Dsida Jenő: Kánai menyegző – A bibliai történet költői szemmel

Balogh Péter

A szerzőről

Balogh Péter teológus, a Székesfehérvári Baptista Gyülekezet egyik igehirdetője és a Székesfehérvári Langham-klub vezetője

Lektorált cikk

A cikket lektorálta: Dr. Pafkó Tamás
„Balogh Péter tanulmánya magas irodalomértés, magas irodalmi értéken közreadva.”

Dsida Jenő: Kánai menyegző

Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.
Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.
Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát.
Súgva mondja: „Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!
Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen.”
Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.
Visszanézünk… – Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.

A költő életműve

Dsida Jenő harmincegy esztendőnyi, tragikusan rövid életútja ellenére gazdag életművet hagyott hátra. „Csonkán is rege-kincs a Tiéd”^[1] – írta róla Weöres Sándor, elismerően értékelve költészetét, amely igazán megillető helyét még ma sem foglalhatta el az irodalmi köztudatban. Ennek oka valószínűleg témaválasztásaiban kereshető, amelyekben a nemzet sorsproblémáira kevésbé találunk közvetlen reflexiót. Azonban éppen ez a másféle hang teszi gazdagabbá a kultúrát, kiegészítve kortársainak költészetét. A „tragikus hangú magyar lírában gazdag egyéni színnel nyitott új utat a virtuóz játékosságnak, az életörömnek, szemléleti derűnek is”^[2] – írja a költő életművét összegző Görömbei András, hozzátéve, hogy „a tizenöt esztendős korától fogva rendszeresen publikáló Dsida Jenő egész életműve – a költő alkati szívbajából eredően – a halállal eljegyzett élet küzdelmével is jellemezhető”.^[3]

Három verseskötete (Leselkedő magány, 1928; Nagycsütörtök, 1933; Angyalok citeráján, 1938) és nagyobbrészt köteteken kívül megjelent versei alkotják életművét. Dsida költészetének egyik leghangsúlyosabb színe a gazdag biblikus tartalom, amely megannyi formában jut kifejezésre. „A bibliai utalásos és parafrázis versek alkotják Dsida szűk évtizedre szabott érett költészetének egyik legjelentősebb vonulatát. E versek egyik csoportja a költői személyiség sorsérzése és a Krisztus keresztáldozata közötti párhuzamvonásra épül (Nagycsütörtökön, Nagycsütörtök, Krisztus, Út a Kálváriára, Azrael árnyékában).”^[4] Dsida kapcsolata Krisztussal személyes és természetes, akit nem a szent képek ábrázolásaiból ismer, hanem az élet terhei között lát (Krisztus), és észreveszi egy rongyos utcaseprőben is (Az utcaseprő). „Majd az Angyalok citeráján kötetben a játékos jellegű biblikusság verseinek sora szólaltatja meg a tragikum ellentéteként a mély hitet és életörömöt sugárzó könnyedséget (Chanson az őrangyalhoz, Sainte Thérèse de Lisieux, Vidám kínálgatás keresztényi lakomán, Jámbor beszéd magamról, Kánai menyegző, Tíz parancsolat).”^[5]

Dsida halála után két esztendővel, 1940-ben jelent meg a Psalmus Hungaricus című verse, amelyben a korábban megszokott hangtól egészen eltérően, megrendült vallomásban azonosul a nemzet sorskérdéseivel. „A hat strófa mindegyike a 137. zsoltár parafrázisából alkotott refrénnel zárul. A babiloni fogságban átkot és esküt mondó zsidók hangján szólal meg Dsida. Így tesz sorsvállaló hűségvallomást népéhez.”^[6] A hatodik rész refrénjében azonban egy meglepő költői fordulattal már nem a „népem” szót használja az esküben, hanem „Jeruzsálem”-et. A vers előzményei kellő alapot adnak, hogy érthessük, nem mellőzi nemzetét, de magyarságtudata sem feledteti benne Istenhez való tartozását. Így az idézett bibliai zsoltár szövegéhez még pontosabban ragaszkodva, az isteni perspektívában láttatja nemzetét, és hangsúlyozza elkötelezettségének tisztaságát: „Nyelvünkön izzó vasszeget / verjenek át, / mikor nem téged emleget, / ó, Jeruzsálem!”

A költő keresztény hitének elevenségét versei és önvallomásai egyaránt tükrözik. Az Erdélyi Helikonban megjelent rövid életrajzi írása játékos derűvel fogalmazza meg hitével egybekapcsolódó életörömét is: „Most huszonkét éves vagyok, de napról napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és jóság missziójában.”^[7] Sas Péter a költő Szent Ferenc-i lelkiségét vizsgálva az idézett életörömök kapcsán megjegyzi: „A »nő« említése a legprűdebb embert sem botránkoztathatja meg, mert a másik nem iránt érzett legőszintébb és legnagyobb gesztus, a bizalom formálja a szavakat. Olvassuk el a Miért borultak le az angyalok Viola előtt című ciklust, hogy még jobban megértsük Dsidának a női nem iránt érzett mélységes tiszteletét.”^[8]

Tudjuk, hogy ismerte a szerelmet, annak fennköltségét éppúgy, mint vidám örömét. Költeményei és 1932-től kedvesének címzett levelei őrzik érzéseit, melyek nem maradtak viszonzatlanul: jegyesét, Imbery Melindát 1937-ben vette feleségül.

Az előttünk álló Kánai menyegző című versben egyszerre mutatkozik meg a költő bibliai hite és a tiszta szerelem dicsérete.

A bibliai parafrázis

A Kánai menyegző elsőként az Erdélyi Helikon hasábjain jelent meg 1933-ban, majd évekkel később az Angyalok citeráján című kötetben, amely Dsida költészetének abból a biblikus vonulatából tartalmaz verseket, amely a játékos könnyedség hangján szólal meg. A költemény alapjául szolgáló bibliai történet közismert, de hogy pontosan lássuk a hátteret, amire a költő ráfesti saját színeit, idézzük fel az eredeti szentírási szöveget:

„A harmadik napon menyegző volt a galileai Kánában. Ott volt Jézus anyja. Meghívták Jézust és tanítványait is a menyegzőre. Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: »Nincs boruk.« Mire Jézus azt mondta: »Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.« Anyja így szólt a szolgákhoz: »Bármit mond nektek, tegyétek meg.« Volt ott hat kőveder a zsidók tisztálkodási rendje szerint, amelyekbe egyenként két vagy három métréta fért. Jézus így szólt hozzájuk: »Töltsétek meg a vedreket vízzel.« És megtöltötték színültig. Aztán így szólt hozzájuk: »Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak.« Ők vittek. Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: »Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort.« Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne.” (Jn 2,1–11)

Valóban egy festmény színei elevenednek meg, amikor Dsida tolmácsolásában olvashatjuk a menyegzői eseményt. Láthatjuk azonban, hogy a szentírási történet is roppant színes, eseménydús, fordulatos – apró részletei filmként elevenednek meg előttünk. Dsida remekműve tehát nem abban különleges, hogy életet adna egy önmagában távolinak és száraznak feltételezett ókori szövegbe, hiszen az nem szorul „feljavításra”. A művészi megközelítést az a fordulat adja, hogy a költő áthelyezi a nézőpontot az ifjú pár szemszögébe. Mintha csak ugyanazt az ünnepi sokadalmat bemutató, gyorsan pergő filmet levetítenék előttünk egy másik kameraállásból. S noha tudjuk, hogy ezúttal is a jelen lévő Úr Jézus a történet főszereplője, most nem az evangéliumi preferencia érvényesül, hanem emberi megfontolások. Egy emberek által szervezett örömünnepet látunk, ahol az ifjú pár szerelme és boldogsága van a fókuszban.

Nem feladatunk tehát, hogy Dsidán számonkérjük a bibliai szöveghűséget, és felrójuk az eltéréseket, hiszen a költőnek nem az volt a célja, hogy az egyébként jól ismert csodatételt rímekbe szedve újból megírja. A párhuzamok és a felfedezhető eltérések a költői szabadság eszközei, amely által az olvasót új felismerésekre és érzésekre vezeti. És teszi mindezt a költő – a filmes hasonlattal tovább élve – olyan pontos operatőri szaktudással, hogy a kellő időben, a kellő súllyal bevillanjanak az eredeti „klasszikus” filmkockák is. Gondol tehát, sőt épít az olvasó bibliai ismereteire.

Már a címmel elénk tárja azt a fogalmi keretet, amelyben értelmezhetjük a verset. A „Kánai menyegző” hallatán tudható, hogy annak a csodának a gondolatvilágához kapcsolható a költemény, amelyet Jézus első jelként tett az emberek között. S noha kétezer év elteltével ma már a település pontos helyét kérdések övezik, a menyegző részletei mégis elevenen élnek közös emlékezetünkben. Azokat a körülményeket pedig, amelyekről János nem tudósít az evangéliumban, saját tapasztalatainkból a történethez tudjuk társítani: milyen a hangulata egy esküvői lakomának. Hiszen az ünnep keretei ma is hasonlóak, a házasság, az egymásra találás öröme és társadalmi kinyilvánítása sok évezredes hagyománya az emberiségnek. „Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek” (Lk 17,27) – utalt később maga Jézus az emberiség földi életvitelére a kezdetektől a végidőkig. Az emberi élet állandó kísérője tehát a házasság eseménye, ünnepi percek a hétköznapok során. S ahogyan szokás az ma, hasonlóképpen találjuk együtt a kánai családot is barátaikkal a menyegzői asztal körül.

A menyegző a költő szemével

Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.

A vers első sora jövő időben kezdődik, amelyben érezhető a költő személyes kapcsolódása a történethez, hiszen maga is vágyakozva tekintett előre a nász időszakára. „Megszólító vers. A lírai alany szerelmét szólítja meg, és a várható menyegzőről beszél”^[9] – írja Kabán Annamária verselemző tanulmányában az indításról, amely e költői jövő idejű felütést követően észrevétlenül vált át a jelenbe. Hirtelen ott találjunk magunkat a célba ért, megvalósult szerelem örömteli ünnepében, ahol halljuk a vigasságot, a békés, könnyed beszélgetést, érezzük a virágok illatát, miközben a tág veranda a szélesre tárt, örömteli szív szabadságát sugallja.

A cigánybanda említése – amellett, hogy sajátos lakodalmi hangulatot idéz – egyértelművé teszi, hogy a költő nem a bibliai kort kívánja visszaadni, hanem átemeli azt a jelenbe. Ezzel legfontosabb üzenetét máris megalapozza költeményének, amely az öröm realitása. Az az öröm, amivel az evangéliumban találkozunk, nincs messze tőlünk sem, ma éppúgy valóság lehet az élet különféle színterein.

Még ugyan nem szólt a menyegző részleteiről, de a cigánybanda említésével egyszerre a jelenbe vonta az idézett csoda egész gondolatkörét. Ma is ott lehet az Úr az ünnepeinken, lényegét tekintve nincs távol a mi magyar kultúránktól, hétköznapjainktól a Biblia világa, az isteni csodák életre kelhetnek egy átlagos mai verandán. S mindezt Dsida azzal is erősíti, hogy nem feltételes módban ír, hanem éppen történő, vagy ha a jövőben is várt, de bizonyos valóságról.

Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.
Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát.

Egy menyegzői lakomán természetesen a menyasszony és a vőlegény ülnek középen, őrájuk szegeződik minden tekintet. Meglepő fordulat tehát, ahogyan a vers visszahozza a történet bibliai keretét: „Krisztus ül az asztalfőn.” Jelenléte az eredeti szöveghez képest is hangsúlyosabb. „Az a tény, hogy a násznép többi tagja homályban marad, és Krisztus alakja kerül a középpontba, a menyegzői történetet transzcendens távlatba állítja”^[10] – véli Kabán, s valóban, ebben a pillanatban térben és időben kiszélesedik a kép, megnyílik a végtelen égbolt, és Krisztus egyszerre van velünk a jelenben, s mi ővele a bibliai korban.

Különös a gondolat, hogy maga az Isten vesz részt a menyegzőn, aki megalkotta a házasságot. Ez nemcsak a modern korba ültetett versnek, hanem a bibliai történetnek is megkapó eleme: a teremtő Isten, aki azt mondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat” (1Móz 2,18), most emberként járva ezen a földön elmegy a menyegzőre, és ünnepli az isteni terv megvalósulását.

Krisztus személye nem idegen az emberi közegben, örömmel megy, ha hívják, hosszú vándorutat is vállal, hogy meglátogassa az embert, leül az asztalhoz, és boldog részese a hétköznapi beszélgetéseknek éppúgy, mint „zene-szűntén” a közös csendnek. Őt illeti a hely az asztalfőn, mint ahogyan az ő neve kezdi a sorokat is a versben. S miközben a háttérben isteni lénye műveli, hogy az „augusztus mély, tiszta éje csillagot szór” – mégis természetességgel tud észrevétlen maradni. Megértő szeretettel hajol közelebb a fiatalokhoz a folytatásban.

Súgva mondja: „Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!
Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen.”

Ezen a ponton elválik némiképp a történet menete az evangélium szavaitól, de semmiképpen nem a szellemiségétől. Az Úr Jézus barátságos, gondoskodó, és ismeri a szív gondolatát. Erre rezonálnak a költői képzelet adta jézusi szavak, kifejezve, hogy az ember Krisztus jellemében sokkal inkább helye van az emberi vonásoknak, mint valami túlvilági pátosznak. Dsida nem tanító attitűddel oktat, hogy az Istenről alkotott sztereotípiát merjük kiszélesíteni, hanem a történetmesélés természetességével éri el ezt, és teszi élővé, közelivé, emberivé olvasói számára az Urat.

Közben érezni véljük, ami a vers végére még világosabbá válik, hogy többről van itt szó, mint egy menyegzői alkalom. Az egész életről beszélnek e sorok, ahogyan az eredeti bibliai történet üzenete is túlmutat a konkrét eseményen. Megtalálni az örömöt a mindennapokban, az „illatos és drága” voltát megélni a tisztes szegénységnek, rábízni a részleteket a gondviselő Úrra, az ő áldásával indulni szívünk vágyának beteljesülése felé.

Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.

Itt újra tudatosul az olvasóban a rendkívüli látásmód, melynek során mi magunk vagyunk az ifjú pár szerepében. Belülről szemlélünk mindent, ahonnan elsődlegesen nem az foglalkoztat minket, hogy miként alakul a történet az asztal körül, hanem saját életünket, vágyainkat éljük.

Így vagyunk főszereplői a saját életünknek, ami semmivel sem kevésbé színtere az Isten csodás gondoskodásának, mint a korabeli Kánában egybekelt fiataloké. S ahogyan távolodunk a verandától, s ezzel magunk mögött hagyjuk az éppen történő bibliai csodatételt, visszapillantunk, mintegy felülről tekintve végig saját életünkön.

Visszanézünk… – Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.

A cím alapján az olvasó azt várhatta, hogy a víz csodás átváltoztatása és annak körülményei adják majd a vers építőelemeit. De a költő a zajló életre fókuszált, és mindeddig rejtélyes homályban tartotta az eredeti csoda részleteit. Most, az utolsó versszakban értjük meg szándékát. A hosszú kivárással éri el, hogy katartikus erővel ismerjük fel a mindvégig munkálkodó Urat az események mögött.

Kánában sem tudta a násznép, nem tudta az ifjú pár sem, hogy az el nem fogyó örömnek ára volt, áldozata volt a háttérben. Ők gyermeki tudatlansággal, mit sem sejtve nézhettek végig az ünnepi asztalon és az elégedett, boldog sokaságon. Mi már nem tudunk ilyen függetlenül szemlélődni, az elénk festett kép egyszerre idézi az evangélium megannyi részletét. Így visszalépünk az ifjú pár szerepéből, és miközben ők tovatűnnek, számunkra bepillantás nyílik a színfalak mögé.

A „friss hal, friss kenyér” egy másik ismert csodát idéz, amikor az Úr ötezer ember számára szaporította meg az ételt. A zubogó bor az el nem apadó öröm jelképeként mindenkinek jut. Vizeskorsókból öntik, és mi jól tudjuk, miért olyan ízletes, miért olyan fenséges. Kenyér és bor: eszünkbe jut az utolsó vacsora képe, ahol szintén Krisztus ült az asztalfőn azon az éjszakán, amely után életét áldozta értünk.

A bor vöröse „bíborlángú”, „mint a vér” – Dsida mesteri szerkesztéssel teszi fel költeményére a koronát az utolsó szóval. Eljutottunk az öröm forrásához, az okhoz, amiért olyan békésen beszélgethettünk az élet Urával az asztalnál, amiért nem kell félnünk a továbbiakat illetően, amiért hangozhatott: „menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek”.

Krisztus megváltó áldozata átértékeli az örömöt bennünk. Nem csupán földi életünk boldogságát becsülhetjük, hanem az örök élet ajándékát. Amikor Kánában, első csodatételének helyszínén megjelent Jézus, jól tudta, hogy ő meghalni jött a földre. Amiként csodája révén folytatódhatott a vigasság, úgy válik el nem múló boldogsággá az az élet, amit megváltásával hozott el nekünk.

Zárógondolatok

A Kánai menyegző a költő halála után megjelenő Angyalok citeráján című kötetben olvasható. „Ennek a könyvnek a költeményei jelzik a halk bánatok növekedését is, az örömök teljességét is. Hiszen miközben kívülről-belülről kopogtat a halál, a költő harmincéves korában felemelkedhet a szerelmi mámor mennyországáig: feleségül nyeri az oly derűs és oly mélységes áhítattal szeretett nőt. Haldoklása egyben nászünnepség. A következő évben, harmincegy éves korában meghal.”^[11]

Sajátos hangot ad ez az életrajzi háttér a Kánai menyegzőnek. S egyben biztató példa, hogy betegség és nyomorúság ellenére is felülkerekedhet bennünk az élet szeretete. A gondviselő Isten csodái kísérik minden percünket, hogy örömmel élhessük ajándékba kapott életünket. Ahogyan Jézus is megerősíti, hogy nem csupán túlélésre segíti az embert, hanem egy kiteljesedett életre: „én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10b)

Végezetül álljon itt egy idézet Dsida „Kereszténység és életöröm” című előadásából, amely abban is hasznos tükör, hogy a fenti gondolatokkal nem mi látjuk csupán bele költeményeibe életörömének biblikus hátterét, hanem saját szavaival is erről tesz tanúságot:

„Állítjuk, hogy kereszténynek lenni az elképzelhető legkellemesebb állapot, és az igazi kereszténynél nincs derűsebb, boldogabb és életrevalóbb ember a földön. […] Senki sem parancsolja a kereszténynek az élet egyszerű, tiszta örömeiről való lemondást. Maga az Úr Jézus Krisztus is elment a kánai menyegzőre, hogy örvendezzék az örvendezőkkel. Élvezte a mulatozók énekét, és telve volt vidámsággal. S amikor elfogyott a vidáman mulatozók bora, borrá változtatta a vizet. […] Nagy szimbolikus tanulsága van még a kánai menyegző bibliai jelenetének. Mert nemcsak azt mondja ez a jelenet, hogy szabad vidámaknak lennünk, szabad örvendeznünk, hanem azt is mondja, hogy kell örvendeznünk. […] Tanuljuk meg végre, hogy nincs öröm és bánat, csak lélek van, mely mindent örömre vagy mindent keserűségre változtathat. Olyan lelket adjon nekünk az Isten, mely vidáman tükrözi a világot, és örömre változtat mindent, ami tükröződik benne.”^[12]

Felhasznált irodalom

A bibliai idézetek a Magyar Bibliatársulat megbízásából kiadott bibliafordításból valók:

Biblia. Budapest, Kálvin Kiadó, 2002.

Dsida Jenő: Égi mezőkön – vallomások versben és prózában (Budapest: Tinta, 2001).

Dsida Jenő – Markovits Rodion – Szántó György: „Három önéletrajz”, Erdélyi Helikon, II. évf., 7. szám, 1929. aug.–szept., 544–547. o.

Görömbei András: Utószó in Lator László (szerk.): A magyar költészet kincsestára, 15. köt., Dsida Jenő válogatott versei (Budapest: Unikornis, 1994), 233–237. o.

Hegedüs Géza: „Dsida Jenő”, Literatura.hu, https://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/dsida_jeno.htm (letöltés: 2021. november 26.).

Kabán Annamária: „…vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér” – Dsida Jenő: Kánai menyegző. Vigilia, 79. évf., 7. szám, 2014. július, 503–505. o.

Sas Péter: A Szent Ferenc-i lelkiség hatása Dsida Jenő költészetére in Lisztóczky László (szerk.): Poeta angelicus – Írások Dsida Jenőről és költészetéről (Eger: Dsida Jenő Baráti Kör, 2003), 21–38. o.

Jegyzetek

1. Weöres Sándor Dsida Jenő emlékének c. epigrammájából. ↑

2. Görömbei András: Utószó in Lator László (szerk.): A magyar költészet kincsestára, 15. köt., Dsida Jenő válogatott versei (Budapest: Unikornis, 1994), 233. o. ↑

3. Uo. ↑

4. Uo., 234. o. ↑

5. Uo., 236. o. ↑

6. Uo., 237. o. ↑

7. Dsida Jenő – Markovits Rodion – Szántó György: „Három önéletrajz”. Erdélyi Helikon, II. évf., 7. szám, 1929. aug.–szept., 544. o.

   Idézett életrajzában lelki nehézségeiről is őszintén ír: „A szenvedést is megkóstoltam már, néhány évig állandóan levert voltam és szomorú.” (Uo., 544. o.) Ez a tapasztalás is része a költő személyiségének, amely ugyan gátja az életörömnek, de alapot ad ahhoz az életlátáshoz, amelyet később megfogalmaz: „állandó derű kell, hogy jelképezze, jellemezze az igazi keresztényt, aki mindent elfogad: örömet és bánatot, jót és rosszat mint Isten ajándékát. Mert tudja, hogy Istennek tervei vannak velünk.” (Dsida: Égi mezőkön, 151. o.) ↑

8. Sas Péter: A Szent Ferenc-i lelkiség hatása Dsida Jenő költészetére in Lisztóczky László (szerk.): Poeta angelicus – Írások Dsida Jenőről és költészetéről (Eger: Dsida Jenő Baráti Kör, 2003), 30. o. ↑

9. Kabán Annamária: „…vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér” – Dsida Jenő: Kánai menyegző. Vigilia, 79. évf., 7. szám, 2014. július, 503. o. ↑

10. Uo. ↑

11. Hegedüs Géza: „Dsida Jenő”, Literatura.hu, https://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/dsida_jeno.htm (letöltés: 2021. november 26.). ↑

12. Dsida Jenő: Égi mezőkön – vallomások versben és prózában (Budapest: Tinta, 2001), 149–152. o. Kiemelés a szerzőtől. ↑