Mennyire vallásos a világ és Magyarország?
– origo.hu –
Egy 2012-ben megjelent felmérés szerint általában csökken a vallásos emberek aránya, de kevésbé esett vissza a „személyes Istenbe” vetett hit. Magyarország nem tartozik a nagyon vallásos országok közé, és a változás iránya sem egyértelmű: bizonyos mutatók a hit erősödésére, mások a gyengülésre mutatnak.
A Szentírást méltán nevezzük kánonnak is, hiszen a mögöttes héber kifejezés1 értelmében objektíven mértékadó viszonyítási pontnak tekintjük az élet kérdéseiben. Ennek fényében, döbbenten tapasztaljuk, hogy olykor a Biblia nagyra értékelt objektív tekintélye mégis szubjektív álláspontok és érdekek szolgálatába állított magyarázatok áldozatául esik. Nem lehet tehát megfeledkezni a sokszínű, nemegyszer egymásnak ellentmondó értelmezések erejéről sem, amelyek sok esetben az Ige hatalmával kelnek birokra.
Így eshet meg, hogy akár a keresztény egyházak közötti nyilvánvaló dogmatikai különbözőségekre vonatkozóan ugyanabból a közös Szentírásból származik az egyéni értelmezésektől áthatott érvelések sora. A keresztségre, úrvacsorára, gyónásra, cölibátusra2 vonatkozó, ugyanazon Szentírásra alapozott, ám egymásnak feszülő igazolásokat jelen korunkra már megszoktuk, és az ökumené szellemében kölcsönösen toleráljuk is egymásnak.
Új kihívás azonban a kereszténység számára az azonos neműek közötti – házasságig, sőt, gyermekvállalásig elmenő – testi kapcsolat jóváhagyásának kérdése. Például a brit miniszterelnök, David Cameron tervei szerint a jövőben az egyházakat per fenyegeti, ha nem adják össze az azonos neműeket.3 E sok vihart kavaró problémában azonban a legveszélyesebb frontokat elsősorban nem a posztmodern emberképtől áthatott világi, liberális törvényhozás, illetve a Biblia tekintélyét féltve óvó, egységesen fellépő keresztény egyházak alkotják, hanem az önmaguknak mindannyian egyaránt a kereszténység ernyője alatt helyet követelő körök. Ezek ugyanis ugyanazon, Istentől ihletett-nek vallott Ige bizonyos textusaira hivatkozva fogadják el, illetve utasítják el a homoszexualitás jelenségét. Egy híres angol baptista lelkipásztor például a védelmébe vette a homoszexuálisokat4. Ez irányú próbálkozásnak tekinthető, hogy az Európai Baptista Szövetség főtitkára a 2013. január 17-ei blogbejegyzésében beszámol az EBF ifjúsági és gyermekmunkásainak megrendezett konferenciáról, ahol áttételesen ezt a kérdést is feszegették. Témájuk volt: „A különbözőségek befogadása” (belehallható a másság fogalma is!). Egyik kulcskérdés, ami elhangzott: „Mi a befogadás határa a gyülekezeteinkben?”5 A sort lehetne folytatni, ami tisztán kirajzolná a tendenciákat.
„Bár fenséges az Úr, meglátja
a megalázottat, és messziről
megismeri a fennhéjázót.” (Zsolt 138,6)
A Tízparancsolat harmadik igéje ezt írja elő: „Ne mond ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét!” Izraelben „túlteljesítették” ezt a parancsolatot. Ám ha Istennek olyan külön nevet adunk, amely ha csak sejtetve is, de mégis őt jelöli meg, akkor ez előbb-utóbb istennévvé szilárdul, magasztosul. Ha a bajba jutott ember nem kiálthatja el: Jaj, Istenem! – akkor kihez kiálthat? Olyan helyzetben az ember, amikor segítség nincsen a közelben, de még ha van is, önkéntelenül is Istenhez kiált, Istenhez sóhajt! Egyébként Isten személyét jelölve a Teremtő, Alkotó, Mindenható, Mennyei Atya, Úr, Gondviselő, Ég stb. szavakat nyelvünkben tulajdonnévszerűen is értelmezzük, s ezekkel Istent szólítjuk meg, de evvel nem kisebbítjük, hanem inkább kiteljesítjük a szent név körét és tartalmát! Ezekre is vonatkozik azonban, hogy ne mondd ki hiába! – Isten neve imában, énekben, a róla való elmélkedésekben akárhányszor kimondható, de hiába, egyszer sem! – Isten nevét a Bibliában külön szóval vagy körülírva (pl. Seregek Ura, Izrael Kősziklája) összeszámlálták, 245-ször fordul elő.
Jákob, Izsák fia és Ábrahám unokája, komoly vallásos nevelésben részesült. Átvette és hitbeli meggyőződéssel követte szülei és nagyszülei hitét. Amikor azonban az élete nagy veszedelembe és ezáltal komoly próbába került, teljesen elbizonytalanodott. Ekkor meglátta, hogy az Istennel való kapcsolata mennyire sekélyes és hiányos. Nagy vággyal és szomjúsággal a lelkében elhatározta hát, hogy személyes kapcsolatot keres az élő Istennel. „Azon az éjszakán fogta két feleségét és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók gázlónál. Fogta és átküldte őket a patakon, és átküldte mindenét. Jákob pedig ott maradt egyedül”. (1Móz 32,23–25) Az egész éjszakán át tartó, buzgó imájában valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig. Akkor ezt mondta Jákobnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Jákob azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz! Jákob erőszakosnak mondható ragaszkodása nyomán a vele tusakodó Valaki megkérdezte tőle: „Mi a neved?” ő így felelt: Jákob.
Ebben a történetben húsvétnak az a nagy örömhíre van, hogy egy olyan kételkedő természetű ember, egy olyan makacsul hitetlen lélek is, mint Tamás, eljuthat a hit teljességére, arra az ámuló, boldog hitvallásra, hogy: „Én Uram, és én Istenem!”
Vegyük most úgy, mintha itt ülne vagy itt ülnének ezek a még nem hívő, de bizonyosságot kereső Tamások közöttünk, és így szólítaná meg őket az Úr: „Ne légy többé hitetlen, hanem hívő! Szólhat-e ez a felszólítás azoknak, akik mindig itt vannak, de még nem tértek meg?