Pafkó Tamás
Intertextualitás és autoritás
„Obedientia [engedelmesség], engedelmességet szükség a’ vitéznek meg tartani, job hogy veszess parantsolattal, hogy sem nyerj azon kívül, hallodé, mint haragszik az Istenis az engedetlenségért. Melior est obedientia quam victimae multae [Jobb az engedelmesség, mint sok áldozat.]1 Ha tudnám, hogy a’ sereg, a’ melynek en parantsolok, engedetlen volna, inkáb egy botot vennék kezembe és disznót mennék őrizni, mert engedetlen néppel az ember nem tsak életét, de meg tisztességétis el veszti.”2
Amikor Zrínyi Miklós ilyen és ehhez hasonló biblikus idézeteket épít szövegeibe, azt nem csupán esztétikai céllal teszi. Legyen szó akár kisebb szövegegységekről, mint a prózai műveknél, vagy az egész művet átfogó nagyobb ívű koncepcióról, mint a híres eposz, a Szigeti veszedelem esetében, a bibliai vendégszövegek nem csupán kiegészítik vagy stilárisan díszítik a szerző írásait, hanem egyenesen meghatározzák, szervezik azokat.
Az intertextualitás a Bibliának mint lezárt szövegegységnek lényegi, meghatározó elve. A Szentírás szövegvilágában a textusok úgymond „beszélgetnek” egymással, reflektálnak egymásra. „Formailag ez adja meg a különböző időkben, eltérő szerzői egyéniségek által, sokféle műfajban, eltérő témákról írott szövegek koherenciáját, a bibliai világ otthonos önazonosságának érzetét keltve az olvasóban.”3 Nem véletlen, hogy már a bibliai időkben megjelennek olyan kiemelkedő igeszakaszok, melyeknek az olvasók igen magas referenciaértéket kezdenek tulajdonítani, és így ezek a részletek önmagukban véve (isteni) autoritást kölcsönöznek az őket befogadó anyaszövegnek.
Gondoljunk csak a teremtéstörténet igéire, melyeket a zsoltárkönyv szerzői páratlan sokszínűséggel és bravúrral parafrazeálnak és építenek be a legkülönbözőbb tartalmú zsoltárokba. Jeremiás is ezt az eljárást alkalmazza, amikor a zsoltárkönyv egész szellemiségét fémjelző első zsoltár parafrázisával illusztrálja az Úrban bízók kilátásait, élesen szembeállítva helyzetüket a tőle elfordulókéval, a kiszáradt pusztai bokor és a folyóvíz mellé ültetett fa ellentétével.4 Az Újszövetség pedig egyenesen csúcsra járatja az intertextuális utalásosság eljárását, amikor a messiási próféciák értelmezésével a szövegközi kapcsolatok egészen új tárházát nyitja meg.
