Balog Miklós
Tartalom
Ebben a történetben húsvétnak az a nagy örömhíre van, hogy egy olyan kételkedő természetű ember, egy olyan makacsul hitetlen lélek is, mint Tamás, eljuthat a hit teljességére, arra az ámuló, boldog hitvallásra, hogy: „Én Uram, és én Istenem!”
Vegyük most úgy, mintha itt ülne vagy itt ülnének ezek a még nem hívő, de bizonyosságot kereső Tamások közöttünk, és így szólítaná meg őket az Úr: „Ne légy többé hitetlen, hanem hívő! Szólhat-e ez a felszólítás azoknak, akik mindig itt vannak, de még nem tértek meg?
1. Miért kételkedett Tamás a többi tíz tanítvánnyal szemben is?
A jelen lévő többséggel szemben egyedül csak ő. Alapigénk felelet erre a miértre szó szerint ez: azért, mert „Tamás nem volt velük, amikor megjelent Jézus”.
A tanítványi közösségből, a gyülekezetből való hiányzás gyengíti vagy erősíti a hitet? Akár egyszeri hiányzás is? Tudomásunk szerint csak egyszer hiányzott Tamás, de ezt az egyet fontosnak tartja megemlíteni a Szentírás, mert emiatt lett Tamás – Tamás. Emiatt lett a hitetlenség szinonimája, hasonló jelentésű szava az ő neve. Mondatba illesztve: „Én ebben a dologban Tamás vagyok” = én ebben a dologban hitetlen vagyok, ezt nem hiszem el.
Jézus megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” Ezt a boldog, nagy élményt már korábban is átélhette volna, ha jelen van a gyülekezetben.
– Valami más, sürgősebb dolga lehetett.
– Fáradt volt. De hiszen – mai Tamásoknak – ha nem a gyülekezetlátogatásról van szó, minden másra mégis – a leg-többször – van ereje.
– Beteg volt. Mintha – mai Tamások –, betegen soha nem mennének el a munkahelyükre, nehogy elveszítsék az állásukat.
– De ha olyan beteg volt, hogy tényleg nem volt jártányi ereje sem, akkor nem veszít áldásokat, ha nincs módja arra, hogy elmenjen tanítványtársai, testvérei közé?
Mindegy, hogy miért, a lényeg az, hogy nem volt ott a többi tanítvány testvéri közösségében, gyülekezetében, és ezért nem részesült a boldog megtapasztalásban!
Aki elveszti a kapcsolatát a hívők közösségével, ezzel együtt az Úr Jézussal való kapcsolatát is elveszíti!
A Bibliában Isten első „nem jó” megállapítása erre is vonatkozik: „Nem jó az embernek egyedül lenni!” (1Móz 2,18). Ez hitbelileg is érvényes, sőt elsősorban így! Nem lehet egyedül, a többi hívő közösségétől távol keresztény életet élni, Krisztus élő valóságáról megbizonyosodni, vele személyesen találkozni, áldásaiban részesülni! Nincs Robinson-kereszténység! Nem hiába mondta azt Jézus, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az ő nevében, ott fog ő maga is megjelenni közöttük (Mt 18,20). Személyes jelenléte valóságát nem az egyes embernek, hanem két vagy több emberből álló, hívő közösségnek ígérte. Később is azt olvassuk mindig a Bibliában, hogy Jézus az ő Szentlelkét sohasem az egyes emberre, hanem mindig a hívők közösségére töltötte ki.
Senki ne csodálkozzék azon, hogy bizonytalan, botladozó a bizodalma, kételkedő, és kevés a hite, ha lelkileg egyedül van! Nem is fog megerősödni, bizonyosságra jutni, amíg nem lesznek imádkozó társai, lelki testvérei, a többi tanítvánnyal összefonódó közössége. Nem Jézus ment el Tamás lakására, hogy megmutassa magát neki, hanem fordítva: Tamásnak kellett elmennie a többi tanítvány közé, oda, ahol ketten-hárman egybegyűltek Jézus nevében, és ahol éppen ezért várható volt az ilyen gyü-lekezésnek, gyülekezetnek, közösségnek adott ígéret a Krisztus megjelenéséről.
Ha találkozni akarsz az élő Jézussal, ne azt várd, hogy ő jöjjön el hozzád valami rendkívüli csodában, éjszakai látomásban, vagy valami megrendítő, nagy élményben, hanem te menj el oda, ahol az ő jelenléte valóságát megígérte: hívő tanítványok közösségébe! Ne akarjad kételyeiddel magad megvívni a harcot, pislákoló hiteddel semmiképpen ne maradj magadra, akár hiszel már, akár hitetlen vagy még! Sem a hiteddel, sem a hitetlenségeddel ne zárkózz el az egyedüllétbe! Aki egyedül viaskodik, azzal a sátán is sokkal könnyebben elbánik. Még a nagy apostol is vágyott testvérei közé, amikor ezt írja nekik: „szeretnélek látni benneteket…, hogy együtt bátorodjunk meg közöttetek egymás hite által, a tietek és az enyém által”. (Róm 1,11–12) Tehát egymás hite által épülünk és erősödünk. Még a világi szólás is azt tartja, hogy „egységben az erő”.
Hidd el, nem hiába hívunk bibliaórákra, imaközösségbe, testvéri szívek találkozására, mert ilyen helyeken szokott megjelenni az Úr. Ha keresed, ha nem mulasztod el azokat az alkalmakat, ahol az élő Jézus Krisztus járni szokott, ahol a többiek már találkoztak vele, akkor egyszer egészen bizonyosan bekövetkezik a boldog csoda, hogy neked is megjelenik.
2. Miben kételkedett Tamás?
Abban, hogy valóban föltámadt Krisztus. Ez képtelenség! Nem lehet igaz! – „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem” – mondta. Mintha azt mondaná: Nekem nem elég, ha ti mondjátok, hogy láttátok a Feltámadottat, én magam akarok meggyőződni róla! Sokkal nagyobb dologról van itt szó, semhogy puszta szóbeszéd alapján hinni lehetne benne! Nekem föltétlen bizonyosság kell!
Valahogy megérezte Tamás, hogy a feltámadás valóságától függ minden. Mert ha ez a hír nem igaz, akkor minden egyéb sem igaz, legalábbis kétséges, amit valaha Istenről, az ő országáról, bűnbocsánatról és örök életről hallott. Lehet, hogy csak kitalálás, vízió vagy hallucináció, képzelgés, önáltatás, csalóka álom, gyönyörű hazugság, de mégis hazugság! Szinte azt érezte Tamás, amit Pál apostol így írt le: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok”. (1Kor 15,17)
Azért tudom nagyon megérteni Tamásnak ezt a bizonyosságkeresését, mert emlékszem rá, hogy diákkoromban ehhez hasonló kételyeim voltak. Van-e Isten az égben, nem önszuggesztió-e az imádság? Létezik-e egyáltalán örökkévalóság, lesz-e majd utolsó ítélet? Van igazán gondviselés? Törődik Isten az egyes emberrel is? Rábízhatom magam? Milyen igaz, amit Pál mondott: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is”. (1Kor 15,14)Vagyis ha Krisztus feltámadása a te számodra nem vált hitbeli valósággá, akkor minden más egyéb is, amiben hiszel, megrendül és inogni kezd!
Tamás hallott a feltámadott Jézusról, de nem tudott mit kezdeni vele. Te is hallottál már nagyon sokszor róla, talán túl sokszor is. Talán mondod is néha: Miért beszélnek ma folyton csak Jézusról? Elég nekem, ha hiszek az Istenben!
Ha Krisztus akár ki is maradhatna a te hitedből, ha te az Istennel való viszonyodat el tudod képzelni megváltó Krisztus, örök élet és bűnbocsánat nélkül is, akkor éppen az alapja, a lényege hiányzik az egész hitednek! És mindaz, amit hitnek gondoltál, mindaz, amiben hittél, akkor fog összeomlani, amikor majd úgy jársz, mint a Jézus példázata szerinti homokra épült ház, amelyre: „ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult”. (Mt 7,27) Ha Krisztust illetően nem jutsz bizonyosságra, minden bizonytalan marad!
3. Mi győzte meg Tamást?
Miután kijelentette, hogy ő pedig semmiképpen el nem hiszi a feltámadást, nyolc nap múlva, amikor újra együtt voltak a tanítványok, és most már Tamás is ott volt közöttük, megjelent előtte Jézus, és megmutatta neki a sebeit. Nem érintette meg Tamás, erről nincsen szó a Bibliában, de nem is volt fontos, elég volt azt látni is. E drága sebek láttára, a Megváltó szeretete jeleinek láttára borul le Tamás Jézus előtt, és tör elő belőle a hitvallás: „Én Uram, és én Istenem!”
Ma is csak így lehet megbizonyosodni az élő Krisztus valóságáról, hogy a Szentlélek megmutatja egy közösséget kételkedve is kereső léleknek az Úr Jézus sebeit, és azt mondja neki: Nézd, ezek által a sebek által gyógyultál meg! S ha már meggyógyultál, akkor ez a kívánságod és vallomásod:
„Vígy mindig beljebb sebeidbe,
Nem kell már világ, félre vele!
Lábaidnál csupán ott jó nekem,
Ott békét, nyugtot talál lelkem”.1
„…a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg”. (Ézs 53,5)
Épp ezek a sebek mutatják, hogy milyen rettenetes dolog a bűn. A Szentírás szerint a bűn a halál fullánkja. Tehát olyan, mint egy fullánk, mint egy finom kis injekciós tű, amelyen át a halál mérge kerül bele az emberbe. Mindegy, hogy kicsi vagy nagy adag kerül bele valakibe ebből a halálos méregből, mert egy csepp is halálos.
A bűnnel megfertőződött ember tehát a halál jegyese. És ennek a halálos méregnek csak egyetlen ellenszere van: nem az imádság, nem a jó igyekezet, nem az áldozatvállalás vagy bármi erény gyakorlása, hanem egyedül Jézus Krisztus halála! Enélkül te halsz bele örökre! Nézd a Jézus sebeit: a te bűnöd sebezte halálra! Neki nem volt bűne, benne nem volt ez a halálos méreg, Isten a te bűnöd mérgét öntötte Rá, és ebbe halt bele. Még ő is belehalt! Ennek a halálnak a nyomait hordja még feltámadása után is! Nézd az ő kezeit, az oldalát: ezek által a sebek által gyógyultál meg te is meg én is!
„Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Nem bírod ezt megérteni? Ne is akard! Egy Beethoven-szimfóniát nem szagolni kell, hanem hallani. Krisztusnak éretted való megváltó halálát és feltámadását sem érteni kell, hanem hinni! Itt a földön „hitben járunk, nem látásban” (2Kor 5,7). Hitünk majd csak odaát válik közvetlen látássá, ahol:
„Üdvösséggé lesz reményed,
Égi látássá hited”.2
Jézus Krisztus élő voltáról is hit által lehet bizonyosságra jutni, és hit által lehet teljes bizonyosságra jutni! Különben nem mondta volna Tamásnak: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek”. Akarsz-e boldog lenni?
„Ha Krisztusért élsz, ez boldogít,
Vidám az arc és a szív.
Akarsz-e élni Krisztusnak hát?
Szíved Megváltódnak ma adjad át!
Kövessük híven a nyomdokát,
Krisztust jöjj követni hát!”3
Tamás sem értette – még amikor látta, akkor sem, de hitte. Ami nem fért a fejébe, belefért a hitébe! És a csoda értelmi tisztázása nélkül is abszolút bizonyosságra jutott.
Milyen kínos meglepetés lehetett Tamás számára, amikor Jézus ajkairól majdnem szóról szóra hallja viszont a saját korábbi szavait? Így szólt hozzá Jézus: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra”. – Mi az? Hát Jézus kihallgatta őt, amikor a tanítványoknak mondta: „Ha nem látom az ő kezén a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem”? Hát Jézus akkor is ott volt? Látott és hallott mindent, amikor ő nem látta Jézust? Igen, az az örökkévalóság, amiben Jézus él, amilyen láthatatlan, éppen olyan közel van! Jézus az örökkévalóságban pontosan látja és hallja azt, amit mi itt az időben teszünk és mondunk. Körül vagyunk véve az örökkévalósággal!
Akkor is él Jézus, ha te nem látod! Akkor is közel van, ha te nem érzed. Merjed hát hinni sem nem látva, sem nem érezve az ő jelenlétét magad körül! Merjed mégis kimondani, hangosan, mások füle hallatára: Köszönöm, Uram, hogy a te sebeiddel gyógyulhattam meg én is! – „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Merjed hinni, hogy a keresztfán meghalt, harmadnapon feltámadt és örökké élő Jézus a te Urad és a te Istened, és akkor maga győz meg arról, hogy az is valóban, igazán: a te megváltó Urad és Istened! Ámen.
„HISZEM, HA LÁTOM”
„Hiszem, ha látom!” – Gondolod,
nagy érvet mondtál ezzel?
Én hívő emberről tudok,
ki túltesz rajtad ebben.
Így bizonykodott vitázva
a társaival szemben:
„Én még szememnek sem hiszek,
legfeljebb két kezemnek:
annak, mi kézzel fogható,
csodák itt nem teremnek!
Kit oly vitathatatlanul
megölt a rút gonoszság,
az fel nem támad már soha,
nekem ne is papolják!”
De volt hatalma, s van ma is
az Úrnak megjelenni,
s hogy hitet adjon, ebben Őt
nem gátolhatja semmi.
Ő maga győz meg téged is,
a feltámadott Mester,
s bármily hitetlen vagy ma még,
Ő hívővé tesz egyszer.4
(Balog Miklós)
Jegyzetek
1. A hit hangjai. Magvető, Budapest, 1943. 478.
2. Baptista gyülekezeti énekeskönyv. MBE, Budapest, 2003. 321.
3. Zengd velünk. 110. o.
4. Balog Miklós: Kévéim. 190. o.
Balog Miklós
