Huli Sándor
„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével”. – Efezus 4,1–3
Amikor arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy mit tartok a legfontosabbnak a lelkipásztori szolgálatomban, elsőként az Istentől kapott elhívásom jut eszembe és a fenti ige, amely által az Úr megerősített és megadta számomra a „szolgálati szabályzatot”.
Hívő családban és gyülekezetben nőhettem fel, és megtérésemtől kezdve éreztem, hogy Isten lelkipásztori szolgálatban akar látni. Ennek az indíttatásnak ellent soha nem mondtam, csak elnapoltam a döntést, mert jól kigondolt tervem volt a jövőmre nézve, mégpedig informatikusként. A Jó Atya azonban újból és újból szeretettel, de határozottan megkeresett a szolgálat kérdésével, és döntésre hívott. Végül egy úrvacsorai alkalommal nem halogathattam tovább a választ, vállaltam a küldetést, és kegyelméből azóta is tapasztalhatom, hogy ő nem a magukat alkalmasnak érzőket hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá a szolgálatra.
Kimondhatatlan érzés a nehézségeken át is bizonyosan tudni, hogy az Úr szolgálatának áldott rabja vagyok, igéje csontjaimba rekesztett tűz, itt állok, másként nem tehetek, hála legyen Istennek érte!
Nagyon fontos kérdés számomra, hogy hogyan tudjuk lelkipásztorként elhívásunkhoz méltó módon végezni szolgálatunkat a mai körülmények között.
Talán mindannyian láttunk már villanypásztort, némelyek a hatását is érezhették, de helyettesítheti-e ez a nagyszerű találmány az igazi, hús-vér pásztort? Nagyon hasznos segítséget nyújt az állatok őrzésében, de a pásztori hivatásnak ez csupán az egyik, igaz, igen látványos szegmense. Hasonló helyzetet tapasztalhatunk napjainkban a lelki szolgálat terén. Rendelkezésünkre állnak igen jó eszközök, amelyeket sokszor a modern technika vívmányaiként használhatunk, és jól kell megtanulnunk használni azokat, mert segítségünkre rendeltettek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten juhainak nem elég a villanypásztor. Ő ennél sokkal drágábbnak tartja az övéit, ezért minket élő pásztorokul állított oda népe elé, hogy példaadásunkkal és munkálkodásunkkal gondosan segítsük a ránk bízottakat a mi Urunk Jézus Krisztus követésében (1Tim 4,12). Legelőször és leginkább nekünk kell törekednünk arra, hogy amit hirdetünk, azt krisztusi módon, meg is tartsuk (1Tim 4,16).
A szolgálatunknak 24/7-es készenlétet kell jelentenie Isten számára (2Tim 4,1–5). Korunkban igen sok elvárásnak kell megfelelni, de a helyes irányt, fontossági sorrendet egy pillanatra sem veszíthetjük szem elől, mert életünk és munkálkodásunk hitelessége múlik ezen. Mindent Isten szolgájaként teszünk, mondunk, viszünk véghez, az ő Lelkének irányítása alatt. Ilyen tekintetben nem választható szét elhívatásunk és civil életünk.
A lelkipásztori hivatás mottóját a következőképp tudnám megfogalmazni: Vezetve szolgálni és szolgálva szeretni.
A szolgatárs kifejezés, amellyel egymásra hivatkozunk, igen mély jelentéssel bír. A lelkipásztor gyakran úgy érezheti, hogy ő mindenkinek a szolgája, de a valóság az, hogy mi Isten szolgái vagyunk, egymásnak pedig társai, testvérei az Úrban. Amit tehát teszünk, azt jó lélekkel végezzük, úgy, mint az Úrnak és ne úgy, mint embereknek!
Sokféle szolgálatunk jelentős része a gyülekezetben a testvérek és azon kívül az emberek felé irányul. Őrzői vagyunk a ránk bízott nyájnak, miközben nekünk is védelemre van szükségünk. Vezetünk, miközben mi is útmutatásra szorulunk. Tanítunk, bátorítunk, vigasztalunk vagy épp intünk, miközben tudjuk, hogy mi is tanítványok vagyunk. Érezzük gyengeségeinket, miközben Isten Lelke hatalmasan munkálkodik bennünk és általunk.
Ez a kettős teher segít abban, hogy alázattal tudjunk vezetni és Istentől vezetve lenni. Fontos, hogy kitől tanuljuk és hogyan gyakoroljuk az alázatot, nehogy alázatoskodásnak tűnjön csupán (Mt 11,29; Lk 22,26). Teljes alázattal végezni a világ legjelentőségteljesebb feladatát, a misszióparancs betöltését, a Krisztust követők csodálatos kiváltsága. Olyan jó látni azokat akik igazán nagy magasságokat értek el abban, amit rájuk bízott az Úr, hogy milyen őszinte alázattal tudnak közeledni mások felé. Bárcsak mi is, akik a lelkek pásztorlását végezzük, mindig ilyen szeretetteljes alázattal tudnánk ténykedni, ami nem keverhető össze a határozatlansággal vagy bátortalansággal, hanem az Isteni erő árad rajta keresztül!
A lelkipásztori szolgálat, a gyakori közhiedelemmel ellentétben, nemcsak példaadásról és prédikálásról szól, hanem alapvetően fontos, bár néha kevésbé látványos része a pásztorlás feladata. Komoly intésként hangzik felénk a felhívás: Ne „csak” prédikátora, sokkal inkább lelkipásztora légy a reád bízott nyájnak!
Ahogy az alázatnak a vezetésben és tanításban, úgy a szelídségnek és a türelemnek a pásztorlásban, intésben, lelkigondozásban van elengedhetetlen szerepe. A szelídség a Lélek azon gyümölcsei közé tartozik, amit megtanítani nem, de megteremni, gyakorolni és megmutatni lehet és kell szolgálatunk során. Az Úr Jézustól kell tanulnunk, tőle átvennünk és másoknak továbbadnunk azt a szelídséget, ami szükséges ahhoz, hogy Isten népe valóban fény és világosság legyen ebben a világban.
Emberek életével, lelkével foglalkozni nagyon sok türelmet és szelídséget igénylő, erőt próbáló munka. A szokásos ráfordítás-megtérülési mutatók a lelkek pásztorlásának szolgálatában nem feltétlenül úgy működnek, mint a világban. Gyakran tapasztaljuk saját magunk és mások türelmetlenségének a káros következményét. Ezért nélkülözhetetlen sokszor magunkat megtagadva, az Úrtól tanult hosszútűréssel végeznünk a ránk bízott munkát, és erre bátorítani, segíteni egymást is. A türelmet azonban nem szabad összetévesztenünk a nemtörődömséggel, vagy a lustasággal. Isten Lelkének vezetésére van szükségünk ahhoz, hogy kitartó munkálkodásunknak jó gyümölcse lehessen. Sokszor hangzik fel szívemből a fohász: Uram, adj erőt, bátorságot, ha cselekedni kell, türelmet, ha várni kell, és bölcsességet, hogy tudjam, mikor melyiknek van itt az ideje!
„Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent”. (Kol 3,14) A legfontosabbnak érzem életünkben és szolgálatunkban, hogy szüntelenül szem előtt tartsuk az Úr Jézus szeretetparancsát (Jn 13,34–35) és a szeretethimnusz gondolatait (1Kor 13 – szeretet nélkül semmi vagyok)!
Az Isten és egymás szeretete nemcsak a legnagyobb ismertetőjele, hanem összetartó ereje is a gyülekezetnek. Lelkipásztorként jó, ha ezzel a szeretettel és ezt a szeretetet munkálva tevékenykedünk. Nem a mi feladatunk mindenki terhét vállalva vállunkon hordozni az egész nyájat, hanem azon a szeretetteljes közösségen kell teljes erővel munkálkodnunk, amelyben megvalósul egymás terhének hordozása, és így tölti be Krisztus törvényét. Talán a legnagyobb öröm, amikor azt hallhatjuk egy, a gyülekezethez frissen csatlakozott, leendő testvérünktől, hogy „nálatok olyan szeretetet tapasztalok, mint amit eddig sehol máshol nem találtam”. Tudjuk, hogy ez nem a mi érdemünk, hanem Isten csodája a gyülekezetben.
A közösség építése, a krisztusi egység munkálása elengedhetetlen a szolgálatunkban. Nemcsak a vezetésben, tanításban, de a mindennapok gyakorlatában is szükségünk van arra a lelki egységre amiért az Úr Jézus könyörög főpapi imádságában az övéi életére nézve. Felfoghatatlan áldás, hogy a Krisztusban hívők életében ugyanaz a Lélek munkálkodik, így a közösség és az egység megteremtése nem emberi erőlködés eredménye, hanem Isten ajándéka. Ahhoz, hogy a gyülekezet egy akaraton legyen, mégpedig az Atya akaratán, nagyon sokat kell egyénenként és közösségként is Isten színe előtt állnunk, tőle kérve vezetést, útmutatást. Ma a gyülekezet egyik nagy bizonyságtétele, hogy nem önmagunknak élünk, hanem annak, aki meghalt és feltámadott értünk, mindezt testvéri közösségben tesszük azokkal, akikkel egy szövetség részesei vagyunk, mennyei Atyánk megváltott gyermekeként.
Ugyanúgy, ahogy a lelkek megmentésén és egymás építésén, az egység megtartásán is nagyon sokat kell dolgoznunk, de tudnunk kell, hogy fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban.
Gyakran tapasztalhatjuk, hogy minden odaszánásunk, szeretetteljes szolgálatkészségünk mellett igen bonyolult helyzetekbe kerülünk, komoly problémákat kell kezelnünk. A lelkipásztori hivatás nehézségei, terhei között sem felejthetjük el, hogy nem mi vagyunk, akik kezünkben tartjuk a gyülekezetet, hanem a mi megváltó Urunk. Ő mindent megtehet, sokkal feljebb, mint ahogy mi azt kérnénk vagy gondolnánk, és nem végez fél munkát. Bevégzi, amit elkezdett, az ő dicsőséges terve szerint. Övé a nyáj, mi pedig az ő elhívott pásztorai vagyunk, és a tőle kapott békességgel a szívünkben kell a békességet munkálnunk az övéi között. (Fil 4,4–9).
Mindezeket végiggondolva elmondhatjuk, hogy kiváltságos dolog az Úr szolgájaként a szentek szolgálata. Erre kaptunk elhívást, megbízatást, naponkénti erőt, és ez kéretik majd számon rajtunk, mert az a meghatározója szolgálatunknak, amit a mi Urunk mond nekünk és rólunk.
Kívánom, hogy hűséges, szeretett szolgaként tudjuk megállni helyünket, munkálkodva Isten népének felkészítésén a vele való találkozásra!
Hű az, aki erre elhívott bennünket…
Elhívtalak azért, hogy nékem szolgálj,
Elhívtalak azért, hogy nékem élj.
Engem kövess, ha szégyen ér is téged,
Én küldelek, vigyázok rád, ne félj!
Elhívtalak fáradtakat vezetni,
Hogy általad is én legyek a fény.
Elhívtalak, hogy szabad légy magadtól,
Hogy én legyek a cél, a remény.
Elhívtalak, hogy önmagad tagadd meg,
Hogy életem legyen az életed.
A váltság kész, elvégeztem egészen,
Gyümölcsöd így bennem teremheted.
Huli Sándor 1984. március 7-én született Gyulán. Hívő családban és gyülekezetben nevelkedhetett. Kilencévesen fogadta el az Úr Jézust személyes megváltójának. Ezt a döntését három évvel később bemerítésével megpecsételte. Megtérésében nagy szerepet játszott szülei és a gyülekezet példaadó élete, valamint a Máté 11,28–30 versei.
Tanulmányait szülővárosában, majd Békéscsabán a Gépészeti és Számítástechnikai Szakközépiskolában, később a Szolnok Nyelviskola Idegennyelvű Szakközépiskolában végezte. A technikum elvégzése után, megértve és elfogadva Isten lelkipásztori szolgálatra elhívó szavát, jelentkezett a Baptista Teológiai Akadémiára. A tanulmányok mellett sokat jelentett számára a péceli, pesterzsébeti, újpesti és Alsóhegy utcai baptista gyülekezetekben eltöltött évközi legációs idő.
A teológián ismerkedett meg Szabó Valériával, akivel 2009. októberében házasságot kötött. Ugyanebben az évben kapott meghívást a biharugrai körzettől, amelyet elfogadtak, és 2009 őszétől végzik a lelkipásztori szolgálatot az ottani gyülekezetekben.