Vida Gabriella
Tartalom
A pedagógia hagyományos értelemben a gyermekek nevelésének elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó tudomány. A tágabb értelemben vett pedagógia minden embert érint, vagyis az ismeretek szerzése, valamint a személyiség fejlesztése nemcsak a gyermek, hanem az egész emberi élet feladata.
A pedagógia, illetve a pedagógus szavak görög eredetűek (a gyerekvezető szóból származnak).
A Pedagógiai Lexikon1 a következőképpen határozza meg a nevelés általános fogalmát: A nevelés az emberre irányuló fejlesztő hatások egymással koordinált és egésszé szerveződő rendszere, mely az egyén fejlődését abból a célból segíti elő és irányítja, hogy az képes legyen a társadalomban és az egyéni életben reá háruló feladatok elvégzésére. A nevelés szükséges az életcél meghatározásához és eléréséhez.
Az egyház évszázadokon keresztül volt a nevelés, a pedagógia színtere. Ha a nevelés történetét nézzük, akkor találkozhatunk olyan keresztény pedagógusokkal, akik munkássága a mai napig meghatározóak a pedagógia tudományában.2
A hit és a pedagógia összeférhetőségét nemcsak a keresztény pedagógusok, hanem a teológia is kifejezi, hogy a hit és a megismerés, vagyis a hit és a tudomány kiegészítik egymást. A teológia is használja és alkalmazza a tudományos megismerés eszközeit, hogy a keresztény hit tartalmát kifejtse. Az egyház célja, hogy tanítását továbbadhassa nemzedékről nemzedékre.
Az evangéliumok tanúsítják, hogy Jézus nyilvános működéséhez egyértelműen hozzátartozott a tanítás. Jézus vándortanítóként tevékenykedett. Jézus Krisztus tanításának fő módszere, eszköze a példabeszédek mondása volt. Egy pedagógus sokszor szembesül azzal, hogy a hallgatósága igen különböző. Jézus tanítása során is fennállt ez a helyzet, hiszen neki gondolnia kellett a kortársakra és az utókorra is. Sokan hallgatták Jézust, és sokan szerettek volna az ő „iskolájába” járni, mégis maga hívja meg, és választja ki szűk létszámú „osztályát”. A meghívottak nem az elitből valók, hanem inkább egyszerű emberek voltak, akikkel sokat kellett küszködnie. Ennek ellenére nem küldi el őket, bízik bennük, sőt misszióba küldi őket. Bár a pedagógusi feladatkör bizonyos szinten hatalommal jár, Jézus ezzel sem él vissza, hanem azt tanítja tanítványai számára, hogy a hatalom szolgálatra való.
Feltehetőleg Jézus azért alkalmazta a példázatot, mint műfajt, mert ezáltal érthető magyarázattal tudott szolgálni a hallgatóság felé.
A példabeszéd olyan kifejezésformának felel meg, amely Isten uralmát összekapcsolja az emberek mindennapi tapasztalataival. Az életből merített történetekkel rávilágít Isten üzenetére, mely az embereket megfelelő magatartásra készteti.
Jézus a már évszázadok óta működő nevelési rendszerbe született bele, e kor népe már évszázados nevelési és tanítási felfogásokkal, valamint erkölcsi és hitbeli elvekkel rendelkezett. Pedagógusként Jézus ezeket a pedagógiai felfogásokat követte és tökéletesítette. A prófétákhoz hasonlóan végezte a szolgálatát és nem vetette el a régi tanítási módszereket sem.
Az Újszövetség egyik legismertebb példázata az irgalmas samaritánus (Lk 10,25-38). A köznyelvben is igen elterjedt lett a „samaritánus” kifejezés, mely nagylelkű és irgalmas szívű embert jelent.
A példázat rövid ismertetése
Egy utazót megtámadtak a rablók, megsebesítették, kirabolták. A félholtra vert sebesültet otthagyták az út szélén. Arra ment egy pap, meglátta és elkerülte. Majd később egy lévita haladt el mellette, de ő sem állt meg segíteni. Végül egy samaritánus megszánta, és odament hozzá, hogy segítsen rajta. A példázat végén Jézus megkérdezi, hogy a három ember közül ki volt az utazó felebarátja. A törvénytudó kénytelen elismerni, hogy az az ember, aki segített a rászorulón. Jézus válasza pedagógiai értékű: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj! (Lk 10,37)
Kinek és miért meséli el ezt a történetet Jézus?
A Biblia olvasásakor egyértelműen kiderül, hogy egy törvénytudó ember teszi fel a kérdést, megkísértés, provokáció céljából, mintha valami különleges választ várt volna Jézustól. Bár feltételezhetően a kérdező személy igen nagy tudású volt, aki a törvényt, a zsidó bölcsességi irodalmat is jól ismerte, megfelelő elméleti tudással rendelkezett. Jézust vizsgáztatni akarta. Azt akarta megtudni, hogy a Mester is ugyanazt mondja-e, amit a törvény.
Krisztus interaktív módon tanított, a felé szegezett kérdésre kérdéssel válaszolt, vagyis mindig helytadott a másik félben felmerülő kérdéseknek. Ebben a párbeszédben az írástudó volt a kérdező, Jézus pedig a megkérdezhető tanító. Sem növény, sem állat nem tud kérdezni, csak az embernek adatott meg ez a képesség. A kérdezés annak a jele – mind a kérdező, és mind a válaszoló részéről – hogy ő valami többre hivatott. Az Ószövetségben is Isten tűzoszlopként vezette a kereső-kérdező népet. Krisztushoz, a Mesterhez mindenki odamehetett kérdezni, kérdezhetett a tanítvány és a farizeus egyaránt. A válaszadás mögött mindig a teljes igazság és a bölcsesség állt. A válasz nem volt más, mint maga a törvény, hiszen Jézus nem akarta a törvényt megváltoztatni, csak kiegészíteni. Krisztus a Tórában található törvények teljességét tanította. Az elméleti tudás nélkülözhetetlen, de mit sem ér, ha az ember a gyakorlatban nem képes alkalmazni, és ezt az alkalmazást szeretné tökéletesíteni Jézus pedagógiája.
Krisztus pontosan tudta, hogy a törvénytudó helyesen fog válaszolni, és hogy folytatni akarja az intellektuális beszélgetést. Az írástudó egy elméleti kérdést tett fel: „De ki az én felebarátom?” (Lk 10,29) Az elméleti kérdés feltevésével a törvénytudó kísértő, provokatív viselkedése átalakul, mintha tanácsot kért volna a Mestertől. Mintha a kérdező őszintén szerette volna megérteni Isten országának titkait, és valóban szerette volna az örök életet elnyerni. Krisztus erre nagyon intelligensen egy könnyű, szemléletes gyakorlati példával válaszolt. Jézus célja: mindenki számára érthető legyen a válasz, amely igazságokat tartalmaz. Ez az igaz tanítás, mely mindenkinek szólt. A példa emberközeli, minden történelmi-kulturális határt átlép. Biztató, motiváló hatású: minden ember, még a pogány ember is meg tudja érteni Krisztus tanítását, és képes betartani a törvényt.
Jézus akkor mondott magatartást alakító példázatot, amikor az emberek magatartását akarta jóra változtatni, amikor az eltévedt bárányokat a helyes útra kívánta terelni. Az irgalmas samaritánus is magatartást alakító példabeszéd. Jézus többször is idézte – „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot”–, melyet a törvénytudóknak szánt, akiknek a legnagyobb bűnük, hogy elfelejtik az emberekkel szembeni irgalmas magatartást. Az irgalom egy olyan belső megindulás, ami valakiben a másik ember meg nem érdemelt nyomorúsága miatt támad.
Az irgalmasságot gyakran fordítják szeretetnek. A születés pillanatától kezdve mindenki vágyik a szeretetre. Minden ember vágya, hogy szerethessen, és viszont szeressék. Az újszülöttek képesek teljes bizalmat érezni, s ha a szemébe nézünk, akkor azonnal meg lehet érteni, hogy miről is szól a feltétel nélküli szeretet, elfogadás. A Bibliában olvashatjuk, hogy Isten szeret minket embereket, ez az isteni szeretet. Nála nincs személyválogatás, feltétel nélkül mindenkit szeret, a gonoszokat és a jókat is. Ezt a fajta szeretetet az anyai szeretethez tudnám hasonlítani.
Az irgalmas samaritánus példázatával Krisztus a szeretet mellett, az igaz vallás természetét is szemléltette, hogy az nem rendszerekből, hitvallásokból vagy szertartásokból áll.
Az írástudó számára Jézus egy mindennapi, életszerű példa alkalmazásával próbálja elérni a felismerést, hogy az emberben rejlő szeretet összhangban van a törvénnyel. A szeretet egy motiváló erő, mely tettekre késztet. Vagy másként megfogalmazva a szeretetet cselekedetekkel lehet kifejezni. Jézus pedagógiájának csúcsa, s egyben célja a szeretet parancsának betartása. Éppen ezért Krisztus nagy hangsúlyt fektet az erkölcsi nevelésre. Jézus a törvényhozót jó cselekedetre a következő mondattal buzdítja: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!”
A pedagógus Krisztus az értelmi nevelést sem hanyagolta el. Figyelembe vette az írástudó szellemi képességét, azon keresztül hatott az egyéniségére, és ennek megfelelően tette fel a válasz helyett adott kérdést, vagyis a farizeus szájával mondatta ki, hogy az ellenség is felebarát. (Abban az időben csak a saját nép gyermekeit tartották felebarátnak.)
Jézus ismerte azt a fontos pedagógiai elvet, hogy mindig az ismerttől kell haladni az ismeretlen felé. Jelen esetben a farizeus elméleti tudására építette a gyakorlati tetteket.
A tanító személyisége a nevelési folyamat egyik legmeghatározóbb tényezője. Jézus céltudatosan kérdezett a megkísértő személytől, ezzel igazolván határozottságát. A nevelő személyisége semmilyen módszerrel nem pótolható. Nem túlzás kimondani, hogy a pedagógus legfontosabb és legnagyobb hatású „nevelési eszköze” tulajdon személyisége, és az abból eredő pedagógiai hatásrendszer tudatos irányítása. Jézusból a célratörőség mellett sugárzott a meggyőződés, és ez által a meggyőző erő. Szavainak és tetteinek összhangja legalkalmasabb mások meggyőzésére. A meggyőződés alapvető feltétel a nevelő hitelessége szempontjából.
Krisztus egyéniségére jellemző a nevelői kiegyensúlyozottság, és a mások iránti tisztelet megadása. A sérültet cserbenhagyó pap és levita feltehetőleg szabad akaratukból származó cselekedeteit egy szóval sem minősítette, sőt tiszteletben tartotta.
A kérdés-felelet módszerét a tanító Jézus azért használta, hogy rávezesse az igazságra a törvénytudót. Ez azért is lényeges, mert így a megismert igazságból következtetni lehet egy újabb igazságra. Továbbá a konkrét esetekből következtetni lehet elvont meghatározásra, és gyakorlatilag a beszélgetés módszerét alkalmazva a kérdező mondja meg a választ.
A történet elmondásával létrejön a szemléltetés. Az ”irgalmas samaritánus” izgalmas eseménye feszültségkeltő, lebilincselő, olyan történet, amelyre nem lehet nem odafigyelni. A cél elérése érdekében Jézus az igazságot, erkölcsi tanulságot akarta szemléltetni. Első lépés a felismerés, megértés, majd a tanulság levonását követően a gondolkodásmód megváltozása.
Jézus a példázat ismertetésével a példaadást, mint nevelési eszközt is alkalmazta. Követendő példaként a samáriai ember magatartását mutatja be, ahogy a bajba jutott embert segíti – elsősegélyben részesíti –, valamint ezen túlmenően kétnapi napszámnak megfelelő összeget ki is fizet a beteg ápolásáért, és kész tovább is áldozni rá, ha szükséges.
Palesztin népszokás szerint aki a bajba jutott embert megérintette, az köteles volt rajta segíteni, akkor is, ha ez anyagi áldozatot kívánt tőle. A két zsidó nem vállalta fel mindezt, szemben a samáriaival. Jézus egyetlen történettel bemutatott jó (követendő) és rossz (kerülendő) viselkedésformát is amivel még egyszerűbbé, érthetőbbé és elfogadhatóbbá vált a példázat üzenete.
Felmerül a kérdés, hogy a samáriai ember miért segített a rablók által kifosztott áldozatnak. Mert „megszánta”, mert „megesett rajta a szíve” – írja az evangélium, azaz nem tanultságból, neveltetésből, vallási előírásból, anyagi érdekből, vagy jutalomért segített. A hangos segítségkérést könnyebb észrevenni, mint akik nem kérnek segítséget, vagy akik csendesen rejtegetik szenvedéseiket. Kifinomult figyelem szükséges, hogy nem gondolt dolgokat meglássunk a másikban. Amikor szenvedni látunk vagy sírni hallunk valakit, akkor az emberben felébred egy ösztönös együttérzés, irgalom. A segítő személy egyszerűen odafigyelt a másik emberre, hallgatott a lelkében zajló ösztönös jelekre, együtt érzett az áldozat szenvedésével, fájdalmával, belegondolt abba a helyzetbe, hogy mi lenne, ha ő feküdne ott így, sebesülten. Ahogy a cserbenhagyóknál az indíték, úgy a segítőnél is az indíték a fontos.
A példázat tanulsága elsősorban az, hogy a samaritánus ember lesz az irgalmas. Az a samaritánus, aki felé előítélettel volt mindenki, akitől semmi jót nem reméltek, lenéztek, megvetettek. Az általános rossz tapasztalásokon túl Krisztus mégis egy samaritánust állít példaképül, mert az előítéletekkel megbélyegzett személyről alkotott negatív véleményeket tudni kell félretenni. Ne a múltban elkövetett ballépései miatt ítéljünk meg egy embert, hanem adjunk lehetőséget a jövőbeli jó cselekedeteinek!
Az áldozat élete megváltozott onnantól kezdve, hogy megkapta a segítséget. Egy olyan ember tett vele jót, akit megvetettek, akiben csak azt látták, látta ő maga is, hogy mennyire különbözik tőlük, igazhitű zsidóktól. Valójában csak a különbséget élezték ki, viszont a hasonlóságnak nem tulajdonítottak jelentőséget. A sebesült felfogta, hogy több a közös bennük, mint a különbség. A saját vallású embertársak ott hagyták a bajban, tehát minden faji és vallási egyezés ellenére köztük több volt a különbség, mint a hasonlóság. Az emberség túl van minden faji-vallási különbözőségen: egy embert először emberként kell meglátni, mert ha az emberséget felülírják, elnyomják a népi-vallási-kulturális különbözőségek, akkor ugyanolyanok leszünk, mint a cserbenhagyó pap és a levita.
Az általánosítás az emberek egyik leggyakrabban használt megismerési módszere. A történetben egy olyan egyén tesz jót, akitől abszolút nem várták volna. Sajnos a vallásos emberek között is vannak olyanok, akik csak azért csatlakoznak egy gyülekezethez, hogy megmeneküljenek a saját bűneiktől, illetve jó és becsületes embernek véljék őket. Ez azonban tévedés, mert egy valláshoz való tartozás nem elegendő, hogy az ember megmenekülhessen a bűnei következményeitől, és előbb-utóbb az ilyen egyén lelepleződik mások előtt a tettei által, és elveszti hitelességét.
A közvélemény által megvetett, „hamis” vallású samáriai férfi irgalmassága megerősíti a történet tanulságát: aki szereti Istent, szereti embertársait is.
Jegyzetek
- Pedagógiai Lexikon. Budapest, Akadémiai kiadó, 1977.
- Finánczy Ernő: Elméleti pedagógia című műve. Római katolikus hitű pedagógus. Két eszményre alapozta a pedagógiai gondolkodást: vallásosságra és nemzettudatra.
Felhasznált irodalom
- Finánczy Ernő Elméleti pedagógia (Prohászka Lajos- Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1937, Budapest)
- Barcsi Tamás: Az ember méltósága (Attraktor, 2005, Máriabesnyő–Gödöllő)
- Karácsony Sándor: Magyarság és nevelés (Áron kiadó, 2003, Budapest)
- Pedagógiai Lexikon (Akadémia kiadó, 1977, Budapest)