Keresztény mártírjaink

dr. Szebeni Olivér

Egyszer telefonon kérdezte meg tőlem egy népegyházi körhöz tartozó, tapasztalt és jó indulatú férfi: Voltak-e egyházunknak mártírjai? Miközben például számos plébánost csuktak le, internáltak vagy éppen ki is végeztek, esett-e áldozatul baptista hívő? Ő ugyanis ilyenekről nem tud. Említsek valakit, akár a közelmúltból, akár a történelem korábbi évszázadaiból. Első válaszom az volt, hogy számarányainkhoz képest bőségesen voltak mártírjaink. Sajnos, emlékük fenntartására nem fordítottunk annyi gondot, mint az ő egyházuk. Kevés szolgálatban álló testvérem tudna névről bárkit említeni mártírjaink közül. Akkor elhatároztam, hogy szerény erőmmel kísérletet teszek az ismertetésükre, nem tanulmányi jelleggel, csak egyszerűen, források, nehezen megjegyezhető adatok nélkül. Még azt sem ígérem, hogy mindenkit megnevezek, akikről tudhatok.

Hitüket vérükkel pecsételték meg

Európában, az apostoli korban és az egyházatyák idejében nem volt többféle keresztény egyház, mivel Jézus Krisztus követői nem tagolódtak hitvallások szerint, éppen ezért a korai évszázadok vértanúit nem tekintheti sajátjának egyetlen mai egyház sem. Az első vértanúk az egyetemes kereszténységhez tartoznak, az üldözők pedig az ókori pogánysághoz. A korai keresztény mártírok tehát akár a szabadegyházi felekezeteknek is a mártírjai. Róma püspökének felsőbbségi igénye később kezdődött, amikor már nem támadták a keresztényeket a rómaiak.

A kereszténység útja a nagy egyházszakadás – keleti ortodoxia és nyugaton a pápai felsőbbség – szakadéka között vezetett. Erősödött a kötődés államhoz, nemzethez és főként a hatalomhoz. A kétfelé szakadt keresztény egyház gazdagodása, egymás kerülése (kiátkozása) módosította a történelmi képet. Az evangéliumi kereszténység valamennyi formációja, és a sok névtelen mártír („eretnekek”, előreformátorok, hitnyomozó székek áldozatai, erdei istentiszteletek hallgatói) mind üldözöttek voltak: tévelygő, hitehagyó szakadárok. Jött a reformáció, amiből két nagy protestáns népegyház származik, és a „harmadik reformáció”, aminek azonosítása máig folyik. Őket a domináns vallások inkább „kihaltaknak” tekintik.

A reformáció korából ismert mártírjaink: Mantz Félix Zürichnél halt meg a Limmát folyóban. Hubmayer Baltazár Bécsben szenvedett máglyahalált, a feleségét pedig vízbe fojtották. Fischer Andrást Krasznahorka várából szakadékba dobták. Nehezíti a vértanúk azonosítását, hogy többen felvett néven éltek, és például a Fischer név, miután „halászt” jelent, meglehetősen gyakori. A különböző német tájnyelvek, elnevezésbe rejtett gondolatok („békehegyi”), foglalkozásnevek további módosulatokkal jártak. A hutteri testvérek kéziratos könyveiben megszámlálhatatlanul sok bebörtönzött és kivégzett hitvalló található, akik kivételes isteni kegynek tartották, hogy Jézus Krisztusba vetett hitüket vérükkel pecsételhetik meg. A pénzről, magántulajdonról lemondó hutteri gyülekezetek alapítója, Hutter Jakab maga is mártírhalált halt Tirolban, a szülőföldjén.

Átlapozhattam a XVII. században készült „Mártírok tükre” (Märtyrerspiegel) több mint ezer oldalának rövidített ismertetését, amit Hollandiában 1660-ban adtak ki először. Két-három oldalanként egy-egy mártír vagy egy-egy csoportos kivégzés története olvasható. Vízbe fojtással, kínzással, teljes vagyonelkobzással lett sújtva a „szakadár anabaptista”, ezrével végezték ki őket máglyán. Nem is kellett mindig egyértelműen bizonyítani az eretnekséget, elég volt egy jövedelmező üzlet, mondjuk egy posztókereskedés, és máris vitték őket kínvallatásra és máglyára. Amíg az áldozatok meg nem fulladtak a füstben, énekeltek, vagy bibliai idézeteket mondtak.

Az első kivégzés a békés svájci város, Zürich nagytemploma előtt, a Limmat folyó torkolatában zajlott le. Mantz Félixet, Zwingli Ulrik korábbi barátját a reformáció kezdőéve után csupán tíz évre, 1527. január 5-én fojtották vízbe. Ezt a halálnemet váltották fel hamarosan a máglyák, a vízbe fojtás könyörületes cse-lekménynek számított. Általában eretnek férjükért aggódó nőket végeztek ki így. A kantonokban valóságos hajtóvadászatot rendeztek az anabaptista „svájci testvérek” ellen. Hányan estek áldozatul? Senki nem vette számba. A büntetést elszenvedő „eretnek” nyugodtan nézett szembe a halállal. Tudta, hogy semmilyen vétek nem terheli a lelkiismeretét. Önvád nélkül halt meg, Jézus Krisztusban reménykedve.

A legbékésebb anabaptista gyülekezetek egyikének, az augsburgi Marbeck-kör tagjainak módszeres felkutatása, bírósági procedúrája és végül lemészárlása a kivégzőknek sem állhatott az érdekében, hiszen senkit sem fenyegettek valamilyen „szocialista forradalommal” (vö. Münzer Tamás), hiszen közismerten pacifisták voltak. Nem is beszélve arról, hogy a szélsőséges radikalizmust elítélték a svájciak, és intették a felkelőket, foglalkozzanak csak a Bibliával, és ne az urak gonoszságával. A salzburgi gyülekezettel szemben sem ismertek könyörületet a XVIII. század elején. Hideg tében űzték ki őket az Alpok hómezőire. Általánossá vált az üldözés Nyugat-Európában, a mai államok nevén: Belgiumban, Hollandiában és Németországban. A városok főterén rendszeres látványossággá vált az ártatlanok, nők és férfiak elégetése hosszú esztendőkön át. A Mártírok tükréhez egyes eseményeket bemutató rézkarcokat csatoltak megrendítő szemelvényként. Az európai kontinensen a keresztény mártírok vére végighúzódik vörös fonalként.

Az anabaptisták későbbi árnyalata a holland mennoniták közössége. Nekik különös történelmi szerep jutott. 1609-ben angol menekültek egy csoportját hitvalló keresztségben részesítették. Hazatérve London mellett ők alapították meg az első baptista gyülekezetet. Egy újabb sajátosság, Hollandiában ismerte el az állam először az anabaptista mennonitákat. A „harmadik reformáció” hiteles és tárgyilagos történelmi feldolgozásában a főszerepet a mennonita iskolák (Goshen College IN, USA), könyvtárak és levéltárak tudósai végezték el mintaszerűen. Tudósaik Európa minden zugát felkeresik, ha egy kódexet, egy iratot vagy töredéket találhatnak és a világ szeme elé tárhatnak hithőseikről. Nem kímélik a költségeket, a fáradságot. Újabban a hutteri testvérek énekeit fordították angol nyelvre, és eredményeikkel kezdik megismertetni a szomszédos Ausztria érdeklődő hallgatóit. A vértanúk nevét, pontos létszámát azonban ők sem tudják meghatározni. Egyébként is az idők mindig felhoznak újabbakat.

Angliában sokáig fennmaradt a királyi kegy, nem vetették tömegesen máglyákra a hitvallókat, de a királyi restauráció után sok jámbor hívőt vetettek börtönbe, ahonnan életük végéig sem szabadultak ki (pl. Bunyan János írót).

Hős bibliaterjesztők Közép-Európában

Miközben a kontinensen dúlt a harmincéves vallásháború, a brit szigeteken kialakult a bibliás, független gyülekezetek (Free Churches) csoportja. Előbb vallási okból, majd inkább politikai érdekek következtében folytak a harcok. Utóbb a behatoló iszlám csapatai taposták szélesre a „hadak útját”, tiporták el a keresztény kultúra nyomait, hurcolták el a lakosságot és a javaikat. Néptelenné vált a Duna–Tisza köze, a falvak és a városok. Pusztulás, ragályok, iszonyatos nyomor zúdult a népre, de a kereszténység – legyen bármilyen – talpon maradt Európában. A protestantizmus spirituális értékeit a földrészen a nemzeti nyelvű Biblia kiadásai hozták közénk. A harcok után hármas kötődéssel újra felépült a kontinensen az élet: keresztény hit, tudomány és lelkiismeretesség.

Bécsben 1851-ben kezdte meg Millard Ede bibliaterjesztői munkáját. A könyvterjesztésre körülbelül száz embert alkalmazott a Brit és Külföldi Biblatársulat. Támogatójuk a Habsburg-ház egyetlen protestáns tagja, Mária Dorottya (a „lutheránus hercegnő”) volt, ameddig a férje, József nádor élt. Egy bizonyos dr. Schauffler evangélikus hittudós vezetésével néhányan bibliaórát tartottak az angol Millard Edével. Az áhítat alkalmából éppen ő beszélt a Szentírásból munkatársainak, amikor húsvét napján (április 20.) befejezve szavait, rájuk törtek a rendőrök, börtönbe hurcolták mindnyájukat, és mivel Millard Ede nem volt osztrák, hanem angol, a Szentírást tartalmazó ládáival együtt kiutasították az országból.

A szabadságharc után Rottmayer Jánost és társait bibliaterjesztőként ismerjük. Munkájukat nem önállóan, hanem a skót egyház és a magyar protestánsok segítségével végezték. A bécsi rajtaütéshez hasonlóan Budán Rottmayer asztalosműhelyében a rendőrség megjelent, és bűnjelként összekötözte az asztalterítőt a rajta lévő Bibliákkal. A hívőket katonai bíróság vonta felelősségre azért, mert Bibliát olvastak és késő éjjel imaórákat tartottak.

1852–1854 között háromszor volt tárgyalás a hadbíróságon (Kriegsgericht) 23 személy ellen, akik között baptisták, nazarénusok és más, azonosíthatatlan szabadegyházi hívők voltak. A kihallgatásokat vezető hadbíró nem helyezte vád alá őket. Valaki rájuk fogta, hogy nem akarnak adót fizetni, de kitűnt, nincs ennek sem komoly alapja. Az első budai evangélikus pap feljegyzésében mindnyájukat baptistáknak nevezte, és a „megbízhatatlan iparosok osztályába” sorolta. A számukat több száznak tartották, de a bírósági jegyzőkönyvekben mindössze 23 férfi és nő nevé-vel találkozunk. Egy-két ígéretet kicsikartak belőlük, és tartós ellenőrzés mellett szabadon engedték valamennyit.

Többek eredeti vallását ókatolikusnak jegyezték fel a személyi adatok között, ők viszont Krisztus követőinek nevezték magukat (Nachfolger Christi). Kire börtönt, másra ütlegelést szabtak ki. A pécsi asztalos, Vojka János (John Woyka)  Skóciába menekült, mert el akarta kerülni a szüntelen zaklatást. A kevésbé ismert nevű társak szintén szétszóródtak és eltűntek az üldözők szeme elől. Johann Scharschmiedt feleségével a zaklatások elől Budáról Bukarestbe költözött, és a német királyi család (Hochenzollern-Sigmaringen) körüli 1200 főnyi kolónia lakóinak Isten igéjét hirdette. Hamarosan gyülekezet alakult és missziónk len-dületesen fejlődött tovább az I. Károly román királytól kapott biztosítékok következtében.

A nazarénusok talán kevésbé voltak érzékenyek a zaklatásokra. Kropacsik János vízimolnár Rákoskeresztúron halt meg. Kobera Emánuel géplakatos mint bibliaterjesztő állt a bírája előtt. Büntetésének letöltése utáni életéről nem tudunk. Egyik baptizálásra jogosult nazarénus „szolga” neve felbukkan Meyer anyakönyvében és a hadbírósági iratokban. Kiss Ferenc néhai orvosprofesszor megemlíti, hogy a kivándorlási hullám később a nazarénusok közül is sokakat elsodort, kivándoroltak Amerikába.

Rottmayer János 1866-ban Kolozsvárra költözött, és ott terjesztett Bibliát. Az Ellenzék című lap a huszadik század elején arról cikkez, hogy anabaptista. A nazarénusok elleni legfőbb vád állambiztonsági jellegű, mivel nem fognak fegyvert. A nazarénusokat és a baptistákat egy felekezetnek fogták fel, és a hatóságok úgy kezelték őket kezdeti együttműködési hajlandóságaik miatt. Megbízhatatlan, talán még lázadásokat szít az országban (egyet sem igazolt a történelem). Rottmayer János velük tart, és külföldi vezetőikkel cimborál. Veje, Csopják Attila írt korrekt helyreigazítást a Békehírnök olvasóinak. Csak egészen új, dokumentálható adatok határozzák meg apa és fia, sőt unokája és más családtag felekezeti elkötelezettségét. Tisztázott ifjabb Rottmayer János bécsi gyülekezeti vezető személyisége, a többi leszármazott személyazonossága, lelkisége, életének későbbi lezajlása hazánkban és különböző más államokban. Rottmayer pesti munkájáról nem maradt fenn sok dokumentáció. A fia baptizálása és barátsága Novák Antallal, aki bibliaterjesztőként járta az országot, így közvetlen kapcsolatot képezett Meyer Henrikkel, a baptista közösség úttörőjével.

Az ausztriai Graz gyülekezeti feljegyzéseiben szerepel Carl Rauch fiatal bibliaterjesztő, aki a mai Trentino autonóm területen, Pusteria-völgyben 1875 januárjában halt mártírhalált. Októberig járta a falvakat és városokat, hogy Bibliákat adjon az emberek kezébe. Pontosan feljegyezte munkáját, látogatásait a plébániákon, és szinte naponta írt levelet feleségének, aki szíve alatt hordta első gyermeküket. Októberben küldte az utolsó levelet. Ezután Millard Ede a hatóságokat a felkutatására ösztönözte, de azok vonakodtak. Egy olvadás után előbukkant a bibliaterjesztő megcsonkított holtteste, tőle nem messze elégetett könyveinek megszenesedett maradványai. A nyilvánvaló bűntett elkövetői soha nem kerültek rendőrkézre, sem bíróság elé.

Zaklatásban, tettleges inzultusban Meyer Henrik, Kornya Mihály és valamennyi bibliaterjesztő úttörőnk többszörösen volt részes. Dömsödön egy idős asszony a helyi, felizgatott fiatalok bántalmazása miatt néhány nappal később belehalt sérüléseibe. Eiler Ádám, egy gyomai ifjú a Budafokon kapott sérüléseibe halt bele. Az ott evangelizáló Meyer Henrik, a felesége és néhány társuk szintén megsérültek. A pogromról a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (PEIL) cinikusan „kiseprűzésként” írt. Meyer különböző községek és városok misszióállomásaiból információkat gyűjtött. Leveleik bírságolásokról és egyéb sérelmekről szólnak. Ez volt a hazai missziótörténelmünk első sérelmi dokumentumgyűjteménye. Egyszerű vidéki emberek botladozó stílussal írták, és igehirdető férfiaik aláírásával hitelesítették a leveleket. Nagyon sokan fizettek büntetést, mert imádkozni merészeltek. Arra kötelezték őket, hogy minden egyes összejövetelt hetekkel előbb engedélyeztessenek. Ha netalán ez megtörtént, és kiadták az engedélyt, egy-két nappal a tervezett esemény előtt vagy visszavonták, vagy belekötöttek másba, de a büntetést akkor is kivetették.

Lincselés, kegyeletsértés, antiszemitizmus

A nazarénusok és a baptisták összetévesztése a protestáns irodalomban nem teljesen légből kapott. Rottmayer János egy 1865-ös levelében így nyilatkozik: „Teljesen egy nézetet vallanak velünk.” Murányi Róbert adventista szerző 1962-ben megjelent németországi könyvszemléjében azt írja a magyarországi baptistákról és nazarénusokról, hogy a bibliai keresztség tekintetében nincs a két felekezet között különbség. Meyer Henrik Budapestre érkezése után két évvel miközben a bibliaterjesztéssel fáradozott, naplójába feljegyezte, hogy fölkeresett egy nazarénust, együtt bibliáztak a lakásán, Isten „nagyon megáldotta” az eltöltött órát.

A század vége felé kiadott református Sion egyházunkra nézve barátságtalan szavakkal írt: Három fő ellenségnek tartja „a nazarénusokat, a baptistákat és a hitetlenséget”. A legfonto-sabb különbség a fegyveres katonai szolgálat vállalásában mutatkozott. Átvettük a nazarénusok énekeskönyvét. A hitetlenség ellen kölcsönösen küzdöttünk. Csopják Attila egyik cikkében óvja az olvasóit: „Ó, ne harcoljatok a Biblia ellen!” Hogy milyen nevetséges általánosítások kerülnek szóba a „kisegyházakról”, mutassa be egy monográfia: „30 baptista van Tompa-Kelebián, viszont nazarénus és szociáldemokrata nincs.”

A XIX–XX. század fordulóján, de feltétlenül a baptisták állami elismerése előtt, a missziómunka legfőbb eszköze a bibliaterjesztés, ennek felhasználásával az úttörő evangelizáció Budapesttől Brassóig, Szepességtől Bácskáig, sőt Szarajevóig. A nemes, szent szolgálat örömei mellett az egyének azonban nagy keresztet vállaltak.

A súlyos sérelmeket a németországi kiadású Wahrheitszeuge 1882-től Üldöztetések Magyarországon (Verfolgungen in Ungarn) címen sorozatosan közölte. A hatóság elutasított minden sérelmi ügyben írt kérvényt. 15 hívő prédikátort bebörtönöztek, éheztettek, meghurcoltak egyetlen év alatt. Összeláncolva, megbilincselve kísérgették őket a falvak nyilvánossága előtt. Égbekiáltó gonoszságokat fogtak rájuk a lótolvajlástól, az erkölcsi aberrációig. Vasvillával fejbe vágtak egy hívő asszonyt, másnak a kezét szúrták át, hogy sérülése következtében nem volt többé munkaképes. Miután néhány evangéliumi igehirdetést hallva Budafokon többen a német lakosság közül megtértek, bosszúból bezúzták házaik ablakait. A cikksorozat után Georg von Viebahn német császári generális, aki hívő keresztény katonatisztek számára egyesületet szervezett, néhány társával az osztrák császárhoz ment audienciára, hogy kérje a zaklatások megszüntetését.

Letartóztatások, bebörtönzések, pénzbírságok sújtották a XIX. század végén szinte minden egyes úttörő igehirdetőnket. Az iskolás gyermekek hittanórai oktatását és az elhunyt hívők gyászistentiszteleteit rendszeresen megzavarták. A kegyeletsértés különösen az egyházi temetőkben vált rendkívül bántóvá. Egy temető bejárata előtt a gyászmenetet megtámadták, a koporsót ledobták a kocsiról, hogy lehetetlenné tegyék a temetést.

Az első világháború után sok egykori szibériai magyar hadifogoly megtért. Hazatérve néhányan gyülekezeteket alapítottak, de a népegyházak papjai agitációs propagandistáknak deklarálták őket. Kevesen kerülték ki közülük a rendőrségi zaklatást. Nagyvarsányban két volt orosz foglyot, Szűcs Andrást és Szűcs Pált elfogták, bezárták és a kassai katonai bíróság halálos ítéletet mondott ki rájuk. A börtönben, a halálsoron voltak már, amikor egy hadbíró újra kihallgatta a vádlottakat, és mivel ő személyesen ismerte a baptistákat, elejtette a vádat, és kiengedte őket.

1939-ben több közösség evangéliumi hívőjét mint megbízhatatlan elemeket „biztonsági okokból” internálták, pedig akkor már a baptista államilag elismert felekezet volt. Barabás János prédikátor hosszas procedúra után került ki az internálótáborból, de az ott szerzett betegsége miatt meghalt. Somogyi Ferenc gyülekezeti helyi vezetőt 1943-ban „politikai és közbiztonsági okból” internálták.

A „kisegyházi” hitoktatás az iskola falain kívülre szorult. A lelkész, illetve a hitoktató osztályzás előtt bevitte az ajánlott hittani osztályzatokat. Mind a gyermekek, mind a felekezeti hitoktatóik ki voltak téve megaláztatásnak, zaklatásnak, sőt a háború utáni néhány évig hatósági megfigyelésnek. A negyvenes évekre a zsidóság elleni agresszió és gyűlölet fészkévé változott minden iskola. (A gyermekek hitoktatását kötelezően írta elő a törvény 1950 szeptemberéig.) Az osztálytársak és az oktatók a zsidó gyerekeket ütötték-verték, megszégyenítették. Előfordult, hogy a védelmükre kelt keresztény gyermekre is hasonló sors várt, főleg akkor, ha ő maga is valamelyik bibliás szabadegyházi közösséghez tartozott. Mindkettőjüknek a felekezeti központja „hitközség” volt, jártasságuk volt az Ószövetségben, és kölcsönös volt az „imaház” kifejezés is a szóhasználatukban. Ha pedig valakire ráfogták a zsidóságot, azt semmiféle keresztvíz le nem mosta többé senkiről. A szombatot ünneplő felekezetek zsidózása, a szektázás olykor lincselő hangulatot támasztott a vidéki iskolákban.

Szokatlan helyszínen imádkozók

Mindenki meg volt győződve arról, hogy az úgynevezett felszabadulás új korszakot nyit a magyarországi egyházi életben. A Magyar Kommunista Párt az 1947-ben tartott országgyűlésiképviselő-választások előtt röpiratot szórt szét Bács-Kiskun megyében. Felszólította a megye nazarénus, baptista, pünkösdi és szombatos lakóit, hogy támogassák a pártot. Abban az esztendőben törvény mondta ki a bevett és elismert egyházak közötti különbségek eltörlését. Ez volt az „egyenjogúsító tör-vény”. Sokan azt mondták, hogy hazánk a demokratikus jogrend útjára lépett. Hatalmas plakátok jelentek meg az utcákon: „A Kommunista Párt védi a vallás szabadságát!” Mondhatjuk, hogy csak egyetlen pontban vált valóra a felekezetek államigazgatási szervei előtti egyenlőség, az ugyanis, hogy a diktatúra szemében minden vallást, egyházat és lelki megnyilvánulást üldöztek. Nem a köztörvényes bűnöző ellen védték a társadalmat, hanem a papság kizsákmányolása, a „vallásos mákony terjedése” ellen. Így történhetett lassan egy különös és nem várt jelenség, a lecsukott emberek a cellákban többen imádkoztak, sőt még áldoztak is a római katolikusok, miközben a templomok látogatottsága egyre fogyott. A megfélemlített magyar állampolgárok új nemzedéke a hitről lassan a nagymamák szájából sem hallott egyetlen szót sem.

1948-ban népes tahi táborozásunk, Somogyi Imre két „Emléklap”-jának kiadása, egy jubileumi konferencia Budapesten, állandó egyháztörténelmi kiállítás a József utcában megmutatta, mire képes a hívők közössége, ha békében hagyják őket. A teológiai tanárok egyike, dr. Haraszti Sándor összeszedte az érettségizett hallgatókat, hogy soraikból az egyetemen bölcsészhallgatókat toborozzon egy leendő szabadegyházi gimnázium létesítésére. A politikai akarattal szemben azonban nem volt képes a tervét véghezvinni.

A lendületes missziós eredményeknek hirtelen végük szakadt. 1948-at a magyar történetírás az „átállás évének” nevezte. Az egyenjogúsító törvényből annyi vált valóra, hogy a következő teljes negyven éven át Magyarországon minden egyház, vallás, felekezet, legyen bármilyen történelmi gyökere, egyaránt hármas társadalmi kategóriában (támogatott, tűrt, tiltott) működött. (A mienk a két alsóbb szinten.) Papok, püspökök kerültek a parlamentbe vagy éppen a börtönbe, kinek hogy. Ami a szekták sorsa volt, az még a börtönök és internálótáborok szintjénél is rosszabb volt néha. Nagyvizsnyón egy hétéves gyermeket zaklattak, mivel az apja „tanú” volt. Egy paksi nazarénus férfi pedig addig volt több szakaszban bebörtönözve, amíg elérte a póttartalékos életkorát. Egy baptista prédikátor hadmentességi adója ügyében járt el,  és azt a nem éppen megnyugtató fölvilágosítást kapta: „Nem hívják be, csak ha őrzendő rabokra lesz szükség.” Az a katonatiszt, aki így nyilatkozott, gyönyörű sírhelyen nyugszik egy baptista temetőben. Mások így biztatták: „Hagyja már félbe végre ezt a gyászos szakmát! Foglalkozzon valamilyen normális termelőmunkával!” A lelkipásztortársak között is volt, aki csak azt tanácsolta, hogy tegye le a lelkészi szolgálatot, kövesse a „munkáspapok” példáját. Hasonlóan tanácsolták, amikor polgári munkával kereste a kenyerét, de a rendszeres prédikálás mellett. Többen is voltak, akik a jelképes szavak szerint életük gyertyájának mindkét végét meggyújtották.

Hazánk történelmében használt komplex kormeghatározás „az ötvenes évek” fogalom. Hat lelkésztársunk szenvedett na-gyon sokat abban a korban. Egy híján nem állították bíróság elé koncepciós perben többekhez hasonlóan egyiket sem. Elvitték a nyílt utcáról a saját ruhájában raboskodni és dolgozni kényszermunkán internáltként. Hat hívő testvérünket soroljuk ide, akik szánalmas sorsáról az Állami Egyházügyi Hivatal követelésére az egyház vezetői kijelentették a különböző lelkészi konferenciákon: „Nem Krisztusért szenvednek, hanem a saját balgaságukért.” Egyetlen magyar publikáció sem foglalkozott behatóan velük a mai napig. Már szinte senki sem tudná felsorolni a nevüket, de az említett indoklást van, aki máig ismételgeti. Próbáljuk megemlíteni őket névről: Kun Lajos, Sallay László, Nyári István, Margitai Lajos. Budapestről kettő: Szabadi Gusztáv, Kalkó József. Egyiküket bíróság elé állították. Az előfordulási helyek halmozottan Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (a „Nyírvidéken”) mutatkoznak. Ott két férfit, Marsal Jánost és Patai Józsefet bántalmazták is a helyi rendőrök. Egyikük elmondta az eseményt, a másik hallgatott egész hátralévő életében, még a kórházi ápolásáról sem szólt. Mártírok voltak, bár az „agóniájuk” egész életük során tartott. Az ő keresztjük kétségtelenül a legsúlyosabb volt.

Mindenesetre nem végezték ki az internáltakat, mert egy-két év múlva Nagy Imre szavára kiszabadultak. Először úgy hangzott, hogy visszakerülhetnek egykori szolgálati helyükre. Egy-két hónap múlva változott a helyzet. A régi helyre nem, de másutt kaphatnak munkát. A lelkészeknek erkölcsi bizonyítvány kell a szolgálatba álláshoz, de azt büntetett ember nem kaphatott. Így történt, hogy a hazatérők közül a fizikailag bántalmazottak egyike tovább dolgozott a régi szolgálati helyén, míg a többi hosszabb-rövidebb ideig, vagy éppen soha nem lépett újra szolgálati állományba mint lelkész.

Az úgynevezett „adminisztratív intézkedések” az állami politikai akarat következtében arra vonatkoztak, hogy a lelkipásztor szándéka ellenére kerüljön más helyre, óriási belső botrányok következményeitől függetlenül. Esetleg polgári állásba menjen, aztán vagy megmaradt a gyülekezetnél, vagy nem. Akinek bármi nem tetszett, azonnal elbocsátották. Az állam egyházi politikájának érdeke a bomlasztás volt. Ma már azt is elmondhatjuk, hogy mesterkedéseikkel nem is voltak olyan „eredményesek”, mint amit a társadalmi fordulat utáni események mutatnak.

Nem volt nyilvános a hatósági beavatkozásoknak az a fajtája, amiről később a legmélyebb megvetéssel beszélnek. Pontosan senki nem tudja, hogy mikor nyitották meg a „hálózatot”, mikor kezdték szervezni be az informátorokat. A beszervezettek  magukról azt tudták, hogy rendőri felügyelet alatt állnak. Minden lépésükről be kellett számolniuk, de ha nem tették, akkor ráolvasták a fejükre. A hálózati emberek pontosan ugyanolyan megfigyelés alatt álltak, csak éppen semmit sem tudtak erről. Meséltek nekik, amit elvállaltak. Aláírattak velük, és ők aláírtak. Lemondtak és összeomlottak, ideggyógyászatra kerültek. Krónikus betegséget kaptak, de hallgattak, amíg csak el nem mentek a jobb hazába. Rafinált módszer, hiszen a tartótisztjeik máig nyugodtan élnek. Ha élnek még a hálózati emberek, húsz évvel később is rettegnek és hallgatnak. Szövevényes, roppant bonyolult a helyzetük.

Az államhatalom minden év augusztusában arra kötelezte a teológiai iskolákat, hogy jelentsék be az Egyházügyi Hivatalba azokat, akik a következő tanévben teológiai tanulmányokra jelentkeztek. Ez ellen véteni nem mert egyetlen igazgató sem. A különféle egyházi „papjelöltek” Lentiben és Baján fegyvertelen katonai kiképzés keretében arra kényszerültek, hogy a hetenként hozzájuk leküldött budapesti belügyi vezető előadásait meghallgassák felekezeteik szerint megosztva. (Ténynek fo-gadták el az ott elhangzottakat.) Nem láttak egymásban riválist, teljes volt köztük az ökumené. A későbbi apát vagy püspök, a baptisták reménységei, akikből elnök és teológiai professzor lett idővel, lelki közösségben éltek. A szombatot ünneplő diák úgy nyilatkozott a katonaság után: a Baptista Teológiai Szemináriumban volt élete legszebb időszaka. Ezek a fiatalok megtanulták egymást nem riválisnak, hanem testvérnek nézni. Testvérként együtt imádkozni és felfedezni egymásban a konfesszióktól független Krisztust.

Idegen, amíg nem ismerjük

Egyes európai országokban az egyetemes egyháztörténelem hallgat a távoli és a közelmúlt lelkiismereti és vallásügyi traumáiról. A fennálló domináns egyház minden országban szemérmes a maga által másoknak okozott sérelmekről. A nemzeti ortodox vallások régiójában a törvényalkotás „reformáció utáni egyházakról” beszél, mint az ezeréves, vagy a félezer éves „történelmi egyházakhoz” képest fiatalabb – akár százéves, akár a múlt héten alakult –, teológiailag, szervezetileg, eszmeileg kipróbálatlan és ebből adódóan nem hiteles közösségekről. A történelmiséghez hozzátartozik a tömeg, a szoros kapcsolat a nemzeti identitással. Övék a nemzet kulturális örökségének jelentős része. Filozófusok, költők, művészek növelték tekintélyüket. Semmilyen egyéni meggyőződésen alapuló hitbeli érték nem mérhető föl ezekkel. Ennél fogva ők „az igaz vallás”. Angol területen ők a „high Church” („a nagy egyház”), másutt az ortodox egyházak képviselnek ilyen monolit nemzeti tömböt. Az evangéliumi szabadegyházak helyzete hozzájuk képest hátrányos, minden alkotmányos, demokratikus deklaráció ellenére tapasztalható a vázolt jelenség a Kárpát-medencén belül.

Beszéljünk saját közösségeink bizonytalanságairól. A tájékozatlanság és az idegenkedés kettős hiba. Például a „történelmi egyház” kifejezéstől idegenkedünk. Bizonyos fenntartás van a „vallásosság” fogalma hallatán. Ez nálunk éppen olyan negatív dolog, mint egykor a pártban. A kereszténység sem minősül egyértelműen pozitívnak. A népegyházi jelleg (beleszületés a „hitbe”) eleve rossz hangzású. („Istennek vannak gyermekei, de unokái nincsenek!”) Az „örökölt” és a „választott” hitvallás között még egy felekezeten belül is támadnak bonyodalmak. Mások szerint a teológia és a hit sem korrekt fogalmak. Összeegyeztethetetlenek, akár a marxistáknál a tudomány és a hit. Könnyebben elhinnék közülük egyesek, hogy az evangéliumot az égben írták, mintha azt mondjuk, hogy melyik évben valószínűsíthető az eredeti kézirat megírása. Az úgynevezett ökumenikus együttműködés útja is rögös. Egy másik vallás problémája láttán ritkán támad empátia. Szociológusok mondják, tárgyilagosabb a vallási téren közömbösök következtetése az egyes felekezeti jelenségekről, mint az istenfélőké, ha más felekezetűek ügyeit tanulmányozzák. Valljuk meg, ezt az állapotot a testvéri szeretet még nem szublimálta a szívünkben!

A másik felekezet tagja – legyen bármelyiké – elszigetelten él. Jó, ha ismeri egyáltalán a saját egyházát. Mindenesetre valami különös turmixállapotba került a kelet-közép-európai kereszténység. A régihez képest van szabadság, beszélhet bárki Krisztusról, de zaklatni senkit nem szabad a hittel. Van börtönmisszió, kórházmisszió, de ha megpróbáljuk, különös akadályokba ütközünk. Mindenütt ott vannak a Bibliák a kórtermekben, az iskolákban és a cellákban. Viszont mindenkinek „joga van” hinni vagy nem hinni. Ez sarkalatos törvény. Aki akar, bemehet az istentiszteletre. A hitbuzgóság, a lelki béke megszerzése már ott hajótörést szenved, ha keresni próbálja az érdeklődő az áhítatra kijelölt helyiséget. Talál-e bárkit egyéni, lelki traumáinak megbeszélésére? Van erre bárkinek ideje? Talál megértő szíveket? Képes bárki tényleges lelkigondozásra? Mindenütt jelen van a „tagadás szelleme”, és mindenütt előnyöket élvez. Az utóbbi húsz évben a hit és a lelkiség elutasítása erőteljesebb tény, mint korábban. Csak a durva módszereket – a likvidálást, betiltást – szüntették meg, de maradt az egyes emberek lelkületében az erőszakosság, az előítélet és a gyűlölködés. Az új „ateizmus” nem ismeri föl a vallásosság visszaszorításának következményeit, a hitetlenség terjedése és a feltűnő gyarapodás következményeit. Mindennapi gyilkosságok, erkölcstelenségek, a sátáni gonoszság, csalás, lopás, korrupció növekvő gyakoriságában. Mindezek ellen az Isten igéje szerinti élet lenne a legjobb bűnmegelőzés.

A traumák feldolgozása

Amint közeledett a harmadik évezredhez a világ, egyre többen adtak ki könyveket a nagy „versenyfutásról” a 2000. évig. Kiderült, hogy az ember beavatkozása a természetbe helyrehozhatatlanul káros. A szerzők nem festettek optimista képet. Úgy húszféle komoly okot írtak le tragikus kilátásainkról. Ötvenezer atombombát gyártottak, de nem tudja senki megfékezni a dühöngő természetet. Mi több, éppen a leggazdagabb országok kezdik iszonyatos adójukat fizetni a hajszolt iparosítás következményeiért.

Igen nehéz az egyéni traumákat feldolgozni, a tragédiákra nem emlékezni, a szörnyű veszteségeket nyereségnek és győzelemnek látni. Hittel elfogadni a sorsot, a betegséget, az élet bármely terhét. Isten kezéből venni, örömmel, teljes békességgel azt, amin változtatni senki nem bír. A vagyon elrablását örömmel tűrni (Zsid 10,34). A kivégzés napja előtt az egykori mártírokhoz hasonlóan dicsőítő énekekkel várni. Meg kell tanulnunk élni, szenvedni és meghalni. Nem a vég jövetelére számítani, hanem arra, hogy az a győzelem napja lesz.

Aki elfogadta Jézus Krisztust, annak könnyebb elfo-gadni a szenvedéseket, méltánytalanságokat, megaláztatásokat, veszteségeket. Aki önmagát nagyra tartja, és nem törődik az Üdvözítővel, annak őrjítő a szenvedés. Azt az embert mindenre rá bírják szedni. Akinek a maga szemében érdemei vannak, büszke és hetvenkedő, ha rácsap egy megpróbáltatás, annak a szenvedése súlyosabb. Időben fel kell készülnünk, meg kell tanulnunk nemcsak nyerni, hanem veszteni is; nemcsak elsőnek érkezni az élet nagy versenypályáján, hanem örülni annak, hogy részt vehettünk a versenyen. A Biblia szavai szerint a koronát nem az első és egyetlen kapja meg, hanem mindenki, aki a küzdésben kitart.

Senkiről sem olvasható le, hogy mit bír elviselni. A próbatétel igazolja hitünk valóságos mélységét a Krisztusban. Ha nem Krisztus csodálatos erejére, hanem csak emberi, földi dolgokra figyel a szemünk, akkor fennakad a sérelmeinken. Krisztus nélkül komplexusos, bajoskodó emberek vagyunk, akik jogorvoslatot keresnek, de nem nyerik meg soha. Szinte beleőrülnek a kínjaikba. Vagy bosszút szomjaznak, és ha erre alkalom nyílik, „törlesztenek” is a sérelmeikért. Fel sem tűnik nekik az, hogy semmivel nem különböznek az őket megalázó, megkínzó, kifosztó emberektől, akiket egyébként megvetettek. Ha nem nyílik a bosszúra lehetőségük, fájdalmaikra gyógyírt nem találnak, esetleg elvetik maguktól az életet. Nagyon sokan keresik az okát, miért szomorú, bánatos, pesszimista és depressziós a magyarság. Azért, mert elvették tőle, vagy ő maga vesztette el a Vigasztalót.

Nem tanulunk meg létfontosságú dolgokat, mert nincs kitől megtanulnunk. Egész életünkben versengésre készítenek föl. Gyermekkorunk és fiatalságunk évtizedeiben erőlködünk, vizsgázunk és összeomlunk. A második mindig vesztes. A kínt, a csalódást, a megalázottságot nehezen tűrjük. Abban a pillanatban válik minden természetessé, könnyűvé, ha ráeszmélünk Jézus Krisztusra, a legcsodálatosabb lényre, akit a föld valaha a hátán hordott, és hogy milyen szörnyen bántak vele a kortársai. Nem vagyok én nagyobb, mint ő! Mi az én szenvedésem az én mestereméhez képest? Ő itt áll mellettem, és minden bajomban tud segíteni.

Úgy húsz éve kaptam külföldről egy verset, minden szakasza azzal kezdődik: „Tudnod kell!” Mit kell tudnom? El kell fogadnom önmagamat, a sorsomat, az egész életemet, úgy, amilyen. Akkor könnyebb elhordozni a napjaim során elém kerülő próbákat. Akkor mindennap találok okot a hálaadásra, az örömre, és rátalálok Istenre, aki közelebb van hozzám, „mint az engem körülvevő levegő”.

Előrebocsátva az Isten igéjének igazságát, hogy akik kegyes életre törekednek, azokat mindig zaklatni, csúfolni és üldözni fogják (2Tim 3,12). A hazájukban, családjukban, a munkahelyükön, vagy akár saját egyházukban is. Talán a sorsuk nem lesz kifejezetten mártírsors, ám hatását tekintve nem sokkal különbözik attól. Annyival rosszabb, hogy a zaklatások naponként felújulnak. Az áldozat nem egyszeri tortúra után esik mindenen túl. Aki a megszokottól és az átlagostól bármiben eltér (például abban, hogy nem lop), nem becsülik érte. A tömeg reagálása nem az elismerés, sokkal inkább ellenséges. A mai ember nem képes megérteni, egyetérteni, csak vitatkozni és tiltakozni. A reagálás kedvezőtlen, ha az egyén nem simul bele a hínáros szellemi pocsolyába. A puszta létével provokálja a támadót.

Van-e jövője a hívő kereszténységnek? 

A kérdésre egyre szemérmesebbek a válaszok. 2001-ben a világ legnagyobb tudósait összehívták Stockholmba, hogy mondjanak véleményt. A Nobel-díjasok vizsgálták „az új évezred kulcsponti kérdéseit”, köztük a vallásosság jövőjét. Ott volt köztük a magyar származású amerikai állampolgár, a hatalmas termetű Oláh György is. Válaszaikat a BBC programjában két részben ismertették. Nyugodt, jó hangulatú beszélgetésben megvallották, hogy ki hisz és ki nem a Mindenható Istenben. Meglepő lett az eredmény. A tudósok 51%-a hitt Istenben. Ők aggódva figyelik a kereszténység jövőjét: az egyházaknak más irányt kell felvenniük. Az egymás hitelét rontó magatartás nem viszi előbbre a kereszténység ügyét. Azóta kidobták az Európai Alkotmány preambulumából a keresztény hit értékelését, hisztérikusan tiltakoztak a magyar himnusz első mondata ellen: „Isten, áldd meg a magyart…” A világ legnagyobb egyházi közösségeiben is éket vert a homoszexualitás. Soha nem kapott egy tízgyerekes család akkora tiszteletet, mint a „melegek”.

Az új évezredbe lépve Stockholmban összehívott tudósoktól érdeklődtek az elképzelhető jövőről. A vallásosság ügyére terelve a szót kiderült, hogy az úgynevezett nem hívők is komoly jelentőséget tulajdonítottak a kereszténységnek. A tudósok a véleményüket spontán fejezték ki valamennyi kérdésben. Egyetértettek abban, hogy vallásosságra szükség van, ha elvesztené ezt az emberiség, annak jóvátehetetlen következményei lennének. A vallásosság intézményei változhatnak. A hívő felfogás, annak megnyilvánulása sokféle lehet, nagyon nehéz ezekre mértéket, szabályt találni. Mégsem lehetetlen a versengéstől,   ellentmondásoktól mentes világ. Ezt munkálják a mély hitű emberek, akik életük személyes ügyévé teszik Jézus Krisztus követését. Nem szupervallást, nem is egy „minden jóból egy cseppecskét” csipegető szinkretista keveréket, elvtelen, összemosott zagyvaságot hiszünk. Az talán mégis elvárható, hogy megbecsüljük az emberek szívében élő hit felekezeti hovatartozásuktól független megnyilvánulásait. Lássunk testvért a másik istenfélő emberben, és ne tévelygőt!

A rendszerváltozás után a korábbi tisztek és nagyhangú pártemberek közül sokan rejtőzködő hívőknek állították magukat. Az egyik hírhedt egyházügyi előadó, lelkészek kioktatója, ijedten visszasomfordált az egyházába. A lelkész a koros embert megszánva presbiterré avatta. A magunk háza előtt maradva is találtunk hasonló példákat. Nagy tanulság: a Krisztus ügyéért valóban szenvedő, de némán tűrő emberek mindig boldogabbak, mint a kaméleontermészetűek, a maguk szenvedéséből jogcímet kovácsolók. Az evangéliumi hitért végzett nemes küzdelem nem lényegtelen, banális dolog, nagy és reális veszélyektől védi meg az embert.

Mint a Titanic katasztrófája idején a süllyedő hajóról, megmenekülni kevesen fognak. Majd összeáll a hajó egyik sarkában a szórakoztató tánczenekar, és önként elkezdi: „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd, / Fájdalmak útjain mindig feléd…” Akkor tényleg dicsőítés lesz a zenéjük. A halál sem lesz keserűbb, mint az élet volt, és a hullámsír nem végleges megsemmisülés lesz, hanem egy új élet kezdete. Megjelenik Jézus Krisztus, a dicsőséges király, elhomályosul ragyogó fénye mellett minden vallásalapító vagy emberi tekintély, felfuttatott celeb. A király megosztja trónját övéivel, akiket mások lenéztek. Mi keresztények megbecsüljük egymásban a szikrányi hitet.

Térdre rogynak előtte az emberek. Amit évezredek el nem hoztak, megérkezik az igazság és a jogosság birodalma. Nem hullik többé vér és könny. Nem uralkodik a világon a bűn és az ördögi gonoszság. Megszűnik a szegénység, a betegség, a szenvedés és a gyász. Köszönetet mondanak egymásnak a hűséges házastársak az életükben tanúsított kölcsönös szeretetért. Meglátjuk szeretteink boldogságát és örök békességét. Meg fogjuk egymásban becsülni a szikrányi hitet. Isten maga harmonizálja a hittételeket. Elhallgatnak a durva viták. Kiderül a teljes igazság, amit nem ideológiák, izmusok, pártok és érdekek határoznak meg. Semmilyen kérdés nem marad nyitott. Értelmet kap minden, amit eddig nem értettünk meg. Teljes lesz az összhang Isten igazsága és kegyelme között. Ahogy egy névtelen bölcs elmondta régen: „Három dolgon fogunk csodálkozni. Ott lesz, akiről soha nem gondoltuk. Keressük azt, akiről mindig úgy gondoltuk, hogy ott lesz – de hiányozni fog. A legnagyobb csoda az lesz, hogy én is ott leszek.”

A mártírok vércseppjeiből Isten keze ékköveket készít az élet koronájába. Jövel, Uram Jézus!