A jó hír jelentősége

Mike Bullmore

A gyülekezeti élet akkor egészséges, ha a lelkipásztorok, hitoktatók képesek pontosan, hatékonyan és teljes egészében átadni az evangéliumot úgy, hogy az beépüljön az emberek mindennapi életébe, továbbá a gyülekezeti tagoknak személyes kapcsolatuk van az evangéliummal, azt jól megértették, s ezáltal az evangéliumi útmutatások szerint élnek. Ezt gyakorlati evangéliumközpontúságnak nevezem.

A cél eléréséhez szükséges tisztázni a kapcsolatokat az evangélium, az evangéliumi tantétel és az ehhez való hozzáállás jelentősége között. Ezeket a kapcsolatokat „evangéliumi igazságnak”, illetve „evangéliumi életvitelnek” nevezhetnénk.

Képzeljünk el három koncentrikus kört. A kör középpont­jában található az evangélium, talán ezt a legjobban Pál apostol Korinthusiakhoz írt első levelének 15. fejezetének 3. ige­ver­se fejezi ki: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért”. Ez a rész bűnösségünk létezéséről, valódiságáról beszél, az isteni büntetés szükségességéről, és az isteni haragtól való csodálatos megváltásról, amelyet Jézus Krisztus vitt véghez. Pál apostol beszél erről az „örömhírről” mint a legfontosabb tényről, és nagyon jól értjük üzeneteinek fontosságát, amelyeket levelében vagy prédikációjában tett közzé (vö. 1Kor 2,1–4). Éppen ezért ez a központúság. Annak érdekében, hogy gyakorlatközpontúságunk legyen, össze kell kap­csolni azokat a területeket, amelyekben az ember él.

Ez vezet a második körhöz, az evangéliumi igazsághoz. Ezek közelebbről meghatározott, az evangélium konkrét, dogmatikus tantételeinek fontossága, vagy ahogy Pál nevezi: „tanítás, mely hasonlóvá tesz (például valamiből nyeri az alakját) a dicsőséges evangéliummal” (1Tim 1,10–11). Ezek az evangéliumi igazságok eljuttatják hozzánk az örömhírt, ezzel eszünkben tartva, hogy hasznosak elménk megújulásában, és így gondolkodásunkat mindinkább ezek az igazságok formálják.

Pál apostol Rómaiakhoz írt levelét különösképpen átjárják ezen evangéliumi igazságok. Hadd hozzak három példát:

A Rómaiakhoz írt levél 5. fejezetének 1. versében Pál apostol megállapítja: „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Figyeljük meg az igevers logikáját. Valami következik az evangélium alapvető igazságából. Mégpedig az a tény, hogy békességünk van Istennel, nem az evangélium maga, hanem egy hathatós evangéliumi következtetés, ami egy „evangéliumi igazság”. Megértve ezt az evangéliumi igazságot a dicsőséges evangéliumhoz közel hasonlatossá formálhatjuk gondolkodásunkat.

A Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetének 1. versében azt olvashatjuk: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak…” Figyeljük meg ismét az érvelést. Pál itt nem magát az örömhírt ismerteti, hanem valami mást, ami az evangélium miatt „most” igaz. Ennek a jelentősége azonban lenyűgöző. Amint a hívő teljesen magáévá teszi ezt a gondolatot, gyökeresen megváltoztatja a szellemi világát. Így az evangélium értük fog erőteljesen működni.

A Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetének 32. verse mondja: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Figyeljük meg a „hogyne” és a „vele együtt” szavakat. Ezek a szavak valami olyasmiről árulkodnak, ami az evangéliumból sarjad. Amint az emberek meglátják a kapcsolatot az evangélium igaz­sága („tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájun­kért odaadta”) és eközött az evangéliumi igazság között, mely Isten irgalmas gondoskodását hirdeti, amire szükségünk van a megszentelődésünkhöz (vö. Róm 8,28–29), az evangélium az emberek isteni gondviselésbe vetett mindennapi bizalmában fog működni.

Az evangélium nemcsak a gondolkodásunk formálására szolgál, viselkedést is nagyban befolyásoló ereje van. Nemcsak arra jó, hogy megújítsuk az elménket, hanem tájékoztat a magatartásunkról is. A Szentírás sok példát tár elénk az evangéliumi útmutatások szerinti életről. Pál apostol Galatákhoz írt levele 2. fejezetének 14. versében Pál megszidta Péter apostolt magaviselete miatt, mert „nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak”. A Filippiekhez írt levelének 1. fejezet 27. versében arra bíztatja a hívőket, hogy „a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjenek”. Más szóval, az evangélium egyik feladatának kell tekintenünk, hogy tájékoztat bizonyos viselkedésformákról. Ennélfogva olyan szemmel kell olvasni a Bibliát, hogy odaszenteljük figyelmünket ezekre az összefüggésekre.

Például amikor Pál felhívja a korinthusiak figyelmét, hogy: „Kerüljétek a paráznaságot!”, a kérését világosan az evangéliumra alapozza – „…nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben”. (1Kor 6,18–20). Amikor a megbocsátást szorgalmazza, akkor világosan hivatkozik az evangéliumra motivációként és modellként egyaránt (Ef 4,32). Amikor azt mondja a férjeknek, hogy szeressék a feleségüket, akkor összekapcsolja a buzdítását közvetlenül az evangéliummal (Ef 5,25). Amikor felhívja a korinthusiak figyelmét a folyamatos bőkezűségre, akkor határozottan emlékezteti őket az evangéliumban szereplő isteni nagylelkűségre (2Kor 8,7–9; 9,12–13;15). Még számos példát hozhatnánk. Végül is, minden keresztény magatartásnak az evangéliumból kellene kiindulnia, bár keményen kell dolgozni azért, hogy elkerüljük a közhelyet. Összeköttetéseket kellene kialakítani az élet minden területére vonatkozóan.

A legnagyobb kihívások egyike, és a lelkipásztorok, hitoktatók legfontosabb feladata, hogy világosan érzékeltessék ezeket az összefüggéseket azért, hogy az emberek pontosan és értelemszerűen magukénak vallják az evangéliumot, és beépítsék mind a gondolkodásukba, mind a viselkedésükbe. Ezáltal az evangélium a gyakorlatban központi jelentőségűvé válik mind az egyéni keresztény, mind pedig a gyülekezet számára.

Fordította: Horváth Gergő és Horváth-Áncsán Noémi