A keresztyén vezetők lelkigondozása

Nemeshegyi Zoltán

Gyakran elhangzó megállapítás, hogy közösségünkben, nincs a vezetőknek lelkigondozója. Ez részben igaz, mert intézményesen, kötelezően kijelölt, mentoraik nincsenek azoknak, akik az egyháznak vagy a gyülekezetnek vezetői, vagy kerületi tisztségviselők. Másrészt viszont meggyőződéssel vallom, hogy minden Istentől elhívott szolgálattevőnek van lelkigondozója.

A keresztyén vezető legfőbb lelkigondozója az elhívó Úr

Lehet, hogy hitetlen körökben azt mondják, hogy ez nem számít, mi pedig azt tapasztaljuk, hogy ez az, ami igazán számít. Isten nélkül bármilyen szolgálatot vállalni és betölteni a közösségben, vakmerő vállalkozás. Szomorú esetek bizonyítják, hogy elhívás nélkül nem is bírja az ember végig a szolgálatot, legyen az lelkipásztori, vagy más gyülekezeti tisztség. Alapvető, hogy a keresztyén vezetőnek Istentől legyen elhívása, amit csak megerősíthet a gyülekezeti többségi szavazás. Fontos, hogy a gyülekezet, a közösség többségi szavazata is visszaigazolja az elhívás tényét. Vannak, akik azt kérdezik, hogy akkor Isten választ vagy a gyülekezet. Én abban a hitben élek, hogy a kettő nincs ellentétben egymással. Az általam ismert gyülekezeti és közegyházi szavazásokat mindig imádság előzte meg, amikor Isten vezetését, és az annak való engedelmességet kértük. Ha valaki mégsem a Lélek vezetésének engedett az nagyon sajnálatos, de föltételezhetjük minden hívő emberről, hogy figyel az Úrra. Ebben az esetben a többségi szavazást fogadhatjuk az Úr akaratának, és nem kell ezt azzal ellenkezőnek tartani. Isten az elhívó, és ő, aki elhívott a szolgálatra, később is gondoskodik arról, hogy karbantartson bennünket. Kiválasztásunk és elhívásunk nem úgy történik, mint ahogy a hétköznapi életben. Az emberi kiválasztás általában a legjobbakat célozza meg. Az ember igyekszik a legtehetségesebbeket kiválasztani. Bizonyos sportágakra már óvodás korban kiválasztják a legjobbakat, és elkezdik azokat fejleszteni. Isten megengedheti és meg is engedi magának, hogy nem a legjobbakat hívja el szolgálatába, vagy akik magukat alkalmasnak tartják. Akiket ő elhív – bár ők maguk tiltakoznak: „fiatal vagyok”, „nehéz beszédű vagyok”, sorolják a kifogásokat, de Isten – azokban megerősíti a felismerést, az ígéretet, hogy „én veled leszek” (2Móz 3,12). Ha ő az elhívottakkal van, akkor egészen biztos, hogy később sem hagyja magukra őket.

Emlékszem egy versre, ami erről szól:

Ha szól az Úr
Adj!
De Uram, üres a szívem és mind a két kezem,
Szólj!
De Uram, nincsen semmi mondanivalóm nekem.
Szolgálj!
De Uram, ha nekem szolgálnak, én azt keresem.
Szeress!
De Uram, minden más, de szeretet nincs énbennem.
Menj!
De Uram, utadon béna vagyok, tehetetlen.
Adj, szólj, szolgálj, szeress,
menj, ha mondom neked, és én veled leszek.
Uram, akkor megyek.

Hiszem, hogy ezt átéltük valamennyien elhívásunkkor. Azért szeretnék erre visszautalni, hogy ne felejtsük el, hogy volt és van lelkigondozónk. Akkor is, ha vannak olyan időszakok, amikor úgy érezi az ember átmenetileg, mintha még Isten is elhagyta volna. Ez lehet a látszat, az érzés, de mi ne az érzéseinkre, hanem a tényekre hagyatkozzunk, és ez az, hogy aki elhívott, nem hagy cserben minket. Ezért mondja Péter apostol: „Ezért tehát testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha” (2Pt 1,10).

Ez a legkisebb szolgálattól az emberileg legnagyobbnak tartott szolgálatig igaz. Ha azt gondoljuk, felelős szolgálatunkról, hogy azt mi ügyeskedtük ki magamnak, vagy mi érdemeltük ki, akkor jogosak lehetnek bizonytalansági érzéseink, de ha meggyőződtünk az induláskor, hogy az Úr hívására indultunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem tévedtünk, és a legnehezebb időszakokban is reá számíthatunk.

Isten azonban nemcsak elhívónk. A velünk való kapcsolata sokkal korábbra nyúlik vissza. Először az ő tervében és gondolatában voltunk, majd ő adott életet szüleinken keresztül. Már az anyaméhben is gondja volt ránk. Kinek van Istenen kívül olyan mentora, aki már megszületése előtt gondozta őt? Csak a Mindenható az. Ő adott életet, az újjászületés által új életet; az elhívás által pedig megbízást a lelki munkára. Nem hagyott és nem hagy magunkra munkánk terhével, számíthatunk a segítségére. Sokszor énekeljük Gyülekezeti énekeskönyvünk 323. énekében: „Velem van a nagy próbákban, Jézus a legjobb barát. Reá mindig számíthatok, számíthat-e ő is rám?” Tehát nem az a kérdés, hogy mi számíthatunk-e rá, hanem hogy ő számíthat-e ránk.

Miben áll Istennek a lelkigondozása? Szolgatársak, szolgálattevő munkatársak között nem tudok, és nem akarok újat mondani. Az a célom, hogy megerősítsek mindenkit, magamat és magunkat abban, amit tudunk, hiszünk, és vallunk, hogy ebben a bizonyosságban végezzük tovább szolgálatunkat.

Az Úr, igéje által folyton tanácsol, gondoz, és erősít bennünket. Csak rajtunk múlik, hogy a Bibliát ne csak munkaeszközként használjuk, megmondva belőle másoknak miként éljenek, miként viselkedjenek, hanem engedjük, hogy először nekünk szóljon. Ha így olvassuk az Isten igéjét, akkor olyan lelkigondozói irodalom áll rendelkezésünkre, amely minden mást felülmúl. Mindig időszerű, személyre szabott lelkigondozói segítséget kapunk belőle Istentől.

Az Úr lelkigondozása történik az imádságaink által is. Ő maga biztat, hogy „Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek” (Mt 7,7).  Ha élünk ezzel a lehetőséggel, megerősödünk általa. Pályázatokon meghirdetnek bizonyos anyagi eszközöket, hogy a pályázók között kiosszák, de ahhoz hogy valaki elnyerje a támogatást, élni kell a lehetőséggel. A Mindenható fölajánlotta nekünk: kérjetek és kaptok. Élünk-e az imádság lehetőségével, annyira, amennyire élhetnénk, és amennyire szükséges lenne?

A keresztyén vezető második lelkigondozója az Úrtól kapott házastárs

Ezt valamennyien megerősíthetjük, akik házasságban élünk. A cinikusok másként gondolkodnak erről. Azt mondják a házasulandóknak, hogy: majd megtudjátok, hogy mi a boldogság de akkor már késő. Én vallhatom sokakkal együtt, hogy az Úrtól kapott házastárssal ez nem így van. Nem a múltra kell nosztalgiával tekinteni, hanem örömmel vehetjük az Úrnak azt az ajándékát, akit a házastársunk személyében adott. Gondoljunk most arra, amit házastársunk által Istentől kaptunk!

A lelki munkás számára a házastárs nem ingyencseléd, hanem Isten kinyújtott karja felénk. „Aztán azt mondta az Úristen, nem jó az embernek egyedül lenni, hanem alkotok hozzáillő segítőtársat” (1Móz 2,18). Ismerjük az ősi igéket és milyen jó, ha ezt meg is tapasztalhatjuk. A szolgálati helyre való hívással és elfogadással kapcsolatban hallottam már és hallottunk olyan bizonyságtételt, hogy ezt még a feleségével sem beszélte meg a szolgatárs, csak az Úrral, és a házastárs ennek engedelmeskedett. Bevallom nálunk az volt a gyakorlat, hogy együtt imádkoztunk az Úrhoz és az Úr külön- külön kimunkálta bennünk a választ, s így egységre jutva fogadtunk el minden újabb meghívást. Egyiket sem kellett megbánnunk. Tehát hogy ki milyen mértékben él az imádkozás lehetőségével, a feleséggel, mint lelkigondozóval az együttimádkozásban is, ez a mi felelősségünk. Én azt mondhatom személyes bizonyságtételként, hogy az Úrtól való házastárs a második lelkigondozó. Nyilván ez azt is mutatja, hogy nem az első, mert Isten az első, de az emberi segítségek között az Úrtól kapott házastárs az első.

A keresztyén vezető harmadik lelkigondozója az Úrtól kapott barát és szolgatárs

Jó visszaemlékezni szolgálatomra, hogy mindig voltak olyan barátaim, olyan Úrtól kapott lelki testvérek, akikkel megbeszélhettem gondjaimat, akiknek kiönthettem a szívemet A  velük való beszélgetésekben nem kellett arra figyelnem, hogy mit mondhatok el, nem kellett attól félnem, hogy majd továbbmondják; kitárhattam szívemet előttük. Tőlük kaptam bátorítást a próbák idején, vagy ha örömmel volt telve a szívem, akkor azt oszthattam meg velük. Tehát az Úrtól való barát Isten ajándéka. Vannak, akik azt mondják, hogy a testvéri kapcsolat több a barátinál, különösen a lelki testvéri kapcsolat. Mások bizonygatják, hogy a baráti kapcsolat a több. Nem állítanám szembe a kettőt. Sok testvérünk van, s valóban igaz, hogy a testvéreinket nem magunk választjuk, a barátainkat megválaszthatjuk. Emlékszem, hogy nagyobb fiam egyszer így imádkozott: „Köszönöm, Uram, hogy az öcsém nemcsak a testvérem, hanem a barátom is.” Persze úgy kezdődött náluk is, ahogy általában a testvérek között szokott lenni: macska-egér harc folyt közöttük. Volt idő, amikor kimondottan vetélytársai voltak egymásnak, de ebből kinőtt a kapcsolatuk, és jó barátokká lettek. Szolgatársak között is van rá példa, hogy a testvér baráttá is lesz. Ez ok az örömre, a hálaadásra. Van erre egy közismert igénk mely így szól: „Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.” /Példabeszédek 17, 17./ Az igazi barát, az igazi lelki testvér az, akinek mindig számíthatunk a tanácsaira, mindig számíthatunk őszinte véleményére, segítségére.

Egy afrikai közmondás így szól: Akinek van egy jó barátja, annak nincs szüksége tükörre. A jó barát hűen tükröz vissza. Nem érdek alapján, ezért nélkülözhetetlen a lelki munkában is a jó barát. Az ige azt mondja „jaj, az egyedül valónak!”. A teológiai hallgatókat arra buzdítjuk, hogy legyenek jó barátaik, mert ez később a szolgálat idején is nagyon, megerősítően hat. Tehát Isten lelkigondozásának eszköze lehet a jó barát, a szolgatárs.

A keresztyén vezető negyedik lelkigondozója az Úrtól kapott kritikus

Vannak akik úgy gondolják, hogy kritikusra nincs szükségük. Dávid elhitte és vallotta, hogy a kritikusaink is lehetnek Isten lelkigondozásának eszközei.  2Sám 16,5–14-ben olvashatjuk, hogy Simei szidalmazza Dávidot:

„Amikor Dávid király megérkezett Bahúrimba, kijött onnan egy ember, aki Saul rokonságából való volt, név szerint Simei, Géra fia, és amint ment, egyre ócsárolta őket. Sőt kővel hajigálta Dávidot és Dávid király szolgáit, bár jobbról és balról ott volt az egész hadinép és az egész testőrség. Így ócsárolta őt Simei: Gyere csak, gyere, te vérengző és elvetemült ember! Megtorolja rajtad az Úr Saul házának minden kiontott vérét, aki helyett te király lettél, és odaadta az Úr a királyságot fiadnak, Absolonnak. Most te kerültél bajba, mert vérengző ember vagy! Akkor ezt mondta a királynak Abisaj, Cerúja fia: Hogy meri ócsárolni az én uramat, királyomat ez a döglött kutya?! Hadd menjek oda, hogy levágjam a fejét! A király azonban ezt mondta: Nem rám és nem rátok tartozik ez, Cerúja fiai. Mert ha ócsárol, és ha az Úr mondta neki, hogy ócsárolja Dávidot, akkor ki mondhatná neki: Miért tetted ezt? Majd ezt mondta Dávid Abisajnak és összes szolgájának: Ha még a fiam is az életemre tör, aki pedig az én véremből származik, mennyivel inkább ez a benjámini! Hagyjátok, hadd ócsároljon, hiszen az Úr parancsolta neki. Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná azt, hogy ma ócsároltak engem! Dávid továbbment embereivel az úton, Simei pedig vele átellenben a hegyoldalon menve egyre ócsárolta, kövekkel dobálta, és port szórt feléje. Így jutott el a király és a vele levő hadinép fáradtan a Jordánon túlra, és ott pihenőt tartottak.”

Hát lehet így is gondolkozni? Simei nem is csak kritikus volt, hanem szidalmazó. Nem is csak ellenfél, hanem ellenség. Dávidnak mégis joga volt úgy tekinteni rá, hogy az Úr megengedte, hogy „az Úr parancsolta neki”. Mi sokszor csak a „pátyolgatást”, a simogatást, a helyeslést tartjuk lelkigondozásnak, pedig lehet, hogy aki szemünkbe hízeleg, az mögöttünk minden rosszat elmond rólunk. Ezt gondoljuk mi lelkigondozásnak, amitől azonban sokkal becsületesebb az, amit Simei tett. Kemény volt, de őszinte. Dávidnak javára szolgált ez a kritika. Az Úr alázatossá tette ennek elfogadására. Vannak azonban mai követői is Dávidnak. Kilépve a bibliai időkből, egy kortárs-lelkipásztor, Gerzsenyi Sándor ezt írja a Hálaadó zsoltár című versében:

„Köszönöm a karmos embereket,

hűtlen barátokat, és hű ellenségeimet

Kik kusza ábrákat karmolnak naponta arcomba, szívembe.

tudom, újuk hegye nagyon sokszor

a te szent akaratod eszköze, hogy kiformáld rajtam

arcodnak egy-egy drága, finom vonását.

Mígnem kiábrázolódik Krisztus hatalmas lénye bennem.”

Az Első kéve 243. oldalán található ez a vallomás, ez a hitvallás. Egyetértek vele, és elmondhatom, hogy a rosszakaróim engem is türelemre és állhatatosságra tanítottak. Olykor rosszindulatból is mondhatnak olyan igazságokat az emberek, amit érdemes megszívlelnünk. Ha a villamos elől vagy a szakadék széléről az ellenségem keményen rántana vissza, akkor is hálásnak kellene lennem érte, hogy ezt megtette.  Gerzsenyi Sándor azt mondja, hogy a hű ellenségeket is köszöni, és még a hűtlen barátokat is. Azt gondolom, hogy ha van egy Símei-féle következetes ellenfél többet ér, mint egy hízelgő barát, aki cserben hagy, amikor a segítségére lenne szükség.

 

5. Végül a keresztyén vezető ötödik lelkigondozója saját maga lehet

„Viseljetek hát gondot magatokra és az egész nyájra… amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek.” (ApCsel 20,28)

Van önrészességünk is a lelkigondozásban, de erről most nem szólok részletesebben, mert ez külön előadás lehetne. Öt típusát említettem a lelkigondozásnak. Isten gondozásától eljutottunk az önmagunk gondozásáig. Adja meg a mi Mindenható Urunk, hogy mindegyik eszközzel élve, legyünk az Ő hűséges szolgái.

 (A Budapesti Egyházkerület gyűlésén, a Budapest József utcai imaházban, 2012. január 14.-én elhangzott előadás szerkesztett változata)