Gondolatok a reformáció keresztény szellemű neveléstörténetéből

A XVI. század nevelésügyére a humanizmus és a reformáció hatott elsősorban. A humanizmus emberközpontú kultúrát és pedagógiát hozott létre, a reformáció személyesebb, mélyen átélt vallásosságot – és ezen a talajon alapozott pedagógiát alakított ki. Eleinte a reformáció hívei ellenségesen nézték a humanista eszmék terjedését. A pogány kultúrát nem tudták vegyíteni a Bibliával való foglalkozással. Később ez enyhült és maga a reformáció lett az elősegítője a humanista eszmék terjedésének. A humanista műveltség nem vált öncélúvá, az új hit szövetségesévé lett. A bensőséges vallásosság lett a célja a nevelésnek, oktatásnak, és a humanisztikus műveltség volt az eszköz hozzá.¹

Luther Márton a reformáció atyja, prédikációiban, írásaiban sokat foglalkozott a nevelés-művelődés kérdéseivel. Nagy műveltségű prédikátor hitújítókra és egyszerű plébánosokra is szükség volt az eszmék terjesztéséhez. Az egyházi férfiak képzése a városi-plébániai iskola, később pedig az egyetem volt. Ahhoz, hogy az emberek a világi és polgári kötelességeiket teljesítsék, hogy lelki üdvösségüket elnyerjék, majd pedig a földöntúli életre méltóak legyenek, iskoláztatásra is szükség van. Luther a vallási és a világi szempontokat egyformán fontosnak tartotta. A tudósok, plébánosok, és a köznép nevelése és művelése szükségszerűen különbözik.²

A teológusoknak Luther a latin és a görög nyelv tanulását szorgalmazta, azért, hogy a tudós reformátorok, nagy tudású doktorok és magiszterek eredetiben olvashassák a Biblia, az Újszövetség könyveit. Az Ószövetség tanulmányozásának céljából a héber nyelv ismerete volt szükséges. A falusi plébánosoknak a latin nyelvet kell elsajátítaniuk, hogy az írás-olvasás elsajátítása után latin grammatikával, egyházi zenével, majd dialek­tikával, retorikával és poétikával foglalkozzanak. Szerkesszenek prédikációkat, írásműveket, írjanak verseket.

Luther szerint a keresztény ember nem a nevelés gyümölcse, hanem egy új teremtmény, aki a Teremtő szavára lépett elő. Isten, emberrel szembeni bánásmódja feltételezi a jóságot és a szigort is. Istennek azért kell szigorúan bánnia az emberekkel, mert egyrészt csak így fegyelmezhetőek, másrész pedig így szabadíthatóak meg bűnösségüktől. Isten haragja gyógyítani akar, nem tönkretenni, az Atya fenyítéséről van szó, nem az ellenségéről. Isten haragja a szereteté és nem a gyűlöleté, amelynek egy célja van, mindent elhárítani, ami a szívhez vezető utat elzárja. Luther a gyermekek teljesítményének nem tulajdonít jelentőséget, fontosabb nála az Atya és a gyermek közötti viszony. Luther nevelés alatt az ember Istenhez való viszonyának a vizsgálatát érti.³

Luther a katolikus egyház dogmái ellen dolgozott: nézetei a nevelésről csak a nagy munka „melléktermékei”. A Nagy Kátéban így fogalmazott: „Az a gyermeknevelés igazi módja, hogy szépszerével és kedvvel szoktatjuk őket. Semmi jó sem származik ugyanis abból, amit bottal és veréssel kell kikényszerítenünk, mert ezzel a legjobb esetben is csak azt érjük el, hogy csak addig maradnak tisztességesek, amíg a bot a hátukat éri. A nevelésnek az a módja azonban szívbe gyökeredzik, mert így inkább félnek Istentől, mint a vesszőtől és a furkósbottól… mert ha gyermekeknek prédikálunk, akkor gügyögnünk is kell velük.”⁴

A reformáció előtt a kolostori iskolákban a következőképpen folyt a nevelés és fegyelmezés. Az ötödik életévvel felvették ide a fiúkat, akiket a törvényes korig – 15 évesig gyermeknek neveznek. Ha kevesen voltak is ott, egy pillanatig se hagyták magukra őket, minden tettüket és szavukat megfigyelve, minden ártalmat vagy bűnre szolgáló alkalmat gondosan távol tartva tőlük. Szerénység, hallgatás és engedelmesség azok az erények, melyek a serdülő ifjúnak ékességei. A fegyelmezés eszközei nagyon szigorúak voltak, a testi fenyítéket rendszeresen alkalmazták. A latin grammatika tanítóját nem is ábrázolták másképpen, mint nyírfavesszőből készült virgáccsal a kezében. „Verd meg a fiadat vesszővel, és meg fogod lelkét menteni a haláltól!” – szólt akkoriban a mondás. Meg voltak győződve arról, hogy a gyermeket korán hozzá kell szoktatni szenvedések elviseléséhez, és ennek legalkalmasabb módja pedig a test megfenyítése. A tanuló gyermekek napirendje a szerzetesekéhez alkalmazkodott, különösen a zsolozsmához. A nap 24 órájából 4 óra esett zsolozsmára, a többi idő a pihenésre vagy tanulásra volt szánva. A nagyobb kolostorok tanulóinak évenként külön örömünnepük is volt, melynek sikeréhez e célra szerkesztett versecskékkel, dalokkal, mondókákkal a tanítók is hozzájárultak.⁵

Mikor a kisgyermeket bevették az iskolába, mindenekelőtt imádságra tanították. Meg kellett tanulnia a latin miatyánkot, a Hiszekegyet, az úgynevezett Athanasius féle szimbólumot, és a zsoltárokat. Mindez körülbelül három évig tartott, s közben kezdetét vette az olvasás és írás megtanulása is. A betűk kis lapokra voltak felírva, ezeket állandóan szemléltette a tanító. Mikor már ismerték a betűket, kezükbe adták a zsoltárkönyvet, s ezen a szövegen tanították meg lassanként az összefüggő olvasást. Az írást viasztáblán tanulták, majd mintáról való másolás következett. Csak miután ügyesebbek lettek, kezdtek hártyán íróvesszővel írni. A kolostori iskolák legfontosabb tantárgya a latin nyelv volt, csak aki elsajátította, az vehetett részt a magasabb szellemi életben.⁶

Luther nevelésről vallott nézetei közül a szoktatás jelentőségének a felismerése meghatározó, hiszen ilyenkor belső ellenállás nélkül lehet tartós értékeket a személyiségbe beépíteni. Sajátos a felfogása a tehetségről is. Az Úr azért adományoz nekünk szellemi javakat, hogy ezzel is arra tanítson bennünket, hogy jobban szolgáljuk őt, és jobban bízzunk benne. A valóságban, viszont rosszul van, ahelyett, hogy az adakozóban bíznánk, az ő adományait saját művünknek tekintjük. Az emberi természet azért is romlott, mert ahelyett hogy azt mondanánk: „Ó, én ezt és ezt kaptam”, így dicsekszünk: „Én tettem ezt”. Luther helyreigazítja az elbizakodott embert, mert „Isten együtt munkálkodónak és nem együttesen uralkodónak akar bennünket.⁷

A német iskolarendszer 1524-ben az összeomlás határán állt a kolostorok megszűnése, valamint a diákok elmaradása miatt. Ebben Luther az ördög művét látta. 1524-ben írt a taná­csos uraknak, három alapindokot említ az iskoláztatás megújításával kapcsolatban. Egyrészt szembe kell állni az ördög veszélyes támadásával, másrészt ki kell használni a humanizmusban rejlő, Istentől kapott lehetőséget, harmadsorban pedig engedelmeskedni kell Isten parancsainak.⁸

A legjobbnak a tapasztalat útján való tanulást látja, de mivel ez időigényes – iskolákat kell állítani, ezáltal lerövidítve ezt az utat. A vallásos szellemű iskolában a tanár átadja a humanista szellemű tanterv világi tárgyait, és Isten igéjét is hirdetudniillik Így lesz az iskola kereszténnyé. Ezáltal a tanuló világi hivatásának feladatait keresztényként látja el, azaz a világi hivatás teljesítését fogja fel Isten szolgálataként. Luther azonban a nevelést elsősorban a szülők feladataként fogta fel, a családban kezdődik. A szülők úgy juthatnak el az örök üdvösséghez, ha istenfélő, becsületes, és munkaszerető gyermekeket nevelnek – hiszen a házasság célja a gyermek. A legsúlyosabb bűn a gyermek elhanyagolása. Ha a szülő nem képes ilyen szellemben nevelni, egy olyan nevelő felügyelete alá kell helyezni, aki képes a közösségi és vallásos életre felkészíteni. Luther úgy gondolta, szükség lenne a tanítás rendezett összefoglalására, hiszen az iskolamesterek eltérő tartalommal és módon oktattak.⁹

Az alsó fokú iskolákban a fiúk napi egy vagy két órát töltsenek, további idejükben készüljenek választott életpályájukra, tanuljanak valamilyen mesterséget! A lányok is tölt­senek el egy órát az iskolában, emellett otthoni munkájukra is marad idejük. Az iskolában elsősorban az evangéliumot kell tanulni, hogy ebben kilenc-tíz éves korukra járatosak legyenek a gyerekek. Az Ige az, ami által bensőséges kapcsolatba kerülhetnek Istennel, ezért azt tekinti az iskola alapanyagának. Az egyszerű emberek és a gyerekek többsége csak az anyanyelvén tudott azzal megismerkedni, ezért a Szentírást le kellett fordítani. Az anyanyelvű Bibliák és káték kezdetben inkább a tanítóknak szóltak, de az olvasástanítás reményt adott arra, hogy egyre többen tudják olvasni az evangéliumot. Luther azt kívánta, hogy hetenként egyszer minden családfő olvasson fel a katekizmusból. A „katekizálás” a kereszténység kezdeteitől létezett, viszont ami új volt, az, hogy Luther kötelezővé tette tanítását és tanulását. Aki megtagadta, attól szüleinek meg kellett tagadniuk az ételt és italt, nem lehettek keresztszülők, nem szabadott úrvacsorához bocsátani, és végső soron a fejedelemnek ki kellett kergetnie az országból. Az iskolába járást államilag akarta köteleztetni. A mindenki számára kötelező hagyományos vallási minimum a tízparancsolat, a hiszekegy, és a miatyánk maradt. Később kis kátét, majd nagy kátét kellett tanítani.¹⁰

Alsó szinten a káté mellett legfontosabb az anyanyelvű oktatás, az olvasás és írás tanulása. A 12 éven aluli lányokat egy éltesebb asszony oktassa, meghatározott órában fényes nappal, valamely tisztességes helyen. Luthernek a nőről alkotott felfogása nem egységes, műveinek egy részében a férfival egyenrangúnak tekinti, hiszen a házastársaknak kölcsönös tisztelettel és megbe­csüléssel kell viseltetniük egymás iránt. Viszont felfogása szerint a nő természettől fogva gyengébb, jellemében esendőbb, hajlamosabb az erkölcstelen magatartásra, a túlzott kíváncsiságra, a szószátyárkodásra. Viszont nélkülözhetetlen segítője lehet fér­jének, a hétköznapi és a hitéletben egyaránt. Óvja férje lelkét a rá leselkedő veszélytől, és vigasztalja, ha erre szüksége van. A protestantizmus legfontosabb alapértéke, a felnövekvő nemzedék keresztény szellemű nevelése, és ennek letéteményese a családanya. Ahhoz, hogy az anya ezt a feladatát megfelelően ellássa, a nőt megfelelő oktatásban kell részesíteni. Luther a német városok elöljáróit több írásában megszólítja, és elemi képzést nyújtó leányiskolák alapítására buzdítja őket. A hitújítók között ő volt az, aki a legtöbbet tette az intézményes leánynevelés és oktatás megteremtése érdekében. Így egyre több városi evangélikus iskola jött létre, tananyagukban az olvasás, íráson kívül zsoltárok éneklése, kis katekizmus és bibliai történetek olvasása szerepelt. Tandíjat kellett fizetni ezekben az iskolákban, de a legszegényebbek mentesültek alóla. A cél mindenekelőtt a keresztény nevelés és a jó erkölcsök kialakítása volt.¹¹ Luther szerint nincs szentebb emberi tevékenység a nevelésnél. A jó nevelés elképzelhetetlen rendezett, erkölcsös családi élet nélkül. A korabeli egyház nőtlenségi ideálja helyett az Istennek tetsző, harmonikus házasság eszményét hirdette. A házastársak közötti szeretet és tisztelet, a gyermekek szigorú és következetes erkölcsi elvek sze­rint való nevelése – Luther szerint – igen fontos része a férfiak életének.¹²

Magasabb fokon azonban csak a tanulók színe-javát kell tanítani, akikből később tanítók, prédikátorok vagy egyházi hivatalnokok válhatnak. Ők a latin nyelv után görögül és később héberül is tanultak, hiszen ezek a szent nyelvek a Biblia nyelvei. Az iskolatípushoz kötött tudáselosztás a protestáns intézményrend­szer­ben is megmaradt. Új volt viszont, hogy kivétel nélkül mindenkit kötelezően be kellett vonni. A követelmény meg­hirdetése neveléstörténeti jelentőségű fordulatnak tekinthető, ez jelenti az újkori iskola nyitányát, egy máig tartó folyamat kezdetét. Az újkori iskola alapjául szolgált az anyanyelvű oktatás szükségessége és vele a nyomtatott tankönyvek elterjedése.¹³

„Itt van egy új segédeszköz az iskolák számára! A világon levő összes alapvető dolgok és az életben előforduló cselekvések szemléletes bemutatásban!” – olvasható egy 1658-ban Nürnbergben megjelent iskolai könyv latin nyelvű előszavában. A 17. század középső évtizedeiben Sárospatak a Lorántffy–Rákóczi család birtoka volt. I. Rákóczi György özvegye Lorántffy Zsuzsanna a sárospataki kastélyban élt és bőkezű pártfogója volt az ott lévő kollégiumnak. Hírét vette, hogy egy híres cseh-morva pedagógus Jan Amos Komensky – latinosan: Comenius – új pedagógiai reformtervekkel foglalkozik. Meghívta Sárospatakra, hogy megismerhessék ezeket az új oktatási-nevelési elveket. Egyik jelentős elve a következő: egy új ismeret, sokkal könnyebben, sokkal biztosabban tanul meg a gyerek is, felnőtt is, ha előzőleg azzal kapcsolatosan érzékszervi tapasztalatokat szerzett. Ennek fontos eszközei a képek. Comenius 1650 őszén érkezett Sárospatakra, itt lehetősége nyílt a pedagógusnak, hogy fenti elvét a gyakorlatban megvalósítsa. Itteni dolgozószobájában készült el az iskolatörténet egyik leghíresebb és sok kiadásban megjelentetett tankönyve, melyet röviden latin címén szoktak emlegetni: Orbis pictus. A könyv teljesebb címe magyarul: Az érzékelhető dolgok képekben megjelenített világa. A világra vonatkozó legfontosabb tudnivalókat 150 rövid leckébe foglalta Comenius, és mindegyik lecke fölé képet helyezett el.

Luther legközelebbi munkatársa volt Melanchton, valamint tanítványai: Trotzendorf és Sturm – az ő pedagógiájuk továbblépett a reneszánsz pedagógián. A humanizmus emberközpontú szemlélete vezetett el Isten és az egyén közvetlen kapcsolatának eszméjéhez. Majd ennek a folytatása volt az anyanyelv, az olvasás, az egyéni tanulás szerepének a felértékelődése – a kötelező iskoláztatás elve. A reformáció azonban szembefordult a reneszánsz pompájával, világias gondolkodásával, a reneszánsz pápákkal, ilyen értelemben nem volt emberközpontú. Vissza kívántak tér­ni az egyszerűséghez, az Igéhez, az evangéliumhoz. Ez a szemlélet a pedagógiai elveikben is megnyilvánult. Luther az addigi tananyagot megszűrte, átalakította, mellőzni kívánta Arisztotelész könyveit, a Physikát, Metaphysikát, a De animát, Ethikát – hiszen azokból semmit sem lehet tanulni a természeti és a szellemi dolgokról. Maradhat az arisztotelészi Logika, a Rethorika és Cicero. A protestáns szellem nemcsak a felsőbb évfolyamokon, hanem a kollégiumok középső tagozatán is érvényesült. A protestáns gimnázium az Ige, és nem a „has” szolgálatában állt.¹⁴

A reformáció terjesztésének legfontosabb színtere a nyilvános prédikációk és az anyanyelvű irodalom mellett az iskola volt. A külföldön tanult és hazatért magyar diákok közül nem egy iskolamester lett. 1550-ben Heltai Gáspár magyarra fordítva adaptálta és kiadta a reformáció alaptankönyvét, Luther kis kátéját. Az 1555. évi protestáns zsinat, amely Szatmárban gyűlt össze, elrendelte, hogy a „kátét a gyermekeknek a dékánok, avagy az egyházi szolgák mindenütt tanítsák” és a lelkészek ellenőrizzék tanításukat. A lutheri követelmények hatására Magyarországon is elterjedt nemcsak a protestáns, hanem a katolikus egyházban is a „minden gyereket az iskolába” szándéka.¹⁵

De korántsem volt minden helységnek tanítója. Emellett az iskola sem a mai értelemben vett volt, hanem gyakran egyet jelentett a tanító lakásával, jó esetben meg egy hozzá tartozó külön álló teremmel. A katekizmus kérdéseire adott válaszokat szóról szóra kellett észbe vésni a gyerekeknek, valószínűleg a „mindenki tanítása” ezen a ponton meg is állt.

A protestánsok igyekeztek sok középfokú, úgynevezett latin iskolát létesíteni, nemcsak a városokban, hanem a nagyobb községekben is. Ebben az időszakban hazánkban lassan és nehezen terjedtek el az anyanyelvű alsó iskolák, de Németországban sorra alakultak az olvasást németül tanító lutheránusi falusi „német iskolák”. Mi az oka, hogy Magyarország visszamaradt ezen a téren? Nálunk ekkor még kisebb volt a mindennapi falusi tevékenységhez felhasználható valóságos olvasási szükséglet. A református-nevelési gondolkodásban az volt a kiindulópont, hogy egyre mélyülő személyes közeledés legyen az evangéliumhoz és végső gyakorlati célja a lelkészképzés volt.¹⁶

A nehéz körülmények ellenére az iskolai általános népoktatás ügye a 16. századba nagyot fejlődött. Legharcosabb képviselői és úttörői a radikális protestáns közösségek köréből kerültek ki. A Heltai Gáspár által fordított kis káté és az ábécés- könyv teljesen összefonódtak egymással. Bornemissza Péter „Négy könyvecskéjé”-ben szintén először ábécé olvasható, utána különböző imádságok, majd a katekizmus. Ezeket a könyvecs­kéket a helyi lelkészek és iskolamesterek ugyanúgy használták az anyanyelvű olvasás tanítására, mint a triviális iskolák kezdő szintjén oktatók.¹⁷

A reformátorok nagy érdeme volt, hogy az egyéni, átélt vallásosságot hirdették, amely a Biblia olvasásán, tanulmányozásán alapszik. Ezért tudatosan arra törekedtek, hogy minél szélesebb körökben elterjesszék az anyanyelvre fordított Biblia olvasását. A Bibliát, illetve annak részleteit már a korábbi századokban többször lefordították magyarra, de a 16. század folyamán a reformátorok használták fel első ízben a nyomdatechnikát arra, hogy minél több ember kezébe adhassák. Az olvasás belső igényét, egyén meggyőződésből fakadó motivációját a reformáció alaptanítása hatásosan inspirálta.¹⁸

1. Mészáros-Németh-Pukánszky: Neveléstörténet. Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Osiris kiadó, Budapest, 2005. 69. o.
2. Uo., 69. o.
3. Mikonya György: Pedagógiai gondolatok a reformáció korából. Neveléstörténet, 7. témakör. http://nik.line.hu/MMead/07tema 2013.08.17. 10:43
4. Uo.
5. Fináczy Ernő: A középkori nevelés története. Könyvértékesítő Vállalat. Budapest, 1985. 167–170. o.
6. Fináczy 179. o.
7. Mikonya 2013.08.17. 10:43
8. Uo.
9. Uo.
10. Szebenyi Péter: Új korszak kezdete az európai pedagógiában: Az iskolai népoktatás követelménye. Magyar Pedagógia, 101. évf. 3. szám 393–395.o.
11. Pukánszky Béla: A nőnevelés évezredei. Gondolat kiadó, Budapest, 2006. 42–43.o.
12. Mészáros–Németh–Pukánszky 70. o.
13. Szebenyi 396. o.
14. Szebenyi 397–398. o.
15. Szebenyi 400. o.
16. Szebenyi 400–401. o.
17. Szebenyi 402. o.
18. Mészáros 213. o.

• Fináczy Ernő: A középkori nevelés története. Könyvértékesítő Vállalat. Budapest, 1985.
• Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Akadémiai kiadó, Budapest, 1981.
• Mészáros–Németh–Pukánszky: Neveléstörténet. Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Osiris kiadó, Budapest, 2005.
• Mikonya György: Pedagógiai gondolatok a reformáció korából. Neveléstörténet, 7. témakör. http://nik.line.hu/MMead/07tema 2013.08.17.
• Pukánszky Béla: A nőnevelés évezredei. Gondolat kiadó, Budapest, 2006.
• Szebenyi Péter: Új korszak kezdete az európai pedagógiában: Az iskolai népoktatás követelménye. Magyar Pedagógia, 101. évf. 3. szám.