Gondolatok a házasságról

id. Kovács Géza

A baptista lelkipásztorok e-mail levelezésében merült fel az a gondolat, hogy közösségünkben nincs egységes és hivatalos állásfoglalás a házasságra, különösen a házasságban előforduló konfliktusokra és azok helyes gyülekezeti kezelésére vonatkozóan. Házassági konfliktusok pedig sajnos a közösségünkben is előfordulnak, sőt – a körülöttünk lévő világ hatása nyomán – megszaporodtak. Immár lelkipásztorok és más gyülekezeti szolgálatban állók között is előfordultak hűtlenségek, elesések, elválások, újraházasodások. A körülöttünk élő embereknek lassan a többsége nem él hagyományos rendezett házasságban. A gyermekek többsége nem ismeri a családi otthon meghitt közösségét. Ezek hatása közösségünkbe is begyűrűzik. Kérdés: hogyan lássák és kezeljék a lelkipásztorok és a gyülekezetek ezeket a hely­zeteket? Milyen lépéseket (intézkedéseket) tegyen a gyülekezet a házasság szentségének, a gyülekezet tisztaságának megőrzése érdekében? Hogyan kezelje a felmerült konkrét házassági problémákat, az elválásokat, az újraházasodásokat?

62 évig voltam aránylag népes gyülekezetek lelkipásztora. Isten különleges kegyelméből szép növekedést adott az Úr a gyülekezetekben. Ugyanakkor minden gyülekezetben voltak problémák, konfliktusok a házasságokban, a családokban is. Bevallom, hogy sok gyötrődésben és imában eltöltött napot és éjszakát jelentettek ezek a problémák. És nagyon sok időt vettek igénybe. őszintén szerettem őket és nagyon fájt a válságuk. Lehetőleg a lelkipásztor lelkigondozói hatáskörében tartottam a problémákat, és így nem lettek belőlük gyülekezeti „ügyek”. Sokszor volt örömteljes gyógyulás, de voltak kudarcok is. Ez utóbbi esetekben a gyülekezetnek is intézkednie kellett.

A „Gondolatok a házasságról” elsősorban azokat a igei felismeréseket fogalmazzák meg, amelyek a saját életemben és a pásztori gyakorlatomban a házassággal és a házassági konfliktusokkal kapcsolatosan hangsúlyt nyertek és többször jó megoldásokhoz segítettek. Úgy gondolom, hogy bárki számára hasznos lehet, de elsősorban lelkipásztoroknak, a gyülekezetekben szolgáló vezetőknek szólnak.

Bevezetés

A házasság Isten szerzése. Nem ember találta ki vagy hozta létre. Isten látta jónak, hogy a saját képére teremtett ember számára létrehozta a legkisebb, legszorosabb, a szellemi, lelki és testi élet területére vonatkozóan egyaránt a legfontosabb közösséget: a házasságot. Isten a házasság létrehozását így indokolta: „Nem jó az embernek egyedül lenni…” (1Móz 2,18) Ugyanakkor Isten megáldotta az embert, „és ezt mondta nekik: szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet”. (1Móz 1,28) A házasság elsődleges célja tehát két ember, egy férfi és egy nő szellemi, lelki és testi egységben való közössége, e közösség Istentől való áldása pedig az utódok nemzése és nevelése, vagyis a család.

A Biblia, mind az Ó-, mind az Újszövetség egyik nagy értéke, hogy minden szépítés nélkül, hitelesen tárja elénk a valóságot. Így például azt is, hogy a sátán és a bűn rabságába került ember a házasság, vagyis a férfi és nő kapcsolata területén is elvesztette szentségét és tisztaságát, sőt éppen e területen jutott legnagyobb mértékben Isten iránt való engedetlenségbe és nagy romlásba. Az özönvíz előtti „régi világ” ítéletes elpusztítását azzal indokolja a Szentírás, hogy szennyes romlásba merült a férfiak és nők kapcsolata (1Móz 6,1–7). Az 1Móz 18,16–19,29 közötti igeszakasz feltárja, hogy Sodoma és Gomora városának is azért kellett elpusztulnia, mert a szexualitás terén szélsőséges romlásba jutottak

Az Isten által kiválasztott nép, Izrael sem őrizte meg az egy férfi és egy nő halálig való hűségének rendjét a házasságban. Isten kiválasztott szent emberei is eltértek ettől. Maga Jézus így indokolta ezt: „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt.” Az ószövetségi időben a törvény szigorú és részletes rendelkezésekben rendezte a férfi és nő kapcsolatát és a házasságot, de Izraelben – Isten megengedő akaratából – elfogadhatónak tekintették a többnejűséget, ágyasok tartását, a feleség indoklás nélküli elbocsátását.

Jézus Krisztus, az Isten Fia azért jött el ebbe a világba, „hogy kiszabadítson minket a jelenvaló, gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint.” (Gal 1,4) A házasság szentségének Isten szerint való rendjét is Jézus Krisztus állította helyre. Kijelentette: „Hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza”. (Mt 19,5–6) Jézus több más területen is meghirdette a törvény új értelmezését. „Megmondatott a régieknek… Én pedig azt mondom” – ismételte Jézus többször a hegyi beszédben. A házasság területén is – az Atya akarata szerint – a szentség új rendjét valósította meg.

Lássuk hát – elsősorban az Újszövetség alapján – azokat a bibliai alapelveket, amelyek Jézus Krisztus és a kegyelmi gondolkodás világosságában meghatározzák a házasságra, a házasság konfliktusaira, az elválásra és az újraházasodásra vonatkozó látásunkat.

A házasság bibliai alapelvei

1. Jézus Krisztus határozottan helyreállította a monogám házasság szentségét és tekintélyét. A házasság egy férfi és egy nő egész életre szóló frigye, Isten szerzése, amelyet ember ne válasszon szét – jelentette ki Jézus. (Mt 5,31–32, 19,3–9)

2. Jézus megállapította, hogy Mózes Izrael „keményszívű­sége” miatt engedte meg, hogy a férfi – minden komoly indoklás nélkül – „válólevéllel” elbocsássa feleségét. Az Isten akarata szerint azonban a házasság kezdettől fogva egy férfi és egy nő halálig tartó hűsége.

3. Bár Jézus nem tér ki a többnejűségre, szavaiból nyilvánvaló, hogy a többnejűséget nem tartja elfogadhatónak, (amely a zsidóság körében nem általános, de elfogadott gyakorlat volt)

4. Jézus mindkét idézett tanításában kijelenti, hogy van egy olyan bűn, amely elfogadható ok az elválásra. Ez a paráznaság. Nem azt mondja Jézus, hogy ahol ez a bűn előfordul, ott „el kell” válni – hiszen Jézus tanításának és váltságának egyik legfőbb hozadéka és ajándéka a megbocsátás – de előfordulhat a paráznaságban megnyilvánuló hűtlenségnek olyan mértéke és formája, amely alapot adhat az indokolt elválásra.

5. Jézus Krisztus a törvény és a szabályok helyett a kegyelem és a kegyelmi gondolkodás uralmát hozta és kívánja megvalósítani az élet minden területén, a házasságban és a gyülekezetben is. „A törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” (Jn 1,17) Például maga Jézus (törvényszegő módon) megvédi a házasságtörő asszonyt a megkövezéstől, mert az asszonynak is, meg a vádlóinak is a szívébe látott (Jn 8,1–11). Szóba áll az ötször elvált és paráznaságban élő asszony­nyal Samáriában. Hitre, bűnbánatra és üdvösségre vezeti őt, és elfogadja evangéliumi szolgálatát, mert szomjas szívvel ivott a számára kínált élő vízből. (Jn 4,1–41) Elfogadja Simon farizeus őt megtisztelő meghívását, de egyértelműen az oda besurranó bűnös asszony mellé áll és bocsánatot hirdet számára, miközben keményen leleplezi a vallásos hit magaslatáról ítélkező farizeust. (Lk 7,36–50) Ezek az események segítenek abban, hogy megértsük és a Szentlélek által uralomra jusson bennünk Krisztus, és az ő kegyelmi gondolkodása.

6. Pál apostol tökéletesen azonosulva Krisztussal kimond egy fontos tételt: „Az igazsághoz ragaszkodva, növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Ef 4,15) A házasság területén is vannak alapigazságok, (jórend, szabályok) amelyek a szemléletünk alapját képezik, de konkrét esetekben a viszonyulásunkat és döntéseinket Krisztus szeretete és az abban való folyamatos növekedésünk kell, hogy meghatározza. Vannak esetek, amikor – mint Jézusnál is – a szeretet által táplált kegyelmi gondolkodás felülírja a törvényt, vagyis a jórend és a szabályok által kialakított gyakorlatot. És éppen ez a szabályoktól való eltérés azt fogja eredményezni, hogy kegyelem által a felülről való Élet ereje és bölcsessége olyan megoldásokhoz segít, amelyek által Isten dicsőségére emberek és házasságok gyógyulása valósul meg.

7. A 6. pontban meghatározott tétel a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden felmerült konkrét helyzetet, illetve konfliktusba került személyt és házasságot mélyrehatóan és külön-külön kell az Ige és Krisztus mérlegén vizsgálnunk. Valamilyen egyetemes szabályrendszer rutinszerű alkalmazása gyakran inkább mélyíti, mint gyógyítja a sebeket. A felmerülő problémákban az igazság és a szeretet világosságában kell mérlegelnünk: mi az, ami Isten felé fordítja, Jézus Krisztusnak, szeretetének, váltságának és kegyelmének a győzelméhez segíti az illetőt? – Ami ezt munkálja és elősegíti azt kell tennünk, ami pedig valakiket eltávolítana, sőt elidegenítene Istentől és a Krisztus élő testétől, azt lehetőleg ne tegyük. Egy példa: egy harminc felé járó komoly hívő leány minden hitből és szeretetből fakadó tanácsom ellenére igent mondott a nem hívő udvarlójának, aki addig csak néhányszor kísérte el őt az istentiszteletünkre. Ezután eljöttek hozzám, és közösen azt kérték, hogy ünnepi istentisztelet keretében gyülekezetünkben tarthassák meg a házasságkötésüket. A gyülekezet hagyományos rendje szerint el kellett volna utasítanom kérésüket. Hasonló eset­ben általában ezt gyakorolták eddig és sok helyen ma is a gyülekezeteinkben. Istentől kértem tanácsot. Arra jutottam, hogy a kialakult helyzetben azzal segítem közelebb Istenhez, az üdvösséghez mindkettőjüket, ha helytadok a kérésüknek. Azzal a feltétellel vállaltam kérésük teljesítését, hogy néhány hónapig hetenként egyszer eljárnak jegyesek tanfolyamára. Szívesen vállalták. Három hónapig tartott a tanfolyam. A fiú számára a hit, a Biblia teljesen ismeretlen volt. Nem volt semmilyen vallási tájékozott­sága, sohase járt semmilyen templomba. Szülei kommunisták voltak, apja már meghalt, anyját betegségében ő ápolta. Szívesen vett részt a beszélgetéseken, amelyeken elsősorban istenismeret, Krisztus-ismeret és az üdvösség útja volt a téma. A fiú nagy érdeklődéssel kapcsolódott be a beszélgetésekbe, de túlságosan új, csak az értelmét elérő információ volt minden a számára. Érződött, hogy készséggel vesz részt az alkalmakon, de igazi indítéka egyedül a menyasszonya iránt táplált szerelme. A bemerítést is vállalta volna, elméletben megtanult válaszokkal a gyülekezet is elfogadta volna őt. Bűnismeret, megtérés és újjászületés nélküli bemerítéssel azonban neki (és a gyülekezetnek) ártottam volna a legtöbbet. Végül a gyülekezet vezetőségével egyeztetve arra jutottunk, hogy megtartottuk az ünnepélyes házasságkötésüket. A menyegzői igehirdetésben tapintatosan, de nyíltan feltártam, hogy ők most „felemás igába” léptek és akkor lesz valóságos az egységük, ha a férj is megtérő szívvel behívja Jézust az életébe. Ezért – az értük mondott imádságban – külön is imádkoztam. A feleséget pedig – a vezetőség határozata alapján – arra kér­tük (szankcióként előírtuk számára), hogy a házasságkötéstől számított 6 hónapot tekintse hűsége próbájának. Ha – Isten kegyelméből – úgy tapasztalja, hogy az új helyzetében is hű tud és akar maradni az Úrhoz, ismét teljes jogú tagja lesz a gyülekezetnek. Mi pedig – az egész gyülekezet – szeretettel elfogadjuk és támogatjuk őket férjével együtt abban, hogy mindketten Isten gyermekei legyenek és maradjanak. (Az új férj egy év után megtérő szívvel beépült a gyülekezetbe.)

Természetesen a felsorolt alapelveket – mint a Krisztusban való élet természetes gyümölcsét – széleskörűen, a tanítás, a lelki-gondozás valamennyi területén kell alkalmaznunk. A házasság körül kialakuló problémák és konfliktusok kezelésénél és gyógyításánál különösen fontos, hogy a gyülekezetben kialakult rendszabályok figyelembevételével, de a szeretet és az érintett emberek mentését munkáló kegyelmi gondolkodás határozza meg a tanácsainkat és a döntéseinket.

A társválasztás helyes útja

A jó és áldásokat hordozó házasság azzal kezdődik, hogy Isten „szerzi”, vagyis Isten akarata és vezetése szerint jön létre. Az első házasság létrejöttéről olvassuk: „Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt”. – mondta Isten. (1Móz 2,18) A képletes leírás szerint Isten az Ádám kebléből kiemelt oldalbordából formálta házastársát, Évát. Az Isten vezetése szerint létrejövő házasságban, a bensőnkben hordozott – meg sem fogalmazható, – bennünk lévő valóságos igény elégül ki a két ember között létrejövő legszorosabb szellemi, lelki és testi közösségben, a házasságban. Az első házasságot Isten az ember bukása előtt, tiszta szellemi környezetben szerezte. Mi – az elbukott és sátáni uralom alá került Ádám utódai – csak akkor nyerünk szellemi képességet Isten vezetésének a felismerésére, ha az ő közelségébe kerülünk, és e képesség által érzékeljük Isten akaratát. Így felismerjük a számunkra alkalmas „hozzánk illő” társat.

Ismeretes, hogy évezredeken át a szülők választották ki és döntötték el, hogy ki legyen gyermekük házastársa. Bizonyára gyakran előfordult, hogy a szülők is figyelembe vették a gyermekük véleményét és akaratát, a hívő szülők elkérték Isten vezetését is, sok esetben azonban az anyagi, családi és dinasztikus érdekek szerint választottak társat gyermeküknek. A nyugati, keresztény gyökerű társadalomban a 20. században alakult ki és vált általánossá, hogy a társválasztás a fiatalok dolga és felelőssége. Magyarországi baptista gyülekezeteinkben a 20. század elején gyülekezeti feladatnak is számított a társ kiválasztása. Nem törvény vagy szabály írta elő, de ez volt a természetes gyakorlat. A társát kereső és kiválasztó férfi nemcsak a szüleivel, hanem a gyülekezet vezetőjével (pásztorával) is megbeszélte a tervét, és őt kérte meg arra is, hogy szíve választottjával közölje kérését. Így imádságos légkörben, Isten vezetését kérve történt a leánykérés, majd az eljegyzés.

Tanulságos megfigyelésem, hogy gyakran megtérést, újjászületést nem ismerő emberek is a társválasztást annyira fontosnak tartják és komolyan veszik, hogy e területen Isten vezetését keresik. Sajnos azonban az Istentől távol élő mai fiatalok többsége csupán a test érzéki kívánságait kergeti, esetleg önző érdekei mentén dönt, vagy fel sem vállalják a házasság és a család felelősségét. Egyre többen laza, élettársi kapcsolatokban vagy szingli életformában a partnerek váltogatásával elégítik ki testi vágyaikat, és nem vállalnak megszentelt és tartós házassági és családi közösséget. Sajnos ez a laza, felelőtlen életforma a hitben élőkre is romboló hatást gyakorol. Éppen ezért fontos komolyan vennünk Isten kijelentésének (a Bibliának) a tanítását és boldog házasságban élő hívő emberek gazdag tapasztalatát és tanácsait.

Hogyan található meg a nagy „Ő”, az igazi társ?

1. Nincs sablon. Nincs két egyforma ember. Isten mindenkit az ő személyisége szerint és a vele kialakult közösség alapján vezet

2. A vezetés legfőbb alapja az Istennel Jézus Krisztusban vetett hit által kialakult személyes kapcsolat, amelyet rendszeres ige­olvasás is imádság által, és a bennünk lakozó Szentlélek vezetése szerint gyakorlunk.

3. Az Istennel való kapcsolatban életünk minden dolgát rendszeresen „megbeszéljük”, és kialakul az a szellemi közösség Istennel, amelyben érzékeljük az ő jóváhagyó vagy tiltó akaratát. Vagyis nem a társválasztás kérdése az egyetlen ügyünk, amelyben Isten vezetését kérjük és igényeljük.

4. A társkeresésben racionális, értelmes gondolkodás is segít. Például ne legyen túl nagy különbség közted és a társad között. Se korban, se kultúrában, se műveltségben, se anyagiakban, szóval egyetlen területen sem. A hitben, szellemi elkötelezettségben való nagy különbség különösen kockázatos. Előfordul u­gyan, hogy a testi tűz lángja áthidal nagy különbségeket is. Olykor – ha küldetéstudat is állhat a döntés mögött – még tartóssá is válhat egy ilyen kapcsolat, de általában hosszú távon kiütköznek és gyakran mindent felborítanak a túl nagy különbségek. Ritkán fordul elő, hogy az egymással való azonosulás felülírja és hosszú távon áthidalja a nagy különbségeket is.

5. Hasznos segítséget jelent a társválasztásban, ha vannak körülötted olyan személyek, akik szeretnek, és van elég alázatod és irántuk való bizalmad ahhoz, hogy feltárd előttük az érzéseidet, és tanácsot kérj tőlük. A döntés felelőssége egyedül a tiéd, de a szíved gondolatait és érzéseit jó lemérni és mások látását is figyelembe venni. Gondolok szülők, lelki vezetők, barátok tanácsaira.

6. A társkeresés dolgában Isten belénk épített egy „iránytűt”, egy különleges megérzést, amely szimpátiát és különleges vonzalmat támaszt, és ezzel együtt tisztelettudó tartózkodást is az iránt a személy iránt, akit társamul jelöl. Szerelem? Fénylő ragyogás a szívünkben, amely felvillanyoz és lenyűgöz az illető irányában? „Felette nagy titok ez”– mondja Pál apostol a férfi és nő szent kapcsolatáról. (Ef 5,32) „Meglátni és megszeretni!”– szól a közismert mondás. Ez a megérzés a hívő embert térdre kényszeríti, buzgó könyörgésre, hogy legyen nyilvánvalóvá, valóban ő-e az, akit keresek? Néhány beszélgetésből aztán kiderül, hogy tényleg rátaláltál-e szíved választottjára, vagy az, hogy tévedtél. Erre is van esély. Esetleg kiderül, hogy más van a „bekötött zsákban”, mint amire gondoltál, vagy az illetőnél nem talál viszonzásra a te szíved gondolata. Ebből az is világos, hogy a társkeresés nem egyesélyes. Nem hihetünk abban, hogy minden embernek az egész emberiségből egyetlen másik ember lehet a házastársa. A keresés fázisában több lehetőség merülhet fel. Amíg két ember – egy férfi és egy nő – szent hittel és szívük teljességével nem mondták ki egymásnak az igent, addig a választás többesélyes. Isten szabad akarattal rendelkező, önálló személyiségnek teremtett bennünket, ami azt jelenti, hogy Isten vezetését igényelve és elfogadva, de nekünk kell megtalálnunk a hozzánk illő társat. Amikor mindkét személy (férfi és nő) a hit és a szív teljes bizonyosságával mond egymásnak igent, akkor lezárult a keresés időszaka, és a szeretetben, szerelemben halálig tartó hűség ideje érkezett el.

7. A társkeresés időszakában három területen kell keresni, és megtalálni egymással a harmonikus közösséget. Mindhárom terület szeretetközösséget jelent a másik személlyel. A szeretetközösség három területe az Újszövetség eredeti nyelvén, a görög nyelven a következő: érosz, fileó és agapé. Az érosz (szerelem) a test területe. Szent testi tűz támadt bennem, mert tetszik az arca, a haja, az alakja stb., vágyom rá, hogy boldoggá tegyük egymást. A fileó lelki (pszichikus) szeretetközösséget jelent. Jólesik, öröm beszélgetni vele, megosztani egymással gondolatainkat, a múltunkat, a terveinket, a napi gondjainkat és azok megoldását, a gyengéinket, az olvasmányainkat, a fájdalmainkat, a reménységünket, méghozzá mindent nyíltan és őszintén. Vagyis olyan jó barátok lettünk, hogy nem fogyunk ki a szóból. Olykor parázs vita is kialakul, de mindig létrejön az egység. (Az eljegyzésünk előtti időszakban kérdezte tőlem az édesanyám: „Mit tudtok annyit beszélgetni?”) A harmadik terület az agapé, az Isten szeretetét jelenti. A hit által nyert szeretet ez, amelynek lényege olyan önzetlen szeretet, amely által a társamat akarom boldoggá tenni. Úgy szeretem, ahogyan Isten szeret engem (Jn 3,16). Ennek forrása az a hitbeli bizonyosság, hogy Isten ad bennünket egymásnak, ő szerkeszt eggyé, így az ő áldását, vezetését igényeljük. Ő ad kegyelmet arra, hogy majd egymást szeretetben támogassuk, elhordozzuk, egymásnak megbocsássunk, áldását kérve alapítsunk családot. E hit és szeretet által fogadunk el és nevelünk majd gyer­mekeket. Közös vágyunk és igényünk az Istennel való szoros kapcsolat ápolása.

Hívő emberek számára nyilvánvaló, hogy a harmadik terü­let felfedezése és kiépítése a legfontosabb. Ez Jézus Krisztusban az egymással való hitbeli, lelki és ima-közösséget jelenti. Olyan élő forrás ez, amely – ha gondosan ápoljuk és tisztán tartjuk – egész életünkben frissítő és gyógyító forrást jelent majd. Szikla ez, amelyre a házasságunk felépülhet. Bölcs és hasznos ezt a hitbeli, szellemi és lelki közösséget az ismerkedés időszakában megépíteni. Ez az Istennel és egymással idejekorán megépült közösség a későbbi időkben folyamatosan segítséget nyújt, külö­nösen, ha a másik két területen valamilyen probléma, netán válság fenyegetne.

Az első terület (a szerelem, az érosz területe) az egészséges és boldogan harmonikus házasságban aránylag szűk, de nagyon fontos területe a házaséletnek. Nagyon fontos az ismerkedés idején határozottan vizsgálni magunkban, és érzékelni egymásban is ennek a tiszta szerelemnek a meglétét. A tiszta szerelem és a harmonikus testi közösség hiánya mindent felboríthat a házasságban. Ugyanakkor fontos, hogy kezeljük szentül a szerelmünket, és ne váljon idejekorán testi közösséggé a kapcsolat. őrizzük meg tisztán (testi egyesülés nélkül) magunkat a házasságkötés napjáig! Nem igaz, hogy testi kapcsolat kell ahhoz, hogy a sze­relmünk valódiságáról megbizonyosodjunk. Ezzel foglalkozó szakemberek kimutatták, hogy sokkal többen válnak el olyanok, akik a házasságkötés előtt megkezdték a testi együttélést. Érthető, mert az ilyen kapcsolat által testi és felelőtlen, labilis érzéki alapokra kerül az ember életének legszentebb és legfontosabb emberi kap­csolata: a házasság. Vegyük komolyan, hogy a szilárd, békességes és boldog házasság a lényegét tekintve sokkal inkább lelki és szellemi közösség, mint testi és érzéki! A szellemi és lelki közösség az a jó alap, amelyre építve a testi, érzelmi és érzéki közösség is harmonikus és tiszta örömöt jelent a házasságban.

A házasságban való együttélés legszélesebb területe a fileó, vagyis a lelki (pszichikus) szeretetközösség területe. Ez felöleli a mindennapi életünk teljességét, napról napra és évről évre, a mindig soron lévő problémák megoldását és elrendezését. Nyilvánvaló, hogy életünk hétköznapjaiban naponta ezernyi téma és probléma merül fel, amelyeket a házastársaknak meg kell beszélniük, és olykor nagyon fontos, máskor apró kérdésekben folyamatosan döntést kell hozniuk. A munka, a pénzügyek, a szabad idő eltöltése, a közös és külön programok, a gyermekek elfogadása, majd a nevelésük feladata, az esetleges félreértések, a jövőre vonatkozó tervek egyeztetése stb. mind olyan területek, amelyek kikerülhetetlenül jelen vannak az életünkben. Jó és állandó beszélgető közösségre van szükség a házasságban, időt és készséget adva egymásnak szeretetteljes figyelmességgel, sőt egymást segítő, tiszteletadásban egymást megelőző szeretettel. Pál apostol nagyon tömör fogalmazásban így foglalja össze mindezeket: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,14) Az ismerkedés időszakában azt kell felismernünk, hogy van-e mindkét félben szeretetből fakadó készség arra, hogy értelmes és harmonikus módon megbeszéljetek mindent, és a sze­retet egységében megtaláljátok a megoldásokat. Az életcél egysége, a közös látásmód kialakulása, a másik fél gondolkodásának és tekintélyének az elfogadása az, amely valószínűsíti, hogy két embert Isten rendelt egymás mellé.

A szilárd és otthont teremtő házasság

Az utóbbi évtizedekben látványosan tragikus romlást mutatnak azok a statisztikai kimutatások, amelyek a házasságok létrejöttéről és tartósságáról szólnak. A múlt század hetvenes éveiben Magyar­országon még a nők több mint 90%-a férjhez ment, mégpedig többségük 20–21 éves korában. Jelenleg (2013) a nők 37% megy férjhez, 63% nem. A fájdalmas fejlemény olyan gyors, hogy még a 90-es években is több mint 60% volt a férjhez menők aránya, és ez – alig 20 év alatt – csaknem a felére csökkent. Ugyanakkor az utóbbi években 50%-al nőtt az élettársi kapcsolatban élők száma, az egyedül élő nők száma pedig 30%-al gyarapodott országunkban. Az utóbbi évtizedekben nagymértékben növekedett a házasság előtti együttélések száma is. Voltak (vannak), akik helyesnek vélték ezt a gyakorlatot, mondván, hogy ebben a „próbafázisban” tisztázódnak az eset­leges konfliktusok és kiderül, hogy együtt tudnak-e élni. Amint már említettem szociológusok kimutatták, hogy ennek éppen az ellenkezője vált bizonyossá: sokkal nagyobb valószínűséggel bomlanak fel a együttélést követő házasságok. A magyarázat érthető. Az elkötelezettség nélküli együttélések olyan felelőtlen és könnyelmű gondolkodást és emberi magatartást eredményeznek, amely a további (házassági) kapcsolatban is érvényesül. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a rendkívül megfogyatkozó házasságkötéseknek is több mint a fele válással végződik. (Döbbenettel kell látnunk és elgondolkodnunk azon, hogy az ateista ideológiát képviselő szocializmus évei a házasság és a család intézményére nem eredményeztek olyan romlást, mint az azt követő gátlástalan liberalizmus.)

A vázolt helyzetnek súlyos társadalmi – hosszú távon – nemzetgazdasági következményei vannak és lesznek. A felelősen vállalt, és szeretetteljes békességben élő házasságokban születnek meg a második, harmadik vagy még nagyobb számban a gyermekek, és nevekednek olyan jó légkörben, hogy a családjukat és a nemzetet is fenntartó emberekké válnak. Az egészséges házasságok és családok számának nagymértékű csökkenése a gyermek­születések tragikusan nagy csökkenését is eredményezte. A megszületett gyermekek jelentős része sem rendezett családi légkörben él és növekedik fel, hanem jelentős részük bizonytalansággal és feszültségekkel terhelt körülmények között, lelkileg sérült felnőtté válik. Egyre több az olyan fiatal, aki nem lát maga körül egészséges családi modellt, amelyet tovább vihetne. Mindezek nyomán egyre jobban szűkül a társadalmat, az időseket és a jövő nemzedéket fenntartó, munkaképes korú népesség aránya. A biztos és reményteljes jövőhöz szilárd, békességes házasságokban született és meghitt légkörű családban felnevelt gyermekekre van szükség!

Minden társát kereső, a jövőjét álmodó és tervező fiatal a maga boldog jövőjét igyekszik építeni, amikor szerelmes párjával házasságra készül. Ritkán gondolnak ilyenkor társadalmi, nemzeti vonatkozásokra. Ez természetes. Mégis szabad és jó tudni, hogy az Isten vezetése szerint létrejövő, és az ő áldását hordozó házasságok és családok (Isten terve szerint) széles körű társadalmi értéket is jelentenek. Ennek hiánya pedig nemcsak egyes emberek számára fájdalmas és tragikus, hanem minden emberre, az egész társadalomra is káros és mindannyiunk evilági jövőjét is veszélyezteti. Hívő keresztényeknek hangsúlyosan látnunk és vállalnunk kell ezt a tényt és felelősséget! Isten iránt való engedelmességben kell példát mutatnunk a körülöttünk élő, Istentől elfordult embereknek a szent, boldog házasság és családi élet területén! Fontos, hogy megszentelt házasságban élve, a gyermekeink zsivajától hangos, szeretetben gazdag és vidám családi életünk legyen! Ezzel azt tanúsítjuk, hogy hit által Isten kegyelmében élve nemcsak az örök élet élő reménysége tölti be szívünket, hanem a Krisztusban való életünk a földön is kiegyensúlyozott, boldog életet biztosít.

Az Isten dicsőségét szolgáló, a magunk boldogságát jelentő és a világ számára példamutató házasság nagymértékben múlik azon, hogy a házastárs kiválasztásánál ne tévedjünk. Kívánom, hogy az itt felsorolt szempontok ebben legyenek segítségül!

A házasság megkötése

Legyen szent és ünnepélyes alkalom! Minden annyit ér, amilyen értéket és jelentőséget tulajdonítunk neki. Van, akinek a férfi és nő kapcsolata annyit jelent, hogy „összeköltözünk”, aztán – ha valami, vagy valaki közbejön – „dobjuk a csajt” vagy a „pasit”, és szétköltözünk. Romlásba jutott világunk jelentős része így gondolkodik és így él. „Az csak egy papír, meg üres formaság”– mondja ma sok ember a hivatalosan és ünnepélyes keretek között megkötött házasságról.

Isten ünnepélyes kijelentéssel és mélyreható cselekvéssel szerezte az első házasságot (1Móz 2,18–24). Ábrahám nagy körültekintéssel szervezte meg és bonyolította le fiának, Izsáknak a házasságkötését (1Móz 24,1–67). Jézus – János leírása szerint- megjelenésével és csodájával szentelte meg Kánában, egy fiatal pár házasságkötését (Jn 2,1–11).

Bibliai példák, a házasság szentségéről szóló tanítások alapozzák meg azt a gyakorlatot, hogy hívő emberek különlegesen szent és ünnepélyes alkalom keretében mondják ki Isten színe előtt egymásnak az igent, és kérnek áldást frigyükre. Ünnep ez nemcsak az új pár számára, hanem a rokonok, a barátok, a gyülekezet számára is. Felekezetek, sőt gyülekezetek között nagy különbségek vannak az ünnepélyes szertartásban, illetve az ünnepélyes esemény lebonyolításában. Vannak egyházak, amelyekben szigorúan előírt módon és szöveggel történik az „esketés”. Lényeg: a házasság megkötése legyen szent és ünnepélyes alkalom!

Baptista közösségünkben is vannak törekvések, amelyek pontosan megszövegezett és előírt „szertartást” szeretnének megvalósítani a házasságkötésnél (és más hitéleti gyakorlatban is). Én úgy hiszem és gondolom, hogy a Szentlélek szabadságában és mindig az új pár helyzetéhez és lelki szükségéhez igazodva helyes megtartani ünnepélyes istentisztelet keretében a házasságkötés alkalmát. Az a természetes, hogy a házasságkötési istentisztelet fontos eleme az Ige üzenetének hirdetése és meghallgatása. Mivel a házasságkötés konkrét személyek ünnepi alkalma, fontos, hogy az üzenet elsősorban személyesen nekik szóljon. Ugyanakkor az ilyen alkalom kiváló lehetőség a tanításra és az evangélium hirdetésére is. Tanítás a házasság szentségéről és jó hír hirdetése arról, hogy Jézus Krisztus váltságának elfogadása örök életet és földi életünk boldogságának az erőforrását jelenti.

A házasságkötés alkalmának legünnepélyesebb percei azok, amikor a lelkipásztor az új párhoz kérdéseket tesz fel, és azt kéri tőlük, hogy válaszukkal tegyenek fogadalmat egymás felé Isten és a gyülekezet előtt. Ezt követően a jegyespár Isten színe elé térdel és értük, kézrátétellel ima (vagy imák) hangzanak el. Helyesnek és fontosnak tartom, hogy az ilyenkor elhangzó ima (imák) ne előre meghatározott szövegű, ne is általánosságokat felsoroló ima legyen, hanem az új pár helyzete és szüksége szerint való legyen, értük szóljon. Van, ahol ünnepélyes gyűrűhúzással, és közös gyertya meggyújtásával is gazdagítják az ünnepélyes eseményt. A legfontosabb, hogy a kérdések legyenek rövidek, világosan érthetők, és három területet öleljenek fel. Ezek a következők: 1. Hiszed-e, hogy Isten adta a társadat? 2. Szereted-e Istentől nyert szeretettel és szerelemmel? 3. Hűséges leszel-e halálig? A válaszok is legyenek rövidek és érthetőek: „Igen, hiszem. Igen, szeretem. Igen, hűséges leszek.” Az új párért kézrátétellel elmondott ima után következik a házasságkötés ünnepélyes bejelentése, és oldott örömben az új házasfelek köszöntése.

Helyes gyakorlatnak tekintem, hogy gyülekezeteinkben a házasságkötés bejelentése után többen is köszöntik az új párt, esetleg jó tanácsokkal is szolgálnak feléjük. A köszöntések a házasságkötés személyes és ugyanakkor közösségi jellegét emelik ki. Fontos, hogy az egész házasságkötési ünnep ne legyen hosszú és fárasztó, így a nyilvános köszöntések számát és időtartamát helyes korlátozni.

Rendezett társadalomban állami törvények is szabályoz­zák a házasságot, annak megkötését, és a megkötését követő törvényes rendet. Mint hazánk állampolgárai természetesnek tartjuk a házasság megkötésére vonatkozó rend betartását. Általános gyakorlat, hogy az új pár először a hatóság embere: az anyakönyvvezető előtt mondja ki az igent, ahol házasságkötésük hivatalos bejegyzésre kerül, utána következik Isten és a gyülekezet előtti frigykötés.

A házasságkötés ünnepi alkalmához tartozik, hogy az Isten színe előtt történt házasságkötés után a vőlegény és a meny­asszony családja ünnepi vendégségre hívja meg a „násznépet”, vagyis azokat, akiket erre kiválasztottak. Ennek az alkalomnak a bölcs és jó megszervezése és lebonyolítása nagymértékben gazdagíthatja a házasságkötés alkalmát. Isten ajándékaként kedves öröm a gazdag és jó étkek, italok fogyasztása, fontos azonban, hogy – jó előkészítéssel – szellemi tartalma is legyen az alkalomnak. Folytatódhatnak az üdvözlő jókívánságok elmondásai, változatosságot jelent énekek, zenei művek előadása, és vidám, tanulságos (de nem közönséges és botránkoztató) történetek, mesék előadása stb.

Kérdés szokott lenni, hogy milyen italok tálalhatók fel hívő emberek menyegzői vendégségén. Lehet- e, helyes-e szeszes italok (pálinka, rum, likőr, bor, sör stb.) tálalása? A Biblia tanítása és a hitéleti gyakorlat tapasztalata alapján azt válaszolom erre a kérdésre, hogy a mindig a konkrét alkalom határozza meg, hogy mi a helyes. A Biblia nem tiltja az egészséget szolgáló szeszes ital korlátolt fogyasztását. A részegség, vagy részegségig menő fogyasz­tásuk viszont gyalázatot szerez nemcsak Isten nevére, hanem kiábrándító gyalázat Isten népe számára is. Ha tehát a megjelenő vendégeket ismerve olyan veszély áll fenn, hogy eluralkodik a gátlástalan italozás, semmiképpen sem helyes alkalmat adni a szeszes italok korlátlan fogyasztására. Ilyen veszély esetén az a helyes, ha kizárólag az alkoholmentes italok, üdítők kínálatával élünk. Ugyanakkor nem tartottam megbotránkoztatónak azt, ahol az étkezés előtt felkínáltak egy kortynyi étvágygerjesztő röviditalt, étkezés után pedig egyszer (csak egyszer) a vendéglátó végigment a vörös borral, és aki kért, azt egy kis pohárral megkínálta. Másik helyen a vacsora után, szintén egyszer, egy kisüveg sört adtak annak, aki kért. Lényeg: ne akarjunk szentebbek lenni, mint azt Isten – az Ige szerint – elvárja tőlünk, de semmiképpen se adjunk helyet részegeskedésnek! Ismerek olyan helyzetet, ahol a hívők menyegzőin olyan mértékben eluralkodott az italo­zás, hogy a gyülekezet határozatban tiltotta meg bármilyen sze­szes ital fogyasztását a menyegzői vendéglátások alkalmain. Az előzmények miatt természetesnek és helyesnek kell tartanunk az említett gyülekezet helyiekre vonatkozó határozatát.

Kiket helyes ünnepélyesen összeadni?

A kérdés inkább így hangzik: van-e valamilyen feltétele annak, hogy valakik egy baptista gyülekezetben ünnepélyes házasságkötésben részesüljenek?

A népegyházak általában szolgáltatásként kezelik a házasságkötés alkalmát. Vagyis akik megfizetik a templomi szer­tartás megszabott díját, azokat ünnepélyesen – az illető egyház liturgiája szerint – összeadják. Hiszen ezzel bizonyos kötődést munkálnak a hithez, Istenhez vagy legalább az egyházhoz. Bár újabban – nagyon helyesen – jegyességi tanfolyam elvégzéséhez is kötik az ünnepélyes szertartás elvégzését. Ezen a tanfolyamon ugyanis bibliai, hitbeli és egyházi ismereteket tanul a jegyespár. Magvetés ez, amely esetleg később meghozhatja a gyümölcsét.

A baptista gyülekezetekben az elmúlt évszázadban általában sokkal szigorúbb feltételhez szabták az ünnepélyes menyegzői istentisztelet tartását. Mivel azonban a baptista gyülekezetek függetlenek, az istentisztelet rendjére nem volt és nincs minden gyülekezetre kötelező rendszabály. A menyegzői istentisztelet tartására sem alakult ki egységes rend, sem elfogadott álláspont. Minden gyülekezet maga határozta és határozza meg, hogy kik nem részesülhetnek ünnepélyes menyegzői istentiszteletben. (Ez a gyakorlat a baptista gyülekezetekben az egész világon természetes.) Mégis hosszú ideig – sok helyen a mai napig is – tartják azt a rendet, hogy csak azok részesülhetnek ünnepélyes menyegzői istentiszteletben, akik mindketten bemerített úrvacsorázó tagok. A gyülekezetek szentségének és tisztaságának védelmében alakult ki ez a rend. Az utóbbi évtizedekben, annyiban módosult ez, hogy több gyülekezet nem baptista gyüle­kezeti tagsághoz köti a menyegző istentisztelet tartását, hanem ahhoz, hogy mindkét félnek bizonyíthatóan élő hite legyen. Előfordul, hogy egyeseket a gyülekezeti elvárás késztet arra, hogy a házasságkötés előtt bemerítkezzenek, vagy rendezzék tagságukat a gyülekezetben. Olykor lelkileg áldást eredményezett ez, de gyakran csak formális – megtérés nélküli – beépülés történik. Egy konkrét tapasztalatom a következő: az egyik nagy hajdúsági gyülekezetünkben a kizárt és elmaradt tagok után kutatva azt találtam, hogy 30 évre visszamenően közel 30 esetben nem hívővel való házasságkötés miatt történt a kizárás vagy az elmaradás. Évekig kerestük és látogattuk az így kiszakadt volt tagokat, illetve a családjukat. A hat évig tartó ottani szolgálatom ideje alatt 20 ilyen (nem hívővel való házasságkötés miatt) kizárt tag tért vissza az Úrhoz, sőt hatnak a házastársa is megtért és beépült a gyü­lekezetbe. Ez a tapasztalat, az egyes esetek megismerése világossá tette számomra, hogy helyes, igeszerű és a lélekmentést szolgálja, hogy megbeszélt feltételekkel ünnepélyes menyegzős istentisztelet keretében kérjünk áldást azoknak a frigyére, akik ezt kérik, akkor is, ha még nem hitben élő emberek. Alapelv: (amint ezt „A házasság bibliai alapelvei” című fejezetben már említettem) mindent tegyünk meg, ami embereket Isten felé fordít, az ő megismerésében segít, és ami által Isten szeretetét és kegyelmét közvetíthetjük feléjük. Előfordult, hogy egy ismeretlen látogató életében először egy menyegzős istentisztelet alkalmára jött el a gyülekezetünkbe. Nagy tetszésére volt az alkalom. Ennek hatására felkeresett és kérdezte, hogy megtartanánk-e gyülekezetünkben az ő vőlegény fiának az esküvőjét. A fiatalok eljártak hozzám jegyességi beszélgetésekre. Arról meggyőződtem, hogy Isten létezésében hisznek ugyan, de nincs érdeklődés bennük sem Isten, sem a hit dolgai iránt. A menyegzőt missziós alkalomként megtartottuk. Legalább 100 olyan látogató jelent meg, akik akkor voltak imaházunkban először. A fiatal pár sajnos egyszer sem jött a menyegzőjük után, de a vőlegény édesapja, édesanyja és egy húga őszinte megtéréssel beépültek és szolgáló tagjai lettek a gyülekezetnek. Isten igazolta a helyes döntésünket.

Mindezek alapján a következőkben foglalom össze az ünnepélyes menyegzős istentisztelet tartására vonatkozó látásomat:

1. A menyegzői istentisztelet legyen jól előkészített, ünnepélyes alkalom, amely kifejezi a házasság Istentől való szentségét! Legyen jó alkalom az evangélium hirdetésére és teremtsen családias légkört! Az ünnepélyesség azért is fontos, hogy minden házasságra lépő pár tartsa kívánatosnak ezt az ünnepi alkalmat.

2. Törekedjünk arra, hogy – a Biblia tanítása szerint – a hívők hitben élőkkel kössenek házasságot, ne lépjenek felemás igába. Ha a gyülekezet tagja mégis nem hitben élő személlyel lép jegyességbe, a szentség és a szeretet szellemében tegyünk meg mindent azért, hogy a hívő fél megmaradjon, a nem hívő pedig megtérésre jusson! Ennek érdekében – kérésükre – ugyanolyan ünnepélyességgel tartsuk meg a házasságkötésük alkalmát. I­lyen esetben, az igehirdetésben bölcsen, de nyerjen hangsúlyt a házastársak hitben és szellemi közösségben való egységének fontossága. (Természetesen még fontosabb ezért imádkozni és ezt munkálni.)

3. A házasságkötés előtt tartsunk legalább három hónapig heti egy alkalommal jegyességi oktatást. Az oktatás anyaga a konkrét személyekhez igazodjon! Például ha az egyik (vagy mindkét) fél nem hitben élő személy, legyen hangsúly Isten, Jézus Krisztus és az evangélium megismerésén.

4. Hívő és nem hívő jegyessége és házasságkötése ese­tén egyforma mértékben legyen szempont Krisztus teste (a gyülekezet) szentségének és tekintélyének megőrzése és az új házaspár megmentése és megtartása! Ennek érdekében az adott személyek alapos megismerése után, kegyelmi gondolkodás szerint, és lehetőleg velük egyetértésben tegyünk javaslatot, és hozzon határozatot a gyülekezet! A javaslat ne merev szabályok szerint, hanem az adott személyekhez igazodva szülessen. Például:

A nem hívő fél őszinte érdeklődése esetén – a tevékeny várakozás álláspontjára helyezkedve – minden fegyelmi intézkedés nélkül fogadjuk őket szeretettel!

A nem hívő fél hitetlenségben való keménysége vagy sötétsége vagy elutasító magatartása esetén (akkor is, ha kérésükre, az ünnepélyes házasságkötést megtartottuk) helyes a hívő házasfél gyülekezeti tagságának meghatározott időre szóló felfüggesztését javasolnunk. (A felfüggesztés az úrvacsorától és a gyülekezetben történő nyilvános szolgálattól való tartózkodást jelenti). A hívő házastárs ugyanis engedetlenséget követett el azzal, hogy felemás igába lépett, és kérdésessé vált, hogy új helyzetében tud-e és akar-e hűséges maradni az Úrhoz. Amennyiben a felfüggesztés idejében ő is, a gyülekezet is a hűségben való megmaradását tapasztalja, a felfüggesztés megszűnik és ezt a lelkipásztor a gyülekezet egy belső közösségi alkalmán bejelenti.

Megjegyzem, hogy az itt leírt szempontokat és gyakorlatot a mintegy 62 évig tartó lelkipásztori szolgálatom idején mindegyik gyülekezetben áldással és gyümölcsözően alkalmaztuk. A legnagyobb öröm pedig az, ha a gyülekezetekben olyan lelkiség és Krisztushoz ragaszkodó gondolkodás uralkodik, hogy nagyon ritkán jön létre vegyes házasság.

A jól működő házasság jellemzői

A legalapvetőbb tétel: nem igényeim és elvárásaim vannak a társamtól, hanem teljes szívemből arra igyekszem, hogy én Isten jó rendjéhez igazodva boldoggá tegyem őt. Közösen elfogadjuk Krisztus aranyszabályát: „Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt cselekedjétek velük.” (Mt 7,12) Lássunk néhány konkrét életterületet és gyakorlati tennivalót, melyek által megvalósulhat és tartós maradhat a szeretetben való jó közösség a házasságban!

1. Házi oltár. Rendszeres ige- és imaközösség kettesben, amikor a napi gondokat és feladatokat is megbeszéljük Istennel is, egymással is. Amikor a gyermekekkel is kibővül ez a közösség, akkor is maradjon meg a külön kettesben való szellemi közösség. Felmerülő konfliktus esetén különösen ne maradjon el. A házi oltár nem formális, hanem elmélyült, őszinte közösségben való gyakorlása azt jelzi és erősíti, hogy a házasságunkban Isten az Úr, Jézus jelen van, az ő szeretetéből naponként merítünk, váltságában, bocsánatában és vezetése szerint igyekszünk élni.

2. Értékrendben való egység kialakítása. A prioritások megbeszélése és közös elfogadása például az időnk beosztásában, pénzbeosztásban, célokban, a mindennapi élet ezernyi dolgában. Hitben és Krisztusban élő házaspárnál is jelenthet ez problémát, sőt vitát. Isten színe előtt és a Krisztusban való jó közösségben mégis mindig – egymásnak is engedve – ki lehet (és kell) alakítanunk a fontossági sorrendet, az egységet abban, hogy mi a legfontosabb és mi a másod és harmadrendű, stb. Áldást és jót eredményez, ha a Bibliából tanult Isten szerint való értékrend szerint jutunk egységre.

3. Kiemelkedő, meghatározó jelentőségű célokban való egység. A folyamatos napi feladatokon túl felmerülnek egész földi életünket érintő nagy döntések (Például életpálya, ház, lakás, szabadidő, meghatározó jelentőségű szolgálat, munkahely stb.) Ilyen döntésekben különösen fontos, hogy Istennel való közösségben, tőle vegyünk vezetést.

4. A házastársak egymáshoz való viszonyulásának biblikus rendje. „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek… Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette az egyházat!” (Ef 5,22–25) Ez nem rangkülönbség, hanem a teremtettség jó rendje a házasságban. Akkor boldog a feleség, ha felnéz a férjére, és szívesen simul hozzá, elfogadja a vezetését, a férjet pedig az teszi elégedetté, ha az irányítás felelősségével szereti, védi feleségét, és első számú tanácsadójaként figyel rá. A férj a szükséges szellemi és anyagi javak megteremtéséért felelős, a felesége pedig azok megőrzését és jó felhasználását munkálja. Az Istentől távol élő emberek közt a feleség vagy rabszolga vagy úrnő. A keresztény házasságban a férj és a feleség szeretetben és engedelmességben ketten egyek. Könnyű engedelmesen simulni ahhoz, aki szeret, és a szeretet mindig odafigyel arra, akit szeret.

5. Szexualitásban való harmónia. A házasságnak aránylag szűk területe ez, de ha nincs megfelelő harmónia, mindent felborít. Olyan kis rész ez, mint a gyújtógyertya egy motorban, de ha nem gyújt, nem működik a motor. Megoldás az 1Kor 7,1–5 szerint való önátadás, hogy a társamat boldoggá tegyem. Nem­csak testi, hanem lelki és szellemi egyesülést is jelent ez őszinte szerelemben. A test területe, mégis őszinte szeretetben lelki, szellemi harmóniát is munkál. A megfelelő harmónia hiánya pedig a lelki, sőt a szellemi közösséget is szakítópróbára teszi.

6. Gyermekek elfogadása. A házasság legfőbb célja két ember szeretetközösségben való egysége, de Isten akarata az is, hogy „szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” (1Móz 1,28). Számunkra pedig „az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom” (Zsolt 127,3). Nincs csodásabb és nagyszerűbb ajándéka Istennek ezen a földön, mint a gyermekzsivajtól hangos ház. E területen jobban előtérbe kerül a feleség hite, Isten iránt való engedelmessége és készsége, és természetesen a testi egészsége is. Komoly hitben megharcolandó kérdések is felmerülnek ezen a téren: például születésszabá­lyozás, a védekezés módja, az abortusz egyértelmű elvetése. (Feleségemnek nagy szenvedést jelentett az áldott állapot és a szülés. Mégis három fiú után néhány évvel azt mondta: „Kérjünk még egy kislányt az Úrtól!” Az Úr pedig megadta.) A gyermekek elfogadása elsősorban Isten iránt való felelősségünk és engedel­mességünk területe, látásom szerint legalább három-négy gyermeket kell elfogadnunk ahhoz, hogy a „szaporodjatok” felszólítás teljesüljön.

7. Gyermekeink testi, lelki és szellemi nevelése. Csodásan szép, nagyszerű és egyben felelősségteljes feladat, sőt küldetés a gyermekeink nevelése. A nevelés legfontosabb és leghatéko­nyabb területe az, ahogyan a szülők és irányításuk alatt a család él. Hangosabban beszél az, akik vagyunk, mint amit mondunk. A gyermekeink azt viszik magukkal, az válik jellemükké, amit az otthon melegében és örömteljes közösségében megtanultak és elsősorban a szülők életében láttak. Ha jónak, örömtelinek és eredményesnek látják a szülők gondolkodását, értékrendjét, szeretetben való közösségét, akkor követni fogják. Ha csalódást és tartós megbotránkozást okoznak életükkel a szülők a gyermekek számára, akkor könnyen talajtalanná, bizonytalanná válnak, menekülnek, és gyakran ők sem tudnak szilárd, jó rendre épülő életet kialakítani maguknak. Fontos, hogy a családban legyen határozott rend, amelyhez a szülőknek és gyermekeknek tartaniuk kell magukat. A fegyelmezett rend a szeretetben való élet jó lehetősége. A legbölcsebb és hatékony nevelési módszert édesapámtól tanultam. Nem vesszővel fenyített. Kicsiny korunktól kezdve felelős személyként kezelt minket (hat gyermeket neveltek fel). Ha probléma akadt megtisztelt azzal, hogy négyszemközt elbeszélgetett velünk. Azzal kezdte: „Nem bánthatlak, hiszen minden rosszat tőlem örököltél. Én azonban találkoztam Jézus Krisztussal, aki megváltoztatta az életemet”– mondta. Nekünk is Jézus Krisztust ajánlotta, és imádkozott velünk.

8.  Gyermekeink beépítése a gyülekezet közösségébe. Nem úgy, hogy kötelezzük őket erre, hanem példát mutatunk nekik abban is, hogy számunkra nagyon fontos szellemi és lelki otthon, a hívők gyülekezete. Ha a mindennapunk, a beszélgetéseinknek természetes témája Krisztus személye, a Biblia történetei és tanítása, örvendezés egy megtérőn, fájdalom a hűtlenek miatt, a gyülekezeti események és szolgálatok, akkor gyermekeink is magukénak tekintik és érzik a hitben élő emberek gyülekezetét. Ez nem jelent még üdvösséget számukra. Meg kell majd találniuk a megtérés útját. A Biblia ismerete, a gyülekezetben való élet légköre azonban segít nekik abban, hogy egy napon meglássák a bűneiket és befogadják szívükbe Jézust. A hívő szülők nagy felelőssége, hogy gyermekeink érzékeljék a mi Krisztus iránt, és az ő teste, a gyülekezet iránt táplált szeretetünket és felelősségünket. Nem véletlen, hogy szüleim őszinte hitét, alázatos hűségét és a gyülekezetben való aktív buzgóságukat látva valamennyi gyermekük őszinte megtérésre jutott, és talán az sem, hogy a mi gyermekeink, sőt unokáink is mind hit által Isten gyermekei és gyülekezetben élő azt építő emberek lettek. A gyülekezet eleinte csak emberi közösség gyermekeink számára, de jó és örömteljes közösség, ahol barátokra találnak, és amely sok evilági romlottságtól megőrzi őket. A felnőtteknek kell gondoskodniuk arról, hogy a gyülekezet mozgalmas, eleven és Krisztusra mutató közösség legyen, ahol gyermekeink is személyesen megismerik és szívük Urává teszik őt.

Elválás és újraházasodás

A téma aktualitása

A házasság, mint Isten által szerzett szent intézmény, tekintélyét veszítve romokban hever – különösen a nyugati, keresztény gyökerű, de Istentől elszakadt országokban. Már nemcsak arról kell beszélnünk (mint néhány évtizeddel ezelőtt), hogy a megkötött házasságok egyre növekvő hányada válással ér véget, hanem (amint már írtam) jelenleg az emberek többségénél létre sem jön a házasság. Ugyanakkor a mégis megkötött házasságoknak most is, több mint fele válással végződik. Ma a korábbi keresztény országokban a vad liberalizmus szellemében szexuális szabadosság uralkodik. Nem kell már rejteni vagy szégyellni a Biblia szerint démonikusan szélsőséges és perverz homoszexuális vágyakat: a sodomiát, amely miatt Isten elpusztította Sodoma városát. Ma az emberek tömege mint a szabadság jelképét ünnepli a melegek szabadságát, az országok törvényhozásai pedig egymás után ismerik el az egyneműek házasságát. A házasság előtti szexuális kapcsolat – már tizenévesen is – nemcsak általánosságban elfogadott a közerkölcsi gondolkodás szerint, hanem szinte az ismerkedés természetes részévé lett.

Ez az állapot nemcsak az egyes személyek, és a családok életét rontja meg, hanem egyre inkább elmélyülő és sokrétű társadalmi problémákat és feszültségeket is eredményez. Gyorsan növekszik azoknak a száma, akik nemcsak koruk, hanem különféle fogyatékosságuk, hajléktalanságuk, vagy éppen szenvedély­betegségük miatt a társadalom ellátására szorulnak. Ugyanakkor az egészséges és munkaképes emberek egyre szűkebb réteggé zsugorodnak. Mély és nagy erkölcsi válság is ez. Például a szét­hulló házasságok miatt sérült gyermekeknek nincs egészséges jövőképük a házasságról, a családról.

A környezet, a korszellem hatása alól baptista közösségünk sem tudja kivonni magát. Gyülekezeteink tagjait, kiemelkedően a fiatal korosztályt befolyásolja a házassággal, a házasság előtti kapcsolattal, az elválással kapcsolatos közgondolkodás és a környező világban élő emberek általánosnak mondható gyakorlata. Fiataljaink között is éppúgy 30 év felé (vagy azon túlra) tolódott a házasságkötések ideje, mint a környezetünkben. Ez már önmagában sokkal nagyobb esélyt jelent a házasság előtti, lelki elesést eredményező kapcsolatok kialakulására. Évtizedekkel ezelőtt nagyon ritkán fordult elő válás közöttünk, ma sokkal gyakoribbá vált. Közöttünk is megkopott a házasság szentségének tekintélye. Fontos kérdéssé vált: hogyan viszonyuljunk tanításban, a gyülekezet szentségének rendjében a „modern” jelenségekhez? Fontos látnunk azt is, hogy a házassági válás (a gyakorisága ellenére) az emberek többségében lelki válságot, lelki és emberi csődhelyzetet eredményez. Az ilyen válság bizonytalanságba, megkeseredésbe sodor embereket, amiből keresik a kiutat. Nem gondolhatunk arra, hogy az immár tömegesnek mondható elvált emberek számára ne szólna az evangélium. Gondoljunk a samáriai asszonyra, akit öt válás után szólított meg Jézus, és adott neki élő vizet. (Jn 4,4–30)

Jézus Krisztus és a Biblia világosságában meg kell találnunk a választ arra a kérdésre, hogyan viszonyuljunk a gyülekezeten belül előforduló válásokhoz, illetve elváltakhoz. Abban is meg kell látnunk Isten akaratát, hogy van-e és milyen küldetésünk van a környező világunkban azok felé, akik elválás miatt lelki és emberi csődhelyzetbe kerültek. Van-e számukra is, és ma is „élő víz”?

A válás és újraházasodás megítélése közösségünk múltjában

Érdeklődéssel kutattam, hogy Magyarországon a baptista közösségben régebben munkálkodó és meghatározó jelentőségű vezetők milyen álláspontot képviseltek, illetve hogyan értelmezték a válásra és az újraházasodásra vonatkozó bibliai szövegeket. Lássunk néhányat!

Id. Udvarnoki András 1921-ben, Mt 19,9-re hivatkozva azt írja, hogy „elválás csak egy oknál fogva lehet, akkor ugyanis, ha valamelyik fél megtöri egy idegennel a házasságot”. Majd hozzáteszi: „az együttélés viszonyának megszakítása és annak mással való folytatása a megcsalt házasfélre nézve a megcsaló fél halálát jelenti”. Aztán így folytatja: „Ha így szabad értelmeznünk az Úr szavait, akkor egy hűtlen fél volt házasfele újból házasságot köthet mással, amannak életében is.” (Népszerű Teológia, 1921)

Mintegy 20 évvel később, Bányai Ferenc „A házasság” című könyvecskéjében, Mt 5,32-re hivatkozva az elválást hűtlen paráznaság miatt szintén elfogadhatónak értelmezi, de Mk 10,12, Lk 16,18 és Róm 7,2–3 alapján az újraházasodásra vonatkozóan ezt írja: „Újbóli házasságkötés még az ártatlan fél részéről is tilos.” „A lényeg tehát ez: elválttal házasságra lépni tilos, mert az elválás maga is tilos” Bányai Ferenc szerint „újjászületett, megtért egyéneknél a jegyesség felbontása éppoly vétek, mint a házasság felbontása. Keresztény jegyesek illendő magatartást tanúsítanak, feltűnést, enyelgést kerülnek.” Az elválással kapcsolatosan kifej­ti még, hogy „amikor nem tudnak vagy nem akarnak tűrni egymásnak, amikor nem hajlandók elhordozni egymás gyarlóságait, gyengéit, akkor jön a kísértő gondolat: megszabadulni a házasélet terhétől s még inkább egymástól.” Elválni egymástól: világi és ördögi.” (Bányai Ferenc: A házasság, Magvető kiadás)

Dr. Haraszti Sándor: „Hitpróbák a házasságban és házasságon kívül” cím alatt 1965-ben írt erről a témáról. Kifejti, hogy Jézus paráznaság miatt megengedhetőnek mondja az elválást, de – amint Haraszti írja – „egy szóval sem tanácsolja… mert nincsen hitben véghezvitt és Isten előtt kedves házassági elválás”. Mit tegyen a gyülekezet elválás és újraházasodás esetén? – teszi fel a kérdést dr. Haraszti. Válasza a következő: „Itt nem lehet egyetemesen érvényes szabályt felállítani, hanem egyénileg kell eljárni. Nyilvánvaló, hogy más megítélés alá esik az, aki a­zért vált el, hogy elvehessen egy harmadik személyt, vagy férjhez mehessen egy harmadikhoz. Végül is azonban bármily fonákul hangzik, még ilyen nyilvánvaló bűnökből is van megtérés Isten kegyelme folytán. Ha idővel az ilyen igeileg házasságtörésben élő új házasfelek megbánják bűneiket, és Istenhez térnek, be kell fogadni őket a gyülekezet közösségébe. Természetesen nem kívánható ilyenkor, hogy most ezt az új házasságukat bontsák fel és állítsák helyre az eredeti állapotot.” Haraszti hozzáteszi: „helye van a gyülekezeti fenyíték alkalmazásának”. Vagyis az eset és a probléma alapos kivizsgálása alapján a gyülekezet szentségének a megőrzése és a válságba jutott emberek megmentése érdekében kell intézkednie a gyülekezetnek. Ezzel kapcsolatosan fontosnak tartom még Harasztinak egy megjegyzését: „Csínján kell bánni annak a kimondásával, hogy ennek vagy annak a házasfélnek a hűtlensége okozta a válást”. Ebben a mondatban az orvos Haraszti szólal meg. Lehetséges ugyanis a házasságon belül a másik féltől való olyan kemény elzárkózás, amely akár hűtlenségnek is minősülhet, és amely a házastárs kísértését és esetleges bukását, ha nem is indokolja, de magyarázza. Ez esetben mindkét fél részes a hűtlenségben.

Válás, újraházasodás az Újszövetségben

A Biblia szövegét értelmeznünk kell. Az értelmezést pedig mi, emberek végezzük. Ez a magyarázata, hogy sokszor ugyanazt a szöveget tárgyilagosságra törekvő, élő hitű emberek sem egyformán értjük. A házassági válásról és újraházasodásról kevés helyen olvasunk az Újszövetségben. Azt a kevés erre vonatkozó kijelentést sem egyformán értelmezzük. Példák erre az idézett baptista vezetők. Mindhármukat személyesen ismertem. Áldott eszközei voltak Istennek, jó szeretetközösségben munkálkodtak együtt. Az ő szövegértelmezésüket is figyelembe véve leírom azt, ahogyan én értem a vonatkozó igéket, és azt is, ahogyan – mintegy 62 évig tartó – aktív lelkipásztorként a gyakorlatban áldással alkalmazhattam.

Jézus egy okot jelöl meg, amely miatt a válás hitben élő ember számára is megengedhető. Ez pedig a paráznaság. „Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét paráznaság esetét kivéve – az házasságtörővé teszi őt – mondja Jézus a hegyi beszédben (Mt 5,32). (Nyilván azért „teszi” házasságtörővé az ok nélkül elbocsátott feleségét, mert az elbocsátott asszony új házasságot köt. Ezért a „házasságtörésért” az elfogadható ok nélkül elbocsátó férj a felelős.) Később a farizeusok kérdésére válaszolva mondta Jézus: „Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – a paráznaság esetét kivéve –, és mást vesz feleségül, az házasságtörő.” (Mt 19,9) Itt az ok nélkül elbocsátó férj válik házasságtörővé, amennyiben egy harmadik személlyel lép házasságba. Vagyis mindkét igehely szerint Jézus az egyik házasfél paráznaságát egyedüli elválási oknak mondja ki. – Ugyanakkor, úgy gondolom, hogy az egész Újszövetség szellemiségére, és Jézus Krisztus bűnbocsánatot szerző váltságára gondol Haraszti Sándor, amikor azt írja, hogy valamely házasfél paráznaságban való elesése sem kell hogy válást eredményezzen. Több (olykor nagyon megható) tapasztalatom van arra, hogy paráznaságban való elesést követő igaz bűnbánat és őszinte megbocsátás a lelki életben való elmélyülést és egymással való szorosabb közösséget eredményezett a házasságban. Vagyis őszinte elrendezés esetén az elesést nem kell hogy elválás kövesse. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha nem elesésről van szó, hanem harmadik személlyel való tartós kapcsolat jött létre, ez valóban ok az elválásra. Ebben az esetben id. Udvarnoki látásával értek egyet, aki azt írja: „a megcsalt félre nézve a megcsaló házastárs halálát jelenti – és újból házasságot köthet amannak (vagyis a megcsaló volt házastársnak) az életében is.” Tehát a „vétlen” házasfelet a Szentírás nem kárhoztatja arra, hogy nem köthet új házasságot. Itt is megemlítem, hogy több ilyen helyzetbe került „vétlen” házasfél új házasságában láttam azt, hogy Isten gazdag áldással igazolta az új életkezdésüket.

Pál apostol két okot jelöl meg az elválásra. Az első okot így fogalmazza meg: „Ha pedig a hitetlen házastárs válni akar, váljék el, nincs szolgaság alá vetve a hívő férj vagy hívő feleség az ilyen esetekben.” (1Kor 7,15) Fontos, hogy a hitetlen fél akar válni. Ebben az esetben a hite miatt elbocsátott házasfél szintén szabadságot nyer arra, hogy új házasságra lépjen. Természetesen „az Úrban”, vagyis nem Istentől távol élő emberrel. Ugyanakkor Pál nagy hangsúllyal kéri, hogy „ha egy testvérnek hitetlen felesége van, aki kész vele élni, ne bocsássa el! És ha egy asszonynak hitetlen férje van, és ez kész vele élni, ne hagyja el a férjét!” (1Kor 7,12–13) Majd kifejti az apostol, hogy ilyen esetben a hívő házasfél szép és fontos missziója a házastársának megmentése. – Ilyen válási okkal nem találkoztam az elmúlt évtizedek során. Több olyan eset volt a szolgálataim területén, hogy a megtért feleséget durva kegyetlenséggel bántalmazta a férje a hivőségéért. Többször előfordult, hogy később a férj is megtért, voltak, akik csak megszelídültek, és elismerték, hogy megtérése után jobb feleség lett a házastárs. A lényeg, hogy az egyik házastárs megtérése által létrejövő felemás iga esetén a hivő házastárs arra törekedjen, hogy „a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével” „szavak nélkül is nyerje meg” (1Pt 3,1–4) a társát Krisztus követésére.

A másik elválási okot általánosítva így fogalmazza Pál: „A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől. Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki a férjével. A férj se bocsássa el a feleségét”. (1Kor 7,10–11) Pál itt nem jelöl okot, ami miatt a válás bekövetkezik. Vagyis nem parázna hűtlenség, hanem valami más az ok. Én úgy fogalmazom, hogy összeférhetetlenség állt elő a két fél között, nem tudják, illetve nem is akarják elhordozni egymást és vagy az egyik, vagy mindkét fél döntése alapján elválnak. Az összeférhetetlenségnek számtalan konkrét oka lehet. Például anyagi, kapcsolati, bizalmatlansági, gyermeknevelési, stb. problémák. A lényeg azonban a türelmetlen, olykor agresszív szeretetlen viták, erős érzelmi törés egymás között, amely néha gyűlöletté fajul. Leginkább pedig a krisztusi szeretet, alázat és a megbocsátás hiánya miatt halmozódnak fel a feszültséget okozó problémák. – Az ilyen elváltakra mondja az apostol: „maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki” a házastársával. Az ilyen problémák megoldása ugyanis egy igazi és őszinte megtérés mindkét fél életében, a bűnösségük felismerése, és mély bűnbánatban való összetöretés Jézus Krisztus keresztje alatt. Az ilyen lelkületen nem segít az elválás, sem egy új házasság, hiszen abba is önmagát viszi. Ha a lelkileg megbetegedett emberek igazán Krisztusra találnak, bocsánatot nyernek, megbocsátanak, és egymást is újra megtalálják. Az ilyen meghasonlásba került házastársaknál tehát – a válás megelőzése érdekében – a megtérésüket kell munkálnunk.

Van-e bocsánat a házassággal kapcsolatos bűnökre?

A kérdés költőinek tűnik, hiszen Jézus Krisztus és az Újszövetség legfőbb evangéliumi üzenete, hogy Jézus nem az igazakért, hanem a bűnösökért jött. A Lk 7,36–50 leírása szerint nem a vendéglátó, önmagát igaznak tartó farizeus mellé állt, hanem a bűnei miatt síró asszonynak hirdetett bocsánatot. Mint már említettem, nemcsak élő vizet (bocsánatot és új életet) adott az ötször elvált samáriai asszonynak, hanem az evangéliumi szolgálatát is elfogadta (Jn 4,4–30). „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” – írja Pál apostol (2Kor 5,21).

Mégis jogosnak érzem a fenti kérdést, mert – tapasztalatom szerint – a házassággal kapcsolatos bűnökre vonatkozóan sokaknál erőteljesen tartja magát az a gondolkodás és álláspont, hogy az ilyen bűnök megbocsáthatatlanok. Ismeretes, hogy a katolikus egyház szentségnek (üdvösséget szerzőnek) mondta ki a házasságot, és elválást semmilyen oknál fogva nem tart elfogadhatónak. (Esetleg a pápa – alapos ok esetén – érvénytelenítheti a megkötött házasságot.) Talán ez a katolikus álláspont hatott az evangéliumi hívők gondolkodására, amikor a házassággal kap­csolatos elesés, paráznaság, netán saját bűne miatt történt elválás esetén, vagy nem hívővel kötött házasság miatt elkövetett engedetlenséget sokan megbocsáthatatlannak tekintenek, és letörölhetetlen pecsétként ütik az elkövetőre. Félreértés ne történjék! Nem lehet kisebbíteni az elkövetett bűnt és engedetlenséget! Sőt nagyon határozottan kell képviselnünk minden bűn megítélését személyesen is és a gyülekezetben is. Azt is, hogy a bűn csak őszinte bűnbánat, alázatos hit és Jézus Krisztus által nyer bo­csánatot. A kérdés az, hogy hisszük és elfogadjuk-e, hogy – őszinte megbánás és élő hit esetén – Isten részéről a házassággal kapcsolatos bűnökre is van bocsánat. Akkor is, ha a bűn következménye elválás és újraházasodás lett. Méghozzá olyan bocsánat, amelyről Isten azt mondja: „vétkeidre többé nem emlékezem.” (Ézs 43,25) „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő, megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” – olvassuk az 1 Jn 1,9-ben. Nem tette hozzá János apostol, hogy „kivéve a házassággal kapcsolatosan elkövetett bűnöket”. Éppen ezért értékesnek tartom dr. Haraszti írásában a már idézett mondatokat. Ezt írja: „Bármily fonákul hangzik, még az ilyen nyilvánvaló bűnökből is van megtérés Isten kegyelme folytán. Ha idővel az ilyen igeileg házasságtörésben élő új házasfelek megbánják bűneiket, és Istenhez térnek, be kell fogadni őket a gyülekezet közösségébe.” Majd azt is hozzáteszi: „Természetesen nem kívánható ilyenkor, hogy most az új házasságukat bontsák fel, és állítsák helyre az eredeti állapotot.”

Lényeg mindezekben Isten népének a kegyelmi gondolkodása. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a gyülekezet tagjai szentségben és szeretetben éljenek. A házasságok Isten sze­rint való szentségben jöjjenek létre, és a testvérek békesség légkörében éljék családi életüket. Ha azonban a sátán kísértése, a körülöttünk élő világi hatás, meg a szív és a test bűnössége miatt mégis elesés történik, hinnünk kell abban, hogy Istennél van bocsánat, gyógyulás és lelki helyreállás. Munkálnunk is kell azt, hogy a bűnbe esett testvér jusson őszinte megbánásra, hogy hit által bocsánatot és gyógyulást nyerjen. Ha pedig Istentől bocsánatot nyert, nekünk is meg kell bocsátanunk. Krisztus teste nem a tévedhetetlen igazak gyülekezete, hanem a megtért bűnösök közössége. A menny örökösei nem a tévedhetetlen jó emberek, hanem a megtért és hit által megigazulást nyert bűnös emberek.

Fontos azonban, hogy a paráznaságban, házasságtörésben, elválásban, újraházasodásban hajótörést szenvedett emberek visszatérése az Úrhoz és a gyülekezetbe valódi megtérés által történjen. A kegyelmi gondolkodás fontos eleme, hogy csak az önmagát mély bűnbánatban halált érdemlő bűnösnek ítélő ember nyer kegyelmet és kegyelem által helyreállást. Formális bűnbeismeréssel Istent nem lehet megtéveszteni. A gyülekezetnek érzékelnie kell a bűnbánat őszinteségét és gyakorolnia a megbocsátást. Az is lényeges, hogy válás, újraházasodás után a bűnbánat és a megtérés valódiságát a lelkipásztor és a gyülekezet által bölcsen meghatározott várakozási idő által is tegyük próbára. Hálaadással emlékezem néhány olyan esetre, amikor kitartó lelkigondozó szolgálat nyomán meggyógyultak és hasznos eszközökké is váltak ilyen házaspárok Isten kezében, válás és újraházasodás után.

A válással kapcsolatos bűnök gyülekezeti elrendezését sokan azért ellenzik, mert attól tartanak, hogy bátorítást jelent a gyülekezet tagjainak hasonló cselekedetre. „Ha ilyen könnyen el lehet rendezni a válást, akkor mi is megtesszük!” – mondják esetleg a testies gondolkodású hívők. El kell ismerni, hogy előfordulhat ilyen hatás. A Krisztusban új életet nyert emberek azonban inkább azt mondják (Pállal együtt): „Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne?” (Róm 6,2) A Krisztusban élő ember nem azért tartózkodik a bűntől, mert tiltva van, hanem azért, mert megszabadult a bűntől, és Krisztusban akar maradni. A testi fokon ragadt hívők kedvéért nem tagadhatjuk meg – igaz bűnbánatban és hitben való közeledés esetén – a megbocsátást a visszatérő emberektől.

Az újraházasodással kapcsolatosan meg kell még jegyezni, hogy Pál apostol olyan közelre várta Jézus visszajövetelét, hogy ezért egyértelműen előnyösnek tekinti a házasság nélküli életet. Ezt írja: „A hátralévő idő rövidre szabott… e világ ábrázata elmúlik. Azt szeretném, hogy gond ne terheljen titeket. Aki nőtlen az Úr dolgaival törődik… Aki viszont megházasodott, az a világi dolgokkal törődik.” (1Kor 7,29–32). Ennek ellenére azt tanácsolja: „A paráznaság (elkerülése) miatt mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje….mert jobb házasságban élni, mint égni”. (1Kor 7,2 és 9). A fiatalon özvegységre jutott asszonyoknak is azt tanácsolja: „a fiatalabb özvegyek menjenek férjhez, szüljenek gyermekeket, vezessenek háztartást”. (1Tim  5,14) – Pál nagyon jól ismerte az embert, az emberi természet testi vágyait és kísértéseit, ezért tanácsolja, hogy – aki nem kapott a magános életre külön kegyelmi ajándékot – házasodjon meg. Úgy gondolom, hogy ezek a tanácsok nemcsak az első házasságra érvényesek, hanem azokra is, akik bármi oknál fogva (még ha saját hibájukból is) elváltak és egyedül maradtak.

A lelkipásztor feladata és felelőssége

Amikor Jézus a mennyből küldött leveleiben a „gyülekezet angya­láról” beszél – látásom szerint – nem mennyei lényről van szó, hanem a földön élő és működő gyülekezet felelős vezetőiről, akik itt a Földön élnek, és Istentől való elhívásuk alapján munkálják emberek mentését az üdvösségre. Lelkipásztorokról beszél Jézus, akik felelősen végzik a Krisztus Testének építését és a beépült szentek lelkigondozását. A lelkipásztor – mint Isten angyala – felelős azért, hogy a gyülekezetben élő emberek Szentlélek által ihletet tanítást kapjanak mindarról, amit a Biblia a jelen és a jövő életre vonatkozóan sokszínűen és gazdagon elénk tár. A lelkipásztornak a szószéki szolgálaton túl, személyesen kell ismernie, egyenként a nyájnak minden tagját, adottságaikat, hitbeli állapotukat, készségüket a jóra, hibáikat, hiányaikat stb. A pásztor szent kötelessége, hogy Krisztus szeretetével és alázatával szolgáljon külön-külön a gyülekezetbe járó minden ember felé, a pi­ciny gyermektől kezdve a gyülekezet legidősebb tagjáig a konkrét szükségeik szerint. „Ők vigyáznak lelkeitekre úgy, mint akik erről számot is adnak” – írja a Zsidókhoz írt levél (Zsid 13,17).

A gyülekezetbe tartozók házassága, a társválasztás, a házasságban előforduló problémák, esetleges konfliktusok a lelkipásztor szívét és feladatkörét terhelő ügyek, ezért szent küldetése, hogy Krisztus szeretetével és a Lélek bölcsességével segítsen, adjon tanácsot, vezesse jó megoldásra a testvéreket. Nem úgy, hogy bárkinek is előírt kötelessége lenne a pásztorhoz fordulni tanácsért és eligazításért, hanem úgy, hogy a pásztorból áradó figyelmes szeretet teremtsen olyan bizalmat és tekintélyt iránta, hogy igényeljék, szívesen vegyék és Istentől valónak tekintsék a közreműködését. Nagy ajándék a gyülekezet számára, ha a pásztor és a felesége nemcsak jó példát mutatnak a szent és boldog házasságban, hanem emellett, ők ketten jó munkatársak is a tanácsadásban, a lelkigondozásban. Nagy ajándék a gyülekezetben, ha a kör tovább bővül és a pásztor mellett olyan munkatársak is szolgálnak, akiket a Szentlélek szintén felkent és alkalmasak – a lelkipásztorral együttmunkálkodva – a lelkigondozás szolgálatára. Isten akarata, hogy Krisztus teste, a gyülekezet – a pásztor irányításával – olyan szeretetközösség legyen, ahol a gyengék támogatást kapnak, az elesetteket felemelik, a sebesültek gyógyítására sietnek, és együtt visszaverik a sátán támadásait. Vonatkozik ez az élet minden területére, de kiemelten a házasságokat, a családokat érő sátáni támadásokra.

Számolnunk kell azzal, hogy a pásztornak és munkatársai­nak őszinte, sőt gyümölcsöző és eredményes szolgálata ellenére is előfordulnak a gyülekezetben fájdalmas és botrányt is okozó elesések a házasság területén is. Jézus maga választott 12 apostolt, mégis akadt köztük egy áruló meg egy tagadó is. Az áruló megkeményedett és „elveszett”, a tagadó mély bűnbánatban megtisztult és vezető apostol lett. Talán azért is történt ez így, hogy alázattal vegyük tudomásul: amint ők, mi is testben lakunk és a bűnnel terhelt földön élünk. Ugyanakkor meg kell tanulnunk Jézustól, miként kezeljük a szentek közösségében az eleséseket. Egyrészt a szentek közösségének (a gyülekezetnek) a védelmében, másrészt az elesettek megmentése érdekében.

Jézus Júdásnak is megadta az esélyt a visszatérésre, amikor személytelenül kijelentette: „közületek egy el fog árulni engem… De jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” (Mt 26,21 és 25) Júdás azonban nem értett a szóból, megkeményedett, nem tört össze bűnbánatban a figyelmeztetés után, ment tovább az árulás útján. Pétert is előre figyelmeztette Jézus, de neki elég volt egy kakasszó ahhoz, hogy mély bűnbánatra jusson. A gyü­lekezetben ma is előfordul mindkettő: a megkeményedés is, és a bűnbánatban való megtérés is. A pásztor és a gyülekezet dolga pedig, hogy mindkettőt helyesen értékelje és kezelje.

A lelkipásztor konkrét tennivalói

1. Az istentiszteletek keretében időnként bibliai szövegek alapján tartson tanításokat a házasságról, Isten akaratáról a házassággal és a családi élettel kapcsolatosan!

2. Külön a házaspárok részére időnként szervezzen tanfolyamszerű sorozatot, amelyen nemcsak tanítások hangzanak el a házasság minden területére vonatkozóan, hanem fórumszerű megbeszélések során a konkrét problémák megoldását lehet megbeszélni. (Egyik gyülekezetemben mintegy tizenöt házassággal, családi élettel kapcsolatos témát a gyülekezetben élő házaspárok adtak elő, majd a lelkipásztor vezetésével élénk megbeszélésen kerestük a helyes válaszokat. Máshol – a házaspárok kérése szerint – szakembernek tekintett személyek voltak az előadók.)

3. A fiatalok kapjanak külön tanítást a házasságról, a társválasztásról, a tiszta élet áldásairól, az udvarlásról stb. Legyen alkalmuk kérdésekre, megbeszélésre és imádkozásra!

4. Tanításban, fiatalokkal való foglalkozásban kapjon külön hangsúlyt a vegyes házasság (hívő és nem hívő házasságának) ige­ellenessége, illetve a gyakorlati életben való terhe és fájó nehézségei. Nem a törvény szellemében, hanem Isten féltő szeretetének erejében óvjuk fiataljainkat a vegyes házasságtól.

5. Mit tegyen a pásztor, ha kérése, intése ellenére létrejön a hívő és nem hívő jegyessége?

• Törekedjen krisztusi szeretettel mindkettőjük megmentésére!
•  Ha elfogadják: tartson számukra több hónapig tartó jegyességi tanfolyamot, evangéliumi üzenettel!
• Ha kérik, a gyülekezet tartson számukra ünnepélyes házasságkötési istentiszteletet, amelyen alkalmi üzenetként hozzájuk szóljon az evangélium, és helyzetüknek megfelelően értük az ima!
• A hívő házastárs gyülekezeti tagságát meghatározott időre (például hat hónapra), függesszék fel, ami alatt tanúsíthatja, hogy új helyzetében is hű marad. Hűsége esetén a felfüggesztés szűnjön meg!
• A gyülekezet szeretettel vegye körül az új párt, hogy együtt otthonra és megtérésre találjanak a közösségben!

6. Mit tegyen a lelkipásztor, ha felemás igába lépő hívő nem kéri az ünnepélyes házasságkötést, nem igényli a jegyességi tanfolyamot, és csak polgári esküvőt tartanak, vagy másik egyház házasságkötési szertartását veszik igénybe? Ilyen esetben a lelkipásztor a gyülekezettel együtt fájdalmasan tudomásul veszi a tényt, a hívőt törli a gyülekezet tagjai sorából, és közli velük, hogy szeretettel visszavárják őket.

7. Házassági konfliktus esetén a lelkipásztor kérésre – a Lélek késztetése esetén – kérés nélkül is tapintatos, kitartó szeretettel és bölcsességgel segítse és munkálja a megbékélést.

8. Elválással fenyegető helyzet esetén a lelkipásztor alapos körültekintéssel vizsgálja meg a kialakult helyzetet! Ha paráznaságban megnyilvánuló hűtlenség történt, tegyen meg mindent azért, hogy az elesett fél bűnbánata és a másik fél bűnbocsánata által helyreálljon a békesség! (Egy különleges tapasztalat: kétségbeesett keserűséggel jött hozzám egy férj. Tetten érte paráznaságban a feleségét. Azonnali válásról beszélt. Joggal. Kérdeztem: Szereted-e annyira a feleségedet, hogy bűnbánata esetén megbocsátanál neki?” „Azért fáj a dolog, mert szeretem – volt a válasz –, de ezek után?” Hosszan imádkoztunk, beszélgettünk. Azzal távozott, hogy az ő házasságának vége. Én arra kértem, fogadjon el kegyelmet önmaga és felesége számára is. Nem tudom mi történt a hazatérése után, de azt igen, hogy Isten kegyelme győzött. Kb. 20 éve történt ez az esemény. Soha nem beszéltünk többé róla. Az viszont tény, hogy azóta is szépen élnek. A feleség is aktív missziómunkás lett. Többen tértek meg általuk. A gyülekezet semmit sem tudott meg az esetről. Én úgy gondolom, hogy fájdalmas bukás után tért meg igazán a feleség. (A gyülekezet semmit sem tudott meg, nem lett semmilyen „ügy” a dologból.)

9. Ha az egyik házastárs tartós hűtlensége miatt történik az elválás, – alapos kivizsgálás után – a hűtlen házastárs kiközösítését kell javasolnunk. Egy időre a vétlen fél úrvacsorától és szolgálattól való tartózkodását is javasolnunk kell. Egyrészt ő is hozzájárult a váláshoz azzal, hogy társa valamilyen területen nem volt vele megelégedve, másrészt maga a válás belső és külső békétlen feszültségeket okozott önmagának, és megbotránkozást a gyülekezet számára. Alig képzelhető el ugyanis, hogy egy válás esetén az egyik fél teljességgel hibátlan volt.

10. A magára maradt házasfél – lelki gyógyulása után és kérése alapján – visszanyerheti gyülekezeti tagságát, és mivel volt társa – a hűtlensége miatt – az ő számára „meghalt”, egy idő után elfogadhatja Isten vezetését új házasság megkötésére.

11. A saját bűne és hűtlensége miatt kiközösített volt házastárs és esetleges új házastársa felé is hirdetnünk kell a Jézus Krisztus váltsága által elnyerhető bűnbocsánatot és kegyelmet. Igaz és őszinte bűnbánatuk és hitük alapján megnyerhetik bűneik bocsánatát, és visszaépülhetnek a gyülekezetbe, anélkül hogy az „eredeti állapotot visszaállították volna. Ilyen helyzetben azonban ajánlatos hosszabb időt adni és kérni arra, hogy tényleges lelki gyógyulásuk nyilvánvaló legyen.

Elválás és újraházasodás után szolgálatban?

Szolgálatba állhat-e a gyülekezetben az elvált és újraházasodott ember? Akkor is, ha korábban valamilyen szolgálatot töltött be a gyülekezetben, és ilyen minőségében történt a válása, vagy akkor is, ha korábban nem volt szolgálati megbízatása? Az MBE Országos Tanácsának jelenleg (2013) olyan határozata van érvényben, amely szerint elvált ember – függetlenül attól, hogy mikor és miért vált el – lelkipásztori szolgálatot nem végezhet. Más szolgálatra megbízatást nyerhet, de lelkipásztor nem lehet. Az illetékes testület a lelkipásztori szolgálat tekintélyét védi ezzel a tilalommal. A válások számának drasztikus növekedése valóban indokolttá teszi, hogy a pásztor e területen tiszta, feddhetetlen és így a felmerülő házassági problémák intézésére alkalmas legyen.

A válás után újraházasodók szolgálatát tiltó vagy elfogadó szöveget nem találunk a Bibliában. Némelyek ugyan erre vonatkoztatják azt a rendelkezést, amelyet Pál a püspök és a diakónus minősítésének felsorolásánál ír: „egyfeleségű férfi” legyen – írja az apostol. (1Tim 3,2.12). Meggyőződésem, hogy Pál nem elvált és újraházasodott férfiről beszél. Hiszen ha valakinek a házastársa hűtlen lett, és harmadik személlyel tartós kapcsolatra lépett, semmiképpen sem tekinthető ez az első házastárs továbbra is a volt férj feleségének. De ha nem hűtlenség, hanem a Mózes rendje szerinti elbocsátás folytán vált meg egy férfi a feleségétől, vagyis elbocsátotta őt, majd új asszonyt vett feleségül, az elbo­csátás után akkor sem tekinthető kétfeleségűnek. Pál fogalmazása egyértelműen olyanokra vonatkozott, akik ténylegesen két (vagy több) feleséggel éltek – ami a zsidók között akkor megengedett volt. Ha ilyen férfi megtért, beépült a keresztény gyülekezetbe nem kívánták tőle azt, hogy csak egy feleséget tarthat meg, de – a krisztusi rendhez ragaszkodva – szolgálatra nem volt kirendelhető. Mivel korunkban a keresztény gyökerű államokban a jog is tiltja a poligámiát, formailag ma nem beszélhetünk „kétfeleségű” férfiakról. Ettől függetlenül azonban a kérdés választ vár: szolgálatba állhat-e az, aki elvált, majd újraházasodott?

Amikor azt vizsgáljuk, hogy elvált és újraházasodott férfi kirendelhető-e Krisztus testében, a gyülekezetében szolgálatra, vagy – ha korábban ilyen szolgálatban állt – visszaállítható-e? – azt ki kell mondanunk, – amiről már eddig is szóltam – hogy egy válás akkor is súlyos sérülést okoz, ha valaki hűtlenül elha­gyott házastársként szenvedi el a válást. A sérülés erősen érinti őt magát, a családot, a gyermekeket (ha vannak), és fájdalmas szellemi rombolást okoz a gyülekezetben. Sőt, valamilyen tulajdonságával vagy magatartásával valószínű, hogy a hűtlenül elhagyott házastárs is részese (oka) lehetett házastársa hűtlenségének. Jogos tehát a kérdés, hogy alkalmas lehet-e a szolgálatra, Krisztus Testének építésére olyan személy, aki egy válás részese volt. A Bibliában nem találunk szolgálatban álló személy házassági elválásával kapcsolatos esetet, de azt vizsgálhatjuk, hogyan viszo­nyult Isten ahhoz, aki az ő szolgálatában munkálkodott és életének valamilyen más területén vétkezett, bűnben elbukott? Hogyan viszonyult Isten az ilyenekhez? Volt- e számukra megbocsátás és helyreállítás? Voltak-e, akiket Isten félreállított, elvetett a szolgálatából, és miért tette? A válaszban nem a mi véleményünk a fontos, hanem az, hogy miként lát és ítél Isten a konkrét helyzetekben. Az ő országának, a Krisztus testének építéséről van szó, amelyet a Szentlélek végez, de emberek által. – Vannak-e olyan bűnök, elesések, amelyek miatt Isten megvonja az ő Lelkét és Lelkének kenetét? További kérdés, hogy lehet-e egyáltalán szolgálat végzésére elfogadni és kirendelni olyan embert, aki – bár megtért és alkalmas is – de a korábbi (megtérése előtti) életében ismert volt bűnös életviteléről. (Például egyszer vagy többször is elvált?) Gyakorlati kérdések ezek, melyekkel találkozunk. Kérdések, melyek nemcsak az adott személyeket érintik, hanem a gyülekezetek misszióját is. Az emberi mértékkel mért igazság könnyen halált okozó fegyverré válhat, az Isten Krisztusban megjelent igazsága pedig szabaddá tesz és az élet forrása. Ezt az igazságot kell megtalálnunk a mi konkrét kérdéseinkben.

Lássunk példákat a Bibliából! Példákat arra, hogy milyen embereket hívott el Isten az ő szolgálatára? Megvonta- e Isten bizalmát és megbízását azoktól, akik bűnbe estek? Milyen feltétele volt annak, hogy továbbra is Isten szolgálatába álljon (vagy abban maradjon) az, aki valamilyen bűnben elesett?

Mózes Isten egyik legkiemelkedőbb választott embere volt, aki által Isten kiszabadította Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból, és általa törvényt adva nekik, önálló nemzetté formálta őket. Mózes 40 évesen gyilkosság miatt kénytelen menekülni Egyiptomból. Isten mégis őt látta alkalmasnak erre a kiemelkedő szolgálatra. Igaz, hogy mintegy 40 évig „vezekelt” gyilkossága miatt. Száműzetése idején egy pogány pap leányát, Cippórát vette feleségül. Nem olvasunk Cippóra haláláról, de valószínű meghalt, mert Mózes később egy kúsita (etióp) asszonyt vett feleségül. (Zsidó hagyomány szerint a fáraó házában töltött ifjúkori éveiből ismerte ezt az etióp hercegnőt). Áron és Mirjám, Mózes testvérei „Mózes ellen beszéltek a kúsi asszony miatt”. Mégpedig Mózes prófétai küldetését kérdőjelezték meg. Ezt mondták: „Vajon csak Mózes által beszélt az Úr?” Isten azonban határozottan védelmébe vette szolgáját, Mózest. „Hogy mertetek beszélni szolgám, Mózes ellen? Az Úr haragra gerjedt ellenük.” (4Móz 12,1–16) Tanulságos és titkokat hordozó történet ez. Az nyilvánvaló, hogy Isten nem vonta meg az ő nagy és mély bizalmát Mózes iránt, noha a testvérei (talán) – emberi mértékkel mérve – joggal kifogásolták ezt a házasságot. Bizonyára Mózes ezt a lépését is Istennel beszélte meg, és tőle nyert jóváhagyást erre a házasságra.

Dávid Izrael 4000 éves történelmének egyik legkiemel­kedőbb személye, akit Isten választott ki a királyságra, és aki Isten szíve szerint való ember volt. Mégis joggal paráznának és gyilkosnak mondja ki a próféta, mert feleségei és ágyasai mellett egy férjes asszonyra vetett szemet, és a férjet megölette, hogy jogosan feleségül vehesse szerelmét. Igaz, hogy a próféta intő szava nyomán az igaz és mély bűnbánata olyan nyilvánvaló lett, hogy ma is olvashatjuk az 51., 32. és 103. zsoltárban. Isten pedig nemcsak megbocsátott Dávidnak, hanem „elfelejtette” bűnét, és évszázadokon át mint tökéletes példaképet állítja Izrael fiai elé és elénk is, mert valóban őszintén, és élő hittel ragaszkodott hozzá. Úgy tűnik, hogy Isten egyrészt figyelembe vette azt a társadalmi közeget és erkölcsi közgondolkodást, amelyben Dávid élt, másrészt a szívében lévő és tettekben is megnyilvánuló élő hitére, és őszinte alázatára tekintett.

Péter háromszor egymás után esküdözéssel tagadta, hogy ismeri Jézust, noha előtte fogadkozott, hogy az életét is kész odaadni Uráért. Jézus mégis nemcsak megbocsátott Péternek, hanem vezető apostollá rendelte ki őt, mert mély bűnbánatban megbánta tagadását. Pedig Jézus korábban kijelentette: „aki megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,33) Jézus e szavait úgy kell értelmeznünk, hogy az a tagadás hull ítéletként majd ama napon a Krisztust megtagadó személy életére, aki földi élete során nem bánta meg a tagadását, és nem tört össze bűnbánatban miatta. Péterről viszont tudjuk, hogy nemcsak keservesen sírt a tagadása miatt, hanem emiatt annyira méltatlannak látta magát a tanítványságra, hogy Jézusnak külön személyesen kellett őt felkeresnie és helyreállítania. Vagyis a tagadás bűne is bocsánatot nyer őszinte bűnbánat esetén.

Pál apostol a pogányok apostola. A kegyelem evangéliumának meghirdetője, a Krisztus Testének győzelmes építője nem a kezével gyilkolt, de gyűlölettől izzó és erőszakos fellépése által sok élő hitű keresztényt börtönbe juttatott, az első keresztény vértanú kivégzését pedig ő irányította. Tette ezt képzett teológusként és istenhívő vallásos emberként. A Krisztussal való személyes találkozása után így emlékezett múltjára: „Őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem”. (1Tim 1,13) Pál példája arra hívja fel a figyelmünket, hogy a Krisztussal való valóságos találkozás új életet teremt. Ahogyan Pál írja: „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme új jött létre!” (2Kor 5,17) Valóságos megtérés és újjászületés után tehát a korábbi élet bűnei – bármilyen nagyok voltak – nem lehetnek akadályai annak, hogy ha valaki egyébként alkalmas és kész a szolgálatra a gyülekezet kirendelje őt. Kezdetben Pál iránt is bizalmatlanos voltak a hívők, ez azonban nem volt akadálya annak, hogy beálljon Isten országának építésébe. Hűséges helytállása pedig eloszlatta a bizalmatlanságot.

Összességében azt mondhatjuk, hogy Isten kiválasztó és megtartó kegyelme erősebb a sátán és a sötétség hatalmánál, és akiket ő elhívott és szolgálatra kiválasztott – esendő emberek maradnak ugyan, de Isten nem vonja meg a kegyelmét tőlük. Még akkor sem, ha nehéz kísértésekbe, vagy elesésbe jutott az életük. „Mert ha hétszer elesik is az igaz, mégis fölkel” írja a Péld 24,16. Jézus pedig azt mondta: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből”. (Jn 10,27–28) Isten választottsága éppen abban igazolódik, hogy elesés, botlás esetén, a választottban lakozó Szentlélek gyötrelmesen mély bűnbánatot munkál – mint Dávidban, Péterben, vagy Pálban –, és nem nyugszik, míg bocsá­natot, kegyelmet és gyógyulást nem nyer.

Kérdés: vannak-e a Bibliában arra is példák, hogy Isten végleg félreállított valakit a szolgálatából a bűne, vagy eltévelyedése miatt?

Tragikusan drámai Nádáb és Abihú története 3Móz 10,1–10 leírása szerint. Nádáb és Abihú, Áron fiai, felkent papok voltak és részeg fejjel nem az előírt rend szerint, hanem kedvtelésből „idegen tűzzel áldoztak az Úr előtt”. Tűz csapott le rájuk és azonnal meghaltak. Magatartásuk azt mutatja, hogy testi örökségként kiváltságnak tartották a papi tisztséget, de szívükben nem volt szentség és igaz istenfélelem. Isten Mózes által megindokolta a tragikus eseményt: „Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem”- mondta. – Örök példa ez a történet arra, hogy Isten szolgálatában halált és romlást eredményez az, ha valaki nem a Szentlélek uralma alatt, a Lélek „tüze” által szolgál az oltár körül. A magunk kedvteléséből, anyagi, földi és testi érdekből és indítékból végzett szolgálat „idegen tűz”, és halál árad a nyomán. A keresztény­ség történelme során sokszor áradt idegen tűz a szószékekről és formális, élő hit nélküli vallásosságot eredményezett. A mi témánkra térve, egy házassági válás komoly próbára teszi az Isten szolgálatára való elhívást. Előfordul – különösen, ha a szolgálatban álló vált hűtlenné a házastársához – hogy a válás csak kiderítette és leleplezte a benne lévő idegen tüzet. Ha azonban valakiben a Lélek tüze ég, a válás és újraházasodás után is őszinte bűnbánatban, Krisztus vére által megtisztulva újra megtalálja helyét a szolgálatban.

Sokkal súlyosabb volt Éli főpap fiai, Hofni és Fineás romlottsága a papi szolgálatuk közben. „Elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral” – olvassuk róluk (1Sám 2,12). Isten az apának, Élinek is felrótta, hogy eltűrte fiainak romlottságát. Tragikus véget ért az életük. A tragédia azonban nemcsak őket, hanem egész Izraelt is sújtotta. A filiszteusokkal vívott háborúban mindhárman odavesztek, a frigyláda is idegen kézre került, az országot pedig megszállta az ellenség. A bűneik miatt félreállított papok voltak ők is. A fájdalmas tanulság pedig az, hogy az Isten szolgálatában álló vezetők bűnös életmódja azért súlyosabb, mert hatása sok ember életére hoz romlást. Vagy követik a romlásban, vagy kiábrándultan elfordulnak a hittől. Ez az elválás dolgában is igaz. Nem azt jelenti ez, hogy őszinte bűnbánat esetén nem volna megbocsátás és kegyelemből való újrakezdés, de a negatív hatással (sajnos) ilyenkor is számolnunk kell.

Titkok övezik az Isten akarata szerint királlyá kent, majd királyságából félreállított, tragikus sorsú Saul király történetét. Saul jól kezdte: alázattal méltatlannak tartotta magát a királyi küldetésre. Hamarosan azonban fejébe szállt a dicsőség, démonikus erejű hatalomvágy uralta el a gondolkodását. Önállósította magát Istennel és az őt királlyá felkenő Sámuel prófétával szemben is. „Megbántam, hogy királlyá tettem Sault, mert elfordult tőlem, és nem teljesítette, amit meghagytam neki” – mondta Isten. Döbbenetes történet, nehezen érthető, hiszen Isten mindentudó, ő előre tudta azt is, ami Saul életében bekövetkezett. Talán örök példaként állította Isten elénk Saul történetét arra, hogy aki az ő felkent szolgájaként áldás akar maradni, az simuljon alázatos engedelmességgel őhozzá mindenben. Ha tévedett, ismerje el és tartson bűnbánatot. Isten kegyelmes, és megbocsát neki. Az alázat nélküli kevély, magabízó, féltékenyen hatalomféltő lelkü­let azonban a sátán uralma alá sodorja, és végzetesen elszakítja Istentől azt is, aki jól indult az Isten szolgálatában. Napjainkban is vannak példák jól és sikeresen induló vezetőkről, akiktől a hatalmaskodó és féltékeny lelkületük miatt megvonta áldását és támogatását Isten. Házassági konfliktusban is előfordul az ilyen basáskodó, önigaz, mindig és mindenben a másikat hibáztató, leuraló magatartás, amely sátáni rombolásnak és széthullásnak nyit kaput. Az alázatos Jézus Krisztus világosságában fel kell ezt ismernünk, és ennek tudatában tanácsolnunk, illetve megítélnünk őket.

Az Újszövetségben csak néhány bűnben elbukott szolgálattevőről olvasunk. Kiemelkedik ezek közül Júdás, akit Jézus választott ki tanítványának, mégis ő volt az, aki előre megfontolt alkut kötött Jézus ellenségeivel, és elárulta őt. Jézus jól ismerte Júdást (amint minden embert tökéletesen ismer), és jóval az árulás előtt kijelentette: „Én választottalak ki titeket, a tizenkettőt. Egy közületek mégis ördög.” (Jn 6,70) Ennek ellenére Jézus őt is felruházta erővel, és a 12 tanítvánnyal együtt kiküld­te az evangélium hirdetésére. (Mt 10,1–4). Később is mindent megtett, hogy megmentse Júdást az árulástól és annak kárhozatos következményétől. Bizalmával ajándékozta meg: például rábízta a tanítványcsoport pénztárának kezelését. Nagycsütörtök éjjelén pedig – bár jól tudta, hogy a 30 ezüstpénz már ott lapul Júdás zsebében – nem leplezte őt le személyesen, hanem fájdalmas bejelentésként mondta: „közületek egy el fog árulni engem.Az Emberfia elmegy, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik”. (Mt 26,21–24) Esélyt nyújtott ezzel Júdásnak arra, hogy önként visszalépjen. Júdás azonban konokul megkeményedve átadta magát a sátánnak és otthagyva Jézust a tanítványokkal, elment végrehajtani gonosz tettét. „Elfogadta a falatot és azonnal kiment” – írja János apostol. (Jn 13,30) Isten ítéletében nagy különbség van a kísértésben való elesés (mint például Péter tagadása) és az előre megfontolt, testi, anyagi „hasznot” jelentő, és figyelmeztetés ellenére is elkövetett bűn között. A házassági váláshoz vezető konfliktusokban is kialakulhatnak ezek a kü­lönbségek, amelyeket Isten lát, és az eseményt vizsgáló lelkipásztornak, illetve gyülekezetnek is meg kell látnia. Kísértésben való elesésről van- e szó, amelyet az elkövető házastárs kész megbánni és elrendezni, vagy a hűtlenségben való megkeményedés áll fenn? De még az árulás után is lett volna esélye Júdásnak a bocsánatra, ha bűnbánatával nem a cinkos főpapokhoz, hanem Jézushoz tért volna vissza. Vagyis – látásom szerint – azokat nem helyes válás és újraházasodás után szolgálatba állítani (vagy visszaállítani), akik nem hajlandók a Krisztus keresztje alatt őszinte bűnbánatban elrendezni Istennel, aztán az emberekkel is azokat a bűnöket, amelyeket a házasságukban vagy a válás során elkövettek.

Összegzés

A kissé hosszúra nyúlt részletezés után, tömören, pontokba foglalva lássuk, hogy miként viszonyuljunk az elvált és újraházaso­dott személy szolgálatba állításához.

1. Kegyelmi gondolkodás szerint

Ennek lényege, hogy ha van őszinte bűnbánat és Krisztusban való hit által nyert bűnbocsánat, akkor van gyógyulás, helyreállás és kegyelem által való elhívás a szolgálatra is. (Igék: Róm 6,23; Ef 4,15; 1Jn 1,7.9 és 1Tim 3,1–16 mérlegén.)

2. A házastárs hűtlen távozása esetén

a) Hűtlen elhagyás esetén az elhagyott és „vétlen” félnek is fontos meglátnia, bűnbánatban elismernie és hit által bocsánatot nyernie abban, amiben részese (esetleg talán okozója is) volt házastársa hűtlenségének.

b) Ha az illető szolgálatban állt, amikor a házassági konfliktus és a válás folyamata bekövetkezett, egy ideig vonuljon ­vissza, Isten előtt tartson önvizsgálatot, bűnbánatot, tőle kérjen bocsánatot, gyógyulást és kegyelemben való megújulást.

c) Ha Istentől azt a vezetést nyeri, hogy új házastársat keressen, tegye ezt Istenre figyelő bölcsességgel és józansággal!

d) A szolgálatba állítás elsősorban Isten munkája a Lélek által. Elsősorban a válást átélőnek kell felismernie, hogy Istentől (ismét) szabadságot és késztetést nyert a szolgálatra. Ennek a késztetésnek a valódiságát az igazolja, hogy emberek, a gyülekezet felismerik, örömmel veszik, Isten pedig gyümölcsözővé teszi az alázatban végzett tevékenységét.

e) Ezek után történjen meg hivatalosan is a szolgálatba való kirendelése vagy visszaállítása.

3. A bűnbe esett, hűtlenné vált házastárs szolgálatba állása

a) Ha a bűnbeesés, a bukás, a házastárs hűtlen elhagyása a megtérése és újjászületése előtt történt, nem lehet akadály a szolgálatba állításban. Néhány év hűséges helytállása után – Isten elhívó és kiválasztó kegyelmére figyelve – örömmel kell támogatnunk az ilyen új megtérő szolgálatba állítását. (Igék: 2Kor 5,17; 2Tim 3,6.)

b) Ha hitben élő gyülekezeti tagként (esetleg szolgálatban állóként) a saját bűne és hűtlensége miatt történt az elválás és az újraházasodás, őszinte és mély bűnbánat esetén, a Krisztusba vetett élő hit által Isten részéről akkor is van megbocsátás és gyógyulás.

c) Ilyen esetben a helyreállás a gyülekezeti tagság rendezésével kezdődik. Amennyiben a gyülekezet érzékeli az új élethely­zetben a hűséget, a Lélek szabadságát és uralmát a házaspár életében, helyes ezt hálaadással a kegyelem győzelmének tekinteni.

d) Szolgálatra mindenkit Isten hív el és ő ruház fel a Lélek kenetével. Ha az újraházasodott személy Istentől valamilyen szolgálatra való késztetést nyer, végezze azt önzetlenül, csendben, alázattal, Isten iránt való engedelmességben.

e ) Amennyiben az újraházasodott személy szolgálatán áldás tapasztalható, helyes ezt szolgálatra való kirendeléssel vagy a szolgálatba való visszahelyezéssel megerősíteni.

Mivel az egyházunkban nincs elfogadott vagy tanácsolt egységes állásfoglalás az elválás és újraházasodás megítélésére és gyülekezetben való kezelésére, minden gyülekezet, illetve lelkipásztor Isten előtt való felelősséggel az Ige alapján maga alakítja ki az álláspontját. Helyes azonban igei látásunkat és tapasztalatainkat megosztva közös álláspont kialakítása, amelyet a gyülekezeteknek és a lelkipásztoroknak tanácsolni tudunk. Az itt előadott látás és álláspont is ilyen. Nem is volna helyes valamilyen rendszabályt kötelezővé tenni. Bibliai látásunkat és a gyülekezeti életben nyert tapasztalatunkat megosztva, a konkrét esetek alapos vizsgálata alapján, mindig elnyerjük Isten vezetését a helyes tennivalókra. Arról teszek bizonyságot, hogy az általam leírt látás és álláspont alkalmazása sok jó és áldásos gyümölcsöt termett azokban a gyülekezetekben, amelyekben – Isten kegyelméből – szolgáltam.