Háló Gyula
„Mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni: azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre és halhatatlanságra, örök életet ad.” (Róm 2,6–7)
Mint ahogy az élet bármely területén, a migrációval kapcsolatosan is a kompetenciahatárok jelölik ki felelősségem határait. A kompetenciahatárom jelzi azt a kört, ameddig a képességem és a felhatalmazásom alapján lehetőségem vagy kötelességem cselekedni, beavatkozni, segíteni. Vagyis a felelősségem körén belül kell maradnom, amikor a társadalmi felelősségemről gondolkodom.
Ott van kijelölve a személyes felelősségem köre, ahol lehetőségem van a cselekvésre, a beavatkozásra. Ahol nincs lehetőségem cselekedni, ott nem lehet felelősségem. Ennek a tézisnek több következménye is van a tágabb társadalmi térben. Ahol nem tudok (mert nincs lehetőségem) cselekedni, nem lehetek felelős. Ez a tézis segít, ha lelkileg túlzottan érzékeny vagyok, hogy érzelmileg ne vegyek magamra akkora súlyt, amivel szemben tehetetlen vagyok.
Ahol nincs lehetőségem cselekedni, ott nincs kötelezettségem, nincs kényszer arra, hogy azért legalább véleményt nyilvánítsak. Ez a szánalmas hangemberek cselekvést pótló, látszatfelelősséget vállaló tevékenysége. (Megj.: A beszéd, a véleménynyilvánítás még nem cselekvés, még ha a beszédaktuselmélet tágan a szóbeli kommunikációt is cselekvésként fogja fel.) Természetesen van helye a véleménycserének a családban és a baráti körben, természetesen van helye a kérdezésnek a szakemberektől, de nem összevissza mindenütt és mindenkivel.