A büszkeség, önfelmagasztalás, gőg szinonimái Pál apostolnál

Nemeshegyi-Horvát Anna

Elhangzott az Evangelikál Teológia Alapítvány konferenciáján 2016. április 11-én.

1. Bevezetés: motiváció a téma kutatására, és az eddigi előmunkálatok

Eddigi szakdolgozataim a klasszikus és hellenisztikus korban vizsgálták a görög hübrisz-fogalmat, egyrészt a Kr. e. 8–5. századig (A hübrisz-motívum megjelenése ókori görög szerzőknél. Szakdolgozat. BTA, Budapest 2002. Konzulens: dr. Almási Mihály), másrészt Szophoklész tragédiáiban (A hübrisz fogalma Szophoklésznál. Szakdolgozat. Budapest ELTE BTK, Ógörög szak, Budapest:2006. Konzulens: dr. Bolonyai Gábor), végül pedig Alexandriai Philón műveiben (A hübrisz megjelenése Alexandriai Philón műveiben. Szakdolgozat. Budapest BTA, MA-képzés, 2012. Konzulens: dr. Szécsi József).
Ilyen háttérmunkálatok után doktori tanulmányaim során (Károli Gáspár Református Egyetem, Hittudományi Doktori Iskola, témavezető: dr. Pecsuk Ottó) az Újszövetségben kezdtem vizsgálni az önfelmagasztalás, gőg, büszkeség témáját. Itt már nem a hübrisz szó felbukkanása alapján, hanem magának a teológiai témának a megjelenése alapján. Ez azért is indokolt, mert összesen tízszer fordulnak elő a hübrisz származékai az Újszövetségben, és többnyire már nem ’teológiai’ értelemben, az Isten és emberek ellen elkövetett gőgöt jelölik, hanem általánosabb bántást, kárt, erőszakot. (A Róm 1,30 mindazonáltal az Isten ellen szegülő dölyfös emberekre utal a hübrisztész szóval.)
Az evangéliumokban az önfelmagasztalás, gőg témája sokszor felbukkan Jézus Krisztus és a farizeusok, illetve egyéb vallási vezetők vitáiban vagy Jézus példázataiban. Az Apostolok cselekedeteiben például Simon mágus, vagy Heródes Agrippa király ábrázolása különösen érdekes ebből a szempontból. A páli levelek közül a korinthusi levelekben domináns a büszkeség, önfelmagasztalás témája, de természetesen másutt is előfordul. Jakab levele az Istentől független tervezést, a viszálykodást és a vagyonba vetett túlságos bizalmat (és azzal való visszaéléseket) marasztalja el. Péter második levele és Júdás levele a hamis tanítók elbizakodottsága ellen szól, a Jelenések könyvének jellegzetes mozzanata pedig a nagy Babilon bukása. Az említett példákon kívül természetesen sokkal többet lehet találni, különféle műfajokban.
A görög háttér felvázolása mellett talán még fontosabb lesz megvizsgálni az ószövetségi és deuterokanonikus iratokat, mivel ezek nyilván közvetlenebb előzményként szolgálhatnak egy újszövetségi témájú disszertációhoz.
E témakörön belül jelen tanulmányban a büszkeséget és szinonim kifejezéseit vizsgálom Pál apostolnál. Az eredeti görög kifejezések: ὑψηλοφρονέω, ὑπεραίρομαι, ὑπερήφανος, ὑβριστής, ἀλαζων, φυσιόομαι, τυφόομαι, κενοδοξία stb. a vizsgálat tárgyai. A szavakat a leggyakrabban használt görög lexikonok (Friberg, Gingrich, Liddel–Scott, Louw–Nida, Thayer) alapján keresem ki, ahol lehetséges, ott vizsgálom etimológiájukat, illetve jelentésüket a bibliai szöveg kontextusában keresem meg.
Tanulmányomban a különféle önfelmagasztalásra, gőgre, büszkeségre, arroganciára utaló szavakat aszerint csoportosítottam, hogy milyen képzet jelenik meg a szóban. Fontos megjegyezni, hogy az etimologizáló megközelítésnek megvannak a korlátai, és tévútra vezethet, ha nem vesszük figyelembe, hogy egy szó használói az adott korban milyen értelemben használták azt. Például a mai magyar „tárgy”, ami a jelenkorban is többféle értelemben használatos, egy ófrancia eredetű szó, amely valamikor a ma „pajzs” néven ismert eszközt jelölte. Ennek a mai nyelvhasználók nincsenek a tudatában, gondolkodásukat a szó eredete a legkevésbé sem határozza meg, ezért tévút lenne például, ha egy mai magyar szöveg idegen nyelvre történő lefordításánál a fordító ezt az etimológiai adatot megpróbálná beledolgozni a szövegbe.
A fentiek ellenére azt gondolom, hogy ez a heurisztikus eljárás mégsem eleve elvetendő, mert olyan szavakról beszélünk, ahol a „mögöttes képzet” évezredeken és kultúrákon átívelő módon van jelen. Sok mai nyelvben éppen úgy élnek ezek a képzetek (például magy.: felfuvalkodott, ang.: inflated, puffed up, ném.: aufgeblasen, fr.: enfler, se ballonner, rom.: îngâmfat), mint az ókori görögben.
Természetesen egy tematikus vizsgálatnak majd mélyebbre kell vezetnie az egyes kifejezések vizsgálatánál, hiszen egyes bibliai szakaszok akár Pál témába vágó gondolatainak a negatív lenyomatát is adhatják, mint például az 1Kor 13, ahol a szeretet kegyelmi ajándékának tulajdonságai vannak szisztematikusan ellentétpárokba állítva a korinthusi rajongók felfuvalkodott viselkedésével.1
A büszkeség és dicsekvés témakörénél elkerülhetetlen az antropológiai vizsgálat is, annak a részletekbe menő áttekintése, hogy az első századbeli Mediterráneum becsület és szégyen (honor and shame) alapú kultúrájában hogyan jelenik meg egy ember szociális státusza, milyen kihívások érhetik azt, és ezekre hogyan kell válaszolnia (Dewey 1985: 209). Ez azonban ezen tanulmány keretei közé nem illeszthető be, hanem további kutatások tárgyát képezi, és csak helyenként, kitekintő jelleggel említem itt ezt a módszert.

2. A magasság képzetét magukban foglaló szavak

A ὕψωμα, ὑψηλός, ὑψηλοφρονέω szavakban a magasság képzete jelenik meg. Hogy ez a magasság pozitív, negatív, vagy semleges, azt a kontextus határozza meg, leginkább az, hogy minek a magas voltáról beszélünk. Például a Zsid 7,26-ban a ὑψηλός Krisztus felemeltetett, magas voltára utal (vö. Ef. 4,10). A Róm 8,39-ben a mennyei magasságokban lévő uralmakról van szó, amelyek lehetnek pozitív vagy negatív hatalmasságok is.
Egyértelműen negatívan jelenik meg a ὕψωμα a 2Kor 10,4–5 kontextusában, ahol az Isten ismerete ellen emeltetett magaslatokról van szó. Ezek lehetnek szellemi hatalmasságok is, de az általuk keltett hamis bölcsesség miatti túlzottan pozitív önértékelés is, amely akadályozza az embert a Krisztus előtti meghajlásban. A Róm 12,16-ban is a ὑψηλός-t találjuk, amit Károli úgy fordít, hogy „ne kevélykedjetek”, az Új Protestáns fordítás pedig úgy, hogy „ne legyetek nagyratörők”, tehát azt a gondolati tartalmat fejezi ki, hogy az ember legyen alázatos Istennel szemben, de embertársával szemben is, és ne tartsa túlontúl bölcsnek önmagát.
Se anyagi (1Tim 6,17), se spirituális bőség (Róm 11,20) esetén nem szabad az embernek magát magasba emelnie, fentebbvalónak gondolnia másoknál (ὑψηλοφρονέω). Ez esetben ugyanis „a Jézusba vetett hit már nem képes nyitott maradni a másokat is befogadó Isten iránt, önmaga teljesítményére lesz büszke, másokat megvet, és a közösséget rombolni kezdi, egyszerre megszűnik »hit« lennie és immár hitetlenséggé válik.” (Pecsuk 2009: 292 és Bolyki 1994: 118)

3. A túlzásra utaló szavak

A ὑπερ előtagú szavakban eredetileg a túlzás képzete jelenik meg. Az ember túlzásba esik és kevély lesz (például Róm 1,30, ahol a ὑπερηφάνους egy felsorolásban jelenik meg: ὑβριστάς, ὑπερηφάνους, ἀλαζόνας – Károli: dölyfösek, kevélyek, dicsekedők. Hasonló bűnlistát találunk a 2Tim 3,2-ben: „(…) magukat szeretők, pénzsóvárok, kérkedők, kevélyek (ἀλαζόνες, ὑπερήφανοι), káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok (…).”
Érdekes kérdés a ὑπερφρονέω fordítása a Róm 12,3-ban. Az eredeti szöveg (μὴ ὑπερφρονεῖν παρ᾽ ὃ δεῖ φρονεῖν) úgy is értelmezhető, hogy „ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell”, de ezen belül konkrétan úgy is, ahogyan Károli fordítja: „mondom mindenkinek közöttetek, hogy feljebb ne bölcselkedjék, mint ahogy kell bölcselkedni”. Ez utóbbi esetben arra is utalhat, hogy a téves önértékelésű, magáról túl magas képzeteket valló ember képes elveszíteni a józan teológiai mértéktartását, és olyan dolgokat feszegetni, amelyek értelme és/vagy lelki felkészültsége fölött vannak.
Érdekes teológiai összefüggés sejlik fel a ὑπεραίρομαι esetében: a törvénytipró, a kárhozat fia, akit sokan az egy személyben megjelenő, par excellence Antikrisztussal azonosítanak is „fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak” (2Thessz 2,4), másrészt az önmaguk fölmagasztalásában vétkes sátáni erőket is használja Isten arra, hogy a hívőt csiszolják és alázatban tartsák, megóvva őt a hasonló elbizalkodottságtól (2Kor 12,7). Egyébként a következő szócsoporthoz tartozó φυσιόω kapcsán is találunk egy észrevételt a szellemvilággal kapcsolatban: Talbert szerint ha valaki angyalok felé kötelezi el magát a Teremtő helyett, ott is felfuvalkodottság a természetes következmény (Talbert 2007: 221).

4. A felfújás, felfuvalkodottság képzetét magukban foglaló szavak

A φυσίωσις, φυσιόομαι, φυσιόω szavak „felfuvalkodott, pöffeszkedő” jelentéssel bírnak. Az ember szeme előtt megjelenik az a kép, amikor egy ember (vagy akár egy állat) a másik feletti dominanciáját azzal próbálja érzékeltetni (vagy éppen kisebbrendűségi érzését azzal próbálja kompenzálni), hogy sok levegőt szív magába, így nagyobbnak mutatva önmagát.
Ez a kép univerzális, korokon és kultúrákon átívelő jellegű. Az angol inflated vagy puffed up, a német aufgeblasen, a francia enfler, se ballonner vagy a román îngâmfat is hasonló képet hordoz magában. A korinthusi gyülekezetben sokan hajlottak arra, hogy egymással szemben versengve, pártokra szakadva felfuvalkodjanak (1Kor 4,6–18; 5,2; 2Kor 12,20). Pál az 1Kor 4,10-ben retorikai kérdéseket tesz fel a korinthusiaknak, hogy hogyan és mikor előzték ki a gyülekezet tagjai a halálra szánt, utolsó helyen lévő, emberek és gonosz angyalok által egyaránt gúnyolt, semmibe vett apostolokat (Almási 2014: 99).
Pál szerint már egy kevés tudás is elég arra, hogy az ember felfuvalkodottá váljék (1Kor 8,1), pedig az a vallási ismeret akár hamisnak is bizonyulhat, mint a saját képzelt alázatosságukban maguk előtt tetszelgő kolossébeli hamis tanítók esetében (Kol 2,16–23, különösen 2,18). Almási Tibor a felfuvalkodottságot a felépítettséggel állítja szembe:
„Érdekes, hogy az ismeretre és a szeretetre vonatkozó kifejezések értelme látszólag hasonló. Mindkettő során a kicsi naggyá válik. Akkor is, ha felfuvalkodik, és akkor is, ha megalapozottan épít. Mégis egészen más egy levegővel felfújt sátor, vagy egy szilárd épület. A felfújt sátor megsérülve, külső burkát megrepesztve összeesik. A kőépület szilárdsága, stabilitása viszont teljesen más. Az apostol szerint a korinthusiakra jellemző, őket betöltő ismeret csupán látszólag tesz naggyá. Valójában csupán tartalom nélküli nagyságot jelent. Felfuvalkodottság és felépítettség áll tehát szemben egymással. A látszat áll szemben a valóságossal, a stabilitás az instabilitással szemben.” (Almási 2014a: 180.)
Pál apostol két helyen is (1Kor 8,1. illetve 13,4) szembeállítja a felfuvalkodást a szeretettel: a kettő összeegyeztethetetlen, és valamelyik előbb-utóbb kiszorítja a másikat.

5. A füst, köd képzetét magukban foglaló szavak

A Timóteushoz írt levelek szerzője többször használja a τυφόομαι-t (1Tim 3,6; 6,4; 2Tim 3,4). A szó mögött a füst, köd képzete rejlik, egy valódi szubsztancia nélküli, hamar elszálló, semmivé váló üres valamiről van tehát szó: az ember olyan értéket tulajdonít magának, amivel nem rendelkezik, vagy azt a tulajdonságát tartja önmagában értékesnek, ami valójában nem az.
A 2Thessz 2,4-hez hasonlóan az 1Tim 3,6-nál is megjelenik a sátáni erőkkel való összefüggés: ha az új ember túl hamar olyan pozíciót kap, amelyre még nem érett meg, az ördög által készített csapdába, vagy más fordítás szerint az ördöggel azonos ítélet alá esik.

6. Az „üres dicsőség” szavai

A κενοδοξία, κενόδοξος összetett szavak előtagja az ürességre, hiábavalóságra utal, utótagja pedig a dicsőségre. Arról a hiú dicsőségről (vanitas) van szó, amelyet ez a világ kínál: fölösleges luxusról, a testtel, anyagi javakkal, fizikai élvezetekkel, az egóval való kérkedésről. Az angol vainglory mindmáig tükörfordítás-szerűen őrzi ezt a jelentéstartalmat. A magyarban nincs erre hasonló bevett kifejezés: a hiábavaló dicsőség, hiú dicsőség, hiúság szavakkal lehet visszaadni.
A Fil 2,3 és a Gal 5,26 is hasonló kontextusban használja a szót: arra inti a hívőket, hogy ne versenyezzenek egymással ezeknek a mulandó dolgoknak a tekintetében, hanem igyekezzenek békében élni egymással, úgy, hogy felnéznek a másikra (Fil 2,3b). A Fil 2,1–4 esetében kétféle interpretáció is lehetséges. Kálvin azt állítja, hogy a másikat magunknál jobbnak kell látnunk, mások minden erényét, magunknak pedig minden bűnét számításba véve, és mások minden bűnét szeretettel elfedezve (Kálvin 1992: 29), a modern antropológiai szemléletű elemzés szerint azonban itt nem a morális kvalitásokra fókuszál Pál, hanem a státuszra. A környező világban meg van szabva, hogy kinek milyen státusza van, és mit engedhet meg magának másokkal szemben, illetve mit kell megkövetelnie másoktól. Míg a társadalom véleménye szerint az alázatosság csak a rabszolgákra jellemző és ezért megvetendő, Pál állítása szerint mindenkivel úgy kell viselkedni, mintha nálunk magasabb státuszú lenne, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ő érdekét is figyelembe kell venni (Fowl 2005: 84).
A Gal 5,26-ban az apostol egyrészt kifejezi, hogy nem irigykedik a tévtanítókra (Balla 2009: 222), másrészt azt is el lehet mondani ugyanezen locus kapcsán, hogy „az ilyen magatartás természetesen kihívást jelent mások iránt (­pokalisthei »felhív«, »kihív«, az Újszövetségben csak itt), ennek pedig természetes reakciója a kihívott ember irigysége” (Varga 1998: 120).

7. Egyéb szavak

A páli korpuszban találhatók a fentebbi kategóriákba be nem sorolható, gőgre, téves büszkeségre, arroganciára, önfelmagasztalásra utaló szavak is. Ilyen például az αὐθάδης, melyet a Tit 1,7-ben említ a püspök nemkívánatos tulajdonságaként. Isten szolgája nem lehet önfejűen akaratos (arrogáns), nem lehet olyan, mint a test szerint élő, vakmerően viselkedő hívők (vö. 2Pt 2,10).
A Róm 1,30 és a 2Tim 3,2–4 bűnlistáiban tűnik fel az ἀλαζών a kérkedő, magáról sokat beszélő, „nagyszájú” emberre vonatkoztatva. Az ilyen ember másokra megvetéssel néz, mintha azok nem is lennének méltóak arra, hogy egyáltalán szóba álljon velük. 3
A ὑβρις szócsoportba tartozó szavakat (ὕβρις, ὑβριστής, ὑβριστοῦ, ὑβρίζω) találunk a Róm 1,30-ban, az 1Tim 1,13-ban és a 2Kor 12,10-ben. A Róm 1,30 bűnlistájából önmagában nem derül ki, hogy itt milyen jellegű „határátlépésről”, önfelmagasztalásról van szó, az utóbbi két igehelyen viszont kifejezetten fizikailag erőszakos viselkedésre is utal. Pál korábban az egyházat üldöző erőszakos ember volt (1Tim 1,13), később ő maga szenvedte el mások erőszakos arroganciáját a Krisztusért (2Kor 12,10).
Az ἐπαίρομαι-ban az előtag a „valami ellen”, az utótag pedig itt is az emelkedésre, emeltetésre utal. A 2Kor 10,4–5 szerint az Isten ismerete ellen emeltetett magaslatoknak le kell rontatniuk. Ezek lehetnek hamis filozófiák, vagy az ezekre épült hamis énkép. A 2Kor 11,20-ban a szót „felfuvalkodik”, „hatalmaskodik” értelemben adják vissza a fordítók. Arról van szó, hogy álapostolok – méltatlanul – felemelik magukat a korinthusiak ellenében, velük szemben gőgösen viselkedve, leigázva őket.

8. Helyénvaló és káros dicsekvés (καυχαομαι)

A καυχάομαι egyszerűen dicsekvést jelent. Attól függően, hogy mivel dicsekszik vagy mire büszke valaki, ez lehet pozitív, negatív vagy semleges értelmű is.
Mivel itt a kontextus különleges módon meghatározza a jelentést, illetve egy gyakran előforduló páli szóról beszélünk, ezért ezt önálló kategóriának vettem.
A dicsekvés lehet pozitív is: ha az ember nem önmagának, hanem Krisztus által Istennek adja a dicsőséget, ha az ő nevének az emberek előtt való megszentelését, felemeltetését keresi. Például Róm 15,17: „Van azért mivel dicsekedjem a Jézus Krisztusban, az Istenre tartozó dolgokban.”
Ez lehet közvetlenül Krisztusban, az ő munkájában való gyönyörködés és dicsekvés (1Kor 1,31; 2Kor 12,9; Fil 3,3). Ilyenkor az ember feladja azt, hogy a saját maga vagy a háttere erejében vagy emberi cselekedetekben bizakodjék, és erőtlenségében engedi Krisztust cselekedni, hit által benne bizakodva. A dicsekedni valamivel tulajdonképpen azt jelenti, hogy benne bizakodni (Kálvin 1992: 54), tehát nem önmagában jó vagy rossz, hanem az a kritikus kérdés, hogy mire alapul (Fowl 2005: 149). Egy másik probléma pedig az lehet, amikor az ember nem saját múltbeli önmagához hasonlítja magát, hanem másokhoz, általában önmagánál gyengébbekhez (Almási 2014a: 41 vö. Varga 1998: 121).
De Pál használja a καυχάομαι-t olyan értelemben is, hogy dicsekszik a tanítványaival Krisztusban, értve ezalatt, hogy örömmel felvállalja őket, és rájuk mutat, hogy ezekben Krisztus lelke dolgozik (1Kor 15,31; 2Kor 1,14; 7,4; 14; 9,2). Pál ezt a büszkeséget elvárja fordított irányban a gyülekezettől is: azok se szégyelljék őt, hanem vállalják fel büszkén, „dicsekedjenek vele”, ahogy a többi tanítójukkal is a Krisztusban (2Kor 1,14; 5,12). Hasonló a helyzet a filippiekkel: Pál dicsekvése velük (2,16) párhuzamba állítható az ő Pállal való dicsekvésükkel (1,26), mindkettő rendben van, mivel Istenre fókuszál (Fowl 2005: 127).
Ez a büszkeség nem az egó másokat kirekesztő, lenéző büszkesége, nem önfelmagasztaló jellegű dicsekvés, hanem örömteli felvállalása az ember felé kegyelmes szeretettel forduló Istennek és a keresztény testvérnek. Ez a dicsekvés lényegében azt mondja: Istenhez tartozom, de nem a saját jóságom miatt, hanem azért, amit ő tett értem Krisztusban. Ez itt pedig az én testvérem, akit teljes szívvel felvállalok, mert ugyanaz a Krisztus lakik és dolgozik benne, mint énbennem.
Van azonban káros, helytelen vallási dicsekvés is, amit szintén a καυχάομαι szóval jelöl. Ez a fajta magatartás Pálnál elsősorban a zsidók sajátosságát jelenti, azt a viselkedésformát, amikor az ember saját kiválasztottságát kiváltságnak éli meg, és a saját vallási teljesítményével vagy jobb hátterével dicsekszik (Kittel 1979: 648–649).
Pál velük kapcsolatban beszél a tanítványokkal való hamis dicsekedésről is: ha a zsidó származású tanító Krisztus keresztjét el akarja kerülni, és ezért a törvény cselekedeteinek aprólékos megtartására (például körülmetélkedés) vezeti el tanítványait. Ilyenkor a tanítvánnyal való dicsekvés alapja sem az, hogy ő testvér a Krisztus által, hanem az „én metéltem őt körül” személyes érdemszerző cselekedete (Gal 6,13f vö. Mt 23,15!). A judaizáló tanítók ezen kritikáját azonban nem nevezhetjük antiszemitizmusnak, hiszen ezeket ő zsidóként írja pogány és zsidó címzetteknek egy olyan korban, amikor az egyház és a zsinagóga még sok tekintetben átfedésben volt egymással (Ashton 1991: 151), ráadásul ezek az igék – mutatis mutandis – ugyanúgy alkalmazhatóak a későbbi keresztény igehirdetésben is, amikor keresztény hívők önmagukban való elbizakodottságát kell helyretenni.
Erről a fajta dicsekvésről Pál mindig kész kimutatni annak helytelen voltát: téves dolog a törvénnyel dicsekedni, hiszen maga a dicsekvő is állandóan megszegi azt (Róm 2,17–23), illetve hatalmas tévedés kapott javakkal, például jobb háttérrel vagy jobb képességű tanítóval (1Kor 4,7) dicsekedni, hiszen az nem az ember saját érdeme miatt, hanem Isten szuverén döntése alapján kegyelemből adatott. Miután Pál kifejti dogmatikai alapállását, hogy az ember nem a törvény cselekvéséből, hanem hit által igazul meg, azonnal felteszi a kérdést, hogy „Hogyan lehetséges akkor a dicsekvés?” (Róm 3,27), amit rögtön meg is válaszol: sehogy, ez immár lehetetlen, és bizonyítékul Ábrahámot hozza fel, hogy még neki, a zsidók és a hit atyjának sincs mivel dicsekednie Isten előtt. (Kittel 1979: 649).
Pál kifejti, hogy egyáltalán senki sem dicsekedhet semmivel Isten előtt (1Kor 1,29), hiszen Krisztusban, az ő keresztje által a zsidók és a pogányok minden nagysága semmivé lett téve (1Kor 1,18–28). Innentől kezdve a hívő ember tudja magáról, hogy csak Jézus Krisztussal dicsekedhet (Fil 3,3) (Kittel 1979: 649).

9. Vitatható, hogy pozitív vagy negatív

Nem mindig egyértelműen dönthető el egy páli dicsekvésről, hogy negatív vagy pozitív. Van, hogy szövegkritikai és szövegértelmezési kérdésként először az merül fel, hogy egyáltalán Pál dicsekszik-e a vadállatokkal való harcával (1Kor 15,31), vagy pedig a levelezőpartner gyülekezet – tévesen – egy olyan eseménnyel, amely meg sem történt (MacDonald 1980: 265–276). Máskor a szerzői intenciótól függ, hogy például van-e irónia/önirónia abban, vagy nincs, amikor Pál a várfalon kosárban való leeresztésének a történetét osztja meg (2Kor 11,32–33; Welborn 1999: 115–163).3 Véleményem szerint nagyon is életszerű menekülést ír le, amely belefér az „Isten humoraként” emlegetett teológiai kategóriába. Gyengeségével dicsekszik Isten dicsőségére – hiszen így tudott megmenekülni, és nem lett mártír rögtön a megtérése után.
Van, hogy Pál egy érvelésben retorikai elemként használja a καυχάομαι szót, és nehéz eldönteni, hogy az adott dicsekvés Isten munkájával való dicsekvés, vagy emberi dicsekvés. Különösen igaz ez azokra a locusokra, amikor Pál a júdaizálók ellen a saját kiválóságát ecseteli a zsidók között (Fil 3,2–6),4 vagy ahol szolgálatát kényszerül igazolni a második korinthusi levélben (például 2Kor 10,8–12; 11,16. 30; stb.). Lehet egy dicsekvés egyszerre esztelen és jogos (például 2Kor 11,16)?
Felmerülhet az emberben, amikor egy keresztény vezető az általa vezetett gyülekezet vagy intézmény sikereinek hosszas felsorolása után odateszi a soli Deo gloriát, hogy vajon ez most csak kötelező formai elem volt, vagy pedig tényleg Isten dicsőségét keresi az illető? Természetesen, ha a hívő ember saját maga el akarja kerülni mások megítélésének gőgjét, akkor be kell látnia, hogy mind az objektív tényezőt (van-e valós dolog, amivel lehet dicsekedni), mind a szubjektív tényezőt (az ember szívének a motivációját) végső soron csak Isten látja egyedül teljes valóságában. Viszont ez a felvetés azt is megmutatja, hogy Pál „vitatott” dicsekvéseinek megítélése is függhet attól a hermeneutikai alapállástól, amivel közelítünk hozzájuk. Ha Pálra mint a Szentírás ihletett szerzőjére tekintünk, arrafelé hajlunk, hogy az ő összes lejegyzett dicsekvését spirituálisan helyénvalónak tartsuk (Kálvin 1992: 42), ha Pálra, mint Péterhez és a többi apostolhoz hasonlóan esendő emberre nézünk, megfordulhat a fejünkben az is, hogy az általa lejegyzett dicsekvések között is volt olyan, ami „egóból” és nem Krisztustól származott. (Brattson 2007, Dodd 1953: 67–1285) Egy köztes megoldás lehet a következő:
„A korinthusi testvériség olyan lelkiállapotban volt, hogy nem tudtak igazán különbséget tenni az evangélium hirdetőjének a nagysága, és az általa hirdetett evangélium nagysága között. Ők úgy gondolkodtak a hitfejlődésnek ezen a kezdeti szakaszán, hogy ha Pál apostol nagy, akkor az evangélium is nagy, amit hirdet. Hogyha kicsi Pál apostol, akkor meg kicsi az evangélium is. Ha mennek olyan tévtanítók, akik magukat nagynak hirdetik, akkor az általuk hirdetett evangéliumot az ő nagyságuk fogja majd alátámasztani és garantálni. (…) [Pál apostol] bizonyos szituációkban egyszerűen szembeszegülve a maga alapelvével, lelkiségével (…) egyszer csak elkezdte magát emelni. Azt hiszem, hogy Pál apostol ezért az önemelésért az Úrtól még bocsánatot is kérhetett.” (Almási 2014b: 196–197.)

10. Összefoglalás

Altizer megállapítása szerint „az öntudatot megjelenítő nyelvhasználat először Pál leveleiben jelenik meg a történelemben, mégpedig negatív módon, önmagát megtagadó nyelvet használ, mivel az »én« vagy az öntudat mint bűnös és elítélt tudat vagy lelkiismeret jelenik meg, teljesen testi (hústesti) énként, melyet teljes mértékben a bűn ural (Róma 7,14–20). Először jelenik meg a történelemben az akarat az éntudat központjában teljes tehetetlenségében ábrázolva, és pont az akaratnak ez a tehetetlensége az éntudat felébredő hangjának a helye, egy megkritizált és önkritikus hangnak, amely csak maga ellen szólva tud beszélni” (Altizer 1983: 359). Ebben a vívódásban jelenik meg végső soron Pálnál minden büszkeség és dicsekvés, ugyanakkor nemcsak az elítélt, hanem a Krisztusban megigazult simul iustus et peccator élethelyzetű ember szólal meg itt.
A páli korpuszban használt eredeti görög kifejezések: ὑψηλοφρονέω, ὑπεραίρομαι, ὑπερήφανος, ὑβριστής, ἀλαζων, φυσιόομαι, τυφόομαι, κενοδοξία etc. magukban foglalják a magasság képzetét, a túlzást, a felfújást vagy felfuvalkodást, a füst vagy köd, illetve üres dicsőség képzetét – tehát igen sokféle módon próbálnak kifejezni hasonló tartalmat.
Tovább árnyalja a képet, hogy bár Pál apostol a καύχησις, καύχημα (dicsekvés, büszkeség) szavakat sokszor pozitív értelemben használja, ugyanezen szavak az előfordulások nagyobb részében mégis inkább nem kívánatos tulajdonságra utalnak, helyenként pedig jelentésük megítélése nagyban függ az általunk viselt hermeneutikai szemüvegtől.

11. Applikáció?

Vannak témák, melyek egy életen keresztül végigkísérik az embert, úgy, hogy mindig más és más aspektusuk válik dominánssá. Immár 24 éve, hogy a fasori gimnáziumban egy kedves, s azóta eltávozott történelemtanárom igazán élővé varázsolta számunkra az ókori görögök világát, s ő beszélt először a hübriszről is. Ez a hiba épp a kiváló hősöket és vezetőket fenyegette, azokat, akik egyéb erényeikkel, fizikai erejükkel vagy intellektusukkal kimagaslottak kortársaik közül. Azt hihették, hogy mindenestől kontrollálhatják a maguk és mások sorsát, de ezzel az istenek ellen vétettek, akik az emberi mértéken túlhaladó embereket irigységük miatt sújtották le. De bármennyire is antropomorfnak voltak ábrázolva ezek az istenek, egy lényeges ponton különböztek az „egynapélő” embertől: örökkévalók voltak, s ezért minden bánatuk „ki nem oltódó nevetésben” oldódott fel.
A Bibliában nem a görög gondolkodásmódból fakadó érvelésrendszer található akkor, amikor az önfelmagasztalás, gőg kerülésére szólít fel, de nagyon hangsúlyos ez az óvás az Ószövetségtől kezdve: „Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket ő méri le.” (1Sám 2,3).
Hosszú lenne felsorolni, hogy az azóta eltelt évtizedekben mely aspektusai érdekeltek leginkább a témának, szól ez a tehetséges és néha közeg nélküli ember tévedéseiről, a kimagasló egyén és közösség ambivalens viszonyáról, az egyházon belül a talentumokkal és karizmákkal megáldott testvérek kényszerű külső és magukra vállalt belső korlátairól, s arról is, hogy hatással vagyunk egymásra: az önfel­magasztalás bűne negatív lenyomatot hagy a környezeten is, ahogyan az alázat viszont tudatosan emeli a körülötte lévőket.
Legújabban fél évvel a hatvani gyülekezetplántálás elkezdése után zuhant rám, hogy Isten dicsőségét kell szem előtt tartanunk, és nem szabad „ellopnunk” magunknak. Bár jólesne mindig arról beszámolnunk, hogy „dübörög a misszió”, ráadásul a mi munkánk nyomán, és újabb és újabb „várfalakat veszünk be”, mégis őszintén el kell ismernünk, hogy mi csak eszközök vagyunk Isten kezében, ráadásul fizikai korlátokkal rendelkező, törékeny „cserépedények”. Napról napra tudatosul bennünk, hogy nem kontrollálhatunk lelki-szellemi folyamatokat, az evangélium hallatán valaki megtér, mások viszont megkeményednek. Míg a látható világban emberek fáradoznak, a láthatatlanban Isten készíti elő a szíveket, és Jézus Krisztus esedezése is láthatatlan módon hat. Az ördög támadásait sem lennénk képesek egyedül elhárítani, Isten védelme láthatatlanul vesz körül. Láthatatlan – ám annál valóságosabban tapasztalható – a testvérek közbenjáró imádsága, ahogyan láthatatlan a lelkigondozás is, mely nélkül elképzelhetetlen a gyülekezeti munka. Láthatatlan és kontrollálhatatlan a Szentlélek munkája is, hiszen a „szél fú, ahová akar”.
Mindezek végiggondolása önkéntelenül is alázatra késztet, és arra, hogy minden óemberi kérkedéstől vagy dicsekvéstől megszabaduljunk, s csak Krisztus keresztjére hivatkozzunk érdemben, Istennek hagyva az őt megillető dicsőséget.

Jegyzetek

1. Hodge, idézi Martin 1950: 101
2. Haldane, idézi Boice 1991: 189.
3. ApCsel 9,24–25 és 2Kor 11,32–33. Az ókori világban – csakúgy, mint később a középkori várostromoknál – a dicsőséget mindig az jelentette, ha valaki elsőként ért fel egy várfalra, és tette lábát a meghódítandó területre. Pál apostol azonban egy nem éppen dicsőséges ellenpólust hoz, amikor damaszkuszi kosárban való leeresztéséről szól.
4. Több kutató szerint itt a dicsekvés egy rejtett a fortiori érvelés részeként jelenik meg. Ha a mindenkinél magasabb zsidó pedigrével rendelkező Pál számára nem volt lehetséges a törvényben bizakodás, akkor a filippibeli pogány származású követői számára még kevésbé lehetséges (Oakes 2001: 111–112. idézi: Jacobs 2006: 258–286).
   Idézi: Stendahl 1963: 199–215.

Irodalomjegyzék

• ALMÁSI Tibor 2014a. Pál apostol korinthusiakhoz írott első levele, Budapest, szerzői kiadás.
• ALMÁSI Tibor 2014b. Pál apostol korinthusiakhoz írott második levele, Budapest, szerzői kiadás.
• ALTIZER, Thomas J. J. 1983: Paul and the Birth of Self-Consciousness. Journal of the American Academy of Religion, 51/3 (Sep., 1983), 359–370.
• ASHTON, John 1991. Understanding the Fourth Gospel, Oxford, Clarendon.
• BALLA Péter 2009. Pál apostol levele a galáciabeliekhez, Budapest, KIA.
• BOICE, James M. 1991. Romans. Vol. I., Grand Rapids, MI, Bakerbook House.
• BOLYKI János 1994. A Római levél válogatott részeinek magyarázata, Budapest, Dunai Református Egyház­kerület.
• BRATTSTON, David W. T. 2007. Paul and Pride: Origins and Origen. Infuse. (2007 Fall) http://www.infusecgi.org/paul-pride-origins-and-orige/ (letöltés ideje: 2016. 02.29.)
• DEWEY, Arthur J. 1985. A Matter of Honor: A Social-Historical Analysis of 2 Corinthians 10. The Harvard Theological Review. 78/1–2. (Jan.–Apr. 1985) 209–217.
• DODD, Charles Harold 1953. The Mind of Paul. New Testament Studies (1953), 67–128.
• FOWL, Stephen E. 2005. Philippians, Grand Rapids, MI, Eerdmans.
• FRIBERG, Barbara – FRIBERG, Timothy – MILLER, Neva F. (eds.) 2000. Analytical Lexicon of the Greek New Testament, Grand Rapids, MI, Baker Books.
• GINGRICH, F. Wilbur – DANKER, Frederick W. 1992. Shorter Lexicon of the Greek New Testament, Chicago / London, The University of Chicago Press.
• JACOBS, Andrew S. 2006. A Jew’s Jew: Paul and the Early Christian Problem of Jewish Origins. The Journal of Religion, 86/2 (April 2006), 258–286.
• KÁLVIN János 1992. A Filippibeliekhez írt levél magyarázata, Budapest, Kálvin
• KITTEL, Gerhard (ed.) 1979. Theological Dictionary of The New Testament, Vol. III. Grand Rapids, MI, Eerdmans.
• LIDDELL, Henry George – SCOTT, Robert (eds.) 1996. Greek-English Lexicon with a Revised Supplement, Oxford, Clarendon.
• LOUW, Johannes E. – Nida, Eugene A. (eds.) 1989. Greek-English Lexicon of the New Testament Based on Semantic Domains, New York, NY, United Bible Societies.
• MACDONALD, Dennis R. 1980. A Conjectural Emendation of 1 Cor 15:31–32: Or the Case of the Misplaced Lion Fight The Harvard Theological Review, 73, No. 1/2, Dedicated to the Centennial of the Society of Biblical Literature (Jan. – Apr., 1980) 265–276.
• MARTIN, Jay Ira 1950. I Corinthians 13 Interpreted by Its Context. Journal of Bible and Religion, 18/2 (Apr., 1950) 101–105.
• OAKES, Peter. 2001. Philippians: From People to Letter. Society for the New Testament Monograph Series 110. Cambridge, Cambridge University Press, 111–112.
• PECSUK Ottó 2009. Pál és a rómaiak. A római levél kortörténeti olvasata, Budapest, Kálvin
• STENDAHL, Krister 1963. The Apostle Paul and the Introspective Conscience of the West. The Harvard Theological Review, 56/3 (Jul., 1963), 199–215
• TALBERT, Charles H. 2007. Ephesians and Colossians, Grand Rapids, MI, Baker Academic.
• THAYER, Joseph Henry. (trsl., ed.) 2000. A Greek-English Lexicon of the New Testament Being Grimm’s Wilke’s Clavis Novi Testamenti, International Bible Translators.
• VARGA Zsigmond J. 1998. A galatákhoz írt levél, Budapest, Kálvin
• WELBORN, Laurence L. 1999. The Runaway Paul. The Harvard Theological Review, 92/2 (Apr., 1999), 115–163.