Járomban – Prófécia és hatása – Jeremiás 26

Kelemen Szabolcs Alpár

Prológus

Isten a történelemben cselekedetei által jelenti ki magát. „Az ókori Izrael fogalmilag a történelmet kizárólag Isten cselekvésével hozta összhangba.”1 Anélkül, hogy a kinyilatkoztatás teológiájába mélyebben elmerülnénk, néhány dolgot feltétlenül tisztáznunk kell. Istennek a teremtésben adott kinyilatkoztatása (revelatio generalis) nem függetleníthető a speciális kinyilatkoztatástól (revelatio specialis), amelynek három nagyon fontos elemét kell megemlítenünk a teljesség igénye nélkül. A speciális kinyilatkoztatás első eleme a szent föld, melynek középpontja Jeruzsálem, a második a szent nép, a harmadik elem pedig a Szentírás.

„A szent föld és a szent nép mellé oda kell tennünk a szent könyvet, a Bibliát, amely a történelmi kinyilatkoztatásról, az ország és a nép történetéről számol be, amelynek az eredeti kinyilatkoztatás szólt, és amely először válaszolt arra.”2 „A kinyilatkoztatáshoz mindig hozzátartozik az elfogadás is. Isten kinyilatkoztatása – a Biblia nyelvén – Isten szava, az elfogadás pedig az ember hite.”3

„Az ószövetségi hit nem tapasztalatilag felismerhető valóságok igaznak tartása, hanem a szövetség Istenére való teljes bizalommal történő hagyatkozás, aki a történelemben cselekszik és kijelenti magát; ígéreteit megtartja, ugyanakkor igényli népének teljes bizalmát, és megtiltja önmagán kívül más erők vagy istenségek segítségül hívását.”4

Isten igéje Isten cselekvésének eszköze a történelemben. „Mert ha én, az Úr szólok, akkor az az ige, amelyet én mondok, valóra válik késedelem nélkül.” (Ez 12,25) Isten igéjének a történelem eseményeiben való kifejeződése adja meg a kulcsot a próféták beszédeinek megértéséhez is.5 Más szóval a próféták beszédei nem választhatók el attól a környezettől, történelmi szituációtól, amelyben azok elhangzottak. A próféták beszédei a próféciák, amelyek Isten aktuális üzenetét hordozzák.6 Isten üzenetét az ige (héberül dábár, görögül logosz) hordozza, és az igehirdetésben (is) manifesztálódik. Minden prófécia igehirdetés, de nem minden igehirdetés prófécia.

Ahhoz, hogy Jeremiás próféta jelentőségét és az általa közvetített isteni üzenetet értelmezni tudjuk, felfogjuk ennek szerepét Izrael hitvilágában, a „profetizmus” és a „prófétaság” fogalomkörébe tartozó alapfogalmakat tisztáznunk kell. (Részletesen lásd Hetényi Attila idézett jegyzetét.) A profetizmus (elsősorban fenomenológiai értelemben használatos inkább7) karizmatikus intézmény,8 a prófétaság (szociológiai, teológiai jelentésű fogalom, szolgálati kategória9) mindig a reveláció eszköze volt.10 A profetizmus a bírák korának végén jelent meg, a királyság korában érte el csúcspontját, majd a fogság utáni időkben elenyészett. Figyelemmel kell lennünk viszont arra, hogy az írópróféták munkássága révén a profetizmus hatása az intézmény elsorvadása után is fennmaradt.11 A próféta Isten választott embere, követ, aki nem a saját gondolatait mondja el, hanem Isten üzenetét továbbítja, ezért nem lehet független Istentől; mindamellett, hogy a próféták nem új hit hirdetői, hanem a régi, elhagyott hithez hívnak vissza.12

Explikáció

Jeremiás életének rövid áttekintése

Jeremiás könyve 1. versének tanúsága szerint papi családból származik, apja Hilkijjá, aki nem azonos azzal a főpappal, akinek idejében a törvénykönyvet a jeruzsálemi templomban megtalálták (2Kir 22). Szülőhelye Anátót, ami Benjámin földjén fekszik Jeruzsálemtől északkeletre néhány kilométer távolságban. Valószínűleg Kr. e. 650-ben született, két évvel később, mint Jósiás király. Haláláról nem sokat tudunk, egyes vélemények szerint Egyiptomban megkövezték cca. Kr. e. 585-ben. Prófétai elhívását Kr. e. 627-ben kapta, Jósiás király uralkodásának 13. évében. Jósiás királyt követően még Jóáház, Jójákim, Jójákin, Cidkijjá (Mattanja, Károli szerint Sedékiás) uralkodott Júdában. Ezután következett a babiloni fogság. Családjáról annyit tudunk, hogy igehirdetése miatt ellene fordultak hozzátartozói (12,6), azokkal osztoztak érzéseikben, akik el akarták őt pusztítani (11,19). Jeruzsálem ostroma idején unokaöccse, Hanamél felajánlja neki szántóföldjét megvételre (32,8), azt meg is veszi tizenhét ezüstsekelért (32,9).

Jeremiás prófétai működésében három periódus különböztethető meg:

  1. Elhívásától a deuteronomiumi szellemű reformációig, Kr. e. 608-ig,
  2. Jójákim király alatti tevékenysége Kr. e. 608–597-ig,
  3. Sedékiás (Cidkijjá) király uralkodása és a Jeruzsálem elestét követő években végzett prófétai szolgálata.

A 2–6. fejezetekben összegyűjtött próféciái, amelyek működésének első szakaszából valók, Jeruzsálemhez (4,14), „Júda és Jeruzsálem férfiainak” (Károli) szólnak. Ez arra enged következtetni, hogy próféciáit az ünnepekre egybesereglett gyülekezetnek mondta el a jeruzsálemi szent helyen. „Állj az Úr házának kapujába, és így hirdesd az igét…” (7,2) „Állj az Úr házának udvarába…” (26,2)

A jósiási reform kezdetétől a király haláláig nem tudjuk követni Jeremiás életét (Kr. e. 622–609). Valószínű, hogy a reform eszméinek terjesztésében vesz részt.

E kérdésben elvi bizonytalanság van a szakirodalomban. Von Rad hivatkozik H. H. Rowley munkájára,13 míg maga von Rad a deuteronomista szellemiség mellett foglal állást.14

Az viszont tény, hogy a 22,15–16-ban elismeréssel szól Jósiás királyról és uralkodásáról: „törvényesen és igazságosan járt el… Jogához segítette a nyomorultat és a szegényt…”

A második szakaszból származó, biztosan datálható első jeremiási próféciát a 22,10–12-ben olvassuk, ami a tragikus sorsú fiatal Sallúm (Jóáház, Jósiás fia) elsiratásáról szól. (Nékó fáraó megfosztja trónjától, és Egyiptomba deportálja. Ott hal meg. Három hónapig uralkodott.) A hírhedten zsarnok Jójákim király uralkodása idején Jeremiás látja, hogyan éled újjá a szinkretista kultusz (7,30; 8,2), illetve hogyan torzulnak el a jósiási reformok eszméi. Számára nem maradt más lehetőség, mint felemelni tiltakozó szavát a templomban egybesereglett gyülekezet előtt (Jer 7; 26). Ez kis híján az életébe került. Javarészt ebből a második periódusból származnak vallomásai, amelyek belső vívódásait tárja Isten elé (11,18–23; 12,1–6; 15,10–21; 17,14–18; 18,18–23; 20,7–18). Amikor Kr. e. 598-ban a babiloni sereg megszállja Jeruzsálemet, az országot felégeti, Jeremiás hangja fájdalmasan szólal meg (13,20; 22,28–30). Az események sorozata a Kr. e.-i hetedik század végétől egyre inkább igazolta Jeremiás ítéletes jövendöléseit. Jeremiás ebben az időben ismételten Nebukad-­neccar előtti meghódolásra szólít fel. Nebukad­neccar Isten szolgája, akinek a hatalmat Isten adta a népek felett (27,6–11). Ezért tartja Jeremiás nemkívánatosnak az ellene való szövetkezést. A Kr. e. 597-ben deportáltakat arra inti, hogy „fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!” (29,7). Nyomatékosan óvja őket a hamis próféták beszédeitől. Jeremiás Istentől nyert kijelentés alapján biztos volt abban, hogy Jeruzsálemet elfoglalják a káldeusok (37,10), ismételten a meghódolást sürgette. Senki nem hallgatott az Úr beszédeire (37,2). Később az idős prófétát hazaárulás vádjával bebörtönzik, és egészen Jeruzsálem elestéig őrizetben marad. Jeruzsálem elestével Jeremiás szavai tényszerűen beigazolódtak. (Harmadik szakasz.) Az ostrom után saját döntésének következtében Gedaljá helytartóhoz csatlakozik, aki maga is osztotta Jeremiás nézeteit (40,1–6). Jismáél, Netanjá fia összeesküvők élén megölte Gedalját Micpában (41. rész). A bosszútól félő csoport Egyiptomba menekülve erőszakkal magával vitte Jeremiást. Ott fejezi be életét és munkásságát is.

Jeremiás kora

Jeremiás az ókori Kelet történetének igen mozgalmas szakaszában élt. Az Asszír Birodalmat testvérháborúk gyengítették. A belső harcok és a külső támadások tovább rontották az Asszír Birodalom helyzetét. Kr. e. 626-ban Nabopolasszár az asszír seregek megverése után Babilon trónjára lépett mint az újbabiloni birodalom megalapítója. Kr. e. 612-ben Ninive elesik. Kr. e. 610-ben a babilóniaiak és szövetségeseik Háránban győzelmet aratnak az asszír seregek maradékai felett. Nékó fáraó sikertelen kísérletet tett arra (Kr. e. 609), hogy az asszír sereg vezetőjét, Assur-uballitot visszasegítse Háránba. Ebben a hadjáratban ütközött meg Jósiás seregével, ahol Jósiás király életét vesztette. Nékó Jójákimot (Eljákim) tette királlyá. Az egyiptomi függőség mindössze négy évig tartott. Az újbabiloni birodalom igyekezett fennhatóságát kiterjeszteni Szíriára és Palesztinára is. A trónörökös Nebukadneccar és Nékó fáraó seregei Karkemisznél Kr. e. 605-ben ütköztek meg. A fáraó végzetes vereséget szenvedett, és Júda Babilónia befolyása alá került. Jeremiás születésekor még Manassé uralkodott Júdában, majd őt követte fia, Ámón, akit rövid, kétéves uralkodás után meggyilkoltak. Őt követte a trónon Kr. e. 640-ben Jósiás mindössze nyolcévesen. Ez a király, aki tiszta jellemű és vallásos gondolkodású volt, 31 évig uralkodott Jeruzsálemben. Nagy erőfeszítéseket tett az idegen vallási kultuszok felszámolása érdekében. Uralkodásának legjelentősebb és eszmeiségében a legnagyobb hatékonyságú tette az a kultuszreform, amelynek apropója a Kr. e. 622-ben megtalált törvénykönyv. Ennek kapcsán nemcsak a kultuszi központot centralizálta Jeruzsálemben, hanem a deuteronomiumi törvény szellemében szociális reformokat is végrehajtott. Megiddónál elszenvedett halála megakasztotta az elkezdett reformfolyamatot. Jójákim (Kr. e. 608–598) sem vallási, sem szociális téren nem folytatta apja hagyatékát. Felfuvalkodottságában és fényűzésében elviselhetetlen terheket rótt a szegényekre (22,13–15a). Vallási téren Júda visszatért a szinkretizmushoz. A Jeremiás által közvetített isteni üzenetet semmibe vette (36. rész). Jeruzsálem elestét követően Sedékiás lett a király, aki jó szándékú, de gyenge, határozatlan uralkodó volt (38,5). Sedékiás volt az utolsó „csepp a pohárban”. Jeremiás hiába intette őt, inkább az udvari főemberekre és a hamis prófétákra hallgatott, és Jeremiást kiadta nekik kényükre-kedvükre, ami Jeremiásnak kis híján az életébe került. Sedékiás nyolc éven át megtartotta a babiloni királlyal a hűbéri viszonyt, majd elpártolt tőle abban a reményben, hogy Egyiptom segítségével lerázza magáról Babilon igáját. Babilon erre támadásba lendült, és végigpusztította az országot, majd felkészült Jeruzsálem ostromára. Egyiptom Sedékiás segítségére sietett. A babiloni király ekkor elvonult Jeruzsálem alól, és győzedelmesen megütközött az egyiptomiakkal. Jeremiás hiába emeli fel ismételten a szavát, ellentétben a hamis prófétákkal, hogy Nebukadneccar visszajön és ismét ostrom alá kerül Jeruzsálem, és elesik. Aki pedig nem hal meg, azt a babiloni király Babilonba hurcolja a templom kincseivel együtt, a várost a templommal együtt a földdel teszi egyenlővé. Sedékiás továbbra sem hitte el Jeremiás jövendölését, hogy őt magát Babilonba hurcolják és ott hal meg. Inkább Ezékiel félreértelmezett jövendölésében hitt, miszerint nem fogja meglátni Babilont. (Nem tudhatta, hogy Nebukadneccar megvakíttatja.) (Vö. 2Kir 25,6–9.) Jeremiás jövendölése valósággá lett. Az utolsó politikai vezető, akivel kapcsolata van Jeremiásnak, Gedaljá helytartó, aki hamar merénylet áldozatává válik.15

Jeremiás 26

Prófécia és hatása

Jeremiás működésének és annak a jelenségnek, amelyet ő maga személyével és életeseményeinek szimbolizmusával képviselt, különleges szerepe van az egész ószövetségi Szentírásban. Ő az utolsó, aki lelki és testi szenvedések árán ordítja a fülekbe a megtérés szükségességét, mielőtt Isten haragja végleg beteljesedik Izrael népén. Isten megóvta a babiloni fogság gyötrelmeitől, az elmenekülő maradék prófétájává vált. Az utókor nehezen tudja megítélni – nem is lehet –, hogy a ténylegesen bejárt út vagy a babiloni út lett volna-e számára a gyötrelmesebb. Babilonban az ő útját Ezékiel próféta folytatja. Nem tudhatjuk, hogy mennyivel volt másabb az egyiptomi száműzetés, sírt-e a Nílus partjainál, ha a Sionra, Jeruzsálemre gondolt. Az, hogy megkövezés által vesztette életét Egyiptomban, arra utal, hogy a maradék a száműzetésben is süket maradt, nem hallotta meg Isten üzenetét. Nem is hall arról a történelem, hogy ez a maradék visszatért volna, mint ahogy a babiloni fogság túlélői hazatértek. Jeremiás könyvének kiemelkedően nagy jelentősége van a profetizmus és az egész prófétai irodalom története szempontjából.16 Különös tekintettel a könyv 26. fejezetére, amely szervesen kapcsolódik a 7,1–15-höz, annak változata, két igehirdetés, két különböző időpontban, de tartalmilag, mondandójukat tekintve mindenképpen összecsengenek. Kétségtelen, hogy a fejezet életrajzi elemekben bővelkedik, ami nem alacsonyul öncéllá, hiszen a próféta életrajzi elbeszélései nem önmagáért mutatják be a próféta életét, hanem azért, mert a saját életét is beleviszi a prófétai hivatásba, így az is a hivatás részévé válik.17 A próféta élete a prófétai igétől nem választható el.18 Maga a 26. fejezet abba a fejezetcsoportba tartozik, amelyben a Jeremiást küldetése során ért bántalmakról és szenvedésekről tudósítanak. Ezek az elbeszélések olyan részleteket írnak le a történésekből, amelyek csak olyantól származhatnak, aki szem- és fültanúja volt az eseményeknek, Jeremiás közvetlen környezetéből, ezért ezeknek a fejezeteknek szerzőjéül Bárukot tekintik. Báruk Jeremiás „írnoka” (36,32), közvetlen bizalmasa. Ezért ezeket a fejezeteket Báruk-életrajznak nevezik (vö. 19, 1–20, 6, 26, 36–44, 45).19 Ergo, a 26. fejezet az első fejezete annak a harmadik irodalmi gyűjteménynek a könyvön belül, amely a próféta életéről harmadik személyben számol be, illetve az üdvösségről szóló jövendöléseket tartalmazza.20

A küldetés

„Jójákímnak, Jósiás fiának, Júda királyának uralkodása kezdetén így szólt az Úr igéje Jeremiáshoz: Ezt mondja az Úr: Állj az Úr házának udvarába, és szólj mindazokhoz, akik Júda városaiból eljönnek, hogy az Úr házában leboruljanak. Hirdesd nekik mindazt, amit megparancsoltam neked, egyetlen szót sem hagyhatsz el belőle! Talán hallgatnak rá, és mindenki megtér a maga gonosz útjáról; akkor én is megbánom, hogy gaztetteik miatt veszedelmet akartam zúdítani rájuk.” (Jer 26,1–3)

Az első versből az Úr igéje elhangzásának pontos idejét tudhatjuk meg. Jójákím Kr. e. 609-ben lépett trónra. (Nulladik év!)

Isten üzenetének vétele (2. v.) audiciós formában történik. A versben az időbeliség valamilyen ünnephez kötődhet, zarándok- vagy koronázási ünnep. „Állj az Úr házának udvarába”, a nép már a templomban van, és a próféta azoknak hirdeti az igét, akik Júda városaiból érkeztek és az Úr tiszteletére jöttek el „leborulni” (imádkozni – Károli) a templomba. Érdekes összevetni ezt a szakaszt a 7. rész 2. versével. Ott az Úr azt mondja Jeremiásnak: „Állj az Úr házának kapujába”, és hirdesd mindazoknak az Úr igéjét, akik bemennek a kapukon. Tehát a nép még nincs a kapukon belül a templomban. Ez azt bizonyíthatja, hogy a 7,1–15-ben és a 26,1–6-ban leírtak két különböző igehirdetés alkalmával hangzottak el. Tudniillik más-más az igehirdetés konkrét helye. A kijelentésnyerés egy korábbi időpontot is tartalmazhat arra vonatkozóan, hogy mi az üzenet tartalma: „amit megparancsoltam neked…” Ez múlt idejű hivatkozás, amit az Úr a jelenben leszűkít, konkrét szavak formájába önt, és a prófétának szóról szóra kell átadnia az üzenetet a hallgatóságnak. „…egy szót se végy el belőle!” (Vö. 4–6. vers.) Míg a 7,9. versben teljes egészében jelen van a tízparancsolat, illetve annak megszegése, taxatíve ebből öt. Lopás (Ex 20,15), gyilkolás (Ex 20,3), paráznaság (Ex 20,14), hamis tanúzás (esküvés) (Ex 20,16), idegen istenek imádata (Ex 20,3) – a többi parancsolat kimondatlanul van jelen (miért nem említődik a többi?), hisz a templomba érkezők, illetve az igehirdetést hallgatók jól ismerték a tízparancsolatot, amelyen az egész törvény alapszik – addig a 26,4. versben röviden (leszűkítve) hivatkozik az Úr a törvényre. A küldő szózat a kijelentés csorbíthatatlanságát a Dt 4,2 szerint fogalmazza meg:21 „Semmit se tegyetek ahhoz az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból!”

3. v.: „Talán hallgatnak rá…” („Hátha szót fogadnak…” – Károli), és mindenki megtér a rossz/gonosz útjáról. A rossz/gonosz kifejezés a bűnös életmódra utal (héb.).

Meg kell különböztetnünk Isten népének bűnét és Isten népe tagjainak bűnét.22 (A zsidó emberek összessége nem azonos Izraellel.)

A 3. vers Isten személyes gondolata, amelyet Jeremiásnak „súg” meg. Micsoda felelősség Isten személyes gondolatait hallani, és micsoda megindító érzés. Azt látjuk, hogy Isten nemcsak a mindenség teremtője és korlátlan ura, hanem mélyen érző, empatikus. Ha pedig mindenki megtér rossz/gonosz útjairól, Izrael képes lesz Istennek tetsző életet élni („akkor megbánom, hogy gaztetteik miatt veszedelmet akartam hozni rájuk”), amelyben kifejeződik az Istenhez való rendíthetetlen hűség is, akkor Isten megszabadítja népét, hiszen nem akarja a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy éljen (vö. Ez 18,23). Ebben az esetben az Úr még a gondolatát is elvetné annak, hogy Izrael népét veszedelembe taszítsa. Ezt kell megértetnie Jeremiásnak az igehirdetésben. A prófécia elhangzásának időpontjában még nem következett be a veszedelem, hiszen az Úr ekkor még csak „akart” cselekedni (vö. 5b v.).

A megtérés gondolatánál egy kicsit el kell időznünk. A megtérés a rossz/gonosz útról nem tévesztendő össze az Újszövetség megtérésfogalmával, de attól nem független. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy Izrael hite a szövetségen alapul, annak követelménye. A szövetség pedig JHWH szuverén akaratából jön létre, ahol JHWH diktálja a feltételeket. A feltételeket és a kikötéseket JHWH a Tórában adja közre, melyeket engedelmesen és hűségesen meg kell tartani. A sínai szövetség véglegesen kinyilatkoztatta az üdvösség tervének lényeges oldalát: Isten magához akarja fűzni az embereket, szolgálatára szánt kultuszközösséget alkotva belőlük, amelyet törvénye kormányoz, és amely ígéretének letéteményese.23 Ebben az ígéretben benne van az új szövetség ígérete is: Jer 31,31. Van egy kémiai törvény (a Le Chatelier–Braun-elv), miszerint a kémiai reakciók mindig a legkisebb ellenállás irányába mennek végbe. Így van ez az életben is. Az egyensúly mindig a legalacsonyabb energiaszinten áll be. A legegyszerűbb engedni a csábításnak, eltávolodva az Úrtól, mert ez kényelmesebb, a legkisebb energiabefektetéssel a legnagyobb földi élvezetet eredményezi, és beáll az egyensúly a bűn kényelmi zónájában. Ez a bűn útja és helye, távol Istentől. A megtérés viszont itt a legnagyobb ellenállás irányában halad, hiszen a földi hívságokról le kell mondani, energiát kell befektetni, vissza kell állítani az emberben a hűség és engedelmesség akaratát: meg kell térni a gonosz utakról. Az egyensúly Isten és az ember között az ember szempontjából a legmagasabb energiaszinten áll be, és ezt állandóan táplálni kell, energiát kell befektetni, hogy ezt az egyensúlyt Istennek tetsző életnek nevezhessük. Istenhez közeledni, közelében maradni csak küzdelmek árán lehet. Isten szabad akaratot adott az embernek: az embert nem a körülményei, hanem a döntései formálják.

Az üzenet

„Ezt mondd nekik: Így szól az Úr: Ha nem hallgattok rám, és nem éltek törvényem szerint, amelyet elétek tártam, és nem hallgattok szolgáimnak, a prófétáknak beszédére, akiket hozzátok küldtem – méghozzá idejében küldtem, de ti nem hallgattatok rájuk –, akkor úgy bánok ezzel a házzal, ahogyan Sílóval; ezzel a várossal pedig átkaiban példálózik majd a föld minden népe!” (Jer 26,4–6)

Itt kezdődik az Úr üzenetének szó szerinti tolmácsolása. A 4. verstől a 6. verssel bezárólag az üzenet jellegzetessége a feltételes mód használata („ha… akkor…”). Isten különleges úton való járást parancsolt népének, utasítása parancsolatokban és törvényekben öltött testet. Az „amit elétek tártam” a nemrégiben megtalált törvényekre utal. („Azután fölment a király az Úr házába, és vele együtt minden júdai férfi és Jeruzsálem egész lakossága, a papok és a próféták meg az egész nép apraja-nagyja. És felolvasta fülük hallatára a szövetség könyvének minden igéjét, amelyet az Úr házában találtak.” [2Kir 23,2])

Istentől eltávolodott gonosz út a bűn útja. Jeremiás máshol afelett kesereg, hogy ezek a bűnök súlyos szellemi teherként manifesztálódnak és nehezednek Izrael népére. Lusták a gondolkodásra. „Bizony, bolond az én népem, nem ismernek engem. Fiaim esztelenek, nem értelmesek! Csak arra bölcsek, hogy rosszat tegyenek, de jót tenni nem tudnak!” (4,22) Nem tudnak figyelni (6,10). Elvakultság. „Nem megyünk!” (6,16) „Nem figyelünk!” (6,27) Gonoszság. „Még ha lúgban mosakszol is, és a szappant pazarolod magadra: bűnöd akkor is szenny marad előttem…” (2,22)24 Jól látja ezt Jeremiás, hát még akkor az Úr, aki a vesék és szívek vizsgálója (Jer 11,20; Zsolt 7,10). Az engedelmességre való intés (életgyakorlattá tétel), ami az egész Deuteronomiumon végighúzódik, emlékezteti Izraelt arra, hogy az engedetlenség bűn, amely elválasztja őt Istenétől.25 Az Úr hitelesíti (legitimáció) a próféták beszédét, ezzel Jeremiásét is. Az, hogy „idejében küldtem”, azt jelenti, hogy az Úr még cselekvése előtt figyelmeztette népét a veszedelemre, amelyet megtéréssel el lehetett volna kerülni. Ez viszont a hallgatók elutasító magatartása miatt nem történik meg (lásd fentebb). A 4. és 5. versben előforduló „hallgattok”, illetve „hallgattatok” szavak a tórát, illetve az éppen aktuális prófétai beszédre utalnak. „Izraelnek Istenével való története olyan folyamat, amelynek során Izrael Isten elleni vétkei oly mértékig növekedtek, hogy végül is Isten tulajdon népét elpusztító közbelépését idézték elő. Éppen ez az ítéletes prófécia magva: vádemelésre alapozott meghirdetése annak, hogy Isten saját népét meg fogja semmisíteni.”26 A következmény pedig maga a veszedelem ígérete, Izrael házának pusztulása, hasonlóan a sílói szentély pusztulásához: „Elvetette sílói lakóhelyét, sátrát, amelyben emberek közt lakott.” (Zsolt 78,60) Az amfiktionikus törzsszövetség elvesztette központi szentélyét. Ez a pusztulás végleges volt, hiszen ezt a szentélyt sohasem építették újjá, hivatalát éves körjárat formájában látta el.27 A várost, Jeruzsálemet pedig „gyalázni fogja a föld minden népe”, azaz ha szóba is kerül, átokformulában fogják emlegetni:28 csúfolhatják a pogányok, gyalázhatják Isten örökségét (vö. Ex 32,12; Dt 9,26), mert Isten ítélete van rajta. Az üzenet lényege az, hogy amennyiben Izrael nem tér meg rossz/gonosz útjairól, Isten ítéletének végrehajtása elkerülhetetlenné válik.

A hatás elmarad, de Jeremiásra nézve nem

„A papok, a próféták és az egész nép hallották, amint Jeremiás az Úr házában elmondta ezeket az igéket. Amikor Jeremiás elmondott mindent, amit az Úr parancsa szerint mondania kellett az egész népnek, megragadták a papok, a próféták és az egész nép, és ezt mondták: Meg kell halnod! Miért prófétáltad az Úr nevében, hogy úgy jár ez a templom, mint Síló, ez a város pedig romhalmazzá és lakatlanná válik? És az egész nép összesereglett Jeremiás körül az Úr házánál.” (Jer 26,7–9)

A templomi hallgatóság három fő csoportja megdöbbenve hallgatta Jeremiás beszédét. A papokat a templom pusztulásának víziója egzisztenciálisan érintette, illetve megrendítette. A próféták az úgynevezett hivatásos, kultuszpróféták lehettek, akiket szintén érzékenyen érintett Jeremiás próféciája. Végül pedig az egész nép, aki az ünnepre sereglett össze. A szövegösszefüggésből kiderül, hogy az „összesereglésnek” fenyegető értelme is van (8. v.). A 3–5. versekben nagy jelentéssel bírnak a négyszer előforduló „hallani” ige szinonimái. Minden esetben más-más a jelentéstartalom: 1. reménység (az Úr részéről, hogy meghallják üzenetét, és elkerülhető lesz a veszedelem), „talán hallgatnak rá…”; 2. kétszer fenyegetés: „ha nem hallgattok…(akkor)”, végül vádbeszéd: „de ti nem hallgattatok rájuk”. Itt a prófécia csúcsponti kérdése: a hallgatóság mit hall meg az Úr üzenetéből? A válasz a dráma beteljesüléséhez vezet. Hallottak, és nem értettek, illetve nem akartak érteni. „Halljátok csak, oktalan és esztelen nép, amelynek van szeme, de nem lát, van füle, de nem hall!” (Jer 5,21; vö. Ézs 6,9–10) Olyannyira, hogy a prófécia elhangzása után lincshangulat alakult ki. Megragadták Jeremiást, és azt mondták: Meg kell halnod! Könnyebb lett volna egy embert, még ha próféta is, Isten embere is, elpusztítani (ami tovább tetézte volna a bűnt), mint hallgatni Isten üzenetére, és megtérni. A dühkitörés indítéka, hogy Izrael népe jövőjének zálogát téves utakon kereste, nem az igazi bűnbánattal párosuló megtérésre és JHWH akaratának feltétel nélküli teljesítésére koncentrált. Vakon bíztak Izrael és Sion örök választottságában, a templom jelenléte és a kultusz buzgó gyakorlata nyújtotta biztonságban, ezzel egyidejűleg a választottsággal járó kötelezettségeket elhanyagolták. Ezt a hamis biztonságtudatot még a hamis próféták is gerjesztették. „Fegyvert nem láttok, éhínség nem tör rátok, sőt igazi békességet adok nektek ezen a helyen.” (14,13) Jeremiás szembeszáll ezekkel a hamis és öntelt nemzeti reményekkel: a templomba vetett hamis hit és a vakmerő bizakodás a veszedelembe visz. A fenyegető ítélet és a pusztulás hirdetése szembeállította Jeremiást az egész néppel, a királlyal, a papokkal és a prófétákkal egyaránt.29 Érdekes párhuzam adódik, ha a templommal kapcsolatos sérthetetlenség hiedelmét vizsgáljuk Jeremiásnak a 7,12–15, illetve a 26,6. versekben leírt próféciája és Jézus Krisztus templommal kapcsolatos és félreértelmezett kijelentése között (Jn 2,19 és par.). Nem volt elég a babiloni fogság, a rengeteg szenvedés, majd az Úr szabadító kegyelme, az intertestamentális kor hosszú ideje, a templommal kapcsolatos tévhit tovább élt, és ugyanazt a felháborodást váltotta ki Jézus beszéde, mint Jeremiásé a papok és az egész nép körében. Kimondhatjuk, hogy Jeremiás próféciái hatástalanok maradtak Izrael számára, mivel nem szívlelték meg Isten üzenetét. „De nem hallgattak szavadra, nem éltek törvényed szerint, és nem tették meg mindazt, amit megparancsoltál nekik. Ezért zúdítottad rájuk mindezt a veszedelmet…” (Jer 32,23) Jeremiás igehirdetései viszont magára a prófétára nézve életveszélyessé váltak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Jeremiás is ember, még ha Isten embere is. Gyötrődik és szenved a feladat súlya alatt, mert aki lát és ért, az mindig jobban szenved és nagyobb terhet visz, mint aki nem ért vagy nem is akar érteni, és nem lát, mert nem tud vagy nem akar (vö. Jer 20). (Ha a ma emberére gondolok, felvetődik a kérdés: miért kegyelmi ajándék az, ha ért és lát az ember? Hiszen emiatt a sok vak és értetlen között nagy az ember gyötrődése, szenvedése. Azt gondolom, azért, mert a látással, értéssel Istent szolgálja a megajándékozott, ez pedig kimondhatatlan öröm forrása.)

A perrendtartás

„Amikor meghallották ezeket Júda vezetői, felmentek a királyi palotából az Úr házába, és leültek az Úr háza új kapujának bejáratánál. A papok és a próféták ezt mondták a vezetőknek és az egész népnek: Halálra kell ítélni ezt az embert, mert ez ellen a város ellen prófétált, ahogyan magatok is hallottátok.” (Jer 26,10–11)

Amikor Júda vezetői tudomást szereztek Jeremiás próféciájának tartalmáról és/vagy a zavargásokról, perbe fogták Jeremiást. A szöveg azt sugallja, hogy az eljárás hivatalossága, a per spontán alakult ki: az igehirdetés és a nemtetszés, mai nyelven szólva, koncepciós perré alakult. Az azonnali intézkedés kényszere pedig a pökhendiségből és az alaptalan elbizakodottság téves tudatából, féltékenységből és félelemből eredt. Az „ezt az embert” kifejezést pejoratív értelemben használták. Hiszen ez a kifejezés a tömegből jelent egyet, aki ilyen helyzetben elveszti individualitását, és csak az „elkövetett bűnével” jelölik a személyt. (ez az ember a város ellen prófétált… 11. v., ez az ember a nép vesztére törekszik!, vö. Jer 38,4). Összeül a bíróság, ami Júda vezetőiből áll, a templom bejáratánál ülnek törvényt az egész nép szeme láttára. A vádlók, a papok és a próféták beszédükkel maguk mellé akarták állítani a bámész tömeget. Érdekes felfigyelni arra, hogy az ítélet kívánalma hamarabb elhangzik, mint maga a vád. Halálra kell adni! – mert a város ellen prófétált, és nem: a város ellen prófétált – (ezért) halálra kell adni! Az ítélet első helyen való szerepeltetése az alig fékezett indulatokat demonstrálja. Tanúkra már nincs is szükség, hiszen ti „magatok is hallottátok” a próféta istenkáromló beszédét.

„Jeremiás viszont ezt mondta az összes vezetőnek és az egész népnek: Az Úr küldött engem, hogy a templom és a város ellen elmondjam mindazokat a prófétai igéket, amelyeket hallottatok. Most azért jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, és hallgassatok az Úrnak, a ti Isteneteknek szavára! Akkor majd megbánja az Úr, hogy veszedelemmel fenyegetett titeket. Ami pedig engem illet: a kezetekben vagyok. Bánjatok velem úgy, ahogyan jónak és helyesnek látjátok! De tudjátok meg, hogy ha megöltök, ártatlan vér terhel benneteket, ezt a várost és lakóit, mert valóban az Úr küldött engem hozzátok, hogy elmondjam nektek mindezeket az igéket.” (Jer 26,12–15)

Jeremiásnak joga a védekezés, amit a bibliai jogrend biztosít számára: „Hallgassátok meg testvéreiteket, és igazságosan ítélkezzetek mindenkinek az ügyében…!” (Dt 1,16) Jeremiásé a szó. A címzetteket ismételten megnevezi (recurrencia): „ezt mondta a vezetőknek és az egész népnek…” Jeremiás először legitimációjára hivatkozik: „Az Úr küldött engem…” Ha valaki előtt nem lett volna világos a próféta beszéde, kibontja a 6. versben megfogalmazottakat, és nyomatékosítja az Úr szándékát: úgy bánok a templommal és a várossal, mint Sílóval, tudniillik elpusztítom. A 13. versben az „út” szó átvitt értelmű (elvont-konkrét cserével alkotott metonímia) életmódot, életgyakorlatot jelent. A „megbánja” szó antropopathia: az Úr elveti annak gondolatát, hogy választott népét veszedelembe taszítsa. (Itt fedi fel Jeremiás a neki „súgott” isteni személyes gondolatot (vö. 26,3-nál írtak). A megbánás szó nem tévesztendő össze az emberi megbánással, amely meg nem fontolt cselekedet vagy éppen gondolat feletti sajnálkozást, lelkifurdalást jelent. „Ami pedig engem illet – tudniillik Jeremiás –, az én személyem az üzenet szempontjából teljesen érdektelen, ki vagyok nektek szolgáltatva. Bármi is történjék velem, az Úr akarata akkor is megvalósul, ha nem hallgattok az ő szavára, ha engem halálra adtok.” Jeremiás ártatlan, feltételezi a józan mérlegelést a „tudjátok meg”, ha halálos ítélet születik, „ártatlan vért” ontanak ki. Ez pedig a „vérvád”-at vonja maga után: „Ne szentségtelenítsétek meg azt a földet, amelyen laktok, mert a vér megszentségteleníti a földet, és a földnek nem lehet engesztelést szerezni a rajta kiontott vérért, csak annak a vérével, aki kiontotta.” (Nm 35,33) A 15. versben a „valóban” szó inkluzíve nyomatékosítja Jeremiás legitimációját: „akár hiszitek, akár nem, akár tetszik, akár nem, tényleg az Úr küldött engem.” Jeremiás védekezése három pillérű (ezért stabil):

1. Prófétai küldetésben járt el, legitimációja kétségtelen.

2. Feltételes, megtérés által elkerülhető ítéletet hirdetett.

3. Halálos ítéletének vérvád a következménye.30

1. A védekezésben újból nyilvánvaló lesz a felhívás a feltétel nélküli engedelmességre az Úr irányában, sőt a megtérés elkerülhetetlen, ha azt akarják, hogy Isten ne taszítsa veszedelembe népét. Az ige az Úr szava, amit meg kell szívlelni.

2. Az Úr az ítélet visszavonását a megtérés feltételéhez köti: „Ha nem hallgattok rám, akkor” megélitek a következményeket, az Úr végrehajtja ítéletét. Isten utálja a bűn minden formáját, a megbocsátást kizárólag megtéréssel lehet elérni.

3. „Ártatlan vért ontottak… vérontással gyalázták meg az országot” (Zsolt 106,38) (lásd még fentebb). A vérvád köztörvényes bűncselekményre vonatkozik: gyilkosság.

„A vezetők és az egész nép ezt mondták a papoknak és a prófétáknak: Nem kell halálra ítélni ezt az embert, hiszen Istenünknek, az Úrnak nevében beszélt hozzánk. Az ország vénei közül is felálltak egyesek, és ezt mondták az egész összegyűlt népnek: Ezékiás júdai király idejében is volt egy próféta, a móreseti Mikeás, aki ezt mondta Júda egész népének: Így szól a Seregek Ura: Felszántják a Siont, mint a mezőt, Jeruzsálem romhalmaz lesz, a templomhegy pedig erdős magaslat. Mégsem ölte meg Ezékiás júdai király és egész Júda, mert félték az Urat, és mert esedeztek az Úrhoz. Az Úr pedig megbánta, hogy veszedelemmel fenyegette őket. Mi pedig ilyen nagy bajt zúdítanánk magunkra? (…) Jeremiásnak azonban pártját fogta Ahíkám, Sáfán fia; ezért nem adták a nép kezébe, és nem ölték meg.” (Jer 26,16–19.24)

Egyik oldalon a vezetők és az egész nép, a másik oldalon a vádlók, a papok és a próféták. A vezetők Júda vezetői, az ország irányító testülete, a vének pedig a vidéki nemességet képviselik. Megszólalásuk idejére vonatkozóan bizonytalanság van, nem tudni, hogy a tárgyalás folyamán vagy az ítélethirdetés után hangzik-e el a beszéd. Az RÚF és a Károli-ford. nem említ időbeli meghatározást, míg a Neovulgata alapján készült SZIT-ford. az „akkor” szóval véleményem szerint „védőbeszéd” státuszú. A „mi pedig ilyen nagy bajt zúdítanánk magunkra” feltételesnek hat, tudniillik ha megölnénk. Az ítélethirdetés után nem lenne releváns ez a kijelentés, mivel nem született halálos ítélet, tehát magától értetődik: megszabadultunk a bajtól. Az „ítéletjavaslat” indoklásául történelmi példa kerül elő (ítélkezési paradigma – precedens jog) (Mik 3,12), amikor Mikeás prófétált Ezékiás királynak, aki meghallotta a prófécia üzenetét, és félték az Urat, esedeztek hozzá. És az Úr elveti a veszedelembe taszítás gondolatát, hiszen „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad.” (Mik 7,18) A tudósításban taxatíve nem hangzik el az ítélet maga. Viszont Báruk feljegyzéséből tudjuk (24. v.), hogy Ahíkám (Jósiás király egykori bizalmasa) pártját fogta Jeremiásnak, ezért (is) megmenekült a halálos ítélettől.

A 19. és a 24. vers közé ékelődik be az úgynevezett „függelék”, ami a Kirját-Jeárimból való Úrijjá, az Úr legalizált prófétájának története. Jójákím (gonosz) király halálra kerestette, végül elfogatta és karddal végeztette ki. Báruknak valószínű ezzel a történettel az volt a szándéka, hogy megmutassa, Jeremiás Úrijjá sorsára is juthatott volna, valamint hangsúlyozza Isten kegyelmének azt a nagyságát, amit Jeremiással szemben tanúsított ígérete szerint: „Megerősített várossá teszlek ma téged: vasoszloppá és ércfallá az egész országgal szemben, Júda királyaival, vezetőivel, papjaival és az ország népével szemben.” (Jer 1,18; vö. Jer 15,20) „Harcolnak ellened, de nem bírnak veled, mert én veled leszek, és megmentelek! – így szól az Úr.” (Jer 1,19)

Epilógus (Rezümé)

Jeremiás, az Úr elhívott prófétája egész életén keresztül azért küzdött és prófétált, hogy megtérésre hívja Izraelt bűnös útjairól. Látva Júda és Jeruzsálem valláserkölcsi állapotát, szociális viszonyait és álságos, hamis biztonságérzetét, meggyőződhetett kortársai bűnösségéről. JHWH kezdettől fogva megkísérelte küldöttei útján jobb belátásra bírni, megtérésre indítani népét, de hiába: „Íme, veszedelmet hozok erre a népre: saját gondolataik gyümölcsét, mert nem figyeltek beszédemre, és tanításomat megvetették.” (Jer 6,19) „Fiaimat fölneveltem, fölmagasztaltam, de ők elpártoltak tőlem!” (Ézs 1,2) „Izrael nem ismer, népem nem ért meg engem.” (Ézs 1,3) A nép megmaradt bűnös állapotában, sőt az intések még csak növelték Izrael ellenkezését: „Minél több verést kaptok, annál jobban ellenkeztek!” (Ézs 1,5) Ezért elkerülhetetlen Isten ítélete, amit Jeremiás egész életén át hirdetett. Hiába tört össze korsót, tett jármot a nyakába, hiába hirdette az Úr igéjét, a nép nem látott és nem hallott. Jeremiás úgy látta, hogy Izrael elutasító magatartásának hátterében az ember természetében gyökerező mélyebb indokok húzódnak meg: „A bűn személyes és tudatos cselekedet, ami a próféta szerint annyira beleivódik az ember valóságába, hogy már nem képes letérni a bűn útjáról, és megváltozni. A bűn tehát az emberi lét gyökeréig nyúló téves magatartás eredménye.”31 Mégis, Jeremiás igehirdetéseiben jelen van a remény, az isteni szeretet és irgalom. Ezért Isten népének sorsa nem a pusztulás, hanem az üdvösség lesz. JHWH végtelen szeretetében megbocsát, ismét magához vonja Izraelt, és új szövetségben állítja helyre az ember hűtlensége miatt elrontott viszonyt.32 Jeremiás hűséges szolgája maradt JHWH-nak, Izraelnek, hiszen egész élete Isten szeretete és a szeretett nép sorsa felett érzett keserűség között feszült. Hiszen Isten szava „perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” (Jer 20,9b) „De áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma.” (Jer 17,7)

Luther így emlékezik meg Jeremiásról:

„Szegény, megszomorított próféta volt ő, aki siralmas, gonosz időkben élt, és mondhatatlanul nehéz hivatalt viselt, mert negyven éven át, a fogság idejéig gonosz, csökönyös emberekkel perlekedett, noha igen kevés haszonnal; és látnia kellett, mint válnak idővel mind gonoszabbakká, és hogyan törnek naponként életére, ezenfelül sok egyéb kínt is mértek reá. Ráadásul végig kellett élnie és saját szemével kellett látnia az ország lerombolását, a nép fogságra vettetését, a tengernyi siralmat és vérontást, mielőtt még Egyiptomban prédikált és szenvedett volna. Mivelhogy úgy tartják, hogy ott a zsidók halálra kövezték.”33


1. Wolfhart Pannenberg: Rendszeres teológia. 1. köt. (Budapest: Osiris, 2005), 181. o.

2. Dale Moody: Az igazság szava. Kéziratos fordítás. (Budapest: BTA. Eredetileg: Grand Rapids: Eerdmans, cop. 1981), 40. o.

3. Uo., 41. o.

4. Szabó Csaba: ’hit’ in Keresztyén bibliai lexikon. A–J. (Budapest: Kálvin, 2000), 609. o.

5. Moody, 41–42. o.

6. Hetényi Attila: A prófétai szövegek magyarázati elvei. Kézirat. (Budapest, 2006), 2. o.

7. Eszenyiné Széles Mária: Profetizmus és prófétaság Izrael hitvilágában. Theologiai Szemle, XLI. évf. 5. sz. (1998), 270. o.

8. Hetényi, 9. o.

9. Eszenyiné: i. m.

10. Hetényi, 3. o.

11. Vö. uo., 9. o. 27. lj.

12. Uo., 12. o.

13. Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája. (Budapest: Osiris, 2007), 172. o. 10. lj.

14. Uo., 169. o. 8. lj.

15. Kürti László: Jeremiás könyvének magyarázata in A Szentírás magyarázata. 2. köt. (Budapest: Kálvin, 1998).

16. Vö. Hetényi, 53. o.

17. Vö. Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája. 2. köt. (Budapest: Osiris, 2001), 43. o.

18. Claus Westermann: Az Ószövetség theológiájának vázlata. (Budapest: BRTA Bibliai és Judaisztikai Kutatócsoport, 1993), 127. o.

19. Vö. Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése. 2. köt. (Budapest: SZIT, 2002), 176. o.

20. Uo., 173. o.

21. Vö. Hetényi, 54. o.

22. Vö. Westermann, 119. o.

23. Vö. Biblikus teológiai szótár. (Budapest: SZIT, 1986), 496–499. o.

24. Derek Kinder: Jeremiás könyve. (Budapest: Harmat, 1997) nyomán.

25. Westermann, 120. o.

26. Uo., 119. o.

27. Vö. Hetényi, 56. o.

28. Vö. uo., 55. o.

29. Vö. Rózsa, 189–190. o.

30. Vö. Hetényi, 58–59. o.

31. Hetényi, 191–193. o.

32. Uo.

33. Luther Márton: Előszók a Szentírás könyveihez. ([Budapest]: Magyarországi Luther Szövetség, 1995), 76. o.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

kettő + 2 =