Igehirdetés a 2Kir 22,8–22 alapján

Kereskényi Sándor

Ez az igehirdetés 2014. október 28-án hangzott el a szegedi protestáns hét keretében a Szegedi Evangélikus Templomban. Kereskényi Sándor, az igehirdető a szegedi Honvéd Téri Református Egyházközség lelkésze.

Alapige: 2Kir 22,8–22

Szeretett Testvérek!

A reformáció második hullámának képviselői, akik sajnálták, de belátták, hogy új egyházszervezetet kell kialakítani, különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy a laikus, vagyis papi végzettséggel nem rendelkező hívek jelentős szerepet kapjanak a gyülekezetek vezetésében. Papírforma szerint ez ma is működik, bár a nem tudni, honnan (biztosan nem a Bibliából) szedett címekhez, mint tiszteletes, nagy- és főtiszteletű, makacs módon ragaszkodó lelkészek jobban szeretik, ha a világi vezetők (vagy vezetettek…) azt teszik, amit ők látnak jónak. Ennek visszaállítása nagy tartozásunk még reformátor őseink, de mindenekelőtt a bennünket magához visszaformálni akaró Jézus felé.

Jósiás királynak volt egy talpraesett világi vezetője, segítője. Sáfánnak hívták és „kancellári” tisztséget viselt. Amikor Hilkijjá főpapnak a templom-helyreállítási munkálatok közben a kezébe került az a rég nem látott törvénykönyv, „amelyet az Úr adott Mózes által” (2Krón 34,14), arra kérte Sáfán kancellárt, hogy olvassa el. Vajon ő, Hilkijjá főpap elolvasta? Erről nem szól az Ige. Az biztos, hogy ha olvasta, akkor rá, a vallási vezetőre nem gyakorolt olyan hatást, mint később Jósiás királyra. Ha Hilkijjá, a főpap nem olvasta, az meg azért furcsa, mert… miért nem érdekelte? Na, azért Sáfán kancellár sem úgy kézbesítette a megtalált mózesi tekercseket, mint aki tudatában volt annak, hogy mekkora változásokat hoznak a benne foglalt isteni igék!

Fontosabbnak tartotta először arról beszámolni a királynak, hogy miként gyűjtötték be a templom renoválására a pénzt, és hogy fizették ki a munkavezetőket. Arra gondoltam, hogy a reformáció 500 éve alatt mennyire „elsáfánosodtak” a protestáns egyházak. Kisebb és nagyobb összegyülekezéseink alkalmával az arcokon látni: sokkal nagyobb figyelmet kelt a költségvetés és a zárszámadás, mint az, hogy ott van az Ige közöttünk!

A gazdasági jelentést követően Sáfán megemlíti, hogy találkozott Hilkijjá főpappal, aki talált egy könyvet, a kezébe nyomta, és arra kérte, olvasson fel belőle a királynak. Hát, akkor, ő most felolvas. Jó. A király hallgatja, aztán… aztán kezdetét veszi a júdai Reformáció. A Krisztus előtti 630. esztendőben járunk.

Hogyan indul ez a 2644 évvel ezelőtti Úrhoz való vissza-formálódás? Mondhatnánk: ijesztően. Júda királya megszaggatja a ruháit. Aztán parancsot ad a kancellárnak. Immár a főpappal, és három másik kísérővel Sáfán kancellár rohan megkérdezni az Urat, most mi a teendő. A király azt szeretné tudni, rá és a népre nézve mit jelentenek ezek a mózesi törvények között megtalált kijelentések. Tudják meg, de gyorsan, mert az Úr megharagudott rájuk, amiért eddig nem tartották meg az ő írásba foglalt akaratát.

Nincs mit tenni, meg kell kérdezni az Urat! Két udvari tisztviselő, Hilkijjá főpap, valamint Sáfán kancellár és a fia indulnak oda, ahol megtudhatják az Úr akaratát. Át kell vágniuk fél Jeruzsálemen, a királyi palotától az új városrészig. Ott lakik ugyanis a ruhák őrizőjének felesége: Hulda. A főpap és a világi vezetőség tagjainak el kell szaladniuk az egyetlen emberhez, aki Jeruzsálemben kapcsolatot tart az Úrral! Hulda prófétanő ismeri Isten akaratát.

Hála legyen a mindenkori, elérhető, lelkészeknek és tisztségviselőknek tanácsot adni képes híveknek! Mert kedvesek az Isten előtt. Mert őket használja az Úr arra, hogy – ha más nem veszi komolyan őt – őrizzék az Úrral való kapcsolatot. Hulda prófétanőnek, a ruhatáros feleségének nincs helye az egyházi és a világi hierarchiában. Neki Isten mellett van a helye…

A reformátor királynak, Jósiásnak adott válasza nem nevezhető megnyugtató üzenetnek. A reformátorokat nem kényezteti az Úr. A reformátorok azt hallják, ami addig senkit sem érdekelt. Az Úr akaratát keresők annak a következményeit hallják meg, amit addig az Isten akarata nélkül tettek az elődök.

És Hulda prófétanő a hivatalos érintkezés alaki és formai előírásaival mit sem törődve szól: „Mondjátok meg annak az embernek, aki hozzám küldött benneteket: Ezt mondja az Úr: Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira… Mert elhagytak engem, és más isteneknek tömjéneztek, hogy bosszantsanak engem kezük mindenféle csinálmányával”.

Nincs leírva, ezért felesleges lenne találgatnunk, hogyan fogadta Jósiás király a visszatérő kis küldöttséget, amikor átadták neki a prófétanő szájából elhangzott isteni üzenetet. De nem nehéz elképzelni.

Segítsek? Ti, az Úr által adott, Bibliába foglalt kijelentéseket naponta(?), hetente egyszer(?), vagy még ritkábban megtaláló protestáns testvérek, mit szólnátok ahhoz, ha egyszer ezt a kijelentést hallanátok? Azt, hogy „…Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira… Mert elhagytak engem, és más isteneknek tömjéneztek, hogy bosszantsanak engem kezük mindenféle csinálmányával”? Hm? Hát… belesápadnánk, nem?

Még jó, hogy nem halljuk, igaz? Nem halljuk? Itt, belül, amikor senki sem lát, amikor nem kell szerepet játszanod, nem üzente még ezt Isten? Nem hagytam el? Nem hagytad el? Nem hagytuk el őt? Amikor annak az istennek tömjéneztünk, aki pénzt osztott. Csókot osztott. Igei helyreigazítás helyett az egyetértését osztotta meg veled? Nem őt szeretted legjobban?

Nem hagytam el? Nem hagytad el? Nem hagytuk el az Urat, amikor nagyobb örömet találtunk a másik, nem protestáns felekezet kritizálásában, mint a saját hibáink kijavításában? Nem dobjuk el az Isten megkérdőjelezhetetlen döntéseit valló hitünket, amikor történelmi vereségeink miatt siránkozunk, de azok, istentelen kiváltó okait nem vagyunk hajlandóak elismerni? Hol van Isten, Jézusban adott tökéletes kijelentése, amikor buzgó kis zseblámpásokként, több igét idézünk a másik elmarasztalására, mint amennyit hajlandóak vagyunk elismerni azok közül, melyek saját hiányosságainkra árasztják Jézus reflektorait?

Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira…” Nem ijednétek meg Isten kijelentésétől, ha a veszedelem „helye és lakói” alatt az otthonotokat, a családotokat kellene érteni? A városunkat, az országunkat? A felekezetünket, a templomunkat?

Hol van a törvénykönyv? Ki fogja megtalálni? Ki rázza fel a langyos protestáns hetet ebben a városban, ebben az országban, és a világon? Öt napig… ünnepeljük egymást, ünnepeljük magunkat, sokat sejtető fejbólogatással idézzük fel tényleg hős, hitvalló eleinket, de elfelejtjük, hogy ők felelősséget vállaltak azért, amit vallottak.

Biztos vagyok benne, hogy most, közöttünk is vannak olyan karizmatikus, vagyis: lelki ajándékokkal bíró laikusok és lelkészek, akik az Úr elhívását meghallva, komoly, jósiási változásokat tudnának véghezvinni egyházainkban. De gyávák. Nem vállalják a tisztséget, mert kényelmesebb a velük egyetértők, langyos pocsolyáiban csücsülve megmondani a tutit, mint kockáztatni a velük egyet nem értők haragját. Akik meg vállalják a címet, azok az egyházi törvénykönyvre esküdnek fel, nem erre a könyvre (Biblia). Igaz, ebben nincs szó olyan jövedelmekről, amit több helyről is le lehet húzni… Mert ha nem reformálunk, ugyan, mi másért vonzó az a tisztség?

Isten neve legyen áldott a reformátorainkért, akik Jósiáshoz hasonlóan megrendültek a szívükben, megalázták magukat, megszaggatták, lyukasra imádkozták a ruháikat, és sírni tudtak az Úr előtt.

Mint a király. Mert ez Hulda prófétanő Istentől elkért üzenetének folytatása Jósiás királynak: „Mivel megrendültél (meglágyult a szíved), és megaláztad magad az Úr előtt, amikor meghallottad, hogy mit jelentettem ki erről a helyről és lakóiról, hogy milyen pusztulás és átok vár rájuk, megszaggattad a ruhádat és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak! – így szól az Úr”.

Itt kezdődik a reformáció! Amikor Isten meghallgatja azt, akinek meglágyult a szíve. Kicsit szentimentálisnak tartottam ezt a kifejezést, ezért „megtaláltam” a héber Bibliámat és utána néztem ennek a szóösszetételnek. A referenciakönyvek segítségével tanultam meg, hogy a „lágy szív” Jósiás király nyelvén azt jelenti: érinthetővé puhult szív. Érzitek a megértett ige hatalmát? Jósiás addig ősei könyvnélküliségében élő kemény szíve befogadóvá vált. Megértette, hogy az Úr azon az érinthetővé vált szíven keresztül akar vele kommunikálni.

Mikor érintett meg minket utoljára a „megtalált” könyv? Mondom: akkor, amikor kiléptél addigi, kicsit görcsös, tanult, de jóindulatú reformálgatásaidból, és Jézus megérintette a fogadásra kész szívedet. Kiderült, hogy semmi sem fontosabb és egyszerűbb annál, amit ő hagyott rád a könyvben! Jósiást magával az Igével szólította meg. Téged is. Engem is.

Itt kezdődik, majd folytatódik a reformáció. Amikor Isten meghallgatja azt, aki megalázta magát előtte. Jósiás megalázta magát, vagyis: rájött arra, hogy ő, a király, Istennel szemben: senki. Csak úgy válhat valakivé, ha azt teszi, amivel az őt, és népét féltőn szerető Isten megbízza. Elérkeztünk-e idáig? Addig, hogy Istenhez képest semmi vagyok, de úgy válhatok jó apává, anyává, testvérré, lelkésszé, beosztottá, vezetővé, férjjé, feleséggé, nagyszülővé és bármilyen tisztséget, címet viselővé, ha az engem megkereső, megváltó Jézusra figyelek és neki engedek. Jósiás megalázta magát, vagyis megértette, hogy ő Isten előtt, koronával, palotával, szolgákkal együtt csak akkora, ha nem még kisebb, mint Hulda prófétanő, a ruhák felügyelőjének felesége. Ő, Jósiás, majd akkor mondhatja magát nagy királynak, ha nem kell a főpapját és kancellárját Isten szavára figyelő emberekhez küldözgetnie, hanem ő maga, a király kérdezi és érti meg az Úr akaratát. Itt kezdődött Luther Márton, Kálvin János, a Wesley testvérek, és a milliónyi protestáns reformációja! Ott, amikor az emberek kezébe adták az olvasható Bibliát, és olvasni is megtanították őket. Amikor közvetlenné, így követhetővé vált a királyok Királyának akarata.

Jósiás reformációjának látható jele volt ruhája megszaggatása. Az addigi értetlenség miatti felháborodás; a bűn-bánat kinyilvánítása; a vad mozdulatokba öntött felismerés: nem elég ,amit tettem, mert kiderült, hogy mit nem végeztem el!

Az én lelkesedésem, jóindulatom, helyreigazítási kísérleteim semmit nem érnek Isten törvényének ismerete nélkül! Alkalmatlan vagyok királynak, alkalmatlan vagyok Isten követésére, akalmatlan vagyok arra, hogy rólam vegyenek példát azok, akik úgy tudják, Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok! Én nem tudom, hány olyan vezetője van gyülekezeteinknek és még inkább felsőbb testületeinknek, akik megalázva magukat Isten színe előtt el mertek gondolkodni azon, hogy nem alkalmasak arra, amire vágynak. Mert az életük jól vagy rosszul titkolt, elhazudott eseményei, ezek szégyenéből táplálkozó indulataik nem felelnek meg a Bibliában található, vezetők alkalmasságát mérő teszt kihívásainak.

Pál apostolnak csak egyik, Lélek által lediktált listáját tekintve kérdezem, hogy hallottatok már olyan, egyáltalán nem feddhetetlen, nem házasságban, válások után, törvénytelen kapcsolatban élő, az italt meg nem vető, kötekedő, viszályt szító, fizetést több helyről felvevő, háza népét nem Isten akarata szerint vezető tisztségviselőről, aki lemondott állásáról, és megalázva magát, utolsóként újra kezdte építeni az életét? Én még nem, de kevés olyan ember van, akire jobban felnéznék, mint egy ilyenre! Aki jósiási módon megalázva magát önmagán kezdi az Isten Igéjéhez való odaigazodást, még az előtt, hogy a szájára merné venni a „reformáció” szót.

Jósiás, az Isten előtt meztelen lélekre vetkőző ember nem tud mást tenni, csak sírni. Kisírja magából a szennyet, és úgy kezd el beszélni az Úrhoz. „és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak!” – hangzik Isten feloldozó igéje Hulda prófétanő szájából – Jósiásnak. De szép lenne, ha Hulda itt befejezné!

A prófécia utolsó szavai azonban még egy elengedhetetlenül fontos tényre hívják fel a figyelmünket. Ez az Úr szava a királyhoz: „gondoskodom róla, hogy őseid mellé temessenek, és békességgel kerülj a sírodba; neked nem kell meglátnod mindazt a veszedelmet, amelyet erre a helyre elhozok!” Vagyis: a feloldozás csak rá, a királyra érvényes. Neki nem kell meglátnia a veszedelmet, de az ő személyes, magán elvégzett reformációja, sőt, még az istentisztelet megreformálása sem akadályozhatja meg Isten szándékát, mi szerint fogsággal fogja büntetni a kései reformációt elvégző népet!

És még egy figyelmeztetés! Jósiás, a remek király sem volt mentes az alól, hogy élete utolsó napjaiban figyelmen kívül hagyja azt, akin keresztül meg akarja szólítani Isten. Belement egy olyan háborúba, melynek megvívását Nékón, Egyiptom uralkodóján keresztül megtiltott neki az Úr. A Krónikák második könyvében így olvassuk: Jósiás „nem hallgatott Nékónak az Isten szájából származó beszédére”. Még aznap elérte a büntetés. Megiddóból még hazaviszik Jeruzsálembe, de ott belehalt az engedetlenségébe. Pál apostol majd 700 évvel később így hagyta ezt ránk: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12)

Figyeljünk hát arra, kin, kiken, akár azokon keresztül is megszólíthat minket az Úr, akiket ellenfeleinkként tartunk számon! Isten szavát megértve a Szentírás adjon nekünk útravalót hazáig is: „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket” (Jak 4,10)!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

egy × egy =