Nagy Ferenc
„Bár fenséges az Úr, meglátja
a megalázottat, és messziről
megismeri a fennhéjázót.” (Zsolt 138,6)
A Tízparancsolat harmadik igéje ezt írja elő: „Ne mond ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét!” Izraelben „túlteljesítették” ezt a parancsolatot. Ám ha Istennek olyan külön nevet adunk, amely ha csak sejtetve is, de mégis őt jelöli meg, akkor ez előbb-utóbb istennévvé szilárdul, magasztosul. Ha a bajba jutott ember nem kiálthatja el: Jaj, Istenem! – akkor kihez kiálthat? Olyan helyzetben az ember, amikor segítség nincsen a közelben, de még ha van is, önkéntelenül is Istenhez kiált, Istenhez sóhajt! Egyébként Isten személyét jelölve a Teremtő, Alkotó, Mindenható, Mennyei Atya, Úr, Gondviselő, Ég stb. szavakat nyelvünkben tulajdonnévszerűen is értelmezzük, s ezekkel Istent szólítjuk meg, de evvel nem kisebbítjük, hanem inkább kiteljesítjük a szent név körét és tartalmát! Ezekre is vonatkozik azonban, hogy ne mondd ki hiába! – Isten neve imában, énekben, a róla való elmélkedésekben akárhányszor kimondható, de hiába, egyszer sem! – Isten nevét a Bibliában külön szóval vagy körülírva (pl. Seregek Ura, Izrael Kősziklája) összeszámlálták, 245-ször fordul elő.
A felolvasott zsoltár az egyik legszebb hálaadó zsoltár. Egy, a háborúból győztesen hazatérő király mondja el a templom udvarán. Az egész zsoltárból azonban most csak a 6. verset, amely az egésztől függetlenül, önállóan is megáll, tesszük tanulmányozásunk tárgyává. Bár fenséges az Úr, meglátja a megalázottat, és messziről megismeri a fennhéjázót.”
Mit jelent az, hogy az Úr fenséges? Ez jelző, tulajdonság, vagy külső ismertető jegy? – Régen királyok, főemberek kitüntető jelzője volt, ma azonban a mindennapi nyelvhasználatban, a méltóságteljes, tiszteletet keltő személyre mondják; de lehet akár a finom étel jelzője is. Istenre azonban így nem vonatkoztatható. Istennél ez nem külső jegy, nem jó megjelenés, nem finom modor. A Szentírás szerencsénkre többféleképpen is ábrázolja az Úr fenséges voltát.
Az Úr fenségét a természeti zsoltárok írói, hangjának erejével érzékeltetik, mintegy felismerhetővé teszik. A mennydörgés recsegésében, a fekete vihar bömbölésében, amint a Libánonról és a Szirjonról (Hermon) lezúdulnak dél felé, s rohannak cikázó villámok kíséretében a puszták irányába. Remeg a sivatag, felriadnak a vadak. Az Úr, az örökkévaló király azonban az áradat fölött trónol, és mint a vízözön után, békességének jelét, a szivárványt fölfesti az égre. De a hatalmas vizek hangjánál, a tenger fensé-ges morajlásánál fenségesebb az Úr a magasságban (Zsolt 93,4). Isten megjelenésének, (szakszóval mondva) teofániájának kísérői a természeti jelenségek (vihar, mennydörgés, tűz, szél).
Az asszír rabigát széttörve is „fölmorajlik az Úr fenséges szava, láthatóvá lesz sújtó karja felbőszült haragjában, perzselő tűz lángjában, orkánban, zivatarban és jégverésben (Ézs 30,30). A próféta meggyőződése szerint az Úr fenségének jele, hogy nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit. „Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít?” (4Móz 23,19) „Nagyok az Úr tettei, kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne. Kezének munkái igazak és jogosak, rendelkezései maradandóak, rendíthetetlenek mindörökké, igazán és helyesen vannak megalkotva.”(Zsolt 111) Ézsaiás által arra szólítja fel Isten az ő népét, hogy adják tudtára a nemzeteknek az ő tetteit! Énekeikben is mondják el, hogy milyen fenséges tetteket vitt véghez az Úr, tudja meg ezt az egész föld (Ézs 12,7–8)! Összegezve: a Biblia az Úr fenségét ember- és természetfölöttiségében tárja fel.
Figyelmünket irányítsuk erre a rövidke szóra: bár. Ez kötőszó. Olyan, mint az és, ha, vagy szavacskák. A mondatokat kapcsolják össze, de tartalmi jelentésük nem mindig van. Ez abból is tudható, hogy írásban vesszővel is helyettesíthetők. Itt azonban így világosodik meg előttünk a bár értelme: igaz, hogy fenséges az Úr, mégis meglátja a megalázottat, messziről megismeri a fennhéjázót. A fenségesekre, a hatalmasokra nem jellemző, hogy észreveszik a megalázottakat, hogy lehajolnának hozzájuk, és karjukkal felemelnék őket. Hisz éppen ők tapossák a megaláztatás sarába a gyengéket, a szegényeket. Isten, szinte sírásra fakasztó szociális érzékenységének a legszebb példáját olvassuk Mózes 2. könyvében: „Látván láttam az én népemnek nyomorúságát…, és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt Egyiptom kezéből.” (3,7–8 Károli)
Egy megalázott ember így mondja el, így sírja elénk sanyarú sorsát: „meglazította íjam húrját, és megalázott az Isten: azért viselkednek zabolátlanul velem szemben. Jobb felől csőcselék támad rám, lábamnak gáncsot vetnek, és utat építenek ellenem, hogy megrontsanak. Az én ösvényemet meg elrontják, hogy romlásomat siettessék… Mint valami széles résen, úgy törnek ellenem: viharként zúdulnak rám. Rémület fog el. Szélvész űzi el méltóságomat, boldogságom eltűnt, mint a felleg.” (Jób 30,11–15).
A megalázott ember érzéseit és kiszolgáltatottságát ennél jobban bemutatni, megrajzolni aligha lehet. A Szentírás azonban elénk tárja a megalázott ember vergődését, arra tett erőfeszítéseit, hogy kitörjön megaláztatásának gödréből. A megaláztatás látható „ruhaviselet”, csíkos rabruha, amely a szégyent nem eltakarja, hanem kitakarja, láthatóvá teszi. Ezért nehéz ez a viselet, ezért akar ettől mindenki megszabadulni. Az ember lehet megalázott, lehet alázatos, és lehet alázatoskodó. Most mi az ige alapján csak a megalázott ember helyzetére irányítjuk figyelmünket. Két embernek, illetve két családnak a vergődését, a megaláztatás csapdájából való kitörési szándékát, erőfeszítését vizsgáljuk meg. Megkönnyíti dolgunkat, hogy a Bibliát ismerők tájékozottak mindkét esetre nézve.
Botrány Ábrahám sátrában
Ábrahám tekintélyes és igen gazdag ember volt, boldogsága ennek ellenére sem volt teljes. Felesége ugyan az ismert keleti asszonyok egyik legszebbje volt, akit Ábrahám emiatt könnyen elveszíthetett volna, ha Isten nem őrködött volna felettük. A gondot igazán az jelentette számukra, hogy nem volt örökös a sátrukban. Ábrahámnak és Sárának is voltak szolgáik, illetve szolgálóik, de nem volt gyermekük. Ennek a hiánynak az ellenpéldáját a 127. zsoltár így tárja elénk: a gyermek az Úr ajándéka, gyümölcs és jutalom. Az ifjak azért letéteményesei a boldogságnak, mert oltalmat nyújtanak, ha ellenséggel kerül szóváltásra sor a kapuban (Zsolt 127,3–5). – Mózes amikor menekülés közben Midjánba érkezett, megpihent egy kútnál. Midján papjának a leányai atyjuk juhaival a kúthoz érkeztek, hogy megitassák a nyájat. De más pásztorok is jöttek, és a pásztorlányokat el akarták kergetni. Mózes azonban védelmébe vette őket, és segített az itatásban is. A szóváltás nem háború kezdeményezését jelenti mindjárt. Ahol a becsület, a tisztesség még él az emberek szívében, ott a szóval is meg lehet győzni, és ki lehet engesztelni az ellenfelet.
Ábrahámék ígéretet kaptak Istentől, de ennek kivárására képtelenek voltak. Az örökösödés gondját maguk akarták megoldani. Ez az Isten dolgába való beavatkozás volt, de nem a gondok megoldása. Sára volt az úrnő, és Ábrahám az úr, de Hágár, a szolgáló, aki által gondjaik megoldását remélték, megcsúfolta, megalázta őket. Természetesen ezt Sára érezte elviselhetetlennek. Végül a mi szemünkben arra a képtelenségre határozták el magukat, hogy Hágárt és Izmaelt elűzik. Hágár Sára szolgálója volt, Izmael pedig Ábrahám fia. Megaláztatásuk azonban ezzel nem szűnt meg. Ez az esemény jól érzékelteti, hogy a megalázást, ezt a sajátos bűnfajtát az ember követi el az emberen, és ebből a helyzetből bűnös eszközzel is megpróbálnak kitörni, ami azonban csak rontja a helyzetet.
Sámuel próféta szüleinek a helyzete ugyancsak ismert a bibliás keresztények előtt. Az apának, Elkánának két felesége volt: Anna és Peninná. Annának nem, de Peninnának voltak gyermekei. Elkána bölcsen viselkedett, szeretetét igazságos „elosztásban” tette nyilvánvalóvá feleségei között. Peninná azonban így is vetélytársnak tekintette Annát, folyton bosszantotta és ingerelte. A monogám házasság (isteni rendelés szerint) ezt az ellenkezést eleve kizárja, viszont az Istentől kapott ajándék hálára késztető ok, nem pedig felhatalmazás versengésre azokkal szemben, akik ebben a jutalomban nem részesülhetnek.
A fenséges Úr messziről felismeri a fennhéjázót is. A bibliai bölcs ilyennek láttatja a fennhéjázót: „Micsoda népség az, amely kevély szemű és fennhéjázó tekintetű! Micsoda népség az, amely fogai kardok és agyarai kések! Megennék a nyomorultakat a földön, a szegényeket az emberek között!” (Péld 30,13–14)! A próféták Móábot, a filiszteusokat, az asszír királyt illetik ilyen szavakkal: fennhéjázó, gőgös, büszke, öntelt, üres hencegő és kevély szívű. Ezek a népek Isten büntetését nem kerülhetik el, de a magasság seregét a magasságban, és a föld királyait a földön ugyancsak megbünteti. Megbünteti azonban Jákobot (Izraelt) is, ahogy megérdemli (Hós 12,3).
A megalázott emberek Istenhez meneküljenek, az ő közbeavatkozását kérjék! Végül Ábrahámot is ő mentette meg úgy, hogy Hágárról és Izmaelről is gondoskodott. Anna Istenhez kiáltásának jutalmául Sámuelt kapta, Izrael egyik nagy prófétáját.
Isten fenséges, mert lát, hall; fenséges, mert segít a hozzá menekülőknek, fenséges, mert igazságos!