Luther mindenkinek – A 147. zsoltár magyarázatának recenziója

Szabó László

A reformáció 500. évfordulójára a Prudex és a Harmat Kiadó közös gondozásában először jelent meg magyar nyelven Luther Márton: A 147. zsoltár magyarázata c. munkája, mely hiánypótló, ékes dísze az emlékévnek.

Nyelvezetét tekintve korához képest könnyed olvasmány, élőbeszéd, prédikáció, expozé, mintsem mély teológiai exegézis. A könyv szerkesztését Lente István végezte, aki már korábban is a Harmat Kiadó meghatározó személye volt a kiadványok arculati és tartalmi megjelenését illetően, ezúttal azonban a Prudex Kiadó képviseletében tűzte zászlóra az ünnepi megjelentetést.

Először tapintva a kötetet külalak alapján elmondható, hogy jól kézre áll, modern archaizált formában igényesen közvetíti azt a veretes belsőt, ami Luther szövegeit jellemzi. Régiekhez szólva: kézbe véve olyan, mintha egy keményborítású irkát tartanánk, ezzel is azt sugallva, hogy ez bizony az Írás elmélyült tanulmányozásra készült. Újaknak mondva: olyan mérete van, mint egy kisebb tabletnek, ami arra figyelmezteti a tudatos vásárlót, hogy ez a könyv egy könnyen kezelhető és sokrétűen hasznos útitárs lesz. Elsősorban talán olyan bibliakutatók számára jelenthet nagy kincset ez a kiadvány, akik a szellemi mélység mellett tartalmi és külalaki igényességre is vágynak.

A szerkesztés mellett a könyvterv is Lente István keze munkáját dicséri, művészit alkotott, hiszen kívül-belül jól átgondolt tipografálást tükröz. Első ránézésre megkapó, figyelemfelkeltő a címlap hangsúlyozása. A zöld borításon elhelyezett határozottan aszimmetrikus elrendezésű fehér nyomat a középkori rézmetszetek technikáját idézi, ilyen formán tehát egy aprólékosan kidolgozott könyvtárgyról van szó, amit az tud igazán értékelni, aki ismeri a középkori gót betűk és iniciálék világát vagy a szerző életének korszakát. A könyvet kinyitva letisztult, visszafogott, kissé talán minimalista, mégis elegáns és modern tipográfiával találkozunk. Egyértelmű, hogy ez a precizitás olyan ember alkotása, aki ismeri nemcsak az adott kor stílusát, de Luther szövegeivel is szoros viszonyba került.

Mielőtt a kötet struktúráját kezdenénk el analizálni, nagyon fontos látnunk a művet, magát a 147. zsoltár magyarázatot Luther életének kontextusában ahhoz, hogy megértsük, felfogjuk annak súlyát. Ez a kötet ugyanis nem csupán egy Luther publikációi közül, hanem a számára igen fontos és életművében szignifikáns zsoltárok közül is azoknak egy apró fókusza.

Luther a Zsoltárok könyvéhez fűzött kommentárjait többször átdolgozta és ki is adta. Épp abban az évben, amikor megírta a 147. zsoltár magyarázatát, megjelent az összegyűjtött zsoltármagyarázat is. Amikor 1531-ben kiadta az átdolgozott verziót, írt hozzá egy értékadó, azóta sokak által idézett előszót, melyben nagyon fontos megállapításokat tesz a Zsoltárok könyvével kapcsolatban. „S már egyedül azért is becses és kedves e könyv, mert oly világosan megjövendöli Krisztus halálát és feltámadását, s országa és az egész keresztyénség képének oly pompás rajzolatát adja, hogy méltán nevezhetnénk kis Bibliának, amely ennek minden tanulságát a legékesebb és legrövidebb formájában magában foglalja… […] Ezenfelül ékes erénye a Zsoltárok könyvének, amelyért mintául szolgálhat, s amitől olyan szépen és édesen illatozik, hogy míg a többi könyvek a szentek cselekedeteivel vannak teli, ám szavaikból igen keveset említenek, ez nem csupán a szentek cselekedeteit jeleníti meg, de szavaikat is, amelyekkel Istenhez szóltak, hozzá könyörögtek…” (Előszó a német Zsoltárok könyvének átdolgozott kiadásához [1531] – részletek)^[1] Luther számára tehát a Zsoltárok könyve volt a legfontosabb az összes bibliai könyv magyarázata közül. Amikor az 1510-es években a Wittenbergi Egyetem professzora volt, ezzel a könyvvel kezdte előadássorozatait, melyeket kezdetektől fogva jegyzetelt, formázott és írásba szedett, végül 1513-14-ben meg is jelentetett. Ez volt a Dictata super Psalterium, azaz Tanulságok [magyarázatok] a Zsoltárkönyv fölött. Előadások szintjén csak ezek után foglalkozott a Rómaiakhoz, a Galatákhoz és a Zsidókhoz írt levéllel, amiket végül kéziratban is publikált, de ezt követően 1519-ben ismét visszatért egy második előadássorozatban a Wittenbergi Egyetemen a Zsoltárok könyvéhez. Írt egy újabb magyarázatot is hozzá, amelyet szintén publikált. Ezt követően fogott bele a bibliafordításba.

Érdekességképpen elmondható, hogy Luther zsoltárok iránti érdeklődésének magyar vonatkozása is van. II. Lajos király felesége, Habsburg Mária királyné valamelyest kacérkodott Luther újító nézeteivel, azt nem tudni, hogy ő sorolható-e az új tanok követői közé vagy sem. Katolikus elköteleződését a családjára való tekintettel nem adta fel, mindenesetre az bizonyos, hogy érdeklődve figyelte a megjelenő evangéliumi tanokat. Luther tudott a királyné érdeklődéséről, s miután 1526-ban az ország elveszni látszott és II. Lajos meghalt, Luther megírta a négy zsoltárhoz fűzött vigasztaló magyarázatait Vigasztalások címmel az özveggyé vált királyné számára. Ez a kötet annyira népszerű lett a német tartományokban, hogy 1526-27-ben másfél év alatt hat alkalommal is megjelent nyomtatásban. Ez volt Luther újbóli visszatérése a Zsoltár magyarázatokhoz és 1531-től kezdve újabb zsoltár kommentárokat írt, illetve publikált. Ennek az 1531-33 között tartó alkotói időszakának részeredménye, egy különálló nyomata az 1531-ben íródott és egy évvel később kiadott 147. zsoltár magyarázata. Ebben az időszakban kezdte el csoportosítani a zsoltárokat, egy kissé elrugaszkodva a késő antik és középkori teológusok által felállított, rabbinikus hagyományokhoz visszanyúló kategorizálásaitól. Ő öt nagy csoportot állított fel és ezzel meghatározta a rákövetkező három évszázad zsoltár-csoportosításait. Az egyik csoport a vigasztaló zsoltároké. A könyv érdekessége, hogy a zsoltár első felében található vigasztaló versekről nem ír. Természetesen az összesített Zsoltárok könyvéhez írott magyarázatában az első igeverseket is kommentálja, de itt tulajdonképpen csak a 12. verstől kezdődően fűz kommentárt a zsoltárhoz, mely már egy másik csoporthoz tartozik. Luther szóhasználatában előkerült az Isten dicsőítésének, valamint a hálaadásnak a kérdése, s ezek alkotják a másik csoport műfaját, az ún. dicsőítő-hálaadó zsoltárokat. A hálaadásra intés lehetett a zsoltár megírásának motivációja, hiszen Luther hangsúlyosan puritán módon hozakodik elő a világ háládatlan jellemével, ami egyértelműen a romlandóságnak, a feslettségnek és a közelgő végítéletnek a jeleként aposztrofálható: „Bizonyára az ördög munkája, hogy kevesen legyenek az ilyen hálás emberek, hogy vessük meg Istent mindenben, vegyük semmibe jótéteményeit és áldásait, és sokkal inkább gondoljuk azt, hogy ezek a javak a mieink, tetteink és munkánk eredményei, mi magunk szereztük meg és nyertük el őket.” (26. o.) Talán éppen ezért adja a zsoltármagyarázat kulcselemének a hálaadást, ami később aztán élete során az Isten kegyelmében való elmélyülésben bontakozott ki. Luther beszélt kevert zsoltárokról is, és ez a 147. zsoltár épp ilyen, egy csodálatos vigasztaló és dicsőítő zsoltárnak a magyarázata, s éppen ez a két tematikai osztály volt számára fontos, amely a 147. zsoltárnak is jellemzője és életművének rekurrens eleme. A fentieken túl további három kategóriát nevezett meg: a prófétáló, a tanító és a könyörgő zsoltárformát.

1541-ben rendszerezetten ismét készít egy nagy Zsoltár kommentárt, javít az 1531-33 között készült kommentárokon, bővíti azokat és ennek az elejére is ír egy előszót. Jól látható, mennyire visszatérő és központi témája volt Luthernek a zsoltárokkal való foglalkozás. Ahogy 1531-es előszavában írta, ő tulajdonképpen a „kis Bibliát” látja a Zsoltárokban, a teljes Szentírásnak a leképződését, melyek Krisztus későbbi megjelenését is előrevetítik, különösen az általa csoportosított prófétáló zsoltárok. Számára tehát a Zsoltárok a Biblia kis tükre, s ez a metafora többször is előkerül, rész az egészért, ami szinekdochikus módon a teljes nagy Bibliát megjeleníti.

Luther gondolkodásmódját, annak formálódását a Zsoltárok könyvén keresztül lehet talán a legjobban megismerni, a 20. század eleji német irodalomtörténeti kutatás azt mondta, hogy a Zsoltárok könyve újra és újra nekifutó magyarázatain keresztül meg lehet látni azt, ahogyan Luther megtért, ahogyan eljutott a megigazulás tanához, ahogyan eljutott a felismerésre, hogy mit jelent Isten igazsága vagy a megigazulás. A 147. zsoltár magyarázatban hasonló gondolatokat lehet felfedezni, mint amelyek Luther későbbi munkáiban, pl. a Római levél magyarázatában vagy az Asztali beszélgetésekben rendszeresen előfordulnak. Aki Luther műveiben kicsit is olvasottabb, megláthatja mennyire az ő domináns eszmeisége kristályosodik ki ebben a kicsiny könyvben, melyre akár úgy is tekinthetünk, mint Luther életművének esszenciájára.

Mindezek után vizsgáljuk meg a kötetstruktúrát. A szerkezet elég letisztult, áttekinthető. Először az 1532-es első kiadás címlapja és első oldalpárja tűnik fel a középkorra jellemző gótikus tipográfiával és iniciáléval. Ezt követően olvashatjuk Luther előszavát, melyben megcímzi a kötetet, barátjának, Hans Lösernek, Szászország örökös marsalljának ajánlva azt, ezt pedig maga a zsoltár-kommentár követi, annak 12. versétől a 20. záróversig terjedő szakaszt magyarázza és egyúttal applikálja igeversenként.

1. „Jeruzsálem, dicsőítsd az Urat!”

Luther fejtegetése szerint az ember rosszabb még a disznóknál is, hiszen azok legalább tudják, hogy mástól kapnak élelmet. Ez a hasonlat provokatív státuszba helyezi az olvasót és olyan incepciót nyújt, ami továbbgondolásra késztet.

2. „Mert Ő erős zárakat tett kapuidra.”

Ha az ember nem is tekint Isten jótéteményeire, Isten maga igen és gondot is visel róluk, megőrzi azokat. Luther Isten jótéteményeit fejtegeti, a kifejezés igen gyakran visszatérő elem, a könyvben pedig öt kifejezett jótéteményről esik szó a zsoltár kapcsán. Az első éppen ennél az igehelynél, mégpedig a biztonság és jólét, mint jótétemény, áldás. Ez Istennek egy elhanyagolt ajándéka, melyet gyakran elfelejt az ember, s talán éppen ezért tékozolja, amiért Isten háborúkat, járványokat és más szerencsétlenségeket engedhet, hogy megtanuljuk megérteni, hogy mit jelent az Ő oltalma. Luther a város zárjaira is hangsúlyt fektet, melyek nemcsak vasreteszt jelentenek, hanem a jó törvények, a rend, az istenfélő és bölcs uralkodók jelképei is. Azonban Luther figyelmeztet, nem elég a retesz, Istennek kell azt megerősítenie: „Nem tartós semmi, csak amit az Úr megtart.” (21. o.) Ez a végletes Istenre hagyatkozás jellemzője Luther retorikájának: „Vagy Isten segít, vagy nem segít rajtunk senki.” (21. o.) Isten második jótéteménye a boldogság, hisz Ő az egész várost jóltartja és felépíti, nem nélkülöznek a lakói, hanem növekednek és gyarapodnak. A fejezet végén pedig jön egy kérdés, ami a későbbiek során visszatérő elem lesz: vajon hányan vannak, akik hálát adnak Istennek ezen jótéteményeiért?

3. Isten békét és élelmet ad

Isten harmadik jótéteménye a béke. Nemcsak a városon belül jelent biztonságot, hanem az egész országban azáltal, hogy jólelkű, istenfélő, hűséges szomszédok élnek egymás mellett, béke teremtődik, ami mind Isten ajándéka. Végtére jön a visszatérő kérdés, akár egy költemény refrénje: hol vannak a hálaadók? Szarkasztikus kirohanásszerű fricskáit több ízben a kor nemessége felé címezte, ezért univerzális az írás, hiszen, ha nem nemesi származású olvassa vagy hallja, felháborodott egyetértést szíthat benne, ha viszont nemes, azt igyekszik nyúlként „kiugrasztani a bokorból” az önvizsgálat irányába. „Hogyan? A mi nemesi úrfiaink, különösen a javíthatatlan gazemberek Istennek köszönjék meg a békét? Micsoda szégyen lenne ez az egész nemességre nézve, hiszen pontosan ők azok, akik megteremtik a békét az országban. Dávid sem cselekedett helyesen, amikor ilyen éneket zengett Istenről. Inkább a nemességről kellett volna ezt énekelnie, és felruháznia és ékesítenie őket ugyanilyen szép zsoltárral.” (33. o.) Isten negyedik jótéteménye a mindennapi kenyér, hiszen Ő bőségesen ad gabonát, termést. Luther jól alkalmazza tanulmányában az igei utalásokat mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségre nézve, s ez különösen ettől a fejezettől kezdve figyelhető meg. Egyfajta hivatkozási hálót hoz létre, ami az igényesebbek számára ajtókat nyit a további tanulmányozáshoz. A fejezet végén pedig felhangzik a refrén-kérdés, keresve a hálaadókat.

4. Isten elküldi parancsát a földre

Mert neki elég egy szó, hogy legyen. Luther ebben a fejezetben igen mély hivatkozásokkal él, különös tekintettel Isten logoszára, teremtő szavára (pl. 1Móz 1, Róm 4,17 és több zsoltár). A fejezetre jellemző ismétlődő érvelések azt a látszatot keltik, mintha ez a kommentár részlet Luther egy prédikációja lenne, talán egy az elhangzott egyetemi előadásai közül. Ma ez könnyen átültethető írásos formába, ám az akkori technikai szinten korántsem. Nem volt diktafon, ami az élőbeszéd stílusát megőrizte volna, Luther mégis itt a legmarkánsabban mutatja fel ezt a könnyedséget a mély mondanivalóval együtt. Ez a fesztelenség lehet talán az, ami széles spektrumot nyit az olvasóközönség táborában, hiszen a megértés fontossága a népnek adatott Szentírás alapelve.

5-6. Hó és jégeső

Luther ezt a fejezetet a tél és nyár szembenállásának szentelte azért, hogy elmondja, a tél Isten példaadása arra, milyen könnyűszerrel belenyúl Ő az életünkbe. Az évszakok különbözőségei kapcsán némi manicheus-kifigurázást is megengedett magának: „Aki sosem látott telet, […] kialakulhat benne az a manicheus hit, hogy külön istene van a nyárnak, […] és van egy másik, a tél istene” (47. o.). Luther szerint Isten ötödik jótéteménye az, hogy a télben is ad áldást. Érdekes hasonlattal élt, amikor azt írta: „És mi más a tél, mint egy évente bekövetkező vízözön […]?” (48. o.) Eszerint a sivár évszak Isten ítélete a háládatlan ember fölött, melyből Ő tud menekvést adni jótéteményei (pl. elengedő tüzelő és étel) által. A tél az adott kort jellemzi, amikor a legtöbben a vészjósló jelekre figyelnek, de a zsoltárvers magyarázata szerint akkor is szükség van a hálaadásra, ugyanakkor a feltörő refrén-kérdéssel láttatja, hogy ebben híjával van az emberiség.

7. Szavára jön az olvadás

Tehát Isten akaratára jön a megnyugvás, az időjárást is Ő tervezte meg. „De ha Isten szele jön el, akkor nyomban felolvad minden, észrevétlenül, bár semmilyen hőség nem előzte meg, amely megolvasztotta volna a jeget és a havat.” (56. o.) Luthernek ez a kijelentése szinte a Szentlélek eljövetelét hirdeti, némi áthallással olvashatjuk belőle azt, hogy a világ zordságát Isten Lelke melegítheti csak föl, akár egy szempillantás alatt. Luther használja is később a „lelki tél” párhuzamot, ahol „a bűnökben megfagy a belső ember”, de rámutat a Szentlélek enyhítő erejére. Luther kissé lemondó kijelentést tesz: „De az ördög műve az, hogy ezekért Isten semmiféle hálát nem kap” (58. o.), majd jön a megszokott refrén-kérdés is ennek erősítéseképpen.

8. Isten szava, Igéje az Ő jótéteménye

Ez több a korábban felsorolt mulandó javaknál, sőt minden szent irat, prédikáció, költemény, ének és ábrázolások Isten szavát dicsérik. Luther ezzel a felfokozással ebben a fejezetben éri el a tetőpontot, mintegy ráfutva Isten Igéjére, ami mindennek az alapköve, s minden más, emberileg egyébként létszükségletként felfogható dolognál fontosabb. A fejezet végén a korábbiakkal ellentétben nem szerepel a refrén.

9. Egyetlen más néppel sem tett így Isten

Luther kifejti, hogy a zsidóság Isten népe és az ördög fellázítja ellene a világot, majd párhuzamot von a keresztyénséggel, aki már szintén Isten népe, akit üldöztetések érnek. Ebben némi utalás érezhető a katolikus atrocitások irányába. Ha a keresztyének Isten népe, Isten szava is az övék. Luther a bibliafordítást ugye csak később kezdi el, mégis feltűnően rámutat arra, hogy a Szentírás egyéni felelősségünk, hiszen ez is az Isten ajándéka számunkra. Ebben a fejezetben jellemzően előtérbe kerül a fizikai szegénység és gazdagság, illetve a lelki gazdagság és szegénység kettőssége. „Legyen inkább egy fillérem igaz emberként, mint sok ezer guldenem gonoszként.” (68. o.) Luthernél ez a fajta példaadó hasonlat vissza-visszatérő elem publikációiban. A pogányok kifejezést rendkívül sokszor használja, s itt a császárokban, királyokban, fejedelmekben bízókra mondja. Ez egyrészt szintén korabeli egyházkritikáját mutatja, másrészt azokról is szól, akik hitüket megtagadva inkább a nemesek és feljebbvalóik akaratának engedtek. A fejezetet, s egyúttal a zsoltármagyarázatot pozitív felütéssel, egyfajta felhívó biztatással zárja: „Magasztalja és dicsőítse őt minden, ami lélegzik! Ámen.” (70. o.)

A könyv a szerkesztő utószavával zárul, aki jól összefoglalja azt az értéket, melyet ez az írás közvetít. „Luther munkásságának egy jellemző darabja. Ha valaki semmi mást nem olvasna Luthertől, csak ezt a zsoltármagyarázatot, akkor is felfedezhetné benne a nagy reformátor által alkotott szellemi katedrális sarokköveit.” (73. o.) Igen, ez egy jellemző darab, ami olvasmányos, rövid, mégis építő, kellő tudományossággal ahhoz, hogy kommentár legyen, mégis homiletikailag eléggé egyszerű, hogy bárki számára elérhetővé, érthetővé és élvezhetővé váljon, közvetlenül képes megszólítani az embereket. A könyv igazi origót nyújt olvasója felé, hogy az kedvet kapjon Luther egyéb munkáinak alaposabb tanulmányozásához.

A kötet az 500 éves reformáció méltó ünnepi iratanyaga, a jellemző korszellem úgy tűnik változatlan, Luther a zsoltárossal együtt a ma emberéhez épp úgy szól, mint közel 500 évvel ezelőtt: önvizsgálatra és hálaadásra buzdít, ezzel pedig életünk szükségszerű konstans reformációjára hív.

Jegyzet

^[1]. Forrás: Luther, Martin: Bibliafordítás, vigasztalás, imádság. In: Csepregi Zoltán (szerk.): Luther válogatott művei; 5. Budapest, Luther Kiadó, 2011.