Gondolatok a szakrális költészetről

Leleszi Balázs Károly

Leleszi Balázs Károly költő, író. 1958-ban született egy református papi családban. Édesapja bibliafordító volt. 11 kötete jelent meg eddig, a legutolsó – Oszd szét a szeretetet – 2013-ban. Verseiben az Istentől nyert látást követi. Áthatja verseit az Istenbe vetett mély és szilárd bizalom. Szociálpedagógiát végzett a Pázmányon. Jelenleg Káván él.

 „Amit tesztek szívből végezzétek, úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek!” (Kol 3,23)

I.

Miért ír az ember? A válasz roppant egyszerű: ír, mert érzi a Szellem indíttatását. A belső Sürgetést. A Valóság szorongattatását. Isten kezét a vállán. Ír, ahogy Radnóti Miklós megfogalmazta: ír, mert mi mást is tehetne?… És mi is a vers? – erre a kérdésre a maga korában minden lírikus új válaszokat és új definíciókat keres. Így vagyok most ezzel én is. Bár én ebben a kis írásomban Isten országának viszonylatában próbálom vizsgálni ezt a kérdést. Egyes irodalmi szakemberek szerint a költőknek Orpheuszként pokolra kell menniük, hogy ott találják meg saját hangjukat. József Attila egyik legdrámaiabb verseskötete (Külvárosi éj) mottójául ezt az egyszerű, régi pásztoréneket választotta:

Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni,

ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni.

A költő ebben a régi pásztortáncból átvett énekben, nagy kifejező erővel arról ad hangot, hogy a költők belső pokolra szállása – kikerülhetetlen. Úgy emlékszem, hogy József Attilának összes művei elé is ezt az éneket választották halálosan szép jelmondatul. „Poétának lenni: veszélyes foglalkozás”, olvastam valakinél nemrég valahol.

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, ezzel az állítással ellentétben a keresztény költők visszaállítják a felborult értékrendet, miszerint az alkotóknak a golgotai alászállásban, az én halálában kell megtalálniuk hangjukat… Pokol: a holtak helye. Az a hely volt az Ószövetség szemében, ahol nincs jelen az Isten – hisz Isten maga az élet, a fény, a halál pedig nem más, mint a teljes magány, elszakadás, mikor visszavétetik az „élet lehelete”, mindezek pedig az ősbűn következménye. A halottak földje valóban árnyékország, szomorú, fájdalmas-bús hely, amikor az ember kilép az élők sorából, hogy egy kietlen pusztaságban tengesse homálylétét. Jézus Krisztus megváltásának végső tette az volt, hogy ide száll alá értünk. A kereszten meghalt Istenfiú a testi halálon túl felvállalja a belső, lelki halál helyére való alászállást is. A halált nem megsemmisíti, hanem végérvényesen le is győzi, ezáltal az élet újdonatúj távlatát nyitja meg előttünk. Értsük ezt meg jól, s váljék ez lelki életünk drága kincsévé: a fölfelé vezető út alászálláson át vezet. Csak aki már alászállt a Megváltóval önnön bűnmélységeibe, az lesz képes fel is emelkedni vele. Ez után boldogan átadja élete vezetését Krisztusnak, mert bizonyossággá vált számára, hogy „élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20). Ez az ige azt jelenti, nem csupán bennem van, de él bennem! S innentől kezdve már egy másik történet kezdődik, hogy a híres dantei sort idézzem: „incipit vita nova” (új élet kezdődik). S ez új gondolkodásmódot, megújult elmét eredményez.

Igazság az, hogy minden vers megírása mindenkor súlyos erkölcsi és hitbeli küzdelem gyümölcse. A versírás nem más, mint Isten lábainál térdeplő hallgatás. Versírás közben a költő letelepszik saját lelkében alázatosan Isten lábainál, hogy feltárulkozzanak előtte az örök igazságok. Ilyenkor nincs semmi más a szívükben, egyedül csak az Isten. Míg Isten lábainál térdepel, a múló idő örökkévalóságot kap. Helyükre kerülnek a dolgok. Megvilágosodnak. „Mert nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot.” (Zsolt 36,10). A költő ameddig ír megzabolázza mulandóságát, azért ír, hogy elviselje e világot, mely körülötte szüntelenül szétfoszlik a semmibe.

A költészet lényegi összetevője: látni s hallani, hallani és tudni. Keresni és találni. Kopogtatni és bebocsátást nyerni. Azt is tudjuk, a vers nem más, mint megformált igazmondás. Az igazság fölismerése olyan intuitív folyamat, ami a személyesen átélt belső megtapasztalásokban válik élővé és elevenné, melynek leírása talán épp a versben tud a legjobban kiteljesedni (kötött formája révén), s ez valamiképp transzcendenssé teszi a verset – így az a Szellem jelenléte nyomán különleges hatóerőre tesz szert. Egy francia költő, Pierre Emmanuel (Pilinszky és a magyarok barátja) gondolatai hűen tükrözik az enyémet is, aki a „Bábel” című poémája bevezetőjében ezeket írja: „Költő vagyok, ha ezt nem is tudom megérteni, legalább meg tudom énekelni. (…) Az igazi ember bennem a költő: költészetem Isten iránti szeretetem kifejezése, az a hely, ahol keresem őt és találkozom vele. Jelenléte titokzatos munkája szellememben.” Továbbá az Afrika-kutató David Livingstone-nal együtt mélységesen vallom: „Semmit sem tartok értékesnek, csak Isten országának viszonylatában.” És még Pilinszky Jánossal: „Számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű.” Azt is hiszem, hogy a

„…költeményeink megint bejárják az emberek útjait, s magot és gyümölcsöt visznek egy másik kor emberi nemzedéke közé –

És új fajta lesz fajtám férfiai között, új fajta lesz fajtám leányai között, és eleven kiáltásom az emberek országútján, közelségtől közelségig, embertől emberig,

A távoli partokig, ahol megfut a halál!…”  (Saint-John Perse: Szelek)

Ebben a mai szerteágazó, bonyolult, az emberi elmét oly leterhelő informatikai-digitális szmogvilágban fontosnak tartom, hogy megismerjük a költőket, éppen e költő természet értelmében végsőkig ívelő akaratukat, valamint ezen belül hitüket, világlátásukat, saját regionális viszonyaik jellegzetességeit, ebben a korban, melyben sokan vitatják a költészet létezésének létjogosultságát is. Szerintem a költészet nagyobb szerepet játszhat, mint ami eddig megadatott neki. Más szerepet. Talán a legnagyobb feladatuk az, hogy a Világosság fiai legyenek, hogy a világ figyelmét tanítványi mivoltukban magára az Alkotóra irányítsák, a csillagvilágokon átívelő Szeretetre.

S ettől a szeretettől semmi sem szakíthat el minket (Róm 8,35–38). „Aki szeret, tudja. Aki tudja, szeret”, mondta a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert. Igazat kell adni Oshónak, aki így vélekedett: „A szeretet az egyetlen létező költészet. Minden más költészet csupán annak visszatükröződése. A költészet lehet hangban, a költészet lehet kőben, lehet építészetben, de alapjában véve ezek mind a szeretet visszatükröződései különböző közvetítőeszközökkel. A költészet lelke a szeretet, és azok az igazi költők, akik megélik a szeretetet. Talán sosem írnak verseket, talán sosem szereznek zenét – talán sosem tesznek semmi olyasmit, amit az emberek általában művészetnek tekintenek –, de azok, akik megélik a szeretetet, akik teljesen, totálisan szeretnek, ők az igazi költők. A vallás akkor igaz, ha megteremti benned a költőt. Ha megöli a költőt, és úgynevezett szentet teremt, akkor nem vallás, akkor patológia, egyfajta neurózis, vallási köntösbe öltöztetve. A valódi vallás mindig felszabadítja benned a költészetet, a szeretetet, a művészetet és a kreativitást, érzékenyebbé tesz. A szívverésed egy új ütéssel gazdagszik, az életed már nem unalmas, áporodott jelenség többé. Szüntelen meglepetés, és minden pillanat egy új rejtélyt nyit meg. Az élet kiapadhatatlan kincs, de csupán a költő szíve ismerheti meg. Én nem hiszek a filozófiában, nem hiszek a teológiában – de a költészetben hiszek.” Így gondolom ezt én is. Ezért a legszebb versnek az életünk megírását tartom, amit majd az angyalok fognak felolvasni a nagy fehér trón előtt. Tehát: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán…” (Ady).

Életünk (költészetünk) jó illatként fog szétáradni Isten trónusa előtt. „Őrzők, vigyázzatok a strázsán…”! A „lélek gyümöl­cseiben” nagy áldások vannak. Mi a gyümölcs? A gyümölcs – a bővelkedő élet eredménye. A gyümölcs erőlködéstől mentes. Amikor egy fa gyümölcsöt terem, még csak tudatában sincs annak, hogy ő gyümölcsöt fog teremni. Ez abból fakad, hogy belül olyan bőséges az élet, hogy gyümölcsöt hoz. Ez szellemileg is igaz. Ha egy költő gyümölcsöt terem, nem kell neki nagy zajt csapnia mórikálva. Nem kérkedik képességeivel. Hisz ott a gyümölcs, csendesen, némán. Leszakításra várva. Isten dicsősége a gyümölcstermés. De a gyümölcsterméshez feltétlenül szükséges, hogy Jézushoz kapcsolódjunk, ahogy Urunk mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővessző. Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.”

Fel kéne már ismerni, hogy az ember, aki lényegénél fogva Istenhez rendelt lény, s nem élhet Isten gondviselő szeretete nélkül. „Az Élet él és élni akar”, ahogy Ady hitvallásában meg is fogalmazta. Akár tagadjuk, akár nem, az ember minden ellenkező érvelés ellenére „szomjazik valami örököt” (Ady). Ahogy Pál mondta Athénben, az Areopágoszon: „mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk; miképpen a költőitek közül is mondották némelyek: Mert az ő nemzetsége is vagyunk.” (ApCsel 17,28).

Mivel a Kozmosz nemzetsége vagyunk, így Isten nem csupán az életünk kezdőpontja, hanem létforrása, erőtere és végcélja, „omega-pontja” (Chardin) is. Szent Ágoston gondolatát felhasználva el kell jutnunk „Istenből Istenbe”. Ahogy édesapám fordította a Róm 11,36-ot: „Belőle fakad, rajta át halad, beléje torkollik a mindenség”. Így van ez a költészettel is. Isten így fejezte ki magát: „enyém a világ és ami betölti” (Zsolt 50:12). „Ahogy Isten művei beszédesek azok számára, akik ismerik, és megnyílnak azok számára, akik szeretik, ugyanúgy rejtve maradnak azok számára, akik nem keresik, és nem ismerik Őt.” írta Blaise Pascal francia matematikus, fizikus, vallásfilozófus. A már idézett Pilinszky írta ezeket a gondolatokat: „A világ csak a tökéletesen önzetlen pillantásnak adja oda magát. A világot nem a zsarnokok, hanem a gyermekek uralják. Csak amiről végképp lemondunk, kerülhet véglegesen papírra. Csak amit végleg átengedünk Istennek, lehet valójában a miénk.” Isten kölcsönhatás-törvénye kimondja, ha adsz, neked is adatik. Azt is hiszem, hogy a legegyszerűbb szavakból álló vers is művészetté, égivé válik, ha a Szellem jelenlétében születik. „Közel van hozzád az Ő beszéde, a szádban, a szívedben van: mégpedig a hit igéje, amely megnyitja az utat Isten rajtunk és értünk végzett munkájának” (Róm 10,8 – szabadfordítás).

A költőnek tudatlan emberként alázatosan Isten bölcsességéhez kell fordulnia, s nem a világ bölcsességéhez. Verseinek imává kell átalakulniuk – és ez csak az örökkévaló igazságok zsámo­lyán lehetséges. Ezt olvassuk János evangéliumában (3,2­7.­3­0­): „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki… Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Sok költő természetellenesnek tartja, hogy versírás közben Isten trónusa előtt térdepeljen. Ha van bátorsága és megteszi, akkor maga az Úr ígéri neki: „Kiálts hozzám és válaszolok, hatalmas és megfoghatatlan dolgokat jelentek ki neked, amelyekről nem tudhatsz.” (Jer 33,3)

Ezeknek a találkozásoknak, megnyilatkozásoknak helye van a vallásos irodalomban, amíg azok az égi tanítástól nem térnek el. „Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm.” (Zsolt 81,11/b). Az Alkotóval való személyes, meghitt kapcsolat bámulatosan képes visszaadni ezeket az istenélményeket, és ez megismételhetetlen csodává varázsolja a művet. Ezáltal a vers hangulata nem a költő viszonya lesz a témájához vagy művéhez, hanem Istenhez fűződő kapcsolatát sugározza vissza, amely minden élőlény egyedi és sajátja. Így az isteni kreativitás helyet kap minden szóban, minden képben és szimbólumban, minden sorban, amely kimondatlanul is felszólítja az alkotót, miszerint csak az igei alapigazságokat tartsa fontosnak. Ha így tesz, akkor vele is az történik, ami Jeremiás prófétával. „Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet!” (Jer 1,9) Isten érintése esemény, mely nem hasonlítható semmihez sem.

Isten érintése esemény. Sokféle gondolat van az ember szívében, de csak az Úr gondolata az igazi. A szakrális irodalom legnagyobb csodája, hogy vissza tudja adni ezeket az érintés-eseményeket. Így az egyszerre több feladatot is képes betölteni: kinyilatkoztatja a szépet, esztétikai élményt nyújt, közelebb visz Istenhez, vagyis összekapcsolja az olvasót Istennel, ugyanakkor felvonultatja az Ige lényegi üzeneteit is. Ez azért lehetséges, mert az Úr megérintette a költő száját. Ez a megbízatás egyben nagy felelősség is! Az alkotó hite mindennél fontosabb, mivel a transzcendens tartalomnak hű visszaadása ugyanis sokkal több az ájtatos szavak egymás mögé rakásánál; a személyiség olyan fokú spirituális jellegét kívánja meg, mint a teljes önátadás, a Szent Szellemre való hagyatkozás, ami által az alkotó, ha úgy tetszik médiummá vagy prófétává válik, ezáltal átplántálni képes istenélményeit az olvasónak – amelyek főként érzések formájában nyilatkoznak meg. Egyetlen szakrális költő előtt sem tárulkoznak fel az isteni üzenetek addig, amíg meg nem tud halni annak, ami pusztán emberi. És azt se feledjük: a mondanivaló a nyelvi ele­mek rétegei alatt sem veszhet el, mi több tökéletes összhangban kell hogy álljon a Szentírással. A sacralis irodalom formailag, ritmikájában, rímelésében, a Biblia nyelvi eszközeiben, ötletes megoldásaiban is csak fakón képes kifejezni azt a tökéletességet, ami a Mindenható szavaiban rejtezik.

 

II.

„Csak kerete vagy magadnak. / Tetteid medre életed”– írta Weöres Sándor az Egysoros versekben. Mint minden munka, így az írás is becsületességet követel. Őszinteséget. Alázatot. Feddhetetlenséget. Meglátni mindenben az isteni jelenlétet. Ugyanakkor azt is megköveteli, hogy becsületesek legyünk: mind értékrendünkben, mind gondolkozásunkban, mind tetteinkben. Másképp nem tárulkozik fel az ősszavak eredeti jelentéstartalma. Írás közben állandó kapcsolatban kell lenni az Atyával, ahogy Jézus példát is adott nekünk. Csak így lehet belemerülni a Logosz titkaiba. Hiszen „eljegyzett pecsétjével”. Isten rányomta szent pecsétjét életünkre, írásainkra: ez nem a tiéd, ez az enyém, ez az én tulajdonom. Így szól az ige: „Mert ki tesz téged különbbé? Ugyan mivel bírsz, amit nem úgy kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7) A költőnek, hiteleseknek, autentikusnak kell lennie… (Megjegyzés: nem tudom, hogy tudjuk-e, hogy az autentikus szó az alkotni, írni [például könyvet] jelentésű görög igéből származik.)

Az ihlet nem akkor jön, amikor mi akarjuk, vagy szeretnénk, hogy megjelenjen – de mindig jelen lesz, ha érzékenyek vagyunk a hallásra, az „első belső-felső Hangra” (Gyökössy). Az alkotás, ha úgy tetszik, az ihlet kiváltságos pillanataiban jön létre, amelyek azért kiváltságosak, mert kiváltják a költőt, ha csak egy pillanatra is saját emberi széthullásának poklából. S ez kegyelem. A költő a legmélyebb és legőszintébb érzéseit is csak akkor tudja hitelesen kifejezni, ha a benne lakozó által fölébe tud helyezkedni hústesti érzéseinek. Mindenekelőtt úgy kell élnie, ahogy ebben a navajo indián költeményben:

Így szól Torlino esküje:

„Szégyellem magam a föld előtt:

szégyellem magam az ég előtt:

szégyellem magam a hajnal előtt:

szégyellem magam az esti szürkület előtt:

szégyellem magam a kék ég előtt:

szégyellem magam a sötétség előtt:

szégyellem magam a Nap előtt.

Szégyellem magam az előtt,

aki bennem áll, és amely beszél általam.

E dolgok közül némelyik mindig rám néz.

Nem kerülhetem el pillantásukat.

Ezért igazat kell mondanom.

Ezért mondok mindig igazat.

Szavaimat szorosan a keblemben tartom.”

Rimbaud egészen fiatalon fogalmazta meg ezeket a gondolatokat: „Ha valaki költő akar lenni, mindenekelőtt saját magát kell tanulmányoznia, az embernek saját magát kell megismernie teljesen; keresi lelkét, megvizsgálja, kipróbálja, megismeri. Miután így felfedezte önmagát, művelni kezdi a lelkét. Ez egyszerűnek látszik… De arról van szó, hogy a lelkünket monstruózussá alakítsuk… Azt mondom: látnokká kell lennünk, látnokká kell tennünk önmagunkat… A költő hosszú, végtelen és ésszerű gyakorlat, minden érzékének felszabadulása által lesz látnokká… Nagy beteg, nagy bűnöző, nagy átkozott – és a legfőbb Tudós! – Mert elérkezik az ismeretlenhez!” Igazak ezek szavak. Könnyű észrevenni valamit, ha látjuk, de mi az, amit nem látunk? Könnyű hallani egy hangos kiabálást, de halljuk-e a belső csendes Hangot? Könnyű látni a nyilvánvalót, de a nehéz kérdések hozzák felszínre, ami nem nyilvánvaló… A költőnek vátesszé kell válnia, vagyis látnoki képességekkel ellátott prófétává. A „látnokról, a látóról” szó esik a Szentírásban is (1Sám 9,9).

„…mert a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság szelleme” (Jel 19,10). A sorsunk mi magunk vagyunk, ahogy mondani szokták. Az írás hűen tükrözi a költő belső spirituális állapotát, lényegi irányultságát; ha nincs tiszta belső élete, akkor a világ rabszolgája lesz. Cselekedeteinek összhangban kell lennie azzal, amit ír. Nincs benne egy szemernyi kétség sem afelől, hogy ő benne él, és ő pedig őbenne. „Ítéljétek meg (pontosabban: vizsgáljátok meg) tehát, mi kedves az Úrnak!” (Ef 5,10 szf). Erről kéne szólni. Csak erről. És van még egy nagyon fontos figyelmeztetés a Szentírásban. Jézus ezeket mondta: „Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak… Szavaid alapján igazulsz meg és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet” (Mt 12,36–37).

Mit jelent a fölösleges szó? A fölösleges szó az, amit az ember azon felül mond, ami szükséges. Az üres szavakkal szemben áll – a meggondolt, lényegre törő, értékeket megfogalmazó, valódi mondanivalóval rendelkező írás. Az árnyékok és álképek világából át kell menni az Igazság világába. A mai kor „kiváltsága”, hogy intézményesítette a fecsegést. A technikai eszközök kifejezetten erre ösztönöznek minket (a mobiltelefon, az internet, a chet), nem is szólva a médiáról (pletykaújságok, kereskedelmi rádiók és televíziók).

A költőnek tehát el kell szakadnia az üres beszédtől, vagyis nem a világból valóként, hanem Istentől valóként kell írnia, olyan emberként, aki a földi életét zarándokútnak tekinti, mert már átélte az újjászületést, a megváltást, és létfontosságúvá vált számára az egészséges, hiteles, őszinte beszéd. „…ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja…” (Illyés Gyula). És ez miként lehetséges, a Jelenések könyvében, (3,18) ezt olvassuk: „…tanácsolom neked, végy tőlem tűzben megtisztított aranyat…” Továbbá isteni parancs számára: „Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.” (2Tim 2,15). Ha ez lebeg szemünk előtt, akkor „megáld minket… Krisztusban!” (Ef 1,3)

Az Ószövetségben az áldás alapszava: a térd, a térdelés… Ez arra az ősi gyakorlatra utal, mikor egy apa vagy nagyapa azzal ismerte el a gyermeket törvényesen magáénak, – ezzel apai áldásának és vagyonának örökösévé –, hogy térdeire vette… Isten áldása ihlet, kegyelem, életerő, gyógyulás, helyreállítás. Írás közben nem erőlködnünk kell, hanem feladva minden emberi erőfeszítést, engedni kell, hogy Jahve Szelleme akadálytalanul tudjon működni bennünk. A dicsőség Atyja ma is minden gyer­mekének ingyen adja a bölcsesség és kijelentés szellemét. Csak kérni kell tőle! Az Úr Jézus a Máté evangélium 13. fejezetében példázatokban beszél „az egek királyságának” földi megvalósulásáról. A tanítványainak azonban azt mondta: „Néktek adatott, hogy értessétek a mennyek országának titkait”… Az Ószövetségben Dániel próféta könyvében ezt olvassuk: „De van Isten a mennyben, aki a titkokat feltárja…” ( Dániel 2,28/a). Ismerjük-e az Ő akaratának titkát? Tanúságot teszünk-e róla? Erre mindenki Istennek adjon őszinte választ!

A tanúságtétel szintén gyakori jelző a mai irodalmi életben, ugyanakkor az egyszerű mindennapi életben is. Weöres Sándor oly szépen megfogalmazta:

„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.”

Isten így panaszkodott Ezékiel prófétának: „Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállna a résre a színem elé… de nem találtam.” (Ez 22,30). Nem csupán lehetséges meghallani Isten üzeneteit, hanem feltétlenül szükséges is. Kevesekben tudatosul, hogy minden ember saját hivatása szerint részt vállal (elkötelezettség) az élet mai küldetéséből. Jézus mondta: „Senki pedig, ha gyertyát gyújt, nem teszi rejtekbe, sem a véka alá, hanem a gyertyatartóba, hogy akik bemennek, lássák a világosságot” (Lk 11,33) Banális igazság, de igaz: „égnünk kell, hogy gyújtani és világítani tudjunk. „…amit tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk arról teszünk bizonyságot…” (Jn 3,11) Mert a költőnek, ha az időben is él, szembe kell néznie korának sajátos problémáival. A sok nyomorúsággal, amit megtapasztal életében: a szeretetlenséget, a gyűlöletet, az elmagányosodást, a gyermekszegénységet, a széthulló családokat, nem is szólva a szenvedélybetegségek megkötözöttségeiben sínylődőkről, sorolhatnám tovább. Istenem, milyen hosszú is a sor!… Vagy amit nap mint nap lát a tv-képernyőn: éhezők milliói, merényletek áldozatai, vagy a természeti katasztrófák elszenvedői. Ilyen szerteágazó problémák nevében beszélni nehéz. „Ehhez egy bizonyos adottság és tehet­ség kell” (Mt 19,11 szf.). A sátán lakóhelyén élünk, de nem kötelező a követői közé állni.

„A tehetség olcsóbb, mint a konyhasó”, mondta egyszer a többszörös bestseller író, Stephen King. Mi teszi mássá a költőt? „Aki ismeri önmagát s eléggé bátor, hogy bensejét könyörtelenül föltárja, az lírikus” (Kosztolányi). Ha átvilágítják, akkor igaznak találtatik. A zsoltáros így kiáltott fel: „Vizsgálj meg engem, ó, Isten, és ismerd meg az én szívemet!” (Zsolt 139,23) Ne ember, hanem Isten vizsgáljon át minket, nemcsak futó pillantással, hanem mindent felforgatva, minden cselekedetünket fénybe állítva. Ehhez bátorság kell!

A legnagyobb hatást akkor tudjuk elérni, ha az életünk nyílt, tiszta és áttetsző. „A költő olyan, mint a gejzír: a semmiből jön és a semmibe megy” – vallja dr. Czeizel Endre genetikus. Nagyon nincs igaza. Isten a költőknek küldetést adott, használni akarja őket… „Az igazak emlékezete áldott”, üzeni a ma emberének is Salamon által az Úr (Péld 10,7). Halkan kérdezem, hogyan fognak rád emlékezni?…! Ne feledd, bármi is az élettörténeted, azt most írod… Kiválasztottnak lenni különleges állapot. Mert a kiválasztottak az Isten országát építik a földön. Váci Mihály mindezeket így fogalmazta meg, az Eső a homokra című versében:

„…osztani magad: – hogy így sokasodjál;

kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;

hallgatni őket, hogy tudd a világot;

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.

Széjjel szóródni – eső a homokra –

sivatagnyi reménytelen dologra

s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:

– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!”

III.

A költészetnek többek közt azt a benyomást kell keltenie bennünk, hogy az emlékezetünk felidéz valami rég elfelejtett dolgot. Egy jó vers olvasásakor azt gondoljuk: ezt már mi is átéltük, ez velünk is megtörtént, ez nagyon igaz – ezt mi is megírhattuk volna, csak mi nem tudjuk ilyen cizelláltan kifejezni magunkat. Milyen a jó vers? Platón szerint maga a költészet esztétikai alkotás. A költészet, kifejezés dolga, ha egy-egy verssor, ha a verssor minden egyes alkotóeleme, annak minden egyes szava, már önmagában is kifejezés. Azt mondhatják erre, hogy ez elcsépelt igaz­ság, hogy ezt mindenki tudja. Én azonban nem tudom, hogy igazából tudjuk-e azt hiszem, hogy azért érezzük köztudottnak, mert nagyon is igaz.

A költészet lényegi összetevője a jelenlét vágya, mégpedig a megkülönböztetett jelenlété. Csodálatos az a pillanat, mikor az olvasó rátalál a versre, vagy inkább így mondanám, hogy lassanként felfedezi a verset. Legelőször is önmagának. Aztán másoknak… És az is mennyire igaz, hogy a verscsodák mily kevés zajt ütnek! És mily csendesek! Mennyire súlytalanok! „Ó, varázs van a szavakon…” (Babits). A mondanivalójuk-érzésviláguk milyen egyszerű, és mégis – milyen gazdag!

Hogy miféle érzésvilágot? Éppen ez az, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Csak a visszfényét ejteném foglyul a mondanivalónak, az igazság kisiklanék a szavak között. Talán nem vagyok homályos, ha azt mondom, néha szívesen harcoltunk volna, hogy megmentsük egy-egy versben – a tavasz reménységgel teli rügyezését, egy patak dalát, a szelek szépírását, egy kisgyermek anyja láttán felragyogó mosolyát; vagy, hogy megmentsük a napsütésnek azt a csodáját, amely évmilliók óta azon fáradozik, hogy eljusson Isten mosolyának homály nélküli ragyogásához. Ha megértjük Isten mosolyát, akkor a szív szemei megvilágosodnak, a fény ragyogni kezd a szívünkben, hogy aztán egybehangolódjon s együtt dobogjon ezzel a természetfeletti fénnyel. A fénnyel-teli szív drága ajándék az emberiség számára. Ne keressünk tehát műfényeket! Nem éri meg. Hisz ahogy Dante óta mondjuk: „Sze­retet mozgat napot és minden csillagot”.

Van egy másik esztétikai élmény is, az a pillanat – az is nagyon különös –, amelyben a költő elképzeli a művét, s amelyben lassanként felfedezi vagy kitalálja a művét. Latinul szinonima: a „kitalálni” és „felfedezni” ige. Platón szerint kitalálni és felfedezni egyaránt emlékezés. Igen, mi, akik írunk (vagy olvasunk), mindnyájan visszaemlékezünk valamire. Emlékezés formálja személyiségünket. Az emlékezet mi magunk vagyunk. De van még valami, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az igaz versek a Szellem által íródnak, és úgy is kell élni, hogy a Szellem hű tolmácsai legyünk, mert ha valaki nem úgy él, ahogy gondolkodik; előbb vagy utóbb úgy is fog gondolkodni, ahogy él. Babits Mihály (A második ének) fogalmazta meg ezeket a szép gondolatokat:

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:

Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.

Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.

Úgy látom, hogy azok a jó költők, akikben ott lakozik az Isten szent lehelete. Aki tud örülni a másik költő sikerének, és ha kell, tud vele sírni is, sőt, a maga sikerénél mindig előbbre helyezi a másikét. „Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál.” (Fil 2,3 vö. Gal 5,26) Boldogok az ilyen költők, akik felismerik, hogy „…hiába fürösztöd önmagadban, / csak másokban moshatod meg arcodat…” (József Attila). Aki alázatosan és tiszta szívvel le merik írni: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” (József Attila). Áldottak az ilyen költők. Ilyen költőkre vár sóvárogva a világ, akik szétosztják, amijük van, akik megélik az igazságot…. Ahogy Albert Einstein megfogalmazta: „Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes.”

Egy divatos vers még nem érték. A fél-hit még nem mutat Istenre. Egy bűnben sínylődő élet képtelen a kisugárzásra. A földi babérkoszorúnál értékesebb az égi. A siker nem lehet költői cél. „Azért ismerünk, hogy tegyük és éljünk!” (Prohászka Ottokár) Igazság az, hogy egy jó versnek – maga az örökkévalóság kell, hogy legyen a mércéje. Ahogy József Attila írta: „A mindenséggel mérd magad!”… Hiszen „(az Isten) elhelyezte az örökkévalóságot az emberi szívbe…” (Préd 3,11 szf.).

Sokszor gondolkodtam már rajta: Miért épp én írok verseket? Miért? Mivel érdemeltem ezt ki én? Tettem-e érte bármit is? És egyáltalán vannak-e értékek a verseimben? Va­n-e okom a kérkedésre? Kiknek írok? Ha választott vagyok, vajon megértettem-e a kiválasztásom jelentőségét? Tisztában vagyok-e ezzel? S valóban küldetéstudattal élem-e az életem? Így írok-e? Ez is sokszor eszembe jut: „Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel…” (Ézs 62,6a)

Versíráskor az isteni titkok és mélységek területein járunk. Égő, mégis soha el ne nem égő csipkebokor előtt állunk. E Tűz előtt a mostani világ emberi bölcsességének (a magát oly magasra emelő XXI. század költészetének is) le kell húznia az emberi ész saruját… Petőfi Sándor szavai még ma is igazak, melyet a XIX. század költői című versében így fogalmazott meg:

„Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.”

„A szó szerint vett költészet megtanít rá, a jövőbe látni, azzal, hogy feltárja a múltat – megtanít rá, hogy semmit értelmünk lehetetlennek ne tartson, amit érzésünk lehetségesnek mutatott –, sőt megtanítja az értelmet bátran elindulni az úton, amit az érzés kijelölt”, írta egyik írásában Karinthy Frigyes. A költő olyan, mint Benjamin Franklin aki, mert sárkányt eregetni a viharban, közben meg felfedezte az elektromosságot.

IV.

Végezetül egy vallomással zárnám. Az az igazság, hogy a kép- és beszédalaphangú verselésben találtam meg költői kifejezésmódomat. És azt is alázatosan be kell vallanom, hogy verseimet állandóan újraírom, néha eszembe jut egy szebb kép vagy új gondolat, és aszerint alakítom át őket. „Én a mai szemmel akartam megérteni a tegnapot”, írta Luis Aragon. Verseimben igyekeztem a költői képeket tudatosan használni, így szerettem volna eljutni belső világom távlataihoz. Hiszem, hogy a képek és szavak kölcsönös vonzerejében erő van.

Ne feledjük, igencsak komplikált lény az ember. Ezernyi meg ezernyi vágy él bennünk, ugyanakkor mindegyik vágynak az ellenkezője is, hol az egyik, hol a másik kerül tudatunk felszínére biológiai állapotunk, érzelmi hangoltságunk, hangulataink, életkörülményeink szerint. Nincs ez másként a versekkel sem. Állandóan formálódnak, akár akarjuk, akár nem. Így formálódunk azzá, amivé az Isten rendelt minket.

A Horatius ut pictura poesis elve kimondja, hogy a költészetnek olyannak kell lennie, hogy pontosan és ugyanúgy adja vissza az adott tárgyat, mint az azt ábrázoló kép. Képiség nélkül elképzelhetetlen egy vers. Bizonyosnak látszik, hogy ez a kifejezési forma nem veszített népszerűségéből: lévén, hogy egy kép sokszor expresszívebb, könnyebben befogadható, így jobban magáénak érzi az olvasó.

Verseimben sokszor használom a tengerek, a hegyek, a folyók, a csillagok képeit, nem tudnám szemlélni őket olyan szélesnek és végtelenbe nyúlónak, ha nem élnének bennem elevenként, pedig ezek közül még egyet sem láttam saját szemeimmel. A Szentföldön sem jártam soha. Nem is maguk a dolgok vagy bibliai események lapulnak bennem, hanem csupán a képeik, amelyeket a befelé forduló tekintetem észlel. Úgy gondolom, hogy a tiszta költészetnek vissza kell térnie a képhez, a dalhoz, a mondat sajátos lüktető ritmusához. Az elementárisnak, az égi teljesség megragadásának törekvése ez bennem…

A versírás számomra öncélú dolog: úgy érzem, amikor írok, helyemen vagyok. Tudom, azt csinálom, amit fontosnak, értékesnek tartok. Sok dolog van e világon, ami megragadja az ember szemét, de kevés olyan, ami megragadja a szívet. Ezeket a szívdobbanásokat szeretném tetten érni. Tudjuk jól, az igazságot csak a szívével látja az ember. Amit igazán fontosnak tartok, hogy akinek vagy akikhez szól a vers, azokhoz eljusson és meghallgattatásra találjon. Ez minden költő vágya. Az enyém is. Amúgy meg, amit Albert Einstein mondott, az igaz rám is: „Nem vagyok különösebben tehetséges. Csupán szenvedélyesen kíváncsi.”

Mint sokan, én is nagyon szeretem édes anyanyelvünket. A régi elfeledett (elavult) szavakat. A szép képeket. Hasonlatokat. Szimbólumokat. Szenvedélyesen kutatom őket. Mikor leírom őket, olyan érzésem támad, mint mikor a napfény simogatja arcomat a hosszú zord téli hónapok után. Ez nem más, mint az ihlet felülről jövő cirógatása. A magam értelmi homályában elmélkedem a beszédhangokon; a szavak mondanivalója fölött, lassan az én elmémben is derengeni kezd a fény. Majd – mint egy égi hasadék résén át egy távoli titokzatos Tér felé nyílik számomra kilátás, olyan tájra, melyről addig nem hallottam, és soha nem is álmodtam, hogy létezik. Ezt a teret leginkább a Jelenések könyvének aranyvárosához tudnám hasonlítani. Aztán lassan betekintést nyerek a szavak világának tárházába. Majd egy szeráf intésére belépek. Lépésről lépésre haladok előre a szavak rejtélyes birodalmában, lépteim nyomán mennyei hárfák szólalnak meg. Aztán hirtelen semmihez sem hasonlítható kozmikus Fény tündököl fel, s ekkor csak úgy magától hirtelen felzendül bennem a szavak harmóniájának összhangzata, melyek nem evilági jelentéseket hordoznak. S ezek lassan összeállnak sorokká, mondatokká. A mondatok pedig verssé. A vers pedig reagál az isteni valósággal.

Kosztolányi Dezső szavai jutnak az eszembe, aki ezeket írta: „Az a tény hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedül való életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”

Egyszer apámmal egy bakonyi falucskában voltunk, ahol édesapám szolgált a vasárnapi istentiszteleten, és mikor vége volt az igehirdetésnek, akkor egy idős paraszt bácsi odament hozzá, és így szólt: „Jól, jól beszélt a tiszteletes úr! Csak egy kicsit magas volt a vályú!” Ezt azért minden írásomban igyekeztem szem előtt tartani. Több-kevesebb sikerrel… Reisinger János mondta egyszer, hogy a költőknek hét év után kéne kiadni verseiket, mert addigra tisztulnak le a gondolatok. Van benne igazság.

Életem Isten kezében van… Az írás nem tőlem függ. Művészetem a világmindenség Szellemének irányítása alatt áll, nincs szabad választásom. Ha érzem az Írás sürgetését, írok. Abból a ruhatárból kell öltözködni, amit Isten ajándékozott nekem. Az írás egy átalakulási folyamat, amelynek során verssé leszek, e folyamat során veszítek és nyerek is. A történéseket magamhoz vonzom és a bennem élő által világítom meg. Ameddig írok féken tartom hanyatlásom, így nem érzem földi mulandóságom. Követnem kell azt az utat, amit az Isten kijelölt számára, s útközben magam is formálódom azzá, amivé válnom kell. Egyszerű írnokként írok, azt jegyzem le, amit a Szellem diktál nekem, és nem úgy, mint egy hivatásos, elismert írástudó. Az életemből merítek, és abból, amiket az Ige által megértettem; úgy írók, a­hogy gyenge emberi tudásomból telik, de azt is tudom, hogy van, aki (versei által) sokkal többet tett Isten országáért, mint én, még ha nem is adott ki könyveket.

Történt egyszer, a francia szobrász, Auguste Rodin, valakit megmintázott, és az illető sokadszori ülésre megkérdezte, hogy mikor lesz már kész. Egyik napon aztán Rodin azt mondta nagyo­t sóhajtva az illetőnek, hogy többet nem kell jönnie. A másik ör­vendezve újra megkérdezte, akkor már kész is van a szobor? Rodin ezt válaszolta: „Nem, nincs még kész, de egyszer valamikor abba kell hagyni”.

Sokszor vagyok én is így a versírással.

Mostanában sokszor szembe jutnak Pál apostol szavai: „Az életem semmit sem ér, ha nem arra használom, hogy elvégezzem azt a munkát, amivel megbízattam.” (ApCsel 20,24 szf)