„Tiltott vallási szekta fenntartásának vétsége” – Szektakérdés és a baptisták a Horthy-rendszerben és azon túl

Legifj. László Gábor

Legifj. László Gábor a Baptista Levéltár munkatársa. Történész, levéltáros, tanulmányait jelenleg is folytatja az ELTE BTK történelem szakán. A közölt tanulmány BA szakzáró dolgozatának egy részletén alapszik, a benne foglaltak elsősorban a kutatás három évvel ezelőtti állapotát tükrözik.

A tanulmány első részét olvashatjuk el itt. A második rész a következő lapszámban fog megjelenni. Itt a honlapon pedig ez a bejegyzés fog majd frissülni (A szerk.)

Ha a baptista felekezet mindenkori sorsát és helyzetét egy függ­­­­­­­­­­­­­­­­­vénygörbével szeretnénk ábrázolni, az első világháborút megelőző évekhez alighanem a „nagy elődök”, az állami elismerés és a rohamos terjedési sebességű misszió képzetei nyomán pozitív értékeket társítana a baptista közvélemény. Az összefoglaló nevén csak Horthy-korszakként emlegetett két és fél évtizedhez általában sötét tónusokkal festett képet hoz elő a közös emlékezet, képzeletbeli függvényünk görbéje hirtelen a negatív tartományba fordul át. Üldözés, csendőrség, vallásszabadsági sérelem ötlik az ember eszébe az időszakra gondolva. A kommunista diktatúra kiépítésének és működtetésének 45 éve felől viszont aligha vélekedik egységesen a furcsán felejtő emlékezet – a gyülekezetek nyilvánvaló sorvadása, behúzódása ellenére az elnyomás mégis képes felidézni a vallásszabadság és háborítatlanság fogalmait. A vörösuralom függvényszakasza egyeseknél a Horthy-koré fölött, másoknál alatta futna ebben az elgondolt koordináta-rendszerben.

A tényekkel és folyamatokkal összhangban nem lévő emlékezet kialakulásának okait hosszasan lehetne fejtegetni, de ebben az írásban inkább arról szeretnénk szólni, hogy a Horthy-korszak baptista szempontú megítélését alapvetően meghatározó kérdés, a vallásszabadság tematikája a levéltári iratanyag és a szakirodalom tükrében valójában hol helyezné el a magyar baptistákat a szabad vallásgyakorlat skáláján, abszolút értelemben és környező korszakokhoz viszonyítva.

A két világháborútól határolt évtizedek kisegyháztörté­ne­tének alapvetéseit lefektető Fazekas Csaba így fogalmazta meg szemléletformáló állításai lényegét: „A Horthy-korszak egészére jellemző, hogy a kisegyházakat az állam végig a gyanús, nemkívánatos jelenségek közé sorolta, s hasonlóan intoleráns álláspontot foglaltak el a történelmi egyházak is.”¹ Ennek a „szektakérdésnek”, társadalmi problémaként felfogott vallásosságváltozási folyamatnak és az erre adott reakcióknak a baptista mindennapokban megtapasztalható valóságát kerestük forrásainkban a cikk írásakor.

Írásunkban először röviden összefoglaljuk a kérdés irodal­mának főbb állításait, ezt követően – már csak baptista vonalon – bemutatjuk a kisegyházellenesség megnyilvánulásainak 1920 előtti gyökereit és hagyományait, majd a felekezet működését szabályzó jogi környezetet. A fejezetet mintegy kilencven, repre­zentativitásra törekedve kiválasztott gyülekezet korszakbéli irat­anyagának megvizsgálásával zárjuk, amelyből arra igyekszünk választ találni, hogy egy átlagos baptista kisközösség mennyit érzett meg a maga bőrén a szektaügyben hozott intézkedésekből és a kollektív előítéletekből. Az eredmény tükrében talán jobban kivehető lesz majd, hogy ennek az emberöltőnek a baptistái mit és mennyire éltek át hitükért, mennyire számított ez újdonságnak a felekezet történetében, s milyen változást hozott ebbe a kommunista egyházpolitika.

1. A szektakérdésről általában és más felekezetek történetírásában

A Magyarországon uralkodó (állam)hatalom és az egyházak közti kapcsolatrendszer történetét vizsgálva Balogh Margit a dualizmusban kialakult és 1947-ig fennálló „koordinációs időszak” jellegzetességeit írja le mint érvényes és alapvető keretet a Horthy-kor egyházpolitikájára nézve. Ebben a szisztémában az egymással egyenrangú félként tárgyaló állam és az egyházak a mindkét felet érintő kérdéseket közösen, az érdekek egyeztetésével oldották meg egy jogilag igen, de anyagi, politikai, társadalmi vonatkozásban nem feltétlenül tisztázott viszonyrendszerben, amelyet a katolikus egyháznak a korábbi, államegyházi státuszából megőrzött előjogai is befolyásoltak.²

Ennek az érdekharmonizációnak a során jutottak közös nevezőre egymással a kisegyházak kérdésében a két világháború közti politikai rendszer és a fenti meghatározásban az „egyház” fogalmát alkotó bevett felekezetek, amelynek történetét Szigeti Jenő és Fazekas Csaba írták meg közismert munkáikban.³ A „szekták” ellen való védekezés logikusan következett mindkét fél tételezett, alapvető értékeiből – a „nemzeti-keresztény” ideológiára a kisegyházak gyakran külföldi eredete és külkapcsolatai, pacifizmusa vagy más társadalmi tanítása, a felekezeti békesség megbolygatása, a bevett felekezetek híveinek elhódítása jelentett a kor politikai és egyházi véleményformálóinak szemében – mihamarabb elhárítandó – fenyegetést. A vallási türelmetlenséget ösztökélték, fenntartották a „szektákról” a szélesebb társadalmi köztudatban kialakult, egyébként egyáltalán nem újkeletű sztereotípiák is.

Az 1895. évi XLIII. törvénycikkben lefektetett szabad vallásgyakorlati elv⁴ átértelmezésével mindazok a felekezetek, amelyek nem tartoztak a bevett kategóriába, súlyosan hátrányos helyzetbe kerültek. Az el nem ismert státuszúak működését titkos és nyilvános korlátozó rendeletek, közigazgatási és rendőrhatósági intézkedések és túlkapások, sajtótámadások, a népi írók és egyháziak gyakran valótlanságokat is tartalmazó munkái és a társadalom spontán védekező reakciói egyaránt hátráltatták. Ezt az erőszakos „apologetikát” Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 363.500/1939. sz. rendelete tetőzte be, amely a metodistán kívül az összes el nem ismert felekezet működésének beszüntetését mondta ki.

Az el nem ismert felekezetek történetéről íródott munkák természetesen szintén referálnak a korszak restriktív politikájáról saját nézőpontjuk szerint, ám nem egyöntetűen megítélve azt. A korszakban lassan növekvő, 1100 tagot meghaladó létszámúvá bővülő⁵ metodista felekezet történészei számára a korszak elsősorban a nemzetközi kapcsolatok miatti enyhébb bánásmód gyakorlati megvalósulásának, illetve a többször kilátásba helyezett, de egyszer sem elnyert elismert státusznak a története, amely időszakot mindennek ellenére missziótörténeti szempontból alapvetően sikeresnek értékelik.⁶

A hasonló nagyságrendet képviselő⁷ adventisták saját növekedésük megtorpanását részben a hatósági intézkedésekre, de legalább annyira saját belső meghasonlásaikra vezetik vissza, ugyanakkor kiemelik a szektákkal szembeni előítéletek társadalmi térnyerésének negatív, főleg az értelmiséget a „gettóba került” adventistáktól elriasztó hatását.⁸

A pünkösdiek történeti összefoglaló munkája csak futólag közöl konkrétumokat az elszenvedett üldözésekről, például a vezető Rároha F. Dávid kiutasításáról,⁹ a vasárnapi iskolai munka ellehetetlenítéséről¹⁰ vagy istentiszteleti engedélyek bevonásáról,¹¹ viszont belső meghasonlásaikat részben „a társadalmi körülmények szükségszerű következményeként” értelmezi.¹² Részletesen csak az 1939-es betiltás utáni útkeresést tárják fel, amelyet az örökös félelem és a hősies helytállás idejeként tartanak nyilván.¹³

A kisebb, ma talán leginkább gyűjtőnéven megszentelődési mozgalmak néven ismert vallási mozgalmak közül egy, a Keresztény Testvérgyülekezet történetéről írt kézirat részletesen ismerteti a közösségi hagyományban megőrzött legnagyobb megpróbáltatást, a debreceni Varjas-pert, illetve egy sikertelen elismerési folyamodványt.¹⁴ Az Evangéliumi Aliansz keretei között dr. Kiss Ferenc által a toleránsabb vallásszabályozásért végzett munkát azonban nem említi meg. Az Isten Egyháza történetéről írt összefoglaló a felekezet üldözését annak szekularizációs követeléseire vezeti vissza, s az 1942. évtől a betiltást és lelkészeik frontszolgálatra való behívását hozza magyarázatul mozgalmuk szétszóródására.¹⁵

A törvényesen el nem ismert vallási csoportok mellett Magyarország egyetlen, törvényesen elismert keresztény kisegyházának, a baptista felekezetnek is osztályrészül jutott a „szekták” sorsa a két világháború között, legalábbis működésének bizonyos aspektusaiban. Két tényező azonban döntően megkülönböztette a jogilag is csak „tűrt”, el nem ismert közösségektől. Egyik a már hangsúlyozott törvényes különállás, a másik pedig, hogy a baptisták már az első világháború előtt országosan elterjedt és ismert, jól szervezett és erős felekezetté nőtték ki magukat,¹⁶ amely túlesett már a kezdetek vajúdásain és a trianoni békediktátum után is közel nyolcezer taggal nézett szembe az eljövendő kihívásokkal. A következő két részben először a baptisták vallási sérelmeinek a dualista korszakba visszanyúló hagyományait mutatjuk be, majd a felekezet működését szabályozó jogi környezetet és annak hatásait vázoljuk fel.

2. A baptisták és a társadalom 1920 előtt – a vallási sérelmek hagyományai

Magyarországon az első baptisták 1846-ban jelentek meg, de missziós tevékenységük érdemi lendületet csak 1870-ben vett, az országban fellendülő bibliaterjesztői tevékenységet és főleg a protestáns paraszt-ecclesiolákat „használva” ehhez bázisul.¹⁷ Már első országos vezetőjük, Heinrich Meyer¹⁸ idején komoly nehézséget jelentettek egyrészt az újonnan alakuló gyülekezetek tagjaival, másrészt az országot bejáró „missziómunkásokkal” szembeni hatósági, egyházi vagy faluközösségi fellépések.

A Bibliákkal és igehirdetői szándékkal felszerelkezett missziómunkásokat meglehetősen vegyes fogadtatásban részesítették az útjukba eső falvakban, városokban. Forrásainkból nehéz megítélni, hogy sima vagy göröngyös úton kellett-e többet járnia az első hittérítőknek – mindenesetre ahhoz eléggé gyakoriak voltak a sérelmek és üldözések, hogy tematizálják az – akkor még – mozgalom közhangulatát és utólagos emlékezetét.

Nehéz elkülöníteni, különösen falusi környezetben, hogy miből is eredtek ezek az üldözések. Általános vélekedés volt az elszenvedők és kortársak körében, hogy a települések lelkészei késztették a helyi hatóságokat intézkedésekre vagy a falu népét husángok és kövek megragadására.¹⁹ Az akkor már a köztudatban élő sztereotípiák miatt azonban nem feltétlenül kellett egyházi biztatás a térítőkkel való finomabb-durvább összeütközésekhez.

Ezekre a reakciókra természetesen van magyarázat. A hitvédelem, az identitás meghatározó részévé vált felekezeti hovatartozás védelmezése az idegen, új, káros hatásoktól természetes jelenség, ahogyan később látni fogjuk, majd a baptisták is hasonló vehemenciával – bár nem erőszakosan vagy hatósági úton – lépnek fel a gyülekezeteikben tevékenykedő pünkösdiekkel vagy Jehova Tanúival szemben. Az erőszak – az áttértekkel, szimpatizánsokkal és a térítőkkel szemben egyaránt – a helyben domináns egyház tagjainak szemében egyfajta lélekmentés volt. Erre rásegítettek a különböző terjedő pletykák²⁰ és az első apologetikus iratok.²¹ A köztudatban keveredett a nazarénus és a baptista fogalom, így a másik újprotestáns mozgalom pacifizmusának terhét is „megörökölte” a baptista közösség.²² Szégyen is lett volna a falura, a családokra nézve a „hívők”, az ostobán jámbor emberek megléte.²³

Mikor már működött valahol egy gyülekezet, tagjainak viselkedése, magasabb fokú szentség-tudatukból kiinduló kritikája is irritálhatta a környezetet – e jelenség megfékezésére Meyer különös gondot fordított.²⁴ A „hívők” valamelyest el is zárkóztak, hiszen például kivonulva a falusi élet olyan tereiből, mint a kocsma vagy a táncmulatság, különcködtek, eltértek a közösségi normáktól. A „tévelygőkkel” bíró falvak hangulatát hiteles tónusokkal festi le Roy Krisztina történeti alapú kisregényeiben.²⁵

Érdekes kérdés, hogy vajon mennyire volt megalapozott a hatóságok azon aggodalma, hogy a „szekta” felforgatni jön a közösség békességét – azaz milyen volt, ha volt egyáltalán, a baptista társadalmi tanítás ezekben az évtizedekben? A „hivatalos” tanítói fórumok – azaz Meyer körlevelei, gyülekezeti órái – nem érintik ezt a kérdést, ahogyan később az ugyanezt a szerepet betöltő lapok sem. Elgondolkodtatóak viszont egyes források, amelyekben vádként hangzik el, hogy a missziómunkások egyfajta utópisztikus, adó- és állammentes szeretetközösség képét vetítik a jövőbe.²⁶ Meglehet, hogy rosszindulatú rágalmakról van csupán szó, de a kérdés megfontolásra érdemes annak fényében, hogy az agrárszocialista mozgalom terjedését is összefüggésbe szokás hozni baptista hittérítők tevékenységével.²⁷

Az akadályok egyik nagy csoportját a hatósági adminisztratív intézkedések jelentették. Az iratterjesztőket, evangélistákat igyekeztek eltávolítani a falvakból vagy akár nagyobb városokból is. A magánjellegű rendezvények körébe tartozó prédikációs alkalmak ugyan csupán bejelentési kötelezettség alá estek, a település vezetősége azonban, akár a felmutatott miniszteri engedély ellenére is, kiutasíthatta, hazatoloncolhatta a „felforgatókat”, vagy akár eltilthatta őket a Biblia kinyitásától a község területén.²⁸ A kérelmezések fogdával, vasra veréssel is végződhettek.²⁹ Később, a baptisták helyzetének megerősödésével a már megszervezett gyülekezetek alkalmainak bejelentésekor igyekeztek beleavatkozni a folyamatba, büntetés gyanánt extra illetékeket róva ki a bürokratikus kötelezettségek teljesítésekor.³⁰

A felekezet nélküli státusz lehetőségéig különösen, de később is előfordult, hogy egyes „hívőket” korábbi egyházuk büntetett meg. Legkeményebben a pénzbüntetéssel egybekötött kényszer-keresztelések érintették a baptistákat,³¹ de az emelt összegű fejkvóták, hozzájárulások, kiprovokált pénzbüntetések sem tettek jót a javarészt alacsony sorból kikerült tagságnak. A baptista szülők gyermekei előtt az iskolai előrehaladás útjai is megnehezedtek.³² Akut problémát jelentettek a temetések is: sírhelyet a dögtemetőben, az öngyilkosok árkában is nehezen adtak helyenként, de volt példa a temetés szétzavarására, bevett felekezet papja általi erőszakos átvételére is.³³ A bemerítési ünnepélyeket időnként szintén feloszlatták.

Mindezeknél veszélyesebbek voltak azonban a népharag megnyilvánulásai. Az első hittérítők többsége megtapasztalta élete során, milyen lincshangulatú tömegtől körülvéve elmenekülni prédikáció után. A tettlegesség többeket megnyomorított,³⁴ de olyan is volt, akire rágyújtották vendéglátója házát. A baptistává lett helyi lakosok sem részesültek békésebb bánásmódban. A bezúzott ajtók-ablakok, a rovásukra elkövetett apróbb-nagyobb csínyek általánosan elterjedtek, de nem volt példa nélküli a gazdasági ellehetetlenítésre való törekvés sem.³⁵ Egy bizonytalan és egy megbízható tudósításunk még halálesetről is fennmaradt.³⁶ Meg kell azonban jegyezni, hogy mindennek az ellenkezőjéről, a kezdeti ellenségeskedésből békés együttműködésbe való átmenetről, a baptistákkal rokonszenvező lelkészekről, tanítókról, hatósági szereplőkről is vannak feljegyzéseink.³⁷

Mindezek a jelenségek jelentősen visszaszorultak a baptisták 1905-ös elismerésével, illetve az ezzel párhuzamosan, lassan a közvéleményben is rögzült nem elítélő baptistakép³⁸ kialakulásával, ez azonban nem jelentette teljes elmúlásukat.³⁹ Különösen az – időnként saját elismert hittestvéreik által is szorongatott – el nem ismert baptisták, a Szabad Baptista Szövetség⁴⁰ mindennapjainak maradtak részei a hatósági beavatkozások és korlátozások.⁴¹ A baptista gyülekezetek sorsa egyes bürokraták, falusi notabilitások szándékain, no meg a missziómunkások talpraesettségének mértékén⁴² fordult meg.

Mindezeket látva megállapíthatjuk, hogy a Horthy-rendszer szektaellenességének gyökerei a kiegyezés utáni, szabadelvű Magyarország kisegyházellenes intézkedéseiben találják meg közvetlen gyökereiket. A bevett felekezetek magatartása, elvi álláspontja lényegében folytonos a világháború előtt és után, s a közvélemény kisegyházellenes érzülete sem előzmények nélkül való. A helyi egyházi emberek által kezdeményezett rendőri-csendőri intézkedések sem a Horthy-kor kizárólagos sajátosságai. A két időszak közötti döntő különbség a politikai rendszer hozzáállásában rejlik: míg a Monarchia idején az állam időről időre segített a baptisták benyújtott panaszain, a világháború után a jogértelmezésben lezajlott változások és a szinte programszerű, politikai paradigmává tett szektaellenesség kiváló lehetőséget biztosított a vallási türelmetlenség dualizmus kori hagyományainak kiteljesedéséhez.

3. A baptista felekezet jogi környezete

A baptistákat először megszervező Heinrich Meyer színre­lé­pé­sével szinte rögtön megindult a közösség saját jogi helyzetének javítására irányuló lobbi-tevékenysége.⁴³ Meyer még iratterjesztőként, 1873-tól saját bőrén tapasztalta meg a baptista térítés tettlegesen ellenséges fogadtatását, s már mint az ország prédikátora találkozott ezzel ismét 1875-ös újvidéki, nagydisznódi és felvidéki térítő körútjain.⁴⁴ Ezek hatására hozzáfogott a baptisták ügyének intenzív, soha véget nem érő parlamenti és sajtóbeli lobbijához. Sokarcú stratégiája hamar kialakult. Alapja a befolyásos pártfogók, képviselők keresése volt, akiknek megnyeréséhez és a közvélemény rokonszenvének felkeltéséhez egyfajta baptista renoméra, a felekezet tagjainak jámbor, becsületes, egyszerű ember hírében álló, lassan valóban kialakuló pozitív előítéletére-hírére alapozott. A megnyert pártfogók közé tartozott emblematikusan Irányi Dániel parlamenti képviselő, Papp Gábor dunántúli református püspök és Csáky Albin gróf.⁴⁵

Az így megszerzett kapcsolatok és a kérdésben már ismerős szervek felé nagy gondossággal közvetítette egyik sérelmet és nehézséget a másik után.⁴⁶ Meyer kifejezetten gyűjtötte a gyülekezetektől, munkásoktól az ilyen jellegű eseményekről írt jelentéseket, s azokat csomagonként nyújtotta be a minisztériumok felé.⁴⁷ Az egyes közösségeket is arra biztatta, hogy panaszaikat gyűjtsék egybe, s minden év végén terjesszék fel a lehető legmagasabb fokú hatósághoz jogorvoslatért.⁴⁸ Irányi részben ezekre alapozva tartotta meg parlamenti expozéit a vallásszabadság érdekében.

A nehézségekből felhalmozott szimbolikus tőkét aztán Meyer igyekezett jogi vagy személyi garanciákká, engedményekké konvertálni. 1876-ban elismerésért folyamodott a belügy- és a kultuszminisztériumhoz, ezt azonban nem nyerte el, egyedül saját magát tudta német prédikátorként elismertetni. Ez az esemény kijelölte jogi mozgásterének határait: a baptista gyülekezeteket és missziómunkát mint magánrendezvényt vagy egyesületi tevékenységet próbálta meg legalizálni kedvező rendeletek, határozatok kérvényezésével.⁴⁹ 1882-ben, egy újabb elismerést kérő beadvány kudarca után,⁵⁰ BM-rendelet erősítette meg, hogy bejelentés mellett a baptisták bárhol szabadon tarthatnak istentiszteletet. 1890-ben már elég volt egy hónapban egyszer lejelentkezniük a községi elöljáróságnál.⁵¹ A minisztériumi határozatok gyakorlatba ültetéséhez ugyanakkor gyakran pereskedés, fellebbezés, a közigazgatási szervek „megdolgozása” szükségeltetett. A nagyobb városoktól távol eső falvakban, erős helyi befolyások ellenében azonban így is nem kevés esetben meghátrálásra vagy nagyon erős kompromisszumokra kényszerültek az odalátogató baptisták.

Meyer mindemellett folyamatosan agitált egy új, az érvényben lévőnél liberálisabb és egyenlőbb vallásügyi szabályozásért, illetve más, a keresztényi kegyesség elé akadályt gördítő törvények megváltoztatásáért. Élénk figyelemmel követte az „egyházpolitikai törvények” előkészítő munkálatait, véleményét, bírálatát időről időre felterjesztette az illetékes miniszterekhez.⁵² Még ennek elkészülte előtt, 1892-ben ismételten – eredménytelen – elismerési kérvényt nyújtott be.⁵³

Az 1893 után frakciókra szakadó baptista mozgalom belső harcaiban fegyverré vált az állami elismerés kérdése, amelyet a Meyerrel szembenálló magyar vezetők, Udvarnoki András és Balogh Lajos lassan kicsavartak a német vezető kezéből. A mindennapokban megtapasztalható hátrányok, sérelmek miatt az országos tagság jelentős része várta a törvény kihirdetését, sorsának jobbra fordulását remélve tőle. Éppen ezért még a törvény kihirdetése előtt mindkét oldal szerepeltette kisebb-nagyobb mértékben „programjában”, de legalábbis a másik gyülekezetei között folytatott suttogó propagandában.⁵⁴

Az 1895. évi XLIII. tc. azonban nem hozta azt a szintű toleranciát és engedékenységet, melyet reméltek tőle – hatályba lépése a baptisták számára a felekezeten kívüli státusz lehetőségét biztosította. Ez azonban, noha a magánéleti vallásosságot teljesen az egyéni akarat és ízlés függvényévé tette, az ilyen személyek társulását már nem ismerte el egyébnek, mint polgári egyesülésnek, ami elsősorban a vagyonbírás és a gyermeki hitoktatás kérdésében volt sérelmes a baptisták számára – legszükségesebb ingatlanaikat sem tudták testületileg biztosítani, csak névhordozókkal, gyermekeik pedig más felekezetek hitoktatásán voltak kénytelenek részt venni tanulmányaik során, ami – bár van rá ellenpélda, de általában gáncsoskodással, szekatúrával járt együtt.⁵⁵

A helyzet javítására az elismert felekezeti státusz elnyerése volt a kitűzhető cél. Ennek feltételrendszere azonban szintén nehézségeket támasztott. Belső szervezeti ellentétekkel, kellő képzettséget nélkülöző prédikátorral, országos szervezeti szabályzat és hitvallás nélkül kicsiny volt az esélye egy esetleges kérvény sikeres elbírálásának. A törvény egyes elvi kikötései – mint például az ellenőrizhetőség – miatt a felekezet élére állítandó egyszemélyi vezetés vagy a meghatározott műveltségi cenzusok szintén okoztak nehézségeket.⁵⁶ De míg a magyaroknak lehetett reményük mindezeket teljesíteni, a Meyer vezetése alatt állókat végképp ellehetetlenítette az a körülmény, hogy egyetlen lehetséges vezetőjük haláláig német állampolgár maradt – a törvények értelmében viszont csak magyar állampolgár állhatott elismert felekezet élén.⁵⁷ Ezzel a ténnyel mind Meyer, mind ellenfelei tökéletesen tisztában voltak.

A törvény kihirdetését követően így elvált egymástól a két árnyalat taktikája és „hivatalos” véleménye, amelyet egyaránt saját lapjaikban kommunikáltak a tagjaik felé. A Békehírnök hasábjain ugyan soha nem kapott kiemelt jelentőséget az ügy, de folyamatosan tájékoztatták a közvéleményt a dolgok állásáról. Kétszer is megírták a törvény szentesítését⁵⁸ – ugyanezt az Igazság Tanúja egyszer sem tette meg, sőt úgy tűnik, csak a saját táborban felmerülő kérdések megválaszolására, a kedélyek megnyugtatására közölte Meyer hónapokkal később: „Mi ugyan ha látni fogjuk, hogy a gyülekezetünkre és missziónkra nézve előnyös, az államnál elismerésért folyamodunk, s a melyet azután meg is fogunk nyerni.”⁵⁹ Ugyanakkor felszólította a tagságot, hogy lépjenek ki jelenlegi felekezetükből, s legyenek felekezet nélküliek – ezzel előrevetítve, hogy rövid távon nem tervezi az állami elismerés elnyerését.⁶⁰

Hogy pontosan mikor folyamodott Csopják Attila⁶¹ – természetesen Udvarnoki⁶² és Balogh támogatásával – az állami elismerésért, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy július 15-én már sikerrel teljesítette a kérvény az igazságügyi minisztériumi rostát,⁶³ majd egészen 1897. február 28-ig rendszeresen tájékoztatták a testvériséget a közeli, rögvest bekövetkező jogi rendezésről.⁶⁴ Március végén azonban hosszú időre az utolsó híradás jelenik meg, s arról tájékoztat, hogy a hitvallás és szervezeti szabályzat némi kiegészítéssel megfelel minden törvényes előírásnak.⁶⁵ Hogy az elismerés végül miért nem történt meg, arra nézvést az általunk áttekintett források nem szolgáltak információval – valószínűleg nem kockáztatta meg a kormányzat, hogy egy „szekta” elismerésének botrányával hergelje a bevett felekezeteket.

1899 júliusában azonban újabb jele mutatkozott annak, hogy az elismerés a közeljövőben elérhetővé válhat.⁶⁶ Hogy ezt kérvényezhessék, a magyar vezetők nyelvi szövetségekre szabdalták szét az akkor éppen újraegyesült, de az elismerés-ellenes Meyert és véleményének súlyos tekintélyét is magába foglaló baptistákat, s magyar szövetségük élén folyamodtak a vágyott minősítésért.⁶⁷ Eredmény azonban a következő évben sem mutatkozott, ahogyan 1902-ben is minden látható eredmény nélkül adták be – utolsó próbálkozásként – szervezeti szabályzatukat és hitvallásukat.⁶⁸

Hogy az elismerés végül mégis megtörtént, azt a baptisták teljes joggal gondolhatták a Gondviselés különös kegyelmének. Az 1905-ben hatalomra juttatott Fejérváry-kormány kultuszminisztere, Lukács György, külföldi kapcsolatai és Békés megyei kötődései révén is ismerte a baptista felekezetet, a magyarországiak közül néhány tagot személyesen is.⁶⁹ Ő maga hívta magához a magyar baptista csoport vezetőit, és javasolta nekik az elismerés kérvényezését. Azok – benyújtva az 1905-ös ócsai hitvallást – végül is a 77.092/1905. sz. VKM-rendelet értelmében megkapták a törvényesen elismert felekezeti státuszt.

Az a tény, hogy többszöri kísérlet után végül egy parlamenti alapokat nélkülöző kormányzat volt képes érvényt szerezni a baptisták kérésének, arra enged következtetni, hogy a kisegyházak törvényes elismerése elől elzárkózni nem csupán a Horthy-korban volt alapértelmezett megállapodása a politikának és az egyházaknak, de ugyanez a minta érvényesült a Monarchia idejének szabadelvű politikai légkörében is.

Későbbi fejlemények miatt végül egyetlen, az ország egész területén illetékes hitközség, a Baptista Hitközség Budapest (BHB) lett az állami elismeréssel járó kötelességek és jogok letéteményese. Ezt a szervezetet, mivel az ilyen felsőbbség ellentétben állt a gyülekezetei autonómia hangsúlyos elvével, kiegészítette egy másik, a Magyarországi Baptista Gyülekezetek Szövetsége (MBGYSZ), amelynek saját közgyűlése által választott tisztviselői és bizottságai a közösség belső ügyintézésében, konfliktusainak rendezésében, nagyobb vállalkozások szervezésében ténykedtek. A BHB a jogi képviseletet és az anyakönyvezést látta el – éppen ezért ennek lett tagja minden vallást váltó vagy felekezeti státuszt feladó, hivatalosan is ilyen vallású baptista.

(Folytatjuk)

Jegyzetek:

(A bibliográfiát a következő számunkban közöljük, a cikk második, befejező része után.)

1. Fazekas, 1995, 13.
2. Balogh, 2010, 10.
3. A téma alapvetéseit, központi gondolatait és vizsgálati irányait már megtalálni a Szigeti, 1981b és Szigeti, 1987 tanulmányokban. Ezeken az alapokon, de sokkal részletesebben és új adatokkal fazekas, 1996. E gondos és alapos munkákhoz észrevételül annyit fűznénk hozzá, hogy – talán a kisegyházi források tüzetesebb átnézése révén is – a bennük felvázolt kép kizárólagos voltát árnyalni lehetne a – nem vitatottan – általános gyakorlattól eltérő közigazgatási közegek, egyházi személyek létének, tetteinek, az érme másik oldalának szerepeltetésével.
4. „1.§. Mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és azt az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között külsőképpen is kifejezheti és gyakorolhatja. Senkit sem szabad törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem ütköző vallási szertartás gyakorlásában akadályozni, avagy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére kényszeríteni.”
5. Szuhánszky, 2005, 130. A felekezet saját belső nyilvántartása szerint 115 teljes jogú taggal és próbataggal és egy prédikátorral indult el a metodizmus a Maradék Magyarországon 1920-ban, elszakadva bácskai bázisától. 1939-ben 1129 teljes és próbatagot, gyermekekkel együtt 1537 főt tartanak nyilván, akiket tíz felszentelt lelkész gondoz.
6. Szuhánszky, 2005, 117-122.
7. Szigeti, 1985, 182-183, 189. 1917-ben 484 adventista élet az országban, 16 gyülekezetben, 1920-ban 611 fő, 23 közösségben. Ez a szám 1924-re 1063-ra és 43-ra emelkedett, 1935-re pedig 2404 főig nőtt.
8. Uo, 1985, 185.
9. Pünkösdiek, 1998, 60. Az Egyesült Államok állampolgárának tartózkodási engedélye lejárt, s azt nem hosszabbították meg számára.
10. Uo, 88.
11. Uo, 94.
12. Uo, 78. Az ellentétek alatt nem a szektákkal szembeforduló többségi társadalom reakcióit, hanem az általános gazdasági-társadalmi feszültségeket, illetve tagjainak a hazaszeretet és az önérdekük diktálta valószínű kommunista szimpátia közötti őrlődéseit érti. Az 1990 előtti, mindenben baloldaliságot látó kisegyházi történetírás hagyományait megőrző szöveg állításait ebben a kérdésben nem látjuk alátámasztottnak, az 1935-ös szakadás minden jel szerint tipikus, a vezéregyéniségek köré szerveződő pártok által kiváltott integritási válság.
13. Uo, 105–116.
14. Nagy, 2005, 5–8.
15. Steiner, 1997, 44–46.
16. A baptista közösség létszáma 1918-ban 24 000 főre tehető, Gerzsenyi, 1996, 95. Viszonyításul ld. 5. és 7. jegyzet. Pünkösdiek gyakorlatilag nem voltak ekkor az országban, a nazarénusok pedig tanításuk lényegi részét képező elzárkózásukból, illetve pacifizmusukból fakadóan nem tudtak nagyobb tömegeket megszólítani, illetve a társadalomba beilleszkedni. A baptista felekezetben rejlő potenciált mutatja, hogy a békediktátum után, 1920 és 1921 között egyetlen év alatt 43 új gyülekezetet szerveztek, 1062 fővel gyarapodtak és a gazdasági nehézségek ellenére is 25%-kal megugrott a baptista kulturális javak fogyasztása.
17. A baptizmus korai történetéhez ld. Mészáros, 1996a és Kovács, 1996a, más nézőpontból László, 2011.
18. Heinrich Meyer (Grossbuschek, 1842. augusztus 13. – Budapest, 1919. március 4.) baptista iparos családból származott. 1862-ben merítkezett be. Öt évvel később már a „nagy” Johann Gerhard Oncken mellett missziómunkás Hamburgban, majd az odesszai németek között laikus evangélista. Itt nyeri el 1870-ben lelkipásztori felavatását. 1872 és 1875 között a Brit és Külföldi Bibliatársulat alkalmazottja Galatzban, Zágrábban, majd Budapesten. 1875. május 1-től 1909-ig, majd 1915-től haláláig a pesti német gyülekezet lelkipásztora, illetve az ország baptistáinak egyik vezetője. 1881-ben egy szemeszter erejéig a hamburg-horni baptista szemináriumban tanul. 1909 és 1915 között a sziléziai Leignitz német gyülekezetében szolgál. Gerzsenyi, 1996. 127–128. és Meyer, 1910. 135. Életéről, szerepéről még: Kovács 1996a, Szebeni, 2010., megítélésének alakulásáról tanulságos Somogyi 1973.
19. Már Meyer első éveiből fennmaradtak esetek Újvidékről és Izsákfalváról, ahol a helyi lelkész fenyegette meg őt a falu népének felbujtásával. Meyer, 1910. 61, 64–65.
20. Feljegyezték, hogy 1877-ben Meyerről elterjedt a pletyka, miszerint meztelenül végezte a bemerítéseket – ez ellen közleményben kellett tiltakoznia a prédikátornak. A kezdet éveiben történt Kiskunhalason, hogy egy éjszakába nyúló gyülekezeti órán elaludt a lámpa. A sötétben kavarodás támadt, a kavarodás zajaiból pedig nyomtatásba kerülő rágalom – így született meg a „motozka-est”, a baptista gyülekezeti tanácskozások csúfneve, ami még a ’80-as években is el-elhangzott Szabolcs megye falvaiban. Szebeni 1957. 18–19.
21. A korszakban igen népszerű Futkározó hamis atyafi vagy a leálcázott baptista, Könyves Tóth Kálmán elmélkedése 1882-ben már harmadik kiadását érte meg. Történetéről érdekes adalék [Szabadi F. Gusztáv feljegyzései.] 7–8. BL/IV/J/2.
22. Igen korán, már 1897-ben jelent meg a Békehírnökben apologetikus írás a két csoport közti különbségekről. BH 1897. 13. sz. 150.
23. Lásd például Domokos, 1950. 5.
24. A keresztelt keresztények értekezlete. Nagyvárad, 1893. május 3–4. 152–156. BL/III/A/3.
25. Roy 1936.
26. Szigeti, 1881c., 84–85.
27. Farkas, 1989., 16–24.
28. Meyer, 1910., 62–63. és [A zsadányi gyülekezet panaszlevele. (1892. december)] BL/I/10: „Ha még egyszer ez ügyben [gyülekezeti alkalom bejelentése végett, a főjegyző válaszát idézi] odamegyek, fogaikkal tépnek szét.”
29. Tóth Mihályról, az egyik első és legeredményesebb baptista missziómunkásról jegyzi fel életrajzírója, hogy Nagyszalontán megszokott esemény volt, amint a csendőrök bilincsben kísérik haza a módos gazdát, miután valamelyik faluból kitoloncolták. Kirner, 1956, 1–2. Hasonló emlékek maradtak fenn a szintén nagyszalontai „költöző misszionárius” Lajos János után is, akinek körútjai nemegyszer értek véget fogdában.
30. A keresztelt keresztények értekezlete. Nagyvárad, 1893. május 3–4. 140–143. BL/III/A/3.
31. Ilyen történt Pusztaújlakon 1892-ben. [A pusztaújlaki gyülekezet panaszlevele. (1892. december)] BL/I/10.
32. Gyakran idézett példa Szabadi F. Gusztávé, akit, katolikus iskolába járva, a fülbe gyónás megtagadásáért megbuktattak. Szabadi, 1968., 31.
33. Például Fóton 1899 februárjában. BH., 1899. 3. sz. 35–37. Természetesen ellenpéldát is találni a budapesti evangélikusok és reformátusok hozzáállásában. Meyer, 1910., 73–74.
34. Seres Sámuel vént egy alkalommal úgy megverték, hogy fél szemére megvakult. Kovács, 1996, 71–72, Heinrich Meyer első felesége, Matild Michelson fél fülére megsüketült. Kovács 1996. 60. Másutt a Bácskából jelentenek félholtra vert prédikátort.
35. Kisújszállás környékén például nem fogadták fel napszámosnak a baptista asszonyok férjeit. [A kisújszállási gyülekezet panaszlevele. (1892. december)] BL/I/10.
36. „A község bírája és katolikus lelkésze… az általuk feltüzelt fiatalok és vakbuzgó asszonyok többször megtámadták az istentiszteletet tartó baptistákat. Egy ilyen alkalommal nagy köveket dobáltak az igét hallgató gyülekezetre. Egy kő úgy eltalálta a Wespellerné karján lévő, csecsemőkorú gyermekét, hogy halálos sérülést okozott neki. Ártatlan gyermekvér, mártírvér hullott Budafok kemény köveire. Az Isten népe iránt – hatósági segédlettel és védelemmel – mesterségesen felszított gyűlölet egy gyermek halálát okozta.” – közölte az említett Wespellerné unokája. A másik halálesetet, Eiler Ádámét az idézet kézirat szerzője sem hozza közvetlen összefüggésbe az általa szintén Budafokon elszenvedett verésekkel. Kovács [é.n.] 57–59. (Kovács Géza írása nem csak az eseményekről, de a kisegyházaknak a kommunista egyházpolitika kötelező „ökumenikus békessége” idején a bevett felekezetekkel való ambivalens viszonyáról is sokatmondóan árulkodik.)
37. Például Rákoscsabán néhány évvel a gyülekezet megalakulása után már a falubeli reformátusok szekerezik önkéntesen az építőanyagot az imaházépítésbe fogó baptistáknak. Tóth, 1948, 3.
38. A baptista gyülekezetek igen hatékony és kemény „erkölcsi minőségbiztosítása”, a tagság életének folyamatos monitorozása és a hibáknak kizárással való büntetése megteremtette az alapot egyfajta baptista renoménak a kialakulására, jellemzően a baptisták által sűrűbben lakott területeken: Budapesten, Hajdúböszörmény környékén, Békés megyében, stb. Gyula vidékén például egy időben közmondásos volt, hogy a piacon elsősorban a baptista kofáktól kell vásárolni. Hegyi András lelkipásztor személyes közlése.
39. Szigeti, 1987. 201-202.
40. Közismert tény, hogy a magyarországi baptisták 1893 és 1920 között – az egységtörekvések rövid szüneteit leszámítva – szakadásban, párhuzamos szervezetekben éltek. Az egymással szembenálló két párt vezetői többször is megfogalmazták elkülönülésük alapjait, melyek sorában legutolsó s legtartósabb az állami elismerés elfogadásának vagy elutasításának kérdése volt.
41. [Heinrich Meyer levele ismeretlen címzetthez. (1912)] BL/I/7
42. Kirner, 1990, 84–85, 108, 129–131. vagy Virág [é.n.] példatárai az ilyen eseteknek.
43. Ugyanez a folyamat tart, ha úgy tetszik, napjaink új vallásügyi törvényének megalkotása kapcsán egészen mostanáig, mutatva a jogi szabályozásnak a magyarországi kisegyházak életében bírt meghatározó szerepét.
44. Meyer 1910. 62, 70.
45. Uo., 72.
46. Ez az eljárás eredményt hozott többek között a Szepességben és Budafokon. Meyer 1910. 70, 80–81, 88–92, 94.
47. 1892-ben, egy sikertelen állami elismerési kérvény mellékleteként nyújtotta be például a jórészt Lisztes Mihály által fogalmazott magyar gyülekezeti panaszokat Kisújszállásról, Pusztaújlakról, Sarkadkeresztúrról, Árpádról, Nagyszalontáról, Szentjobbról, Pósalakáról, Örvendről, Biharból, Hegyközszentimréről és Talpasról. BL/I/10.
48. A keresztelt keresztények értekezlete. Nagyvárad, 1893. május 3–4. 143–144. BL/III/A/3.
49. Meyer 1910. 56–59, 60–62.
50. Somogyi, 1937, 71.
51. A 68746/1882. sz. BM-rendeletet a 17693/1890. sz. BM-rendelet erősítette meg és szélesítette ki az abban foglalt lehetőségeket. Másolatuk BL/I/10.
52. [Heinrich Meyer levele a VKM-hez. (Budapest, 1893. december 7.)] E levél egyik központi kérdése: mi lesz azokkal, akik hitelvi okokból nem akarnak vagy akadályoztatás miatt nem tudnak eleget tenni az elismerés feltételeinek? BL/III/E/1
53. [Szabadi F. Gusztáv feljegyzései.] 6. BL/IV/J/2. Valószínűleg ennek a kérvénynek a támogatására gyűlt össze az 56. jegyzetben hivatkozott panasz-összeállítás.
54. Gerzsenyi, 1995, 31, illetve [Tóth Mihály levele Heinrich Meyerhez. (Nagyszalonta, 1896. február 27.)] BL/II/3.
55. Bucsay, 1985, 208. és Nádasdy, 2008, 501–503. A nehézségeket összefoglalja egy későbbi, meyeri sugalmazású cikk: Neues Politisches Volksblatt. 1906. 19. sz. 6.
56. 1895. évi XLIII. törvénycikk a vallás szabad gyakorlásáról. 14.§ „A lelkészek és egyházközségi elöljárók alkalmazására jogosultnak kötelessége a lelkészül és egyházközségi elöljáróul kiszemelt egyént az illető törvényhatóság első tisztviselőjének bejelenteni.” www.1000ev.hu 2011. március 22.
57. 1895. évi XLIII. törvénycikk a vallás szabad gyakorlásáról. 13.§ „Lelkész és egyházközségi elöljáró a felekezetnek csak oly tagja lehet, a ki magyar állampolgár, s polgári és politikai jogai teljes birtokában van, kinek erkölcsi és állampolgári magatartása kifogás alá nem esik, és a ki képesítését Magyarországban nyerte.” www.1000ev.hu 2011. március 22.
58. BH 1895. 16. sz. 16. és 1896. 1. sz. 16.
59. IT 1896. 4. sz. 16.
60. [Tóth Mihály levele Heinrich Meyerhez. (Nagyszalonta, 1896. február 27.)] BL/I/5.
61. Gerzsenyi, 1996, 104; Szebeni, 2010, 115. szerint viszont Udvarnoki nyújtotta be az elismerési kérvényt, Balogh ellenkezésének dacára. Forrásra való hivatkozással csak az előbbi támasztja alá állítását.
62. Udvarnoki törekvését az elismerés megszerzésére kétségkívül megerősítették személyes élményei is. Szokolyai gyülekezete 1895-ben az üldöztetés széles skáláját megtapasztalta. A közösség helyi vezetőjét, Makrait megverték, majd mint verekedőt 52 forint kártérítésre ítélték. Később elmeorvosi kényszervizsgálatnak vetették alá. A baptista istentiszteletre behatoló református pap összetépte a prédikátor Bibliáját. Egy temetésüket megzavarták, a halottat csak a temetőárokba engedték eltemetni. Magát Udvarnokit személyesen a pap és a tanító verte véresre a falu határában a Vámosmiklósi Járásbíróság leirata szerint. Id. Mészáros [é.n.] 8–14.
63. BH 1896. 13. sz. 16. Az 1895. évi XLIII. tc. 34.§-a szerint a „törvény végrehajtásával a vallás- és közoktatásügyi, a belügyi és az igazságügyi miniszterek bízatnak meg”. www.1000ev.hu 2011. március 22.
64. BH 1896. 15. sz. 16., BH 1896. 23. sz. 13–14., BH 1897. 5. sz. 4.
65. BH 1897. 7. sz. 80.
66. Csopják számol be erről az Országos Bizottság ülésén. IT 1899. 8. sz. 5-6. 1900 áprilisában Balogh már egyenesen így fogalmaz: „elismerési ügyünk a küszöbön áll”. Tiszavidék, 1900. 9.
67. László, 2011, 221–224
68. Somogyi, 1937, 75.
69. uo., 75–77, megerősíti Popovici, [é. n.]