P. Kyle McCarter Jr.
Mári a Kr. e. 3. évezredben vált lakottá és virágzó központtá. A sumer királylista szerint a vízözön utáni 10. dinasztia Mári dinasztiája volt: 6 királya összesen 136 évig uralkodott. Az uralkodóház nyelve nem sumer volt, hanem egy sémi dialektust beszéltek. Az amorita Zimrí-Lim (Hammurápi kortársa, Kr. e. 18. század) levéltára lehetővé teszi a mezopotámiai események időpontjainak meghatározását a Kr. e. 2. évezredben.
Időként úgy gondolok a Biblia-tudományra, mint egy óriási kirakós játékra, amelyből a legtöbb darabka hiányzik. Robert Deutsch és Michael Heltzer frissen kiadott könyve negyven darabkát nyújt nekünk ebből a kirakósból. Összehasonlítva ezt azzal a lassú tempóval, ahogy ezek a feliratok fel szoktak tűnni, ez rendkívül magas szám így egyszerre.
Sok időbe fog telni a bennük található információk felszívása és beolvasztása, hogy kicsalogassuk összefüggéseiket. A gyűjtemény egy részének az egy előzetes értékelése következik tehát. Olyan darabokat fogok tárgyalni, melyek az olvasó számára kevésbé hozzáférhetőek. Nem nehéz értékelni Jeremiás írnoka pecsétjének fontosságát (ujjlenyomattal vagy anélkül – lásd Szolgatárs 2011. 4. szám 11.o.). De más tárgyak is legalább ennyire érdekesek, még ha nem is annyira egyszerű kinyerni belőlük a történetüket.
Található a gyűjteményben öt bronz nyílhegy rajtuk ősi szöveges vésetekkel. A vésetek vízszintesen haladnak a csaptól a penge hegyéig. Minden penge egyik oldalába egy személy nevét vésték majd a „…nyila” felirat található. A másik oldalán található a patroním – azaz „fia”, majd utána az apa neve – vagy a másik oldalon található személy titulusa.
Ezekhez hasonló vésetes nyílhegyek 1926 óta ismertek, ekkor találták az elsőt egy libanoni sírban.1 Az öt új harminckettőre bővíti a teljes számot, míg számos továbbit tartanak múzeumokban és magángyűjteményekben.2 Azonban csak az elsőt fedezték fel irányított régészeti ásatás során. Az összes többit, beleértve az öt új darabot a régiségpiacról szerezték be, így felfedezésük pontos helye ismeretlen.
Általánosságban mégis úgy tűnik, hogy ezek a nyílhegyek Libanonból és Szíria déli részéről származnak. Egyet állítólag Tírusz, az ősi föníciai főváros közelében találtak. Egy másikat egy Beka-völgyi földművestől vásároltak a Libanon-hegy és az Antilibanon magaslati között a Libanon északi és Szíria déli részén. Deutsch és Heltzer jelzi, hogy az öt új nyílhegy is Libanonból származik, és azokat egy libanoni kereskedőtől szerezték be. Egyes, a nyílhegyekbe vésett titulusok és nevek további bizonyítékokat szolgáltatnak erre az elképzelésre. Az egyik tulajdonos neve SDNY „a Szidóni”, utalva a nagy föníciai kikötővárosra a libanoni partokon. A 70 évvel ezelőtt kiásott nyílhegy tulajdonosának apja a ’KY, „Akko-i ember” nevet viselte a Dél-föníciai város után, mely ma Izrael Acre vagy Akkó kikötője, 13 mérföldre északra a Kármel-hegytől.
Az egyetlen egyértelmű kivételt a libanoni-szíriai eredetnek e mintázata alól az az öt nyílhegy jelenti, amit 1953-ban talált egy földműves El-Khadr falvától nem messze, Betlehemtől néhány mérföldre nyugatra. Hármat ezek közül régiségkereskedőktől szerzett be Frank Cross és J. T. Milik, akik közzétették azokat 1954-ben; a másik kettőt is felismerte Cross 1979-ben, amikor egy jeruzsálemi magángyűjteményben meglátta azokat. Mind ugyanabból a készletből származik, ami tartalmazott még legalább 21 felirat nélküli nyílhegyet és jó néhány más tárgyat.
Az öt El-Khadr-i nyílhegyen szereplő írások megjelenése régebbinek tűnik a többieknél. Az ebből a korai időszakból való szöveges írásokról való, bevallottan korlátozott ismereteink alapján valamikor a Kr. e. XII. század kései vagy a Kr. e. XI. század korai szakaszából származhatnak. Legnagyobb részt az összes többiből hiányoznak az El-Khadr-csoport különösen archaikus betűformái. A többit általánosságban vége a Kr. e. XI. század végére lehet sorolni.
Az újonnan közzétett nyílhegyekkel kapcsolatban semmi sem teszi szükségessé, hogy újraértékeljük ezeket az egész csoport korára vonatkozó becsléseket. A írás és a nyelvezet alapján az öt új felirat jól beleillik a nagyobb, XI. századi csoportba. Másfelől azonban a pengékbe vésett nevek és titulusok fontos új ismeret felé vezetnek ezekről a szokatlan tárgyakról.
Az újonnan publikált nyílhegyek közül az egyikre a „Zakarbaalnak, Amurru királyának Nyila” feliratot vésték. Egy másik nyílhegy, mely ugyanezt a feliratot viseli, 1982-ben lett közzétéve.3 A Bekka-völgyben talált nyílhegy elárulja ki volt Zakaarbal apja: Az ezen található felirat „Zakarbaalnak, Ben Anath fiának nyila”. Az új csoport második nyílhegye valószínűleg ugyanehhez a Ben Anathhoz tartozott és ennek felirata megadja nekünk az ő apja nevét: „Ben Anathnak, MRS fiának nyila”.4 Tehát ugyanazon család – méghozzá egy királyi család – három generációját találjuk dokumentálva.
Nem kell meglepődnünk azon, hogy a nyílhegyek közül néhány a királyi udvartartásból származik. Az új gyűjtemény egy másik nyílhegyén a címzés „KTY-nak, ‘Abday pohárnokának nyila”.5 A bibliai héberben a pohárnok mindig királyi hivatalnok, akár az egyiptomi király (1Móz 40,1), akár perzsa király (Neh 1,11) vagy az izraeli király (1Kir 10,5; 2Krón 9,4). Ez alapján feltételezhető, hogy Abday magas rangú tisztviselő volt, már ha nem maga a király.
Mellékesen a pohárnok neve alapján arra következtethetünk, hogy ciprusi születésű lehetett; KTY („Kittay”?) jelentése „Kition-i ember”, valószínűleg a Ciprus délkeleti partján, a mai Larnaca közelében található kikötővárosra utalva, ami a föníciai befolyás kapuja volt.
Mi a helyzet Amurrú királyságával, amelynek királyi családja három generációját találjuk dokumentálva a nyílhegyek e ritka gyűjteményében? Mindmáig semmi nem tudunk Amurrúról, de sokat tudunk Amurrú korábbi történetéből. A Krisztus előtti második évezred nagy részében Amurrú Szíria egy fontos állama volt. Zakarbaal király feliratos nyílhegyei talányos, de egyértelmű bizonyítékát és magyarázatát adják az állam túlélésének a Vaskorban (kb. Kr. e. 1200–1000).
A Krisztus előtti harmadik évezred közepétől használják ékírásos feliratok az amurrú kifejezést, „nyugati embert” értve alatta, azaz azokat, akik Mezopotámia nyugati vidékéről jöttek. A harmadik évezred kései szakában már kellemetlenségnek és folyamatos fenyegetésnek tekintik az amurrúkat Mezopotámia Sumero-Akkád városai. Barbárnak és bárdolatlannak írják le az amurrúkat, „csavargóknak, akik sohasem tudták mi a város”.6 De nem sokkal ezután, nyugati-sémi uralkodók dinasztiákat kezdtek alapítani Mezopotámia és Szíria főbb városaiban.7
A Bibliában gyakran említik az Ígéret Földjének őslakosait amoritákként, amely megnevezés nagyjából megegyezik a régebbi amurrú szóval. Szigorú értelemben véve a bibliai amoriták a Jordántól keletre eső földek izraeliták előtti lakosai voltak. A bibliai amoriták és a második évezred kezdetének amurrúi közötti kapcsolat azonban nincs tisztázva.
Az első megkérdőjelezhetetlen bizonyíték egy Amurrú nevű ország létezésére a híres Mari-táblákból való, egy nagy ékírásos levéltár, melyet az Eufrátesz nyugati partján található, az ókorban Mari városként ismert Tell Hariri-ben találtak. Mari a Kr. e. XVIII. században érte el hatalmának és tekintélyének csúcspontját. Ő volt a mezopotámiai civilizáció északnyugati előőrse. A Mari-táblák Amurrú földjét Quatnatól délre, Közép-Szíriában helyezik el. Ennek a földnek a pontos helye, amint azt későbbi feljegyzésekből megtudhatjuk, Bekka északi részén volt, stratégiailag fontos terület, mely irányítása alatt tartotta a Földközi-partvidék és a Homsi síkság közötti területet. Amurrú valószínűleg főszerepet játszott ezen időszak nemzetközi kereskedelmében.
A Kr. e. 5. század késői feléből származó edény mellett számos más felajánlást is felfedeztek, köztük egyet, amit „Sáronban lakó Astárótnak” szántak. A felirat arra enged következtetni, hogy a korábban ismeretlen istenségek csoportjának kultusza ezen a területen virágzott a persza időszakban.
A késő Bronz-korban (kb. Kr. e. 1550–1200) Amurrú éppen két nemzetközi nagyhatalom között találta magát, a déli területekre és szíriai partvidékre igényt tartó Egyiptom és az északra fekvő Hettita Királyság között. Amurrú királyságnak udvaroltak, hízelegtek, vagy éppen bántalmazták azt Egyiptom és Hatti nagy királyai. Ahelyett azonban, hogy a helyzet tétlen áldozataivá lettek volna, Amurru királyai előnyt kovácsoltak belőle és kijátszották egymás ellen a két oldalt. Különösen igaz ez Aziru-ra, Abdi-Ashirta fiára, Amurrú egy rendkívüli királyára, akinek okos és gyakran ravasz kormányzása alatt Amurrú jelentős növekedést és kielégítő jólétet ért el. Ismerjük Aziru utódainak nevét, de a nyílhegyek felfedezése előtt nem volt információnk a Kr. e. 1200 utáni Amurrúról.
És most jönnek a nyílhegyek!
Ezekből a feliratokból megtudhatjuk, hogy valamilyen formában ez az állam fennmaradt legalább a XI. századig, továbbra is egy király uralma alatt.
A feliratozott nyílhegyek funkcióját illetően felmerültek tudományos nézeteltérések. Cross és Milik szerint a késő bronzkori (és a kora vaskori) Palesztinában és Dél-Szíriában a hivatásos harcosok cégeket alkottak és ezek a nyílhegyek a céhtagokhoz tartoztak. Ehhez az érvhez azt az észrevételt is hozzáteszik, hogy a nyílhegyeken található nevek – köztük Ben Anath-é – feltűnnek az Ugarit-i* állami levéltár íjászokról és más hivatásos harcosokról készült listáiban. Ben Anath egy, az egyiptomi jegyzékekben is feltűnő harcos neve II. Ramszesz idejéből (kb. Kr. e. 1279–1212).8 Ez a név a Bibliában is megtalálható: Ben Anath (fia) Shamgar, a harcos (Bír 3,31). A lényeg nem az, hogy bármely harcos, akinek a neve feltűnik a nyílhegyeken azonosítható az ugariti harcosokkal vagy a bibliai Shamgar apjával, hanem hogy a nevek hagyományozódtak vagy öröklődtek a katonai céheken belül. Ha így van, a vaskori Amurú királyi családjának tagjai talán tagjai voltak ezeknek az előkelő harcosból álló ősi céheknek.
Egy másik lehetőség: ha a vésetes nyílhegyeket kilőtték a csatában, talán arra használták őket, hogy azonosítsák vele az íjászt, amikor a harc véget ért és elosztották a zsákmányt. Egy elbukott ellenfél mellkasába szúródott vagy egy leégett épület szenes romjai között talált nyílhegy bizonyíthatta, hogy a harcos, akinek a neve a nyílvesszőn van jogosult rá, hogy részt kapjon a zsákmányból. Különösen ostrom esetén, ami gyakran végződött tűzvésszel, az egyetlen látható jelei a támadóknak, ami a viszálykodás végeztével is megmaradt a fém nyílhegyek voltak.
Akárhogy is, ezek a meglehetősen homályos leletek, melyek már jelentősen hozzájárultak az írás fejlődésének történetéhez, most Amurrú és a bibliai idők korai szakaszának történetéhez is hozzáadnak egy fejezetet.
Biblical Archeology Review, Marc/April 1996
Ford.: Lukács Dániel