Mit keres még imaházainkban az orgona?

Gyülekezeti orgonajáték múltban, jelenben, jövőben

Tóka Ágoston

Hálás vagyok Istennek, hogy egyházi szolgálatom, illetve művészi munkám révén nagyon sok gyülekezetbe eljuthattam az elmúlt években, és sok testvérrel beszélgethettem zenei kérdésekről. Általános tapasztalatom, hogy mindenkinek nagyon határozott véleménye van arról, milyen zenének kellene elhangozni a gyülekezetekben, ezek viszont a legkülönbözőbb alapokon állnak, általában valamilyen hagyományhoz vagy divathoz való erős kötődésből fakadnak. Orgonaművészként sok szeretetet, megbecsülést kapok a testvérektől, ugyanakkor van, aki a misszió elé háruló akadályt lát a tradíciókban, így a tradicionális zenében is, és megfogalmazza a címben feltett kérdést. Természetes dolog, hogy különböző háttérből érkező emberek másképp látnak kérdéseket, és a vélemények ütköztetése előre is viheti a dolgokat. Engem is arra késztetett a fenti kérdés, hogy komolyan elgondolkozzak szolgálatom célján. E gondolatokat szeretném megosztani az alábbiakban.

Az orgona kapcsolata a keresztény közösségekkel sokféleképpen alakult az elmúlt két évezredben. Általában minden újabb missziós irányzat orgonaellenesnek indult, aztán az idők folyamán mégis befogadta a hangszerek királynőjét. Az őskeresztények idegenkedése érthető is, hiszen az orgona szorosan kapcsolódott a római hatalomhoz, igazán széles körben csak sokkal később, a XV. századra lett elfogadott az istentiszteleti orgonazene. Az 1500-as években azonban a reformációs vallási irányzatok a közös éneklést tűzték ki célul, és elölről kezdték az orgonával való barátkozást. Úgy gondolták, hogy az orgona elveszi a gyülekezet istenadta jogát az éneklésre, mindaddig ugyanis nem énekkíséretre használták, hanem a templomi kórust felváltva szólalt meg. A kálvinisták ezért Genfben ki is dobták a templomokból a hangszereket. Ugyanezt például Hollandiában nem lehetett megtenni, ugyanis a kereskedővénával megáldott hollandok nem sokkal korábban költöttek hatalmas összegeket templomi orgonákra, és reformáció ide vagy oda, nem voltak hajlandóak kidobni a nagyszerű hangszereket. Végül igen leleményes megoldást találtak a problémára: városi tulajdonba vették a templomi orgonákat, az orgonista pedig városi alkalmazott lett, így minden maradt a régiben, csak épp az istentisztelet alatt nem játszhatott. Előtte-utána viszont igen, mégpedig részletes munkaköri leírásban foglaltaknak megfelelően, a feljegyzések szerint a nyitott templomból kiszűrődő orgonamuzsika bevonzotta az embereket, és távol tartotta őket a kocsmáktól(!). A lutheránusok is vegyes érzésekkel viseltettek a hangszer iránt, hiszen ők is a közösségi éneklést tűzték zászlajukra, bő száz évvel később mégis lutheránusként élt és alkotott a történelem legzseniálisabb orgonista-zeneszerzője: Johann Sebastian Bach. Az ő életében (1685–1750) már a lutheri korálokhoz kapcsolódó istentiszteleti orgonamuzsika messze meghaladta a hangszerre komponált, egykorú katolikus (német) zene színvonalát és kereteit.

A hangszerellenesség, illetve a kálvini hagyományt tovább­örökítő puritanizmus jellemző volt a 19. századi Magyarországon megjelenő baptista misszióra is. Bányai Jenő a magyar baptista egyházzenéről szóló könyvében idéz egy levelet, mely jól illusztrálja a kezdeti álláspontot: „Mélyen megszomorít engem, hogy ezt a mindenféle vigasságtevő szerszámokat behozzák a gyülekezetbe, még idáig csak hallottam róla, hogy van olyan hely, ahol már használják. Nagyon csodálkozom rajta, hogy aki nem e világnak és nem a test kívánságának akar élni, hanem Istenhez megtért, és néki akar szolgálni, mégis szereti gyönyörködtetni a szívét a vigasságtevő szerszámokkal. Avval igazolják magukat, hogy Dávid is azt mondja, hogy hegedűvel, trombitával dicsérjétek az Urat. Az elég szomorú, hogy Dávidra néznek, ki sokszor bűnbe esett, nem pedig az Úr Jézusra.” Egy másik jellemző mondat, szintén 1920 előttről: „Ekkor határozták el a harmónium használatát az istentiszteleteken, amit eddig csak a kisteremben tűrtek meg a puritán öregek.” Az eddigiek fényében nem meglepő, hogy pontosan ugyanaz történt, mint amit a középkori egyháznál vagy a reformációs irányzatoknál megfigyeltünk. Fokozatosan eltűnt a hangszerellenesség, a harmóniumok elterjedése után a következő évtizedekben sorra épültek az orgonák a gyülekezetekben, a Magyarországi Baptista Egyház által kiadott orgonaiskolákat (Beharka Pál: Gyülekezeti orgonajáték I–II.) pedig a mai napig széles körben használják több felekezetben is.

Mindezek ellenére nem mondható ki, hogy egy hosszú ideje tartó, szerves fejlődés csúcsán lennénk. Az első problémát a szocializmus évtizedeiben épült baptista orgonák több esetben is csapnivaló színvonala jelentette. Legtöbbjük mindössze néhány évig volt úgy-ahogy működőképes, tehát egy elektronikus orgona élettartamát sem érte meg. Mindez érthető a nagyon szerény anyagi körülmények, valamint a megfelelő szakértelem és alkatrészek hiányának fényében, sanyarú következménye viszont a digitális orgonák széles körben való elterjedése olyan gyülekezetekben is, ahol egyébként a tradicionális zenei műfajokra komoly igény van. Ezeken a helyeken sajnos hosszú időre beidegződött a gyülekezetbe, hogy igazi orgonára költeni felesleges pénzkidobás. További gond, hogy az orgonával kísért gyülekezeti éneklés ma egyre inkább vontatott, rutinszerű, a dicsőítő együttesekkel szemben nem képes meggyőzően hatni, kiváltképp a kívülállók számára, akik úgy érezhetik, mintha egy múzeumba vagy hagyományőrző klubba csöppentek volna. Akkor mit keres még imaházainkban az orgona?!

Ha visszagondolunk a hangszer és a kereszténység kétezer éves közös történetére, sok ilyen időszakot láthattunk. Ellenségesen álltak hozzá az őskeresztények, mert a római hatalomhoz társították, a reformáció idején a kálvinisták és lutheránusok, mert a katolikus zenével azonosították, a bő száz évvel ezelőtti magyar baptisták, mert „vigasságtevő szerszámnak” tartották, ahogy a levélben olvashattuk. Jelenleg nem szerepel a dicsőítő együttesekben, mert szimbolizálja azt a zenei gyakorlatot, amihez képest újat, mást szeretnének mon­dani. Meggyőződésem, hogy ahogy a korábbi szituá­ciók­­ban is, úgy ezúttal is egymásra fog találni az orgona és a keresztény zene aktuális irányzata. Amerikában erre már vannak példák, de kicsit ezt vetítette előre egy ifjúsági konferencia is az újpesti gyülekezetben, ahol a dicsőítő csapat tagjaként (!) egy-két szám erejéig az orgonához ültem, és a jazz-együttesekben használt Hammond-orgonákra emlékeztető hangszínnel játszottam. Nagy örömmel tapasztal­tam, hogy a fiatalok milyen szívesen vették az újító ötletet, pedig az újítás eszköze maga a sokhelyütt lecserélni kívánt sípos orgona volt!

Ugyanakkor szeretném hangsú­lyozni, hogy zenei kérdések­ben e­gész­séges, építő látásmód csak akkor alakulhat ki, ha a különböző divatirányzatok mellett a tradíciókra is megfelelően nyitott valaki. Sok gyülekezeti konfliktus, szakadás, sértődés elkerülhető lenne e „kettős” nyitottságnak köszönhetően. Az or­go­na ebben is fontos szerepet tölthet be, mert egyetlen más hangszer sem képes ilyen meggyőző erővel demonstrálni az egyes zenei stílusok közti különbségeket, melyek mégis megférnek egymással egy nagyobb célt szolgálva. Sok pozitív tapasztalatom van gyülekezeti énekléssel kapcsolatban is, egy szívvel-lélekkel játszó (készülő) orgonista például sokat tehet egy régi ének lelkes megszólalásáért, mely így ugyanolyan sokat jelent az éneklők számára, mint egy új. Az éneklés lelkisége nem kötődik egyik stílushoz sem, mint ahogy a vontatottság sem egy hangszer hibája.

Szolgálatom során hármas célt tartok szem előtt, melyet szeretnék a kedves olvasók, testvérek szívére is helyezni, közös céllá tenni. Először is, szeretném lépten-nyomon hangsúlyozni – ahogy a fentiekben is tettem –, hogy régen és újabban íródott zenék, különböző stílusok nem egymás helyett vagy ellen vannak. Mindegyiknek megvan a maga funkciója, ha jól használják, áldássá válhat a hallgatók számára. Nem szégyen egy orgonistának dicsőítő csoportban játszani, hasonlóképpen nem szégyen egy fiatalnak énekkarban énekelni sem. Másodszor, fontos továbbvinni értékes tradícióinkat, éltetni a kóruskultúrát, orgonán, és más klasszikus hangszereken játszani, mert ebbe fog beleolvadni az aktuális divatirányzat, ha néhány év vagy évtized múlva lecseng, és így tudjuk továbbadni a következő generációknak, akik szintén hozzáteszik majd a magukét. Harmadszor, reménységem van arra, hogy lesznek fiatalok, akik mellém állnak törekvéseimben, utolérnek vagy meg is haladnak az orgonajátékban, improvizációban. Ezt szem előtt tartva biztatom a tanulni vágyókat, keressenek bizalommal, akár a nyári Egyházzenei Tanfolyamon, akár egyéb fórumokon, örömmel fogom segíteni őket!