszövetségi rend szerves részét képezi. Ennek a szolgálatnak a jelentőségét nem a kinevezéssel járó méltóság vagy magának a vezetésnek a gyakorlása adja. A pásztori és vezetői szolgálat egy erkölcsileg és szellemileg megtestesülő adottság, mely Istentől származik.
Az ószövetségi papok azok a személyek voltak, akik az oltár körül szolgáltak. Az Újszövetség tanítását a papi szolgálatról világosan elmondja minden keresztyén számára az 1Péter 2,5–9 szakasza:
„…ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. Ezért áll ez az Írásban: »Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg«. Néktek, a hívőknek drága kincs; a hitetleneknek pedig az a kő, amelyet megvetettek az építők, sarokkővé lett, megütközés kövévé és botránkozás sziklájává; azok beleütköznek, mert nem engedelmeskednek az igének. Ők erre is rendeltettek. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.”
Más újszövetségi igehelyek is megerősítik ezt a megállapítást. A Jelenések 1,5–6 verseiben ezt olvassuk Jézus megváltottairól:
„aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká az Isten, az ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.” 
Mivel ez a kiváltság minden keresztyénnek szól, hogy „megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által” – ez egyben azt is jelenti, hogy ezután királyi és papi rangra emelt fel bennünket Isten, vagyis embertársaink felé gyakorolható, békéltető szolgálatra.
Arról beszél a Zsidókhoz írt levél, hogy a mi „nagy Főpapunk felment a mennyekbe”, ezért Jézus közbenjárásának köszönhetően bejárásunk van a mennybe a kárpiton keresztül, „amely az ő teste”, azaz közvetlen kapcsolatban lehetünk a mennyei Atyával. Összehasonlítva ezt az ószövetségi közbenjárással, az csupán jelképes cselekmény volt, mint-egy az igazinak az előképe. Valójában az áldozati ajándékok nem voltak képesek megszentelni az ember kapcsolatát Istennel. Az egyik áldozatot rögtön követte a másik és megint másik, végtelen egymásutánban, és a hosszú korszakokon keresztül hiába hullott a sok vér.
Ugyanez az újszövetségi könyv, a Zsidókhoz írt levél közli velünk, hogy
„Krisztus pedig, mint a jövendő javak főpapja, a na-gyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9,11–14)
A Zsidókhoz írt levél 10. fejezete továbbá arról is beszél, hogy Krisztus azért jött el erre a világra, mert tudta, hogy a bikák és bakok vére nem elégséges az ember bűnének eltörléséhez, és így szólt: „Íme, itt vagyok, hogy teljesítsem a te akaratodat” (10,9). Mélységes jelentése van ennek a néhány szónak: „Íme, itt vagyok…”, és mintha azt mondaná: „Itt az idő, Istenem. Megállapodtunk az örökkévalóság kezdetén, hogy el fogok jönni ebbe a szegény és bűnös világba, és én leszek a végső, nagy áldozat, nos, most itt vagyok. Készen állok.” Nagyon megérintettek engem ezek a szavak. „Íme, itt vagyok…” – te is itt vagy, testvérem? Jelentőség-teljes szavak ezek.
Tehát az ószövetségi papság fölöslegessé vált. Végre elérkezett a felüdülés, a nagy szabadítás ideje. Te is így látod ezt, testvérem? Ennyivel jobb helyzetben vagyunk mi most, mint az ószövetségi hívők.
A templomi (papi) áldozati rendszer azt fejezte ki, hogy az ószövetségi emberek Istentől elválasztva éltek. Csak a papok közelíthették meg Isten szent helyét. Csak ők mehettek be a kárpit mögé, és egy évben egyszer a főpap bemehetett a belső szentélybe, de csak a legszigorúbb előírások betartása mellett, melyeket Isten rendelt.
Jézus áldozatának nyomán azonban kettészakadt az ószövetségi kárpit a tetejétől az aljáig. Megszűnt létezni az a függöny, amely mögött Isten rejtőzködött és korábban érinthetetlen volt. Ettől kezdve Isten kinyilatkoztatta önmagát. Isten közel jött hozzánk Jézus személyében. Amit Jézus tett és amit az ő vére megváltoztatott, az az, hogy most már mindnyájan hivatalosak vagyunk Isten színe elé járulni, amit az ószövetségi áldozatok soha nem voltak képesek lehetővé tenni. Nem kell félnünk Istentől. Jézus elhozta a szívünkbe Isten jelenlétét, megvigasztalt minket és elvette tőlünk a kárhoztatás szolgálatát.
Ami a legcsodálatosabb: nincs szükségünk emberi közvetítőkre, mivel mi magunk is papok lehetünk. Papok lettünk. Te is és én is. A régi papi rendszert felváltotta egy új papság. Ezek mi vagyunk. „…azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által…” (10,20) szabad bejárásunk van a szentek szentjébe. Ez az evangélium csodás titka, hogy egy új szövetség részesei vagyunk. Istennek egy mennyei papság szolgál, melyben a jó illat oltára a szentek imádsága.
Ez igaz minden keresztyén férfira és nőre. Talán még nem gondoltál úgy önmagadra, mint Isten papjára? Pedig ez a tisztség nőtestvérként is illik rád.
Tehát az újszövetség szerint mindenki lehet pap? Hogyan lehetséges ez?
Igen, ez elmondható azokról, akik elhitték az evangéliumot, és elfogadták Jézust megváltójukként, vagyis részesei lettek Isten királyságának. Akik követik a királyi papság legelső elvét, vagyis akik igazságosak… az én értelmezésem szerint, akik hisznek és szolgálnak Istennek, emellett kellő empátiával és szimpátiával fordulnak embertársaik felé. Tehát te és én is papok vagyunk, ugye?
Ezt jelképezte az ószövetségi hósen is, amin Izrael fiainak neve állt, és amit Áron a mellén, a szíve felett viselt. Tehát a papok fő feladata, hogy gondját viseljék Isten gyermekeinek.
Szerinted hogyan lettünk Isten papjai? Az Írás szerint ez akkor igaz, ha úgy is viselkedünk, és azt tesszük, ami a királyi papok (főpapok) feladata. Ha szíveden viseled Isten ügyét és népének sorsát, és ezért állandó kapcsolatban vagy Istennel, akkor te már pap vagy és megvan a szolgálatod.  Természetesen ettől még te is hibázhatsz, és időnként elfáradsz majd, de Isten ereje mindig képes téged helyreállítani a szolgálatodban, és ugyanígy te is képes leszel Isten eszközeként helyreállítani másokat. Ezt jelenti a királyi papság.
Minden papi szolgálat alapja a szeretet. Szeretni Istent és az embertársakat. A dicsőítés és az imádság a papi szolgálat további elemei. A dicsőítésben bizonyára szívesen részt veszünk, de a nyilvános imádkozás gyakorlása időnként nehezünkre tud esni. Azonban kérhetjük Istentől, hogy tanítson minket imádkozni. Emlékezzünk csak Jézus tanítványaira, akik megkérték a Mestert, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Másképpen, mint ahogy a farizeusok tették. Ez új volt a számukra is. Abból is tanulhatunk, ha mások imádságát hallgatjuk. Viszonylag könnyedén és szabadon beszélek mások előtt, azonban ez még nem minden. Újra és újra megvizsgálom önmagamat, hogy vajon a saját gondolataimat mondom, avagy Istentől erednek-e a gondolataim, és a Lélektől valók-e az imádságaim. Ez az én mindennapi gyakorlatom önmagam kontrollálására. Ha megüresítem a gondolataimat önmagamtól, és a „csendes kamrámban” imádkozom, ez is papi szolgálat.
Segíteni másoknak, ha gondjaik támadnak az Istennel való kapcsolatukban, építeni a magunk és a mások hitét és reménységét, megosztani mások terheit. Ami nagyon fontos, meghallgatni másokat… és még számos lehetőségünk van, amivel szolgálhatunk Istennek és embertársainknak. Ráadásul a szolgálatunknak nem szükséges mindenki által nyilvánvalónak vagy hivatalosnak lennie.
A keresztyénség egyik nagy vitája arról, hogy lehetnek-e női papok az egyházban, soha nem jött volna napvilágra, ha az újszövetségi papság mibenlétét helyesen értelmezték volna. A Szentírás sehol nem írja, hogy a nők ne lehetnének papok abban az értelemben, hogy Istent képviseljék és ismertessék meg embertársaikkal. Csakhogy amint ezt a szolgálatot valaki hivatalossá kívánja tenni úgy, hogy vezetői vagy egyéb nyilvános tisztséggel szeretné párosítani a gyülekezeti összejöveteleken, jusson eszébe Pál apostol ezzel kapcsolatos intése, és különös tapintatossággal járjon el ez ügyben!
Egyikünk sem rendelkezik a papi hivatás összes jellemzőjével mindig és minden körülmények között. De a szükség idején Mennyei Atyánk megajándékoz minket minden szükséges képességgel ahhoz, hogy papként tudjuk képviselni őt. Ha hiányosságokat fedezünk fel magunkban a szolgálatunk során, akkor Péter apostol szavai vigasztaljanak minket: „Isten tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká titeket!”
Ha a körülmények nehézre fordulnak, emlékezzünk egy csodálatos igeversre: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1Pt 5,7), vagyis az új, lelki papságnak a mennyei gondoskodás teljes tárháza rendelkezésére áll.  Ennek a papságnak te és én is részesei vagyunk, és tagjai vagyunk egy olyan intézménynek, amely ennek a gondoskodásnak a kifejeződése, ahová Isten helyezett minket, ami nem más, mint a keresztyén gyülekezet. Az újszövetségi gyülekezet tagjai is papok, akárcsak az ószövetségi papok, de sokkal inkább áldottak. Ez egy lelki papság, nem pedig fizikai. Belegondoltunk már ebbe?
A gyülekezeteinkben nem azért kevés az erő, mert nincs elég pásztorunk, presbiterünk vagy plébánosunk! A keresztyén gyülekezetek azért vannak kihalófélben, mert a tagjaik nincsenek tisztában a papi kiváltságaikkal és a felelősségükkel.
Nos, mindezek ismeretében képesek vagyunk-e úgy tekinteni önmagunkra, mint újszövetségi papokra? Amint gyökeret vernek bennünk az igazság csírái, képesek leszünk másként gondolkodni és másként cselekedni. Képesekké válunk a küldetés betöltésére, melyet Isten bízott ránk. Érezni fogjuk ennek a küldetésnek a kiváltságosságát és ez erőt fog adni számunkra az engedelmességhez. Isten meg tudja erősíteni az elhívásunkat, és Isten rajtunk keresztül fogja megerősíteni azoknak kezeit, akik áldón tartják azokat felettünk, és azt a feladatot kapták, hogy a helyes út felé terelgessenek minket.
*
Philip Gulley egy danville-i (Indiana) kvéker pásztor, emellett népszerű író és előadó. Odaszánt munkássága során az amerikai kisváros szószólójává lett. „Harmónia” címmel indított regénysorozata végigkíséri a helyi kvéker gyülekezet életének krónikáját, az „Előszobai beszélgetések” című humoros és lelki témájú elbeszéléssorozata pedig amerikai bestsellerré vált. Ő a szerzője a „Ha az egyház keresztyén lenne” című írásnak, melyben azt fejtegeti, milyen az a gyülekezet, melynek tanításai összhangban vannak Jézus tanításaival, és a jézusi példa mennyire képes befolyásolni az emberek életét. Legutóbbi teológiai elmélkedésében, melynek címe „A hit evolúciója – Hogyan teremt Isten egy jobb keresztyénséget”, Gulley testvér arra buzdítja a hívőket, hogy vegyék komolyan a hitüket, és éljenek általa úgy, mint egy izgalmas utazás során, amely töretlenül halad a menny felé. Mert ez az a keresztyén hit, amely valóban hihető. Miközben számos felekezet hivatkozik tanításaival kapcsolatban a régi hagyományokra, talán nem veszik észre, hogy az idők során milyen mértékben befolyásolták hitüket a kortárs kultúrák. Az élő vallás képes visszaemlékezni a hagyományaira és megtartani az ünnepeit, de ha eközben nem méri fel helyesen a jelenkor folyamatait, szellemi károkat szenvedhet. Philip Gulley a bibliai intés gyakorlati fontosságát hangsúlyozza, hogy a Biblia tanítói „ót és újat hozzanak elő tárházukból”.
Gulley Indianapolisban, a Marian College-ban teológiát és szociológiát hallgatott, majd 1992-ben megkapta a „Master of Divinity” címet. Gulley jelenleg a Fairfield Friends Meeting nevű gyülekezet pásztora Indianapolis közelében. Ő szerkeszti az Indianapolis havilap népszerű Hazatérés ismét című rovatát. Emellett az „Előszobai beszélgetések Philip Gulleyval” című televíziós show-műsor házigazdája az Indiana PBS egyesített WFYI csatornán, melynek során végigkalauzolja a nézőket egész Indianán, amiért 2007-ben és 2009-ben Emmy-díjat kapott. Gulley 2010-ben megkapta a tiszteletbeli „Humane Letters” doktori címet korábbi iskolájától, a Keresztyén Teológiai Szemináriumtól.
Ford. Jeviczki Andrea