Hegyi András
(Az előző számokban közölt tanulmány folytatása.)
11. Misszió és kultúra
A missziói teológiában azt nevezik inkulturációnak vagy akkomodációnak, ha a keresztény üzenet más kultúrában jelenik meg. A keresztény hit a zsidókeresztény örökségtől idegen kultúrában csak is úgy válik érthetővé, ha „le lesz fordítva” az adott kultúra nyelvére. Ez persze nemcsak óriási erőfeszítéseket igényelt és igényel: a nyelv ismeretét (adott esetben írásos formájának megalkotását), hanem az emberek gondolkodásmódjának megértését is. Egy adott fogalom mit jelent a Bibliában és mit náluk.
A külmisszió korai időszakában, – amikor ezekre az ázsiai, afrikai területekre behatolt az evangélium, – feltételezték „a pogány kultúrák” széthullását. Ez persze nem következett be. Egy ideig e távoli világban evangéliumot hirdető misszionáriusok legnagyobb ellenfelei a gyarmatosítók voltak. Akik viszont hamar ráébredtek, hogy a bennszülöttek világát a misszionáriusok ismerik legjobban, és nem eredménytelenül igyekeztek kihasználni ezt a maguk javára. Ez a misszió és a gyarmatosítás összekapcsolódását hozta magával. Nem egy dicséretes korszaka a keresztény missziónak.
De maga a kultúra megváltoztatására irányuló törekvés kétarcúvá vált. Meglehetősen hosszú ideig a nyugati világ stílusa törekedett leuralni és átszínezni a helybéliek szokásait. A tendencia mára megfordult. Hogy mennyi afroázsiai elem került át csupán a misszió rossz lelkiismerete miatt nyugatra, az szinte felmérhetetlen. Hogy mi honnan szüremkedett és folyamatosan szüremkedik be kegyességi áramlat, divat és tan tekintetében, azt jó volna nyomon követni és kritikailag értékelni.
Nagy naivitás azt vélni, hogy a kultúra semleges terület. Izraelben Salamon koráig, a törzsi szövetség idején az volt a kérdés, hogyan tiszteljék az izraeliták Jahvét. A népek sikeres beolvasztása után a lassú, de határozottan nyomon követhető változás azt a kérdést vetette fel, hogy még Jahvét tiszteljék-e. Pedig a dolog olyan ártatlanul, sőt missziói szándékkal indult, hogy feltehetőleg az izraeliek meghívták a Jahve-ünnepekre az akkorra Izrael által meghódított pogány népek fiait. Cserébe nekik is illett meglátogatni Baal vagy Astarte templomát. Eleinte bizonyára nagy volt az óvatosság és a fenntartás, hiszen a történelmi múlt, az izraelita hit és istentisztelet szabályozott volta óvta a hívőt az elhajlásoktól. A megszokás azonban nagy kerítővé vált, fokozatosan leépítette ezt az óvatosságot.
Míg egyfelől a mai kor embere gondolkodásmódjának megértése nélkül megszólíthatatlannak véljük őt az evangéliummal. Bár ebben sem lehetünk annyira biztosak. Mert ha a mai ember ugyanúgy Isten teremtése, mint a tegnapi vagy a holnapi, akkor feltételeznünk kell (tudnunk jobb lenne), hogy amikor Istenről beszélünk (amit emberség nélkül legitim módon nem tehetünk), akkor megvan a mai emberben is az a felfogóképesség, hogy egészen pontosan tudja, miről van szó. Ezért sem lenne ildomos a Szentírás megszentelt kifejezéseit lenézni vagy lecserélni, hogy ezek csak afféle kánaáni közhelyek. Meg azért sem, mert vélhetőleg mégiscsak ennek a Bibliának, vagyis a Biblia üzenetének szeretnénk az illetőt megnyerni. Miért gondoljuk, hogy eredményesebbek leszünk, ha ezt megelőzően negatív módon nyilatkozunk a Bibliának akár a stílusáról is, amely több ezer év próbáját kiállta? Az ellenségein kívül a hívei sose támadták. Meg hát valamiképpen a missziózónak is csak tekintélyt jelent a Biblia. Ha mai szavakkal megmagyarázzuk, amit a Biblia régi kifejezései megőriztek, legjobb úton vagyunk az evangélium átadásában. És ez bizony kultúra is, méghozzá annak a nemesebbik fajtája.
De ha a régi izraelitákhoz hasonló módon kinyitjuk az egyház ajtaját – nyilvánvalóan csakis missziós érdekből – „a mai kultúra” előtt, érdemes megnézni, hogy mi előtt nyitjuk ki. Kereszténynek sem kell lenni ahhoz, hogy a mai „kultúra” legjellegzetesebb vonásait észrevegyük: pénzimádat, gyönyörhajhászás, mindenféle alantas dolog kedvelése, arrogancia, a gyilkolászás különféle formái, igénytelenség, a gondolkodás, a mérlegelés és a érzékszervek elzsongítása, amit kikapcsolódásnak neveznek. Sokszor éppen azok, akik messzemenőkig óvakodnak attól, hogy valahová egyáltalán bekapcsolódjanak. Vagyis használják jobbik képességeiket valamilyen jó cél érdekében. Például dolgozzanak, egyenesen megdolgozzanak jövedelmükért, valamit alkossanak, együtt érezzenek a másik emberrel, netalán tegyenek is érette valamit.
Nos, ha ez előtt a „kultúra” előtt nyit kaput az egyház – akár csak missziós érdekből is –, akkor veszélybe kerül a lényege: a tisztasága, egyértelműsége, egyszerűsége, szavahihetősége, az igazságszeretete, önmagához és Istenéhez való hűsége, és megjelenési formájának igényessége. A kultúra azonban észrevétlenül válik „teológiává”. Az istentisztelet elveszti megnemesítő voltát. Az lehet, hogy egy nem hívő hamarabb érzi magát otthon benne, de már nem tudni, hogy akkor miért jött közénk. Ha egyáltalán kiábrándult addigi „kultúrájából”. Ha az imaház ablakán ugyanaz a dzsessz szűrődik ki, mint a pub (magyarul kocsma) ablakán. Ugyanaz a felszínes magatartás és szóhasználat található benne, mint bármely lezser társaságban.
Az 1960-as években nagy szenzáció volt egy sajátos törekvés a Biblia „megmodernizálására”. A tékozló fiúból vagány srác, az elébe futó édesapából tutti fater lett, a nagyobbik fiúból bunkó kegyes hapsi. Azt remélték e „bibliafordítók”, ezt majd megértik, sőt szeretni fogják azok, akiknek ez az anyanyelve. Mára erről a törekvésről alig tud valaki. Ezek a „bibliafordítások” pedig úgy mentek ki a divatból, hogy divatba se jöttek. Mert aki meg akart térni, annak elege volt a régi életéből. Megtérve az Úrhoz szégyellte ezt a stílust, és sajnálta azokat az éveit, amelyeket e közegben, ebben a „kultúrában” töltött (Ef 2,1–10; 1Pt 4,3–6). Akik pedig nem akartak megtérni, jól érezték magukat a régi életben, hiszen amúgy is ez volt a stílusuk.
Hogy a megtérés magával hozza a kultúra megváltozását, az nem is kérdés. Elég csak arra utalnunk, hogy a régi keleti világban a vérbosszú, Afrikában vagy Ausztráliában a kannibalizmus, a világ több pontján a többnejűség és többférjűség, öltözködésben a mezítelenség is a kultúra része volt. Ahova azonban az evangélium megérkezett, és hittel elfogadták, ott megváltozott a kultúra is. Méghozzá ugyanúgy, ahogy Pál apostol a Római levél első két fejezetében, meg az ötödikben taglalja, nem a pogány „kultúra”, hanem az emberség és istenfélelem irányába.
A gyülekezeti éneklés, a „dicsőítés” kényes kérdésében van egy gyakran emelgetett szlogen: mért hagynánk meg a legszebb dallamokat az ördögnek? Hiszen Johann Sebastian Bach is felhasználta a kocsmadalokat koráljai komponálása közben. Igaz hogy ez a vélekedés némi kiigazításra szorul, mert a legtöbb korál-dallam vagy egyházi ének volt már az ő korában is, vagy pedig munkadallam, s ha használt is fel egyéb forrásból, Bach zsenialitásával és ihletett voltával lehet-e összemérni magát bárkinek? Lelke rajta. De Christian Wolf Bach-monográfiáját végig-olvasva (a legalaposabb mű Bachról, életéről, művei forrásáról, az összmű számbavételével) kiderül, hogy egyetlen dallamot vagy szöveget nem használt fel kora szórakoztató zenéjéből. Nem is volt erre szüksége, mert egyrészt naponta olvasta a Szentírást, és ez volt a legfőbb ihletője, másrészt rendelkezésére állt a Lipcsei Teológia könyvtára, ezenkívül neki is megvoltak a kor szokása szerint szövegírói, akik ellátták megzenésítendő versbe szedett evangéliumi szövegekkel.
De ma már azt is kevesen tudják, hogy a gregorián a zsidó dallamvilág átvétele és keresztény igazságokkal való megtöltése következtében lett a templomi éneklés ősi formájává. Azért énekelték a középkor kezdetén a szerzetesek, mert a népvándorlás korának primitív népei sem írni sem olvasni nem tudtak, kottát olvasni még kevésbé. Az orgonát meg a Krisztus utáni első században a keresztények cirkuszi kivégzése alkalmával használták a pogány rómaiak. Az orgonát a mártírok vére „keresztelte meg”, hiszen az üldözések után a gyülekezet nem pusztán a halálhörgésre emlékezett, hanem azok hitére, akiknek kedvesebb volt Krisztus igazsága és szeretete az életüknél is.
Mindenesetre a kultúrával kapcsolatosan meggondolandó lenne, hogy:
1. Az új megtérő azt a gyülekezeti kultúrát fogja megta-nulni, amelyet a hívők megtanítanak neki. A gyülekezet kultúrája azonban egyben a gyülekezet értékrendjének kifejezője is.
2. A gyülekezet kultúrája jó, ha nem emberi igényekhez igazodik, hanem méltó kifejezője a gyülekezet Urának, aki szent, igaz és jó, hű és irgalmas. Tehát, ahogy Pál apostol tanítja: „Ha van valami igaz, tisztességes, tiszta, jómhírű, dicséretes” (Fil 4,8). Jobb ehhez igazodni, mint a világ igénytelenségéhez.
(Folytatjuk)