Bölcsen használni

A Példabeszédek könyvének bölcsességfogalma és annak alkalmazási lehetőségei

Sitku Tibor

Sitku Tibor pünkösdi teológus, az MPE (Magyar Pünkösdi Egyház) teológiai főiskolájának MA-­szakos hallgatója. Jelenleg pasztorálpszichológia szak­irányú képzésben vesz részt, de minden érdekli, ami Isten igéjével, az emberek hitével, a vallások világával és a tu­dományokkal kapcsolatos. Nős, 37 éves, kétgyermekes család­apa. Blogot itt vezet: http://megmondoka.blogspot.hu

Általános bevezetés

Aligha van olyan ember, aki nem akar bölcs lenni, ahogy olyat sem találunk, aki önmagát bolondnak gondolja. Bölcsességről és bolondságról, ha saját magunkról van szó, ebben a vonatkozásban egységesen gondolkozunk, ám a két fogalomról a posztmodern ember nyilván a Szentírástól eltérően gondolkodik. A természettudományok által karakterizált és a modern technika által erősen meghatározott világban a bölcs és a bolond fogalmi különbsége leginkább az intellektuális képességek szintjének eltérésében mutatkozik. Profánul megfogalmazva, a bölcs az okos, míg a bolond a buta ember. Míg előbbi „okosakat” mond és magas iskolai végzettséggel rendelkezik, utóbbi ostobaságot beszél és a közvélekedés szerint valószínűleg tanulatlan.

A Szentírásból azonban egészen más kép bontakozik ki előttünk, ha a bölcsesség és bolondság mibenlétére keressük a választ. A Példabeszédek könyve, amely a bölcsességirodalom talán legmarkánsabb írása, azzal az alapvető szándékkal szólít meg, hogy a hívő ember számára az igazi bölcsesség mibenlétét bemutassa, még akkor is, ha az első olvasatra nem tűnik kompatibilisnek a mai értelmezéseinkkel. Úgy vélem, ez a rendkívül gyakorlatias bibliai könyv sok esetben félreértett vagy teljesen mellőzött a gyülekezetben. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy megragadjam a Példabeszédek értelmezésének főbb sarokpontjait, és a valóban mély mondások és szövegek alkalmazási lehetőségeivel kapcsolatos kérdéseket is megvizsgáljam. Mire jó és mire nem jó ez a könyv a gyülekezetben?

A Példabeszédek könyve keletkezése és szerzősége

A hagyományos felfogás a Példabeszédek könyvének szerzőjeként elsősorban Salamont jelöli meg, ami a szöveg héber címfeliratából is következik. A példabeszédre használt kifejezés a héber masal, mely a „párhuzam” és „hasonló” szógyökökből ered, és talán úgy lehet legjobban visszaadni, mint „egy leírást összehasonlítás által”.¹ Ez az apró szócska máris sokat elárul a könyv céljairól és gyakorlatiasságáról. A masal ugyanis arra ösztönöz, hogy a szöveg olvasója a bölcs mondások tartalmát összevesse saját életgyakorlatával, és ennek alapján vonjon le bizonyos következtetéseket.

Bár a könyv Salamonra hivatkozik, aki az 1Kir 5,12 szerint legalább háromezer bölcs mondást alkotott, kétségtelen, hogy rajta kívül mások is a szerzői körbe sorolhatók. Két szakasz (22–24) a bölcsek (hakamim) szerzeménye, ám róluk semmi közelebbit nem tudunk. Ágúr, Jáke fia is jegyez mondásokat (30), illetve Lemúél király mondásait is megtalálhatjuk, ami minden bizony-
nyal nem zsidó eredetű szöveg, és elképzelhető, hogy észak-arábiai eredetű. Ezeknél azonban jóval érdekesebb, hogy a Példabeszédek 22,17–24,34 szövege nagyfokú egyezést mutat az Amenemopé bölcsessége című egyiptomi mű szövegével. A liberális bibliatudomány szerint ez a párhuzam arra utal, hogy a Példabeszédek szerzői és szerkesztői átemelték azokat a részeket az egyiptomi szövegből, amelyek megfeleltek a monoteista hitüknek. Salamon a fáraó leányával kötött házassága révén egyébként is szoros kapcsolatban állt Egyiptommal, ezért elképzelhető, hogy ismerte az Amenemopé bölcsességét, és figyelmét megragadta a szóban forgó szakasz. A konzervatív teológusok azonban éppen ellenkező irányú mozgást képzelnek el: amellett érvelnek, hogy az Amenemopé egyiptomi szövegében feltűnően sok sémi elem található, ami zsidó eredetre utalhat, ráadásul több esetben tetten érhető, hogy az egyiptomi fordító rosszul kezelte a héber szöveget, és tévesen adta vissza néhány szó jelentését. A konzervatív vélemény szerint a lényeg azonban az, hogy míg az egyiptomi szöveg rekonstrukciója a héber alapján könnyedén és magától értetődően megtörténhet, ellenkező irányban, a héber szöveg helyreállítása az egyiptomi alapján már nem lehetséges.²

A Példabeszédek könyve nemcsak az egyiptomi kultúrával, hanem az ugariti irodalommal is mutat párhuzamokat. Ezzel kap­csolatban W. F. Albright felhívja a figyelmet arra, hogy a könyv időmértékes stílusa gyakran megegyezik az ugariti eposzokéval. Szemléletesen illusztrálja mindezt a Péld 10,26: „Amilyen az ecet a fognak / És a füst a szemnek, / Olyan a rest megbízóinak.” Ez a szerkezet emlékeztet egy Baál-eposz textusára: „Mint a vadtehénnek borjúja iránti érzései, / Mint a vadjuhnak báránya iránti érzései, / Olyan volt Anát érzése Baal iránt.” A háromtagú felosztásnál mindkét esetben az utolsó elem különbözik az előtte álló kettőtől. Albright ugyancsak megemlíti, hogy a Péld 8–9-ben rengeteg kánaáni kifejezés található – s ezek a jelenségek véleménye szerint arra utalnak, hogy a könyv anyaga a fogság előttről származik.³ Az ismert valláskutató, Mircea Eliade a Kr. e. 3. századra teszi a könyv keletkezését, és azt is megemlíti, a Bölcsesség megszemélyesítése volt a korszak egyik legeredetibb vallási alkotása.⁴

Mindez témánk szempontjából azért fontos, mert jól mutatja, hogy Izrael nem afféle intellektuális és szellemi vákuumban fogalmazta meg sajátos bölcsességirodalmát: a történelmi kontextus és a zsidóságot körülvevő kultúrák feltétlenül – és közvetlenül – hatással voltak a szövegek kialakítására. Az élet gyakorlati vetületeiről, a bölcsesség mibenlétéről minden népnek voltak elképzelései. A kutatók mintegy tizenöt egyiptomi és hat asszír-babiloni szöveget, a zsidó irodalomból pedig tizenhárom iratot sorolnak a bölcsességirodalom csoportjába.⁵ A Példa­beszédek könyve ezek közül az egyik legismertebb.

 

A könyv műfaji sajátosságai – a bölcsesség értelmezése

Ahogy korábban már említettük, a Példabeszédek könyve a bölcsességirodalom műfajába tartozik, amit alátámaszt az a tény is, hogy számtalanszor előfordul benne a hokmah (bölcsesség) és hakam (bölcs) kifejezés. A bölcsesség fogalma azonban magyarázatra szorul, mert egy huszonegyedik századi olvasó elképzelései valószínűleg nem azonosak azzal, ami a szövegekből megérthető.

A hokmah mint a Példabeszédek alapfogalma hétköznapi értelemben a szakmai hozzáértést, a bölcs eligazítást, egy adott területen szerzett jártasságot jelent. A fogalommal elsőként a 2Móz 28,3-ban találkozhatunk, amikor Áron ruháinak elkészítésekor Isten arra utasítja Mózest, hogy minden „bölcs szívűnek (hakam)” szóljon, azaz olyan képzett embereknek, akik a ruha elkészítéséhez szükséges szaktudással rendelkeznek. Azok a szabók, akik Áronnak a ruhákat készítették (2Móz 28,3), a szent sátor munkásai (fémművesek, kőfaragók, hímzők, tervezők) és az asszonyok, akik a fonalat és lent fonták (2Móz 35,25–26), bölcsek voltak abban a tekintetben, hogy rendelkeztek a feladataik végrehajtásához szükséges képességekkel.⁶ A szakmai hozzáértés mellett annak magas színvonala, a hosszú időn át megszerzett, ám tulajdonképpen mindennapi tudás és tapasztalat is hozzátartozik a hokmah jelentésköréhez. A Péld 8,1 azt írja, hogy a bölcsesség az utcán kiált: azaz figyelemmel és nyitott szemmel megragadható, a mindennapi élet színterén felfedezhető, és az ember képes magáévá tenni.⁷ Érdemes megemlíteni, hogy ez a fajta gyakorlati tapasztalatokon alapuló bölcsesség nem kizárólag a zsidóság sajátja. A tíruszi Hírám, akit Salamon hozatott, hogy rézeszközöket készítsen, a Biblia szerint teljes volt „bölcsességgel és értelemmel” (ebben az esetben is a hokmah ügyességet és szakmai hozzáértést takar), Fönícia evezősei ugyancsak bölcsek voltak (Ez 27,8). Az egyik zsoltár pedig arról ír, hogy egy tengeri viharban a hajósok bölcsessége – azaz hajózási ismeretük – kevésnek bizonyult: „minden bölcsességüknek (hokmah) esze vész” (Zsolt 107,27).

Ahogy Patrick W. Skehan fogalmaz, a bölcsesség ilyesfajta értelmezése feltehetően jelentős eleme volt egy család, klán vagy törzs nevelési programjának, hogy végül Izrael irodalmi és vallási örökségének részévé válhatott. Ez a forma, melyet Skehan gyakorlati bölcsességnek nevez, elsősorban a mindennapi szokások, hiedelmek, magatartásformák szabályozásával foglalkozik, azaz arra tanít, hogyan lehet úgy élni a társadalom kontextusában, hogy az Istennek és az embereknek is megfelelő legyen.⁸

A hokmah azonban nemcsak a kétkezi ügyességet jelenti, hanem olyasfajta bölcsességet is, mely az anyagiaknál magasabb szintre emeli, és szakrális tartalommal is felruházza. Ebben az értelmezésben a bölcsesség egyfajta arra irányuló erőfeszítést jelent, hogy az ember minden képességével a teremtett rend normáihoz alkalmazkodjon.⁹ Ahogy Muntag Andor fogalmaz: „A nemzedékről nemzedékre kikristályosodó tant a legegyszerűbben így lehetne összefoglalni: a sikeres élet a rendnek megfelelő magatartás következménye, a szerencsétlenség oka pedig az, hogy az ember nem él ennek a rendnek megfelelően.”¹⁰ A helyes viselkedés a káosszal szemben halad, keresi a világban észlelhető szervezettséget, és azokat az irányelveket, melyek az erkölcsi rend alapján utat mutatnak az élet helyes kialakításához. Skehan mindezt egzisztenciális bölcsességnek nevezi, mert az ember alapvető dilemmáinak megoldásához biztosít egyfajta értelmező keretet. A probléma a teodícea kérdését is érinti, hiszen a világ tele van szenvedéssel, természeti katasztrófákkal, betegséggel, korai halállal, vagyis egyfajta módon a gonosz jelenlétével – a bölcsen gondolkodó azonban eligazodik a teremtett rend erkölcsi kate­góriáiban és összhangba hozza magatartását a Teremtő elveivel.¹¹

Ezen a ponton a bölcsesség már több lesz emberi fogalomnál, és transzcendens szintre emelkedik. A Példabeszédek könyve a bölcsesség forrásaként Isten személyét jelöli meg, egyben a teremtés aktusára utalva azt is kijelenti, a hokmah volt az a képesség, mellyel Isten a föld alapjait létrehozta, és az ő értelme erősítette meg az egeket (Péld 3,19). A teremtés gyakori emlegetése kiszélesíti ezt a szakrális szemléletmódot: így a bölcsesség nem csupán Izrael népének sajátja, hanem a pogányoké is lesz. Persze tagadhatatlan, hogy a Példabeszédek könyvének bölcs mondásai Izrael szigorú monoteista hátteréből nőttek ki, az eredeti szöveg Istent mindig tulajdonnevén, Jahvénak nevezi, és csak elvétve említi a sokkal általánosabb Elohim kifejezéssel. Mindazonáltal érdemes megfigyelni, hogy a Példabeszédek könyve sokkal tágabb és egye­temesebb nyelvezetet használ a többi ószövetségi irathoz képest. A szöveg nemcsak a választott néphez, hanem mindenkihez beszél, ráadásul teljesen hiányoznak belőle a kultuszra, a szövetségkötésre, Egyiptomból való szabadulásra, szombatra és más ünnepekre utaló textusok, valamint a prófétai témák bálványimádásról és azok szobrairól szóló passzusai.

A hokmah Istene minden nemzet felett áll, a tőle származó bölcsesség a kollektív emberi tudat része, mindannyiunk közös kincse. Ezért történhetett meg, hogy Izrael más népek bölcsességirodalmából is átemelt, amennyiben az saját, monoteista hitének tükrében megfelelőnek bizonyult.

Eddigi vizsgálódásunkat összegezve kijelenthetjük, hogy a bölcsesség fogalma a Példabeszédek könyvében egyszerre gyökerezik a hétköznapok gyakorlatában és abban az emberi törekvésben, ahogy az egyén igyekszik életét a teremtett sztenderdekhez igazítani. Mindkét területet áthatja Isten személye, aki egyben a bölcsesség forrása – így maga a fogalom is „felemelkedik a földről”, és spirituális jelentést kap.¹²

 

A szöveg leggyakrabban használt nyelvi eszközei

A bölcsességről szóló gondolatokat könyvünk számos irodalmi eszközzel önti szavakba. Ezek közül a legismertebb maga a példabeszéd (héberül masal), mely egy általános igazságot jelent ki a lehető legrövidebb formában. Előfordul oktatás, bölcsességmondás, buzdítás vagy tanács, számmondás és gondolatpárhuzam alakjában is.¹³ Nagyon fontos azonban meg­je­gyezni, hogy ezek a példabeszédek igen velősek, és csupán a legszélesebb általánosságban beszélnek bizonyos kérdésekről. Gyakori hiba, hogy egy-egy frappánsnak tűnő textust kiemelünk a szövegkörnyezetéből, és az élet minden körülményére vonatkozó törvényként kezeljük. „A becsületes embereket megmenti igaz voltuk, a csalók pedig ármányaik tőrébe esnek” – írja a Péld 11,6. Ez a megállapítás minden bizonnyal abból a hétköznapi megfigyelésből indul ki, amikor az erkölcsös viselkedést tanúsító ember jól jár, és megszabadul szorult helyzetéből, aminek antitetikus (ellentétes) gondolatpárhuzama, hogy a csaló saját csapdájában végzi. Mindazonáltal mindannyian tudunk olyan életpéldákkal és szentírási szövegekkel is szolgálni, amikor ennek éppen az ellenkezőjével szembesülünk: a csaló és erkölcstelen kerül előnyösebb helyzetbe, míg a becsületes ember egyre nyomorúságosabb körülmények közé jut.

A masal irodalmi eszköze tehát nem alkalmazható parttalanul. Tömörségük miatt ezek a megállapítások igen elnagyoltak, és csak az esetek bizonyos százalékára vonatkoztathatók. Minél rövidebb egy állítás, annál pontatlanabb, és több olyan releváns alternatívát hagy nyitva, amivel az olvasónak számolnia kell.

Természetesen a példabeszédek rövidségének eredeti célja az volt, hogy elősegítse az évszázadok alatt felhalmozódott bölcsesség hagyományozását. Egy rövid, frappáns szöveget könnyű memorizálni, a tömörség ebből a szempontból igencsak előnyös. A tanulás folyamatában szintén optimálisak a példabeszédek irodalmi eszközei: a sokszor egymással összefüggő párhuzamokat, a képekben és hangismétlődésekben gazdag mondásokat bárki könnyedén megjegyezhette, így a bennük található erkölcsi tanítások generációról generációra tovább élhettek.¹⁴ Ennek tudatában azonban a mai értelmező akkor jár el helyesen, ha a Biblia teljes teológiai mondanivalójának keretében szemléli a példabeszédek tartalmát, ellenkező esetben komoly esélye van annak, hogy rosszul fogja kezelni azt.

A könyv másik népszerű műfaja a mondás, mely abban különbözik a példabeszédtől, hogy nem fogalmaz meg konkrét tanácsokat. A mondások megfigyelik a valóságot, és egyszerűen kijelentik azt, ám nem kommentálják: „Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a járandóságot, mégis ínségbe jut” (Péld 11,24). Az ehhez hasonló megállapításokat gyakran csokorba gyűjtötték, és egy adott témával kapcsolatos oktatási anyagként használták.¹⁵

Természetesen a fenti két nyelvi eszközön kívül számos más irodalmi megoldással találkozhat a szöveg olvasója, melyek nemcsak a Példabeszédek könyvében, hanem a bölcsességirodalom más műveiben is megtalálhatók.

A könyv teológiai konstrukciói

Ha valaki elmélyülten olvassa a Példabeszédek könyvét, hamar felfigyelhet arra a tényre, hogy a szöveget nehéz szigorúan szétválasztható egységekre bontani. A sokszor rövid, pergő mondások és bölcsességek számos irodalmi megoldással operálnak, témáik rendkívül változatosak, sok esetben pedig tömör sorozatban követik egymást. Ráadásul az a specifikusan izraeli vonás is észlelhető a könyvben, hogy szerzőik anonimitásba burkolóznak: ez alól csak Salamon konkrét személye képez kivételt.¹⁶ Mindez nem segít bennünket abban, hogy bármiféle homo­genitást találjunk a könyvben.

Ha mégis kísérletet teszünk arra, hogy konkrét témákat nevezzünk meg, többnyire a mindennapi életgyakorlathoz kötődő, az ember szociális kapcsolatait érintő kérdésekkel találkozunk: gazdagok és szegények viszonya, üzleti és gazdasági problémák, a barátság, a harag, a szolgaság vagy éppen a munka és lustaság dilemmái kerülnek elő. Vajon léteznek olyan szálak, melyek a könyv egészén vagy nagy részén végigfutnak? Meglátásom szerint találhatunk újra és újra visszatérő elemeket, melyek segíthetnek megérteni az egész könyv koncepcióját. Nem vállalkozom arra, hogy ezeket teljes egészében kifejtsem, de szeretnék bemutatni néhányat, melyek elősegíthetik a szövegek pontosabb megértését.

 

A bölcs és a bolond ember

A Példabeszédek könyvének talán leggyakoribb fordulata a bölcsesség és a bolondság összevetése. Amennyiben a bölcsesség nem csupán egy adott tárgyban szerzett szaktudás, hanem a transzcendenshez és Istenhez kapcsolódó fogalom, teljesen természetes, hogy a bölcs ember olyan személy, aki számol Isten valóságával. A Példabeszédek könyve egyik hangsúlyos kifejezése „az Úr félelme” (a héber yirah főnév nemcsak félelmet, hanem az ebből fakadó tiszteletet is jelenti). Az Úr félelme a bölcsesség kiindulópontja (héberül résít, vagyis fej, kezdet, akárcsak a teremtés első szava), erre a „félelemre” a szöveg parancsot is ad olvasóinak. A bölcs tehát istenfélő: olyan ember, aki elismeri maga felett Isten felsőbbrendűségét, és ehhez mérten tisztelettel, bizalommal és engedelmességgel fordul hozzá. Michael Barré azt mondja, Isten félelme „nem pusztán magatartás, ez magában foglalja az emberi válasz teljességét az istenség megszólítására”.¹⁷ Isten azzal válaszol erre a tiszteletre, hogy a helyes életútra vezeti az embert, vagyis bölcsességet ad számára. A bölcs és Isten között párbeszéd zajlik, a bölcs pedig Isten igazságának megfelelően szer­vezi életét, képes tanulni a tapasztalataiból, ahogy igazodik a teremtett világ rendjéhez.¹⁸ Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a bölcs ember transzcendens tekintettel rendelkezik: tisztában van Teremtője látásmódjával, és a világot is ezzel a szemmel nézi.

A bolond ember éppen ennek tükörképe, hiszen nem ismer el semmiféle tekintélyt önmaga felett, és Isten létezésével sem számol. A bolond bibliai kontextusban önző, saját kívánságainak él, képtelen a tapasztalatait alkalmazni és azokból tanulni.

A két karakter kontrasztja kapcsán azonban feltétlenül megemlítendő, hogy az igaz és a bűnös embert leíró ábrázolásokat nem szabad teológiai abszolútumokként kezelni. Isten előtt minden ember bűnös, és bármennyire is megpróbál a hokmah bibliai értelmében élni, ez még nem teszi automatikusan igazzá. A bolond sem azért bolond, mert tudatlan: hiányos ismeretei miatt önmagában nem szolgálna rá erre a minősítésre. Éppen ellenkezőleg, a bolond ember ismeri a teremtett rend normáit, tisztában van az ebből következő felelősséggel, ám semmibe veszi mindezt, míg a bölcs ugyanezen tudás birtokában helyesen jár el, és törekszik arra, hogy a jog és igazság isteni kritériumainak megfelelően éljen.¹⁹ Ahogyan korábban láttuk, a bölcsességirodalom megközelítésében ez a rend már a világ megalapozásakor, a teremtésben megállapítást nyert.

 

Szociális kontextus: a család és a tanítók szerepe

A szöveget olvasva nehéz nem észrevenni az írók azon szándékát, hogy az idősebb és tapasztaltabb bölcsek szeretnék átadni tudásukat az őket követő fiatalabb generációknak. Vajon milyen módon történt a felhalmozott értékek tanítása a Példabeszédek könyve szerint? A kérdésre adott válasz némileg túllép Izrael határain: a biblikus kutatás párhuzamokat fedezett fel az egyiptomi kultúra és a zsidóság pedagógiai elképzelései között. A két kultúra szövegeinek formai és tartalmi összevetése különösen az egyes fejezetek bevezető passzusaira koncentrál, ahol a Példabeszédekben tipikusan előfordul a felszólítás, hogy az ifjú hallgasson és figyeljen az idősebbek által felsorolt bölcs tanácsokra. Ez a kutatókat az Egyiptomban használatos, engedelmességre felszólító utasításokra emlékeztette, amiket a tanár mond növendékeinek. Kayatz különösen a Példabeszédek 1,1-6 és néhány egyiptomi bölcs tanácsokat tartalmazó forrás elemzéséből mutatta ki ezt a kapcsolatot, ám nem hallgatta el a különbségeket sem. A „fiam” és „figyelj, fiam” felszólítások, illetve az édesanya tanítására való hivatkozások hiányoznak az egyiptomi bölcsességirodalomból, melyek egyébként sokkal hosszabbak is, mint a bibliai mondások.²⁰

A család szerepe mindenesetre meghatározó dimenzió volt a fiatalok oktatásában, és ez a Példabeszédek könyvében újra és újra visszatérő téma. A szülők saját példájukkal számtalan erény­re és tudnivalóra tanították gyermekeiket, ugyanakkor az ő élettapasztalatuk is alá volt rendelve Isten bölcsességének. A családi nevelés egyik markáns célja, a hitbeli és erkölcsi kérdések megismertetése, az édesapa feladata volt, aki bevezette gyermekét a mózesi törvények ismeretébe. Az apa mesélte el Isten tetteit, megmagyarázta az ünnepek jelentőségét és a vallási szokásokat, ő vezette a mindennapi imádságot, és természetesen a különféle mesterségekben való jártasság átadása is a feladatai közé tartozott. Az édesanya egész élete a család körül forgott, fenntartotta az otthont, felelős volt az ételek kiválasztásáért, elkészítéséért, melynek szabályait ugyancsak a Tórából ismerhette. Tudását elsősorban a lányának adta át, hogy az felnövekedve majd hozzá hasonlóan láthassa el családbeli funkcióját.²¹

A Példabeszédek szövegét olvasva azonban körvonalazható az is, hogy a mindennapi boldoguláshoz szükséges ismereteket nem csupán a szülők biztosították a gyerekeiknek. A korabeli bölcsek, akik társadalmi rangja a papokéval és prófétákéval vete­kedett (Jer 18,18), gyakran egyfajta pótszülőként funkcionáltak, és a valódi szülők mellett mély tudást adtak át azoknak, akik hozzájuk fordultak. A Példabeszédek könyvében az ilyen tanítók „gyermekem”-nek nevezik tanítványaikat, mintha csak a saját utódaikról lenne szó. Az is előfordult, hogy a szülők küldték bölcs tanítókhoz a fiatalokat, hogy megtanulják az életbölcsességet, és olyan szemléletet kapjanak, ami elengedhetetlen a boldogulásukhoz.²²

A kortörténet vizsgálatából tudjuk, hogy Egyiptomban és Mezopotámiában ebben az időszakban már bevezették a hivatalos oktatási rendszert, amely elsősorban írnokok és tisztviselők képzésével foglalkozott. Vajon elképzelhető, hogy Izrael is átvette ezt a közoktatási szemléletmódot? Prófétaiskolák működéséről a Biblia is tudósít (2Kir 6,1), ugyanakkor be kell látnunk, a bölcsességet oktató csoportokra ez a kijelentés nem vonatkozik.²³ Egyes vélemények szerint a babiloni fogság (Kr. e. 587) előtt nem létezett olyan iskolarendszer Izraelben, mely a nép számára elemi ismeretek oktatását nyújtotta volna. A fogságot követően azonban ez is fejlődésnek indult, intézményes formájának leginkább a zsinagógák biztosítottak helyet, ahol a gyermekeket tanították írni-olvasni. A jeruzsálemi zsinagógákban két iskola is működött egyidőben, az egyik alapfokú, a másik magasabb szintű képzést adott a tanulóknak. Jehósula Ben Gamla főpap Kr. u. 63-ban elrendelte, hogy minden tartományban és városban legyen zsidó iskola, ahol a hatévesnél idősebb gyerekeket az írás és olvasás ismeretére, valamint az Úr törvényére tanítják.²⁴

Természetesen az utóbbi rendszernek már nincs köze a Példabeszédek könyvéhez, melynek eredete jóval korábbi időkre nyúlik vissza, de jól mutatja, hogy a zsidó gondolkodás évezredes fejlődése során fokozatosan erősödött az igény a tanulásra, a jól szervezett és kiépített oktatási rendszer kialakítására.

 

A nyelv és a beszéd

A Példabeszédek könyve másik visszatérő témája az ember beszédéhez, illetve annak építő és romboló használatához kap­csolódik. Ahogy Miller megjegyzi, az egyiptomi írnokok képzése során komoly feladat volt a helyes beszéd oktatása, mely nemcsak a köztisztviselői feladatok helyes ellátásában, hanem a személyes kapcsolatokban is kiemelkedően fontosnak számított. Ne felejtsük el, hogy bármennyire is növekvő szerepet játszott az írás ismerete Egyiptomban és Izraelben, alapvetően mégis egy olyan ókori világot tanulmányozunk, amely szavakra és beszédre épült. Ebben a közegben egy jól képzett ember az alkalomtól függően el tudta dönteni, mikor kell tömören és világosan, és mikor fennkölten és művészi hangnemben megszólalnia.²⁵

A Példabeszédek könyve éppen ezért hangsúlyozza a beszéd hatalmát, akár a helyes, akár a helytelen alkalmazásról van szó. Amit mondunk és ahogy mások szavaira reagálunk, felfedi valódi személyiségünket, elárulja, kik vagyunk. A bölcs ember éppen ezért uralja saját beszédét: megválogatja, mikor mennyit és mit mond másoknak.²⁶

A beszédet uralni persze igen nehéz feladat. A legrégebbi egyiptomi források, melyek ezzel a problémával foglalkoznak, azt mondják, hogy helyesen beszélni „nehezebb, mint bár­mely munka”, és ha valakinek mégis sikerül jól tennie, az megérdemli a mester jelzőt. Egy másik szövegemlék tanúsága szerint a jól képzett nyelv a kardhoz hasonlít, melyet használni többet ér minden vitézkedésnél.²⁷ A Példabeszédek könyve ugyancsak összeköti a bölcsességet és a helyes beszédet, amikor azt írja: „A bölcs szívű okosan szól, és a szavaival gyarapítja a tudást.” (Péld 16,23) A kontraszt sokszor nem maradhat el, és megmutatja az érme másik oldalát is, mely szerint a haszontalan embernek a „beszéde pedig pusztító tűz” (Péld 16,27). A könyvet végigolvasva rengeteg tömör megállapítást találhatunk, melyek a nyelvhez és annak működéséhez köthetőek.

 

Applikációs lehetőségek a gyülekezet kontextusában

Nem hinném, hogy lenne olyan mértékadó kutató, aki vitatkozna azzal, hogy a Példabeszédek könyve rendkívül gyakorlatias alkotás. Magától értetődő, hogy a szöveg megértése arra ösztönöz bennünket, hogy a lehető legnagyobb intenzitással határozzuk meg azokat a közösségi tereket, melyekben a bibliai bölcsesség kifejtheti hatását. Ahogy azonban a korábbiakban megállapítottuk, a szöveg alkalmazása bizonyos szempontból veszélyeket is rejt magában: a túlzottan általános, ezért pontatlan kijelentések kontextusukból kiragadva és mégis általános igazságként artikulálva teológiai kisiklásokhoz vezethetnek. A rossz alkalmazás ellenszere azonban soha nem az applikáció elvetése, hanem sokkal inkább a helyes alkalmazás megtalálása. A következőkben erre szeretnék néhány példával szolgálni.

Képzeletben lépjünk be egy szobába, ahol egy neoprotestáns gyülekezet olyan tagjaival találkozunk, akik szolgálata közvetlen hatást gyakorol az emberek életére! Minden bi­zonnyal lelkipásztorok, lelkigondozók, evangélisták, azaz a közösség haladási irányát meghatározó emberek alkotnák ezt a csoportot. Úgy vélem, mindegyikük számára van a Példabeszédek könyvének olyan mondanivalója, ami befolyásolhatja a felsorolt felelősségkörök működését.

Vajon milyen üzenetet fogalmaznánk meg a lelkipásztornak, aki egyben exegéta és homiléta is? Prédikációjára készülve a lelkész egy bibliai textus mondanivalóját kutatja, amit végül formába öntött üzenetként az istentisztelet liturgiája keretében kifejt. Ebben a folyamatban mire érdemes figyelnie? Meglátásom szerint a lelkész az exegetikai munka közben nem szabad hogy elfelejtse a korábban már említett tényt a példabeszéd műfaji sajátosságáról, ami annak elnagyoltságát és rövidségét illeti. A könyv bölcsességei túl általánosak ahhoz, hogy önmagukban kezeljük őket. Homiletikai szemszögből természetesen túlzás lenne azt állítani, hogy egy igehirdetést nem szabad levezetni a Példabeszédek könyve valamely textusa alapján. Ám azt feltétlenül állíthatjuk, hogy a velős mondások megfelelő eszközök ahhoz, hogy egy-egy prédikáció kiegészítő elemeként, a beszéd jól megválasztott pontjain, a nyomatékosítás szándékával használjuk fel őket. Ha elfogadjuk Telegdi felosztását, mely sze­rint a sermo-jellegű igehirdetés magja az explikáció (kifejtés), illusztráció (példa) és applikáció (alkalmazás) kategóriákra bont­ható, a példabeszédek szövegei legalábbis a középső csoportba könnyen beilleszthetők. A bölcsességirodalom számos olyan képi megoldással rendelkezik, melyek remek illusztrációs eszközt adnak az igehirdető kezébe.

Képzeletbeli lelkigondozónknak, aki bizonyos mértékben egyfajta személyes igehirdetést is végez, úgy gondolom, egy teljesen más szempontot érdemes észlelnie. Ahogy Gyökössy End­re írja, a parakletikus lelkigondozói látásmódnak megfelelően, a gondozottal megtartja a nondirektív, közvetlen utasításokat nem adó beszélgetési módot. Ebben a struktúrában a gondozó a partnert csupán inspirálja, hogy döntést hozzon saját életéről, de közvetlenül nem mondja ki, mi lenne a helyes.²⁹ Ha valaki egyetért a terápiás lelkigondozásnak ezzel a szemléletével, a Példabeszédek könyvének mondásai hatékonyan illeszkedhetnek munkamódszeréhez, hiszen ezek deskriptív jellegűek, és csendes módon tanítanak, megvilágítva egy adott jelenség működését, ám direkt felszólításokat nem tartalmaznak.

A szobában tartózkodók közül az evangélisták sem maradnak üzenet nélkül. Az egyház kívülállók felé irányuló retorikájában az evangélium foglalja el a központi helyet, ami természetesen feltétlenül respektálható. Anélkül, hogy ezt a szemléletet alapvetően megkérdőjeleznénk, érdemes lehet a hirdetett üzenetben a Példabeszédek néhány megállapításának is helyet adni, hiszen a bölcsességirodalom a mindennapi emberek mindennapi szituációinak számos területét érinti. Ahogy korábban említettem, a masal mint irodalmi eszköz tipikus jelenség a könyvben, ám fontos megjegyeznünk, hogy ez a héber kifejezés Jézus példázataira is utal. A példázatok pedig kétségkívül a tanítványi körön kívüliek megszólítására szolgáltak: a bennük lévő metaforák, hasonlatok és képi kifejezések közelebb vitték Isten országának megértését a korabeli emberekhez.

A Példabeszédek könyve meggyőződésem szerint méltatlanul alulértékelt, illetve félreértett szerepet játszik a gyülekezet kontextusában. Mindez nehezen érthető egy olyan tudásalapú társadalomban, amely kifejezetten preferálja a magas iskolai végzettséget, a tudományos fokozatokat és a racionális gondolkodást. Ebben a közegben a bölcsességirodalomnak feltét­lenül több mozgásteret kellene kapnia. Ha képesek vagyunk megtalálni a bibliai bölcsesség megfelelő helyét a saját hitéletünkben, az olyan módon gazdagíthat bennünket, hogy ezáltal mi is képesek leszünk másokat gazdagítani. Vajon készen állunk erre a feladatra?

 

Jegyzetek

1. Archer, 2000, 551. o.
2. Uo., 560–561. o.
3. Uo., 559. o.
4. Eliade, 2006, 458. o.
5. Muntag, 2003, 28. o.
6. Zuck (szerk.), 2005, 211. o.
7. Steinbach, n.a., 3. o.
8. Di Lella-Skehan, 1987, 32. o.
9. Hozzá kell tenni, hogy nem minden kutató ért egyet ezzel a gondolattal. Whybray szerint a bölcsesség nem a rend keresése, hanem „eszmék együttese vagy viszonyulás az élethez”. Roland E. Murphy azt javasolja, helyesebb lenne arról beszélni, hogy az ember teremt rendet az élet kaotikus tapasztalataiban, vagyis nem keresi, hanem mintegy beleviszi a rendszert a saját életébe. (Zuck (szerk.), 2005, 214. o.) A magam részéről nem értek egyet ezekkel a véleményekkel: bár az ember valóban rendet hoz létre, és folyamatosan törekszik azt fenntartani, mindezt azért teheti, mert észleli és megfigyeli, hogyan működik a rend a teremtett világban. Csak azért tudjuk az életet magunk körül szisztematikusan rendezni, mert megtanultuk a természetből és a bennünket körülvevő szociális környezetből, hogyan lehet ezt megtenni.
10. Muntag, 2003, 28. o.
11. Di Lella-Skehan, 1987, 33. o.
12. A bölcsességet a bibliai szövegek néha megszemélyesítik, ám ebben az esetben is Isten alá rendelt lényként beszélnek róla. A megszemélyesítésnél karakteresebb jellegzetesség és megállapítás, hogy a bölcsesség mindig Isten személyéből indul. (Muntag, 2003, 31. o.)
13. Osborne, 2001, 229–230. o.
14. Fee-Stuart, 1996, 216. o.
15. Osborne, 2001, 230. o.
16. Muntag, 2003, 29. o.
17. Zuck (szerk.), 2005, 217. o.
18. Érdemes megemlíteni, hogy maguk a bölcsek, akik az ilyesféle irodalmat művelték, konkrétan három csoportba sorolhatók. Sokan bölcsek voltak a nép egyszerű átlagemberei között is, hiszen saját életproblémáikra kerestek választ, és ennek folyamatában fogalmaztak meg számos mondást. Akadtak olyan karizmatikus gondolkodók, akik kiemelkedő képességekkel rendelkeztek, és okos tanácsokat, peres ügyekben megfelelő instrukciókat adtak az őket kérdezőknek. Nagy tiszteletnek örvendtek a nép körében, gyakran a városkapu melletti kis tereken beszéltek. Saját tudásuk mellett továbbadták őseik régi bölcsessé­geit is. Végül találunk írnokokat is a bölcsek soraiban: ők olyan hivatalnokok, akik sokoldalú képzettségük miatt komplexebb feladatokat láttak el. Egyiptomban régóta fontos szerepet játszottak, de Palesztinában sem ismeretlenek. Ők hivatásos formában művelték a bölcsesség­irodalmat, leírták a szájhagyományokat, de alkottak új mondásokat is. (Czanik, 1998, 642. o.)
19. Steinbach, n.a., 5. o.
20. Dell, 2006, 35. o.
21. Kaló, 2001, 2. o.
22. Fee-Stuart, 1996, 208–209. o.
23. Dell, 2006, 37. o.
24. Kaló, 2001, 3. o.
25. Miller, 2004, 143. o.
26. Alexander, 2001, 397. o.
27. Miller, 2004, 144. o.
28. Telegdi, 2009, 154.o
29. Gyökössy, 2011, 263. o.

Felhasznált irodalom

• Alexander, Pat – Alexander, David: A Példabeszédek 10–31-ben előforduló fontos témakörök, in: Scolar kézikönyv a Bibliához (Scolar, Budapest, 2001).
• Archer, Gleason R.: Az ószövetségi bevezetés vizsgálata (KIA, Budapest, 2001).
• Czanik Péter: A Példabeszédek könyve, in: A Szentírás magyarázata (Kálvin, Budapest, 1998).
• Dell, Katharine J.: The book of proverbs in social and theological context (Cambridge University Press, Cambridge, 2006).
• Di Lella, Alexander A. – Skehan, Patrick W.: The wisdom of Ben Sira (Doubleday, New York, 1987).
• Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története (Osiris, Budapest, 2006).
• Fee, Gordon D. – Stuart, Douglas: Kétélű kard (Harmat, Budapest, 1996).
• Gyökössy Endre: Magunkról magunknak (Szent Gellért, Budapest, 2011).
• Kaló József: Gyermeknevelés az ősi zsidó kultúrában, http://nik.line.hu/MMbead/02tema/2tema-Zsidok.pdf, letöltés ideje: 2013.10.05
• Miller, John W.: Proverbs (Believers church Bible commentary/Herald Press, Pennsylvania, Waterloo, Ontario, 2004).
• Muntag Andor: Jób könyve (Luther, Budapest, 2003).
• Osborne, Grant R.: A hermeneutika spirálisa (KIA, Budapest, 2001).
• Steinbach József: A példabeszédek könyvének homiletikuma, http://www.reformatus.hu/data/siteattachments/2/2012/12/2/steinbach_jozsef_peldabeszedek_homiletikuma.pdf, letöltés ideje: 2013.10.05.
• Telegdi József: Homiletika – az igehirdetés szolgálatában (PTF, Budapest, 2009)
• Zuck, Roy B.: A bölcsességkönyvek és az Énekek Éneke teológiája, in: Az Ószövetség bibliai teológiája (TCM, Budapest, 2005)