Lelkipásztorok és szolgálattevők: gondoltatok már a karácsonyi szolgálatotokra vagy prédikációtokra? Ha segíteni akarsz ebben az évben (és minden évben) az embereknek megünnepelni a karácsonyt azzal, hogy tényekről beszélsz – nem később a történethez hozzáadott legendákról, szokásokról vagy népszerű elképzelésekről –, akkor kezdd a következő gyakori hibák elkerülésével.
Ne beszélj olyan részletekről, amelyek nincsenek a szövegben!
Ez egyértelműnek tűnik, de el kell ismételni, mert olyan gyakran megtörténik. A rengeteg, évenként mennyiségileg növekedő karácsonyi üdvözlet, jászoljelenet és a sok televíziós műsor mind hozzáadja ezeket a részleteket, és azt az érzést kelti, hogy azok tények.
Az evangéliumokban leírtakból sok olyan részlet hiányzik, amelyeket az elkövetkezendő századokban gyártottak. Például sehol sem ír az istálló milyenségéről (barlangszerű, nyitott tetejű, fából volt-e); arról sem, hogy egyáltalán volt egy istálló; vagy hogy voltak-e állatok a közelben; vagy hogy hány bölcs volt. Ezek a bölcsek (nem királyok és nem feltétlenül hárman) több mint valószínű, hogy nem a születés éjjelén érkeztek, ahogy a sok jászoljelenet mutatja. Az istálló említése híján a jászol lehetett a kültérben, egy karámban a ház közelében vagy egy állatoknak szánt építmény területén.
Mindig is küzdöttem azért, hogy megértsem Isten akaratát, és megéljem hitemet a mindennapokban. Emlékszem, gyermekkoromban a vasárnapi iskolán gyakran üldögéltem egy kis barna fotelban, és zavarodottan bámultam a parkettát, amire nem ért le a lábam. Kedves fiatal tanítóm nem szólt rám, pedig több alkalommal is félbeszakítottam bibliai történeteit. „Honnan származik Isten? Isten a nagyobb, vagy az univerzum? Miért mondta Isten Ábrahámnak, hogy ölje meg a fiát? Mondhatja Isten, hogy üssem meg a húgomat? Ha megütöm a húgomat, akkor nem Isten a felelős, de az univerzumért ő felel? És miért” Tanítómtól minden kérdésemre válaszolt, de utólag látom, hogy ezek a válaszok nem voltak valódiak: „Ha felfoghatnánk Istent, akkor mi volnánk az Isten” vagy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. A legképtelenebb témákat pedig valahogy így zárta le: „Viselkedj rendesen és folytasd a színezést!”
Évekkel később, amikor már lelkipásztorként ültem egy kórházi folyosón, értetlenül bámultam a hófehér padlót, amit nem sokkal előtte fertőtlenítettek. Úgy éreztem, képtelen vagyok tovább nézni az édesanyát, aki a fia betegágya előtt térdelt, és már fekete csíkokban folyt az arcáról a sok sírástól elkenődött smink. Az ágyban fekvő egyéves gyerek néhány nappal ezelőtt még vidáman nyüzsgött és ugrándozott – egészséges kisfiúként. De most vak volt, és amellett, hogy folyamatosan sírt, a teste nem mozdult. Előzőleg mindenki azt mondta, rutinműtét lesz. Ám érzéseinket jól jellemezték a fiú fájdalmas sikolyai. A gyereksírás egyrészt azt a kínt tette hallhatóvá, amit a tragédia miatt mindnyájan éreztünk, valamint a jövőképünket és a gyakran ismételt kérdést: „Miért?”
Vasárnapi iskolai tanítóm válaszait ebben a helyzetben nehezen tudtam alkalmazni. Még az „Istenbe vetett bizalom a nehézségek között” témájú prédikációimat sem találtam ide illőnek. Akár egy felszínes válasz, egy frappáns egysoros, egy ügyes példatörténet is mind-mind üresnek tűnt. Csak ültem ott, ki nem mondott imákkal a szívemben, és kértem Istent, hogy ő adja meg a helyes válaszokat, amelyek többek puszta szavaknál. Ekkor egy utazáson vettem részt gondolatban, melynek során rájöttem, hogy Isten titkairól az élet titokzatos eseményei közben tanuljuk a legtöbbet. A szenvedés a Bibliában éppen olyan kényes téma, mint a való életben. Az Írásban található paradoxonok hatékony segítséget jelentenek a mindennapi élet paradoxonjainak megértéséhez.
Eddigi szolgálatom során mindig azt gondoltam, hogy akkor segítem a gyülekezetet a növekedésben, ha a keresztény hit lényegét leegyszerűsítve mondom el számukra, logikus érvekkel, meglepő és mulatságos történetekkel stb. Arra törekedtem, hogy az evangéliumot „emészthetővé” tegyem „laikus” hallgatóságom számára. Megpróbáltam felkelteni, majd szélesíteni az egyháztagok érdeklődését a gyakorlati témák iránt. Olyan „útravalót” szerettem volna adni az embereknek, amit hazavihetnek és könnyen megvalósíthatnak. Fő célkitűzésem tehát a következő volt: mindent leegyszerűsíteni, vagyis átláthatóvá és gyakorlativá tenni a bibliai kereszténységet, és a hívőket minél elkötelezettebbé formálni. Habár szándékom jó volt, mégsem értem el, amit szerettem volna, mert gyülekezetem tagjai éppen azt az erős alapot nem kapták meg, hogy az élet viharai között bízni tudjanak Krisztusban! A legjobb szándékom is kevésnek bizonyult a „gyümölcsterméshez”. Prédikálásom „feledékeny hallgatóságot” szült, ami hosszú távon inkább a kárukra volt, mintsem a javukra. Ez az az eset, amikor szeretnénk valamit adni másoknak, de a kommunikáció közben elveszítjük az eredeti üzenetet. Amikor egyszerűsíteni kívánjuk az evangéliumot, éppen ezzel hatástalanítjuk, vagyis megfosztjuk az erejétől. Miközben a felmerülő kérdések megválaszolására törekszünk, hogy minél érthetőbbé tegyük az evangéliumot, nem vesszük figyelembe és nem értjük meg a kérdések létezésének okát.
Az igehirdetés az egyház növekedése céljából Istentől kapott eszköz. Hogyan tudsz hatásosan igét hirdetni úgy, hogy a hallgatók élete megváltozzon? Az alábbi nyolc kérdés alapján gondold végig prédikálási stílusodat. Kiknek fogok prédikálni? Az alábbi három kérdés segít arra koncentrálni, …
Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre. Jim LePage illusztrációja Lk 5,32 verséhez
A gyülekezeti élet akkor egészséges, ha a lelkipásztorok, hitoktatók képesek pontosan, hatékonyan és teljes egészében átadni az evangéliumot úgy, hogy az beépüljön az emberek mindennapi életébe, továbbá a gyülekezeti tagoknak személyes kapcsolatuk van az evangéliummal, azt jól megértették, s ezáltal az evangéliumi útmutatások szerint élnek. Ezt gyakorlati evangéliumközpontúságnak nevezem.
A cél eléréséhez szükséges tisztázni a kapcsolatokat az evangélium, az evangéliumi tantétel és az ehhez való hozzáállás jelentősége között. Ezeket a kapcsolatokat „evangéliumi igazságnak”, illetve „evangéliumi életvitelnek” nevezhetnénk.
Képzeljünk el három koncentrikus kört. A kör középpontjában található az evangélium, talán ezt a legjobban Pál apostol Korinthusiakhoz írt első levelének 15. fejezetének 3. igeverse fejezi ki: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért”. Ez a rész bűnösségünk létezéséről, valódiságáról beszél, az isteni büntetés szükségességéről, és az isteni haragtól való csodálatos megváltásról, amelyet Jézus Krisztus vitt véghez. Pál apostol beszél erről az „örömhírről” mint a legfontosabb tényről, és nagyon jól értjük üzeneteinek fontosságát, amelyeket levelében vagy prédikációjában tett közzé (vö. 1Kor 2,1–4). Éppen ezért ez a központúság. Annak érdekében, hogy gyakorlatközpontúságunk legyen, össze kell kapcsolni azokat a területeket, amelyekben az ember él.
Pillanatok, melyek választ követelnek a szószéken szolgálótól
Richard L. Dresselhaus, ügyvezető presbiter és korábbi vezető pásztor a First Assembly of God gyülekezetnél San Diegóban, California államban
Richard L. Dresselhaus
Melyek azok az útjelzések, amelyek segítségére lehetnek egy pásztornak abban, hogy bölcsen és hatékonyan használhassa fel a krízisek pillanatait?
Telefoncsörgés szakította meg az éjszaka csendjét: „Lelkész úr, sajnos szörnyű autóbaleset történt!” Gyorsan felöltöztem, autómba ültem, és elhajtottam a kórházba, ahol azzal a hírrel fogadtak, hogy az ifjúsági csoportomból egy lány meghalt, egy másik pedig még az életéért küzd. Egy óra sem telt bele, és ő is meghalt, egyikük sem élte túl a balesetet. A folyosó tele volt tinikkel és szülőkkel, akik osztozni akartak egymással szomorúságukban és azért jöttek, hogy vigasztalásra leljenek. A levegőben érezni lehetett: nem hiszik el, hogy ez történt. A döbbenet tapintható volt: „Hogyan történhetett ilyen?” Azt ajánlottam, menjünk át a szomszédos kápolnába. Mit fogok mondani? Mit tegyek?
A pillanatnyi sokk miatt teljesen elfelejtettem, miket is mondtam pontosan, azt viszont tudom, hogy akadozva beszéltem Isten jóságáról, és arról, hogy benne kell bíznunk. Ha szaggatottan és elcsukló hangon is beszéltem, ezekre az alapvető szavakra volt szükség akkor, amelyeket a mennyből kaptam e hihetetlen fájdalom, bizonytalanság és félelem közepette. Mindössze hat hónappal e baleset előtt a gyülekezetünk ifjúságának el kellett búcsúznia egy másik fiataltól is: egy bátor tizenévesünk több hónapnyi szenvedést követően agytumor áldozata lett.
