Magyarok Trianon után 3.

Az elveszett haza, repatriálás, eskü

Magyarország hazarendelte katonáit. A hadügyminiszter kijelentette: „Soha többé nem akarok katonát látni.” (Linder Béla [1876–1962], a Károlyi-kormány hadügyminiszterének örökké emlékezetes szavai.) Pályafutása nem tartott ugyan túl sokáig, miután katonatiszt szájából ez kétségtelenül ostobaság volt. Hadat viselt az ország, a fegyveres erő a hazát védte. Akkor aztán ezzel felhagyott, és mindenki a maga feje után cselekedett. A románok megragadták az alkalmat az általános zűrzavarban, és elfoglalták az egész Tiszántúlt. A kommunista csapatok, egy hadosztály önkéntes Szolnoknál a Zagyva torkolatánál négy hadosztály román erővel szemben döntő ütközetet vívott, majd továbbment Miskolc és Kassa felé. Néhány hónapig véres diktatúrát vezettek be. A teljes felfordulásban senki nem tudta, hol talál magának biztonságos rejtekhelyet. Bizonytalanság, kétségbeesés és menekülés, szökdösés, bujkálás hónapjai következtek a trianoni békediktátum kimondása előtt. A „rendszerváltozások” oly sűrűn következtek, hogy az embereket már nem érdekelte, ki az úr a háznál. 1916-ban magyar katonák foglalták el Bukarestet, 1919 augusztusától novemberéig románok a magyar fővárost.
A vesztett hon állapota prófétai tartalommal töltötte meg Kölcsey Ferenc Himnuszának egyik mondatát: „Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában…” A katonák közül sokan elhajították a fegyvereiket, a tisztek „emlékül” megtartották a kardot és a revolvert, és voltak, akik elásták. Erdőkben szétdobálták a fegyvereket, mások összeszedték utánuk. Szabadcsapatok képződtek. Az egyik vasutascsapat visszaverte a Balassagyarmatot elfoglaló csehszlovák légió támadását. Ezt a csapattestet francia tisztek képezték ki és állították harckészültségbe a világháborús veszteségek után. Budapestet kifosztották a román megszállása alatt, és a lakosságot rettegésben tartották. Magukat ők is „fölszabadítóknak” nevezték a vörös diktatúrával szemben, de módszeresen fosztogattak. Hatszáznál több ember halt meg Budapest polgári lakosságából a román „felszabadítók” fegyvereitől. Szinte valamennyi civil fiatalkorú volt és többségében nő.
Hónapokba került, amíg a győztes nagyhatalmak megtárgyalták a trianoni békefeltételeket, amit hosszú, majdnem évszázados nyugvás után Vujity Tvrtko kortárs magyar újságíró keresett meg és mutatott be baráti körében először. Az 524 oldal terjedelmű kézirat utolsó két sorában szerepel két magyar aláíró neve. Soha nem hallottunk ezekről a nevekről. Teljesen értelmetlen volt ott egyetlen magyar képviselőnek megjelenni, bármit mondani, a győztes nagyhatalmak főleg a megjelenő román provokátorokra hallgattak, akik tömegesen voltak jelen a tárgyalás ideje alatt. Amit magyar részről mondtak, amivel érveltek, azt a világon senki figyelemre sem méltatta.
Különösen azoknak a középosztálybeli személyeknek volt aggasztó helyzetük, akik a korábbi hatósági szervezetek, rendfenntartók, állami alkalmazottak (postások, vasutasok, tanítók, tisztviselők, rendfenntartók) és egyáltalán nem utolsósorban egyházi személyek köréhez tartoztak. Erdély felől gyalog, családosan, kocsin, vonaton óriási tömegekben érkeztek a budapesti pályaudvarokra. Legtöbben valamilyen mértékű „fogadtatást”, segítő jobbot vártak volna, de megvetés volt a részük. Költőink leírták a közállapotokat, drámai sorok születtek. Kétségbeesés vált úrrá az embereken.
Aki éppen Felvidékről, Erdélyből vagy akár Bácskából Magyarországon tartózkodott, örült, hogy mentheti a bőrét. Azokból az országrészekből a magyarság elleni rémuralom hírei jöttek. Budapestről esetleg Bécsbe menekültek az emberek, bár nem tömegesen. Az elcsatolt területekre nem ment senki. Még a román civil sem ment szívesen vissza Erdélybe.
Trianon után szüleim kifizették a magas visszahonosítási költséget, és megfogadták, hogy amíg ott a hazájukban idegenek mérik az igazságot és a pofonokat, ők soha nem mennek vissza. Ez volt Trianon úgynevezett békeszerződésének hatása a mi családunkra. Képzeljék el azt a traumát, belső lelki sérülést, amikor a szülőföldje ilyen iszonyatot vált ki egy emberből.
Sajnos nem tudok arra rájönni, hogy a visszahonosítási költség mennyi volt. Arra sem, hogy édesanyám fizetett-e ilyent, vagy csak az édesapám. Nem volt elég a Szán folyónál a véradója, pénzt is fizetnie kellett, mert őt a haza, aminek a hőse volt, egyszerűen kitagadta. Budapesten a leszerelő katonák százezrei váltak hontalanná. Aki magyar állampolgár akart lenni közülük, fizetnie kellett. Azt tudom, hogy saját erőből nem bírták volna kifizetni a visszahonosításukat, hazamenni pedig nem akartak. Ha mentek volna is, ugyan melyikbe?
Édesanyám rokonsága, nagynénik férjei, akik a korábbi uralom idején valamilyen államigazgatási szerv alkalmazottai voltak Kolozsvárott, talán táblabíróságon tisztviselők, nem tudom, milyen minőségben, 1916-ban sietve menekültek Budapestre vonattal. Egyiküket éppen a kórházban műtötték. A műtét félbemaradt, összevarrták nagyjából a sebet, és a steril lepedőkkel átkötözve, futva szállították kifelé a kórházból. Még jó, hogy a román csapatok ökrösszekérrel jöttek, jóval lassabban.
Édesanyám rokonai Pesterzsébeten laktak, és amikor a háború befejezése után az új férj és a felesége köztük megjelent, kölcsönnel segítették ki. Lakáshoz juttatták, sőt még valameddig munkát is találtak mindkettőjüknek, ami aztán később az édesanyám munkakörére csökkent. Végül amellett döntöttek a szüleim, hogy kölcsönt vesznek föl házépítésre, amelynek alapja csak a rokkantsági járulék volt. A Falusi Kislakásépítő Szövetkezet (FAKSZ) kölcsönzött, jó magas kamatra és igen hosszú törlesztési időre.
Szüleim nem örököltek semmit, pedig a nagyszüleimnek volt ingatlanuk mindkét utódállamban. Nem tudtak olyan rokonhoz menni, aki segíthetett volna. Ha én nem mehettem velük, egy nagy szakállú, gyermektelen székely emberhez vittek, akinek sok nyuszikája volt, és én csodáltam, milyen sietve rágják a répát. „Nagypapának” neveztem az erdélyi embert, aki egyszer hófehér fából egy talpas, kis asztali keresztet faragott ki és ékelt össze. Akkor éreztem meg valamit az idős, unitárius ember által a cselekedetekben megnyilvánuló kereszténységből. Ő sem ment még egyszer vissza Székelyföldre soha. Nem volt, aki ott várta volna. Őket az én csacsogásom, engem az ő szeretetük hasonlóan kielégített.
Amikor már elég tűrhetően írtam, valami ismerőssel üzentek édesanyámnak Erdélyből. A közvetítő lelkiismeretes volt és megadta neki az édesapja, az én igazi nagyapám címét Fogarasban. Csak ez kellett nekem! Azonnal írtam a nagyapámnak egy levelet. Áradt a szívemből a boldogság, hogy írhatok végre a nagyapámnak. Egy hónappal később visszajött a levél, valami rá volt írva románul és zöld tintával. Anyám nem értette. A gyülekezetben talált valakit, aki kiolvasta, mi van a borítékra kézzel írva. Egy „mindennapos” román kifejezés volt. („Ugye, nem kíváncsi rá?” – kérdezte a kiolvasó az édesanyámat.) Ezzel lezárult számunkra az erdélyi postaforgalom.
Magyarországon a társadalom jellemzője a „keresztény kurzus”, aminek jellemzői a hivalkodás a kereszténységgel, az ószövetségi történetek ismerete ellenére egyre tömegesebbé váló antiszemitizmussal, utóbb a népirtással (soá) volt jellemezhető. Az irredentizmus hatására kialakult fegyverkezés pedig Európa közepén minden szomszéddal szembeni kölcsönös, tehetetlen gyűlöletbe torkollott. Valamennyi szomszéd nép csak arra várt, hogy kétségbevonhatatlan jelét adja Magyarország a katonai legyengülésének, illetve annak, hogy teljesen megbízható szövetségest találjanak, ahol az esetleges ellenállással szemben fegyveres támogatásra számíthatnak.
Szót kell ejtenünk arról, hogy a Magyarországon időtlen idők óta megtűrt, társadalmi fejlődésében egyáltalán nem gátolt zsidóságot élni hagyták. Az ország számos táján kialakult együtt élés bizonyítja ezt. Európa legszebb és legnépesebb zsinagógája épült föl Budapesten a Dohány utcában. A magyar zsidó pénzvilág jelentős anyagi támogatást adott I. Ferenc József császárnak fegyverkezésre. Ennek ellenére az egész monarchiában, majd a köztársaságban törekszenek minden úton-módon kifosztani a zsidóságot. A vizsgált száz év derekán a zsidóságot tehervagonokba tuszkolták és a haláltáborokba szállították. Mindezt az átnevelésükkel indokolták, hogy tanuljanak meg dolgozni, és ne csak élősködjenek. A borzalmas embertelenség történelmi megtorlása egy évtizeden belül megtörtént. Ugyanezek a vádak hangzottak el a magyar kereskedők, mezőgazdasági munkások, iparosok ellen. Újra kényszerlakótelepekre szállították az embereket mondvacsinált ürüggyel. A világháború és a holokauszt nem kizárólag a magyarság vétke, hanem egész Európa szégyene.
„Golyófogók” váltak azon egyszerű magyar állampolgárokból, alkalmi munkásokból, föld nélküli parasztemberekből, sokszor nagycsaládos apákból, akikre úgy számítottak a hadvezetőség tagjai, mint természetes áldozatokra az ütközetekben. Akiket szinte katonának neveltek már az óvodától, ha egyáltalán bejutottak az óvodába. A bölcsőde fogalmát sem hallották. A „leventemozgalom” leplezetlen korai katonai kiképzés volt sorozás előtt. Kiegészítette az inkább természeti szemlélődésre rendszeresített „cserkészeket”, egy angol mintára szervezett félkatonai szervezet, ahová serdülő gyermekeket, úgynevezett „farkaskölyköket” toboroztak. A leventeintézménybe köteles volt minden iskolás gyermek bevonulni katonai formai kiképzésre és korai katonai fegyelmezésre. Szombat délutánonként néhányórás foglalkozáson célba lőni tanultak és hazafias oktatást kaptak. Ennek keretében napi politikai szempontok szerint előadásokat hallgattak végig. Aztán a második világháború vége felé kezdték bevetni őket Budapest védelmére, de szinte tömegesen pusztultak el. Ahol ilyen menetoszlopokban gyalogló fiatalokat a repülőgépek észleltek, halomra lőtték őket agyon a fedélzeti gépfegyvereikkel.
A román királyság elkezdett az új jogrend szerint berendezkedni. I. Ferdinánd román király lett, mégpedig a német Hohenzollern–Sigmaringen-házból. Bukarestben népes kolóniát képeztek a németek. Esküt kellett tennie az újonnan szerzett román területek lakóinak, aztán nyelvvizsgát kellett tenniük. Kevés volt a „Nu stiu romaneste” (nem tudok románul). Ez is érthetetlen anomália, az első világháborúban német katonai szövetséges, hozzánk hasonlóan háborús vesztes, igyekszik kifosztani Magyarországot. Aki a királyi Romániában magyarként bárhogyan élni akart, annak tűrnie kellett a jogszerű nemzetállam képviselőinek pimaszkodásait, hűségesküt kellett tennie a román királyra. Az eskü szövegében Isten nevét a zárómondatban említették. Nem kellett senkinek kezét a Bibliára tennie, sem a szívére. Nyelvvizsgát viszont kellett tenni, nemcsak a vasúti kalauznak, hanem az erdőkerülőnek is.
Ma már természetes, a korral foglalkozó magyar irodalom, történetírás figyelembe veszi a tömegek sorsát és munkáját, és „alulnézetben” írja az elcsatolt magyarság sorsát az idegenné vált földön. Azt szívvel megérteni csak olyanok képesek, akik érintettek Erdély sorsától. Tamási Áron leírja hármas regényében a 14 éves székely gyermeket, aki elvállalja egy télen a bank erdejének őrzését. Egyszer csak nem várt társat kap egy román személyében. Fuszulán megismerteti vele a Hargitán a tél és az új társadalom irgalmatlan farkastörvényeit. A gyermek elindul vándorútra, hogy kiderítse az igazságot, ezért ugyan még Amerikába is eljutott, de nem találta, amit keresett.
A magyarságnak Trianon leírt okmánya szerint 30 évig fizetnie kell kártérítést a háborús károkozás miatt az utódállamoknak. Ebbe az időkeretbe beleesne 10 év, a második világháború évei, amikor a hitleri politika szövetségébe tartozott nemcsak Magyarország, hanem az utódállamok is.
Miután a Kárpátok térségében elcsatolták Magyarországtól az ipart éltető bányákat, a megmaradt országrészen található szénmedencék felértékelődtek. A tatabányai szénmedence és az ott kialakuló kitermelőipar 1920-ban fellendült. Bányászat volt a XIX. századtól a Kárpát-medencében különböző geológiai korokból kevésbé vagy attól jobb minőségű kőszéntermeléssel, de a tatabányai szén kitermelésére létesült M.Á.K. Rt. addig nem tapasztalható beruházásokkal jó minőségű és kalóriaértékű kőszenet produkált. Gazdasági vezetői pedig fölismerték annak a társadalmi jelentőségét, hogy milyen sok mindenre van szükség egy hatalmas, ezer munkásnak kenyeret adó bányásztelep kialakulásához. Lakást, ellátást, iskolát, sőt lelkészt és a baptistáknak egy bányászlakásból átalakított összejöveteli helyiséget is adtak. Kiváló prédikátoraink közül több is ott kezdte a munkáját. A harmincas években Vass Ferenc, Sáhó Miklós, az évtized végétől Pannonhalmi Béla szolgált Felsőgallán. A település később egyesült Tatabányával. Leszállás előtt műszakkezdéskor a lelkészek imaórát tartottak. A második világháború utáni években még jó ideig zavartalanul megtartották a műszakkezdő áhítatokat. Állítólag a tárnába leszálló munkásoknak nem volt szabad fütyülniük. Kissé több tanúsítója volt annak, hogy ez csak afféle beszéd, de azt többen is tanúsították, hogy lent a szénfalaknál valóban figyelmeztették a vájárok a bányászokat, hogy bármi történjen, ne káromkodjanak. Az soha nem hoz megoldást. Bányaomláskor vegyék figyelembe, hogy a felesleges kapkodás, hisztérikus jelenetek csak a bezáródott levegő mennyiségét fogyasztják, de nem segítik elő a mentést. A bányamentők mindig kívülről érkeznek, valamennyi mentési akció másféle módszert követ. Ezt a bennrekedteknek ki kell várniuk.
A bányászok lakta vidéken 1924-ben megjelent az Üdvhadsereg, a szervezet angliai alapítója, B. Booth tábornok személyesen tett látogatást 1924-ben. Siroky István Felsőgallán született, majd polgári iskolába járt, de kimaradt. Isten adta tehetségét a pünkösdiek között fejtette ki nem sokkal később.
Tatabányát ma sem kerüli el sem a régi, sem az új bécsi út. Hazánknak ez az első számú, legforgalmasabb műútja. Az észak-dunántúli térség valamennyi települése között leginkább látványos, különleges a hatalmas szélkerekek jelenléte, az egymást keresztező utak, vasúti berendezések. A tatabányai múzeumban egy habán tálat is őriznek, és nemrég lehetőséget adtak a hutteri kódexek irodalmi bemutatására.
A kitelepítések, külső-belső problémák, a roppant gyorsan erősödő vallásközöny nem kerülte ki ezt a vidéket sem, és kiszorult az érdeklődés a templomokból. Amikor 1947 első karácsonyát a komáromi és tatabányai gyülekezetekben és szórványokban töltöttem, gyönyörködtem az énekkari és vonószenekari szolgálatok színvonalában, a bibliai érdeklődésen, a testvérek kedvességében, és Sáhó Miklós lelkipásztor közvetlenségén, aki fiatal kezdőként engem is felkarolt.
Nem a tatai szénmedence, hanem a sokkal délebbre, Dunántúlon található másik kőszénbányák vidékéről támadt 1970-ben teljesen váratlanul egy meglepően pozitív irodalmi alkotás, amelynek hatására a vallásközöny és az ateista világtól meggyötört istenfélő emberek egy pillanatra fellélegezhettek. Moldova György cikke a Népszabadság 1970. októberi számában vasárnapi mellékletként jelent meg: „Komlói hitélet”. Tíz évvel később egy akkor 58 éves bányamentő, S. Nagy Lajos részletesen ismertette az üzembiztonsági szolgálatát. Azokban az években Laub János, az egykori német prédikátor fia ismertette a komlói baptista gyülekezet állapotát, akkor még élt a gyülekezetben néhány német hívő.
Visszatérve a bányamentők munkájára és Moldova György Komlón élő magyar íróra, leírhatom a cikkek, színes ismertetések megrázó hatását, ami az egyre enerváltabb, kiábrándultabb protestáns emberekre hatott. Egyetlenegy nem hamisított, nem pártos elvszerűségnek megfelelőre torzított, hanem valóban tárgyilagos médiatörténeti hír a már-már egészen lepusztított kereszténységet felrázta. A Népszabadságért az egyházi központban akkora érdeklődés nem volt még, mint Moldova György cikke után. Az írónak eredetileg német családi neve volt, Reif, színművészeti főiskolát végzett, talán párttag volt, de mindenesetre Kádár János tisztelője. A Reif nevet nem viselte magyar pénzmágnás, de annál több dunai német, iparos, földműves és talán orvosok is. Rendkívül termékeny író, ha csak a könyveit vesszük figyelembe. A digitalizált irodalomjegyzék a már idézett újságcikkét meg sem említi. Hamarosan közkedvelt író lett, különösen Az elbocsátott légió című könyve után.
A fejezet záradékául említem meg újra a trianoni kérdést. A világnak kevés olyan pontja van a hazánkon kívül, ahol a trianoni centenáriumra bárki egyetlen pillanatnyi figyelmet szentelne. Trianon legkevésbé érdekli a románokat. Annál inkább lelkesednek egy-egy sporttalálkozóért, mert ott ordítozva lehet követelni: „Ki a magyarokkal Romániából!” Arról panaszkodik a Románok Világszövetsége, hogy a „kisebbségiek” miatt a román népnek jogi hátrányokkal kell megküzdenie a saját hazájában. Ez azért elég meggyőzően bizonyítja, hogy az ügy a mai napig nem zárult le, ami önmagában véve elég abszurd. Ráadásul nem a sértett és kifosztott nép panaszkodik, hanem a kedvezményezett fél képtelen megnyugodni, élvezni azt, amibe beültették őket száz évvel ezelőtt a félresikerült politikusok.
Az ország állapotát, a társadalmi közérzetet, az egyéni beilleszkedést szeretném vázolni néhány vonással a trianoni helyzet nyomán. Részben a múltban, pedig máig nyúlnak a csápjai. A mesterséges elhatárolódás egyetlen irányt hagyott szabadon, hogy fölfelé tekintsünk. Nyomorúságaink közben egyházaink siettek a segítséggel. A Szentírás serkentése, ébresztése és a megtérés perspektívája adtak erre motivációt. A bizonyságtevők és az egyszerű, olykor a klasszikus költemények hétről hétre serkentettek mindenkit a gondok megoldására. A hit világának apró mécsesei ezeken a szellemi csatornákon át betöltötték a gyülekezeteket fényükkel. A hit világában meg is találták az emberek ezeket a menedékhelyeket. Aki tudomást szerzett róluk, és eljárt a gyülekezetekbe, az megtalálta a menedéket. Sokak ha tudtak is róluk, nem vették tudomásul. Előítélet, lenézés, rágalmak, mind együtt semmi jót nem tételeztek föl a gyülekezetekről és szónokaikról. Miközben a gyülekezetekben vasárnapról vasárnapra újabb személyek álltak elő és tettek bizonyságot élményeikről, a gondviselés erejéről. Szinte valamennyi vasárnap délutáni istentiszteletnek a bizonyságtétel volt a legfontosabb eleme. Megpihentek Isten szívén, békét találtak az általános békétlenségben. Emlékezem egy versre, Túrmezei Erzsébet: „Két hazám van”. Hálás vagyok a szülőföldemért, a földi hazámért, amelyik kenyeret ad. Ahol a bölcsőm ringott, és végül hantjai eltakarják testemet. Van még egy másik hazám, amelyben addig hiszek, de azután meggyőződöm, hogy a hitem nem volt téves feltételezés csupán. A Baptista Teológiai Szemináriumban Horváth József szavalta Túrmezei versét, akinek a földi hazája Jánoshalmán volt, egy ideig Trianon után az is Jugoszláviához tartozott és Jankovác volt a neve. József reménykedett az égi hazájában. Nekem a vers tartalma és interpretációja életem egész időszakára emlékezetes maradt. Summásan, amit elvesztettem az első hazámban, megtalálhattam a másodikban.
A nagyobb részben Erdélyből, kisebb részben a többi elcsatolt területről repatriáló protestáns magyarság értelmiségi körei tömegesen jötték át a trianoni határon. Mindig legális úton jöttek. Értékes munkát fejtettek ki az akkori „való világ” felmérésében (példát találunk a dél-baranyai Kemse falukutatói munkájában). Az evangéliumi ébredésben nemcsak az evangéliumi kisegyházak között, hanem a két protestáns népegyházban is evangéliumi ébredések voltak. (Lásd Szebeni Olivér doktori értekezése a nyírvidéki lelki ébredésről.) A lehetőségek mértékében jótékonykodtak anyagi támogatással és a szellemiség erősítésével. Az anyagi támogatás egyetlen fillérét sem költötték saját céljaikra, inkább tettek hozzá, mint elvettek. A szegénységet szegény emberek a saját zsebükből próbálták enyhíteni. Abban a két évtizedben jelentős számban jöttek át „Csonkáékhoz” – ami Magyarország Trianon utáni állapotára utaló kódszó. Szükség volt rá, mert ha bármiként kiderült a szándék, az utódállamokban ezt igyekeztek megelőzni, sokszor rendkívül kemény eszközökkel. Az anyaország részéről nem volt lehetséges határon túli segítséget nyújtani, mint most. A határon kívül minden utódállam úgy értelmezte a vallásszabadságot, hogy meg kell védenie a beszüremlő idegen felekezetek tevékenységétől a saját nemzeti érdekeit szolgáló uralkodó egyházakat. A hazai közhangulat azokban az években teljes apátiába zuhant, sem egyének, sem pártok nem voltak, amelyeknek bármilyen elképzelésük lett volna, miként kellene az országot gazdasági és kulturális fellendülés felé ösztönözni. Akkor valóban nagyon sok „bús magyart” lehetett látni Budapest utcáin.
Boldog volt mindenki a saját telkén, ha zöldséget termeszthetett. Szánthatott, vethetett, hogy ne kelljen egész évben a boltba járni mindenért. A mezőgazdaság támadt föl leghamarabb. Az úgynevezett kistermelők kezdtek éledezni. Mindenben a maguk erejére támaszkodva gazdálkodtak, annyival, amennyit fizikai erejükkel bírtak. A második világháború végső stádiumában a magyar mezei munkás termelt javait élték föl a „a felszabadítók”. A rekviráló hadsereg mindent vitt a gazdák életével együtt. A mezőgazdaság és a szorgalom mentette meg az ország nyolc és fél millióra csökkent lakosságát. A mezőgazdaság fizette ki a jóvátételt, rakta meg a dunai uszályokat gabonával, kukoricával. Mert a sokkal termékenyebb Ukrajnában nem termett elég. A felsőbb értelmiség, a díszmagyarba öltözött úri réteg addigra elhagyta az országot, valahol Nyugat-Európában vészelte át a front átvonulását, és nem jött haza. A parlamenti pártok fő gondja az itthon maradt javak központi felhalmozása volt. Mindegy volt, mit halmoznak vagy hol halmozzák. A szabad ég alatt kupacba rakták a kegyetlen erőszakkal behajtott kukoricát. A pályatest mellett lerakott kukorica megvárta a tavaszt. A kukorica tízezer tonnái vesztek kárba, miközben a termelők internálótáborban sínylődtek, mert „szabotálták a terménybegyűjtést”. A kisgazdálkodók azonban tovább termeltek. Áttértek olyan termelési ágra, amelyikre nem volt kivetve beszolgáltatási kötelezettség. Akkor kezdték kiróni, hogy mindenki milyen terméket mekkora területen köteles termelni és beszolgáltatni. Lebegtették már azt is, hogy minden kacsára „passzust” íratnak, és a zsírjának jó részét begyűjtik. Ezt aztán valaki mégis túlzásnak vette valamelyik pártszervezetnél, és hozták a hírlapok, hogy nem lesz köteles senki a kacsákra járlatlevelet váltani, csak a szarvasmarhákra.
A kiskunság és a Nyírség nem gabonatermelő területei gyümölcsösökké változtak. Váratlanul jó megélhetési forrásnak bizonyult a gyümölcstermelés, ezért a kormányzat a termelőkre kivetett beszolgáltatási pontok számát ötszörösre emelte. Csakhogy még így is megérte almát, szőlőt, sárgabarackot, epret, zöldséget termelni. Egyszer egy külföldi utamon őszibarackot láttak meg nálam az angolok. A bolyhos gyümölcs láttán álmélkodni kezdtek. „Honnan szerezte? Ilyent nálunk csak az uralkodóház fogyaszt.” Mondtam, hogy a kertemből az egyik fámról vettem le. Nem akarták elhinni: „Hiszen az egy fejletlen ország.” Erre egy csendes, Magyarországon járt kanadai mennonita könyvtáros ezt felelte: „Magyarország csoda szép, olyan gyönyörű, mint az Éden.”

A második világháború utolsó napjai, a kollektív bűnösök

1944. március 19. gyászos történelmi nap hazánkban. Talán nem is az első eset, hogy Magyarországot szövetségestársa megszállja, de ha úgy lenne is, annyi biztos, nem ez volt az utolsó. Váratlanul tudtak minden címet a németek, hová kell menniük embereket elhurcolni, letartóztatni, eltüntetni. A londoni rádióban bemondták magyarul, hogy az ország fővárosát, régiós csomópontjait légitámadások fogják érni. Egy ilyen ígéret nem marad teljesítetlen. Budapesten gyorsan bezárták az iskolákat. Április 1-én kiadták a nyári szünetet. A városok képe megváltozott, az esti lámpagyújtásra vigyázni kellett, fény ne szűrődjön ki az ablakokon. Az angolszász gépeknek ez nem jelentett sem jót, sem rosszat, nappal jöttek. Attól kezdve mindennap pontban 11 órakor sziréna és menekülés az óvóhelyre. A gépek a legmesszebbre hordó légvédelmi ütegek határától feljebb, tízezer méter magasból bocsátották ki hosszú sorozatokban a bombáikat. Aztán viszontlátás vagy halál.
A világ négy tájáról mindenki Budapestre menekült, szökött katonák, „muszosok” (munkaszolgálatosok), lengyel internáltak, pedig ez volt a legrosszabb, amit tehettek. Vidéken kevesebb veszélynek volt kitéve a lakosság, egészen a front átvonulásáig. Egyes templomok, középületek pincéjébe tömörült éjszakánként Budapest lakossága és mindenki más, aki a városba sodródott.
Hamarosan megjelentek a zsidótörvények. A bombázások elején az egyik közeli ismerős, Ring úr volt a „légóparancsnok”. Ő és a két fia próbált légitámadás után segíteni az embereken. Egy beomlott ház pincéjéből 13 homokba fulladt személyt húzgált ki a két zsidó fiúval. 15 és 17 évesek voltak, apjukkal és a fiatalabb egyik osztálytársával indultak segíteni. Az első légitámadás után aki tehette, elhagyta a fővárost a „pestiek közül”, mások továbbra is maradtak, de Bécs felé karácsonyig nyitott volt az út. Akkor hangzott el egy ismeretlen telefonáló kódolt bemondása Budáról Pestre: „Iván bácsi meghozta a karácsonyfát.” Örülhetünk, hogy 74 év óta nem kaptunk ilyen „bomba jó” karácsonyfát. Mert akkor a halál kezdett aratni Budapesten. A nyilasok a gettóba zárt embereket törekedtek eltüntetni. Egyedül Bereczky Albert, a Pozsonyi úti református lelkész néhány hónap alatt 3000 zsidót keresztelt meg és adott nekik keresztlevelet. A vagonok már elmentek a haláltáborokba. Az utolsó napokban „kikeresztelkedtek”, és attól reméltek mentességet, de a legtöbben hiába. Mindenfelé ismeretlen emberek telepedtek be, különösen a főváros belső, többemeletes, boltíves pincéibe, ahonnan volt, aki fel se jött kilenc hónapig, amikor Budapesten 1945. február 12-én végleg elnémultak a fegyverek.
Európában a második világháború 1945. május 8-án a németek kapitulációjával befejeződött, de a japánok még hónapokig harcoltak. A fő szigetek körül számos apró szigeten rengeteg amerikai katona lelte halálát. Augusztus 6-án az amerikaiak ezért vetették be két atombombájukat, aminek következtében Hirosimában és Nagaszakiban azonnal 140 000 ember égett el. A sugárzás 50 évi feleződéssel további 65 000 megbetegedésének vált az okozójává.
A kollektív háborús bűnös fogalma két részletben alakult ki Közép-Európában. A potsdami határozat szerint Nürnbergben elítélték és súlyos ítélettel sújtották a vezető „nácikat”. A német nép között az egykori hitlerista együttműködőket, SS-eket, SA-rendőröket, katonai és nemzetiszocialista pártvezetőket összegyűjtötték és börtönbe küldték. Egy év múlva megjelent a Beneš-dekrétum, amely Csehszlovákia területén a német és magyar lakosságot kollektív háborús bűnösnek mondta ki, még ha bizonyítottan semmit sem tettek mások ellen, de mondjuk valamilyen jól menő, közepes ipartelepük volt, amire valaki szemet vetett, azt kitelepítették. Csehországban, ahol a szudétanémetek jelentős csoportja élt, szinte mindet kitelepítették. A cseh kommunisták vezérének, a szovjetbarát Klement Gottwaldnak a neve német volt, de ő cseh pártvezető volt, tehát maradt, bár egy németnek sem irgalmazott. A csehek idősebb generációja még a mai napig sem helyteleníti a németek kitelepítését. Hasonlóképpen az akkori keleti szlovák részben is kitelepítették a németeket és a magyarokat.
A trianoni békediktátum után a közeledő centenáriumra jelentek meg komoly történelmi és magyarságtudományi munkák. Legalább egyre utalnék a homokmégyi, 1951-es születésű hazai történész, Romsics Ignác művei közül: Erdély elvesztése, 1918–1947. Leleplező és elgondolkodtató, hogy Trianonban még ideiglenesen vesztettük el Erdélyt, de 1947-ben véglegesen. Nincs jogos módja a határrevíziónak, a mai Magyarországnál nagyobb, Romániához csatolt országrészről nem remélhető, hogy az uralma megváltozzék. Nyugat-Európában, de főleg Franciaországban a Trianon-komplexus helyett az irodalom és a politika, a magyarok igazsága egyszerűen rég lefutott kör, senki sem törődik vele. A név, hogy Trianon, egyáltalán szóba sem kerül. Napjaink véleményformálói nem vonakodnak kimondani, hogy bármilyen furcsa dolgon jár is a fantáziánk, a történelem nem ismeri: „Mi lett volna, ha…” Ez lett, és semmi más nem. Csak arra van mód, hogy a megtörtént tényt ismerjük el. Csakhogy ez a tény oly borzasztó, hogy száz év óta sem bírjuk elfelejteni.
A második világháborút követő évek kevés jelét mutatták, hogy a győztes hatalmak tanulságokat vontak volna le, kímélték volna a legyőzötteket. Előbb a romeltakarításra hívták föl a maradék lakosság figyelmét. Aztán a hadsereg konyhájára egy párórás kisegítő munkára. Hamarosan bevezették, hogy aki elment segíteni, elhurcolták az oroszországi bányákba. Az itthoniakat tovább válogatták. Mindenkit igazoltatási eljárás alá vontak a munkahelyén. Megtalálták a módját, hogy a hazai kisebb felekezetekben hivatásszerű igehirdetőket vagy bármi munkát végzőket is kikérdezzék az igazolóbizottságok mint vállalati alkalmazottakat. Nyomozódtak a német kollaboránsok után. A prédikáló papok felelősségét boncolgatták. Addigra azonban a nácikkal egyetértők közül senki nem maradt Magyarországon. Előbb-utóbb kézre kerítették és bírósági eljárás alá vonták a háborús bűnösöket. Aztán erre is „normát” szabtak ki: köteles számot, amennyi ember éppen kellett. Elégedetlenek voltak az eredménnyel, ezért kieszeltek vádakat, gyanú alapján ítélkeztek. Az ettől való félelem ezreket űzött az ország elhagyására.
Léderer úr üzletét éppen úgy államosították, mint Ringékét. Ő bent maradhatott a házában. Ha egy régi ismerőse arra járt, mesélni kezdte neki, hogyan lőtték agyon a fiát. Egyiket a Nagykőrösi úton, a szeme láttára. A kisebbiket a „megsemmisítőtáborban”, ki tudja, mikor és miért. Ők is már a halálukat várták, nagyon lesoványodva, alig járóképesen, kivánszorogtak a „lágerből”, és egészen váratlan találkozás után egy napon hazaértek mindketten a feleségével.
A békére még várni kellett. Európában a háború után nem következett be a győztes hatalmak részéről a lovagias kéznyújtás. A gyűlölködés tovább tartott, a fegyveres ellenségeskedés megszűnt, de a lakosság szívében, gondolataiban tovább élt a faji megkülönböztetés, csak éppen helyet cseréltek a jelszavak, a trikolorokat felváltotta a vörös zászló. Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor megjegyezte Budapest városparancsnokának: nincs elég lepedő a kórházakban, de vörös textíliákba csomagolják Budapest házait.
Többszörös igazolási eljárások, nyomozódás derítette ki a háborús bűnösöket, majd minden bizonyítás nélkül mint kollektív bűnösöket az országban élő kisebbségieket kitelepítették. Csehországban egész városok vesztették el lakóik jelentős részét. Budapesten nem csak a lakosságot zaklatták, magát a belügyminisztert, Rajk Lászlót is felakasztották. Százával végezték ki „a múlt rendszer embereit”, a gyárak mérnökeit, de az új hadsereg tisztjeit is. Utóbb a legnagyobb bűn az „ártatlanság” volt. Ezt ugyan valami „komédiás” mondta ki egy színházban, de teljesen igaza volt.
Magyarországról sokan elmentek, mások pedig ide jöttek. Reménykedtek, hogy „itt más a helyzet”, de sokak hamar fölismerték, csak annyival különbözik, hogy itt nem zaklatnak senkit azért, mert magyar. Tőlünk is sokan igyekeztek illegálisan átkerülni a határon. Aki megpróbált kiszökni, de elügyetlenkedte, azt „disszidálásért” keményen megbüntették. Sokan azt hitték, hogy a déli határon át, Jugoszlávia felé könnyebb átlépni a határt. Hosszú hónapokon keresztül csoportosan vezették a kiskunhalasi laktanyába a határtól visszaparancsolt embereket, a „zöld ávós” laktanyába minden reggel az elfogottakat, ahol verték őket és megfogadtatták velük, hogy „hűek maradnak a hazájukhoz”.
Ezután kitelepítették a hazai német lakosságot, csak a nagyon fontos üzemek dolgozóival tettek kivételt (Csepelen a Weiss Manfréd dogozóit, a bányászokat, és más kiemelt munkahelyeket kímélték). Románia Kárpátokon túli területéről a csángókat, a bukovinai székelyeket még a Kárpátok vonulatának áttörése előtt egyes dunántúli helységekbe telepítette át a magyar királyi hatóság. Őket elég emberségesen fogadták Magyarországon, hiszen még sokkal kevésbé voltak zavaros háborús körülmények, mint akár egy évvel később. A szlovák lakosságcsere viszont fatális károkat okozott. Szlovákiában az áttelepítetteket ellenszenvesen fogadták az ott születettek. Akik Magyarországra kerültek, a puszta létükön kívül csupán annyit hoztak, amennyit a két kezük elbírt. Egy néhány megmaradt filmkocka szemlélteti a késő őszi hidegben, hajnalban, metsző szélben kihajtott embereket a Duna partján, akik csónakokba szálltak batyuikkal, gyermekeikkel, betegeikkel, és indultak Magyarországra az ismeretlen jövő felé.
Szlovákia gúnnyal, megvetéssel búcsúztatta két kollektív háborús bűnösnek ítélt állampolgárait, a szepességi szászokat és a déli sáv magyarjait. Az úgynevezett lakosságcsere keretében az alföldi szlovákokat (akkor még bárki használhatta azt az elnevezést, hogy „tót”) alföldi városainkból igyekeztek kicsalogatni. Lovas kocsikon, nemzeti zászlókkal, dalolva indulhattak Szlovákiába, vidáman. Nem mindenhol értek el eredményt, de az áttelepítés után Szlovákiában jobb gazdasági körülmények közé kerültek, mint ha a háború utáni Magyarországon maradtak volna.
Az áttelepítés Csehszlovákiából korántsem hasonlított a magyarországi akcióhoz. Pozsony megyében Negyed missziós központ volt Alexovics György (1880–1970) kint töltött éveiben is magyar állampolgár nagy körzete. 1910-ben avatták fel, és haláláig abban a körzetben maradt a prédikátor. A gyülekezetéhez tartozó héttagú család házát kiszemelték, és hamarosan vagonba rakták, hogy Párkányon át átkerüljenek a határon. Nálunk zenekar fogadta őket, a Szózatot játszotta. Ezt énekelte, aki képes volt rá: „Itt élned, halnod kell.” Azután Csanádalbertibe kerültek, ahol egy szoba-konyhás, kamrás házban zsúfolódtak össze. Hálásak voltak Istennek, hogy legalább fedél volt fölöttük. A kitelepítettek sorsa Magyarországon annyival lett jobb, hogy nem gúnyolták, nem zaklatták őket a magyarságukért. Aki otthon maradt, akár nyomban üldözött lehetett. Az elviselt anyagi kárért, lelki traumáért a mai napig nem kaptak az elűzött magyarok mint a történelem kárvallottjai semmit. (A Jó Pásztor 2019. július–szeptemberi számának „Emlékezés” című cikke nyomán.)
Útlevelet szerezni a hatvanas évek elején nehéz volt. A „baráti államokba” rokonlátogatás címén kétévenként egyszer mehettek az emberek, bár előtte lenyomozták a megbízhatóságukat. A nyelvtudás, kint élő baráti látogatásra senki nem kapott útlevelet. Bármennyire megnehezítette a hatóság a kiutazást Magyarországról, a szigorú határzár végül csak megszűnt. Új módszert találtak ki, akik viszonylag jobb életmódba kerültek, egyszer kaptak esetleg valamilyen külföldi megbízatást, így legálisan utazhattak ki. Képviselték a hazai kormányt, az ország politikáját, külkereskedelmi cégeket, exportérdekeket, sporthírekről tájékoztattak, és legálisan távoztak. Kint azonban mit sem törődve az itthoni joggal, a magas címmel és a jó fizetéssel, ha már kijutottak, többen kint is maradtak.
A féktelen fanatizmus jegyében az Eötvös Loránd Egyetem 1949-től megszüntette a nyugati nyelvek tanítását. A középiskolák egy tanévvel később már csak orosz nyelvű oktatást végeztek. Dr. Mike Károly, később a VITUKI geológusa, diákkorában teológus volt, és egy erdélyi székely gimnáziumban még francia nyelvet tanult. Nyelvtanárként szeretett volna diplomázni. Akkoriban szüntették be a nyugati nyelvoktatást, kilépett a teológiáról, és a barátja hatására földrajzos lett. Egy évet vesztett, majd nemcsak a Duna őskori medrét kutatta, hanem elkötelezett hívőként hirdette Isten igéjét. Sikeres tudósként Moszkvába került, és a társai között szintén bizonyságot tett. Isten ezt a munkáját is eredménnyel áldotta meg.
Az ötvenes évekre nézve a belpolitikai állapot tragikussá változott: ellátási zavarok, nyomor, éhezés, kezdődő infláció. Egy fanatikus nézet vált úrrá az egész „béketáboron”. Sztálin haláláig mindenkiben keresték a kémet, a provokátort, a munkások termelési versenyének akadályozóját, a szabotálókat, a külföldi bérenceket, kémeket és ügynököket. Az egész pártapparátus minden erejével ezeket a nemkívánatos elemeket nyomozgatta. A legfőbb pártvezetéstől a falu szélén sárban gumicsizmával a földekre járó szegény téeszparasztokig mindenkit éberen lestek, górcső alá vettek. Elég volt egyetlen névtelen feljelentő, és máris kiszállt a politikai rendőrség. Akinek terhére volt a családjában a sógora, írt egy névtelen feljelentést, és napokon belül eltűnt, aki neki addig az útját állta. Közben a kopasz fejű Rákosi Mátyás képe minden terem falán függött, ahol személyesen megjelent, fennállva éljenezték, a haza bölcsének tartották, a nép atyjának, a legjobbnak és legtökéletesebbnek, Sztálint pedig a magyar nép nagy barátjának.

Erdélyi kivándorlók és tranzitutasok

Európa átrendezése több független nemzetállamot kreált 1920 körül. Három új állam jött létre a szomszédunkban. Csehszlovákia Budapesttől északra, Jugoszlávia és Románia pedig délre. Csehszlovákiában domináns egyházak a római katolikus, evangélikus, Jugoszláviában az egykori Horvátország szintén római katolikus, de Szerbiának nemzeti görög szertartású egyháza van, Romániának szintén. A kettőnek egymással nincs egyházszervezeti kapcsolata. A románok között 1910 óta tömeges áttéréseket érnek el a baptisták, az adventisták és újabban a pünkösdiek is. Erdélyben sokan követik a római katolikus egyházat a magyarok közül, és jelentős még a reformátusok száma. A felekezeti paletta módosulását a kormány nem tolerálta. A „reformáció utáni” kategória új fogalmát vezették be, és a szabad működésüket minden eszközzel korlátozták. Istentiszteleti épületeiket bezárták már a békediktátum évében. A többféle zaklatást szenvedett erdélyi embereknek már csak ez hiányzott. Egyre többen igyekeztek elhagyni a királyi Romániát, de a magyarság elvándorlását a román kormányzat egyenesen jónak látta. Elsőként tehát Erdélyből, sőt a Regátból is a kivándorlás kora következett. Vallási hátteret számításba vehetünk éppúgy, mint milliók megélhetési gondjait. Az Egyesült Államokba csupán egészségi alkalmasságot vizsgáltak betelepülési szándék esetén. A legtöbben arra vették az irányt.
Miközben irtózatos viharként zúgott el a két világháború vihara fölöttünk, máris készülődtek egy újabbra. Sőt, a harmadik nukleáris fegyverekkel, egy pillanat alatt százezrek és milliók elpusztításával rettegtettek. Az eltaposottnak gondolt magyar nép akkor egy világbirodalom elé vetette magát: Eddig és nem tovább! Mindenki félt valamitől: az ÁVH-tól, az elhurcolástól, a kényszermunkától, a börtöntől és a bitófától. Egyetlen megoldás látszott, menekülni a saját hazából idegenbe! Volt, aki soha nem tért vissza, és volt, akit örökös gyanú kísért, mégsem ment el. Vagy ha ment, visszajött, mert hazahívta az a rög, amely olykor a vérétől, de mindennap a verejtékétől lett síkos. Szüleim nem tértek vissza soha a hazájukba, a kincses Felvidékre, vagy édesanyám a „tündérkertbe”, Erdélybe.
A távolabbi Nyugatra Magyarországon át vezetett az út. A románok elhallgatták a nemzetük néptelenüléséről szóló adatokat. A magyarság 1918-ban Erdélyben 2 milliónál több volt, Erdély lakosságának 48%-át tette ki. Sokáig az volt a látszat a románokról, hogy számuk inkább növekszik, mint stagnál. A német nemzetiség tagjait gyorsított módon engedték ki, ha a Nyugatra távozott rokonai nyugat-német márkában megfizették az otthon rekedt családtagjaikért az „árat”. A gyermekkori védőoltások, az iskolai végzettség, esetleg diploma mind-mind pénzzel volt kiváltható. Talán a fiatalabb kort is beszámították. Az államnak ez a magatartása Európa történetében páratlannak bizonyult. Egy magyar református lelkész erdélyi magyar orvosnőt jegyzett el, és szerette volna Magyarországra áthozni. Egy vasárnap felszólították a fogorvosnőt, hogy menjen a vasútállomásra követ rakni. A magyar papot ez nyomban ösztönözte az anyagiak gyorsabb teljesítésére. Ha nem is orvosnő, de óvónő esetében megtalálhatjuk ennek baptista „párját” is. A mesterségbeli ismeretet egy szép ház átadásáért engedték át. Volt, akit halálra rémítettek, hogy „egyetlen fia egyszer nem jön haza az iskolából”.
Ma már tagadhatatlan Románia jelentős lakosságvesztése, ami a második világháborús évek óta folyamatosan apad. 1990-ben ismerte be először a bukaresti rádió, hogy a románok is sokan elvándoroltak. 4,5 milliótól 9 millióig változóan becsülik. A Magyarországgal szomszédos hosszú határon a nyári mezőgazdasági idénymunkások kishatárforgalma szintén milliós létszámot ér el. Egészen friss információk szerint Olaszországba nagyon sok román települt át. Bár sokan jobban jártak volna, ha otthon maradnak, mert az olaszok nem tudják foglalkoztatni őket a nyelvismeret és az iskolázottság hiánya miatt. Állítólag félmillió romániai gazdasági menekült az olasz városok utcáin koldul. Olaszországban alkalmazták először a közlekedési lámpa mellett álló gépkocsiknál koldulást. A koldus nem a saját céljaira koldul. Alkalmazzák őt, és este a gyűjtött pénzét átveszi tőle a koldusmaffia. A kiérkező tájékozatlan, és a lakás nélküli állapotot kihasználva elképzelhetetlenül nyomorúságos szálláson tartják a „menekülteket”. Vállalniuk kell a prostitúciót vagy a koldulást. A leggonoszabb sors, hogy elrabolják a szerencsétleneket, kioperálják a szerveiket, és eladják horribilis áron a súlyos betegeknek.
1919-től négyszer is betiltották Romániában a baptista gyülekezeteket. Volt úgy, hogy korlátozták az összejövetelt vasárnap délig. A Baptista Világszövetség Londonból kérte a kormányt, hogy engedje meg a gyülekezetek tevékenykedését. Bukarest városában a már korábban létesített teológiai szeminárium működését éveken át hol betiltották, hol engedélyezték, de utóbbi esetben is korlátozták magyar diákok felvételét. Vass Gergely székely fiatalember 1936-ban két évet tanult a bukaresti teológián, majd 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor Budapestre jött és folytatta a tanulást a Margit rakparton – amint leírta. Orvosi diplomát is szerzett. Egy ideig engedélyezték a gyülekezeti szolgálatát a fogorvosi praxis mellett, sőt egy ideig a bukaresti teológiai szemináriumban tanított is, ennek alapján kérvényezték a magyar nyelvű oktatást. Erre azonban a romániai Egyházügyi Hivatal engedélyt nem adott, sőt – állítólag – az egyik osztályvezető egyháztörténelmet tanított a baptista teológiai hallgatóknak.
Feltétlenül meg kell említenünk ebben a fejezetben, hogy az első világháború után az Aréna úton megnyitott teológiai szemináriumba két erdélyi tanár került: az egyetemi végzettségű Kristóf Domokos (1886–1939), és az egyetemi éveit le nem záró Kemény Arthur (1896–1938). Kristóf Domokos 1913-ban hallgatta először Kornya Mihály igehirdetését, és nem túl sokára Magyarországon több helyen is hallunk a gyülekezetekről, ahova járt, például Kecskemétről. A középiskolai tanárkodás mellett csatlakozott a gyülekezethez. Erről rövid, néhány soros gyülekezeti információkból és leánya, Kristóf Márta ismertetéséből tudhattunk meg részleteket. A szemináriumban egyháztörténelmet és görög nyelvet tanított. Később a József utcában végzett lelkipásztori szolgálatot, miközben tanított is.
Kemény Arthur végtelenül szorgalmas, sokoldalú munkása volt missziónk adminisztrációjának. Az Úr Istentől szinte azonos időt kaptak életükben az érkezésükhöz, távozásukhoz. A húszas években a teológiai diákok, egyszerű falusi fiatalok megszerették őket, életük példaképeinek tekintették oktatóikat. Mindkét erdélyi tanárnak komoly szerepe volt Isten kezében, hogy abban az évtizedben a missziónk országszerte fellendült.
A második bécsi békediktátum (1940) után anyaországi igehirdetők kerültek észak-erdélyi gyülekezetekbe. Idősebb Dobner Béla Jenő, Cserepka János népes magyar gyülekezetek pásztora lett, jelentős eredményeket értek el, de ha nem is azonnal, a második világháború után visszajöttek Magyarországra.
Dr. Alexa Popovici a bukaresti Baptista Teológiai Szeminárium tanára volt 1946-tól 1956-ig, majd tíz éven át igazgatója volt az intézetnek. 1965-től 1967-ig „lyuk van az életrajzán” (Istoria Baptistilor). Ezt a könyvét Amerikában, Chicagóban adta ki mint az ottani román baptista gyülekezet lelkésze. Pontos adatokkal szolgál egyháztörténelmi könyvében az erdélyi misszió körülményeivel a három nemzetiség köréből. Az adatai megbízhatóak, bár sajátos alaphangot üt meg írásaiban. Ő hozta könyvében elő Kornya Mihály román voltát, holott az sem bizonyos, hogy Kornya egyáltalán valaha is tartott román igehirdetéseket. Állította, hogy Cornea volt eredetileg a neve, de „elmagyarosodott”. A legutóbbi években Kelemen Sándor Tomi hatalmas anyakönyvi kutatómunkával kiderítette, hogy a Kornya nevet senki nem használta másként. Egyébként sem lehetséges, hogy egykori református ember román legyen. Kornya Mihály a gyulai baptizálásáig református volt. Csakhogy ez nem zárta ki azt a gondolatot, hogy Kornya „elmagyarosodott román”.
A két világháború bizonyítja, hogy az ember a saját kárán sem tanul. Elköveti ismételten mindazt, amit elvakultsága diktál. A társadalom összességét érintette a két világháború és az úgynevezett békekötés. Mi nemcsak háborúvesztesek lettünk 1918-ban, hanem a második világháború utáni békét is elvesztettük. Volt Napóleon császárnak egy jellemző mondata, amivel sikerült neki is leigáznia a fél Európát a maga korában: „Megnyertük a háborút, most már csak a békét kell megnyernünk!” Mindig olyan békeszerződést kötött, amelyiken nyert ügye volt. Az első világháború harcait Napóleon egykori nemzete, Franciaország úgy kötötte meg, hogy a magyar társadalom minden sejtjében veszítsen. A második világháború után éppen úgy elvesztettük a békét, mint a trianoni békekötésen. Azt a generációt, de a születendő utódaikat sem kímélte. Franciaország gondoskodott arról, hogy a későbbi generációk is nyomorogjanak. Mi pedig véglegesen lemondtunk az elvesztett területekről.
Nemcsak Romániában, de egész Európában sem található olyan nagy létszámú magyar baptista gyülekezet, mint Nagyváradon. A veleszületett ének-zenei képességek, önművelő kórusok, zenekarok szinte minden faluban működtek. A nagyváradi énekkart azonban zenetanárok vezették. A harmincas években Héthalmi Páth Károly (1908–1995) Nagyváradról Kispestre költözött, ahol házasságot kötött. Dr. Somogyi Imrével közös karácsonyi éneket írt a csillagfényes téli estről. Gyakran vezette a tahi ifjúsági konferenciákon az alkalmi hatalmas énekkarokat. 1956-ig himnológiát tanított a budapesti teológián, akkor kivándorolt Amerikába. Amíg Magyarországon élt, korábbi nevét nem szerette, csak a magyarosított nevét használta. Amerikában kiderült, hogy az angol szó, a „path”, sokkal könnyebb kiejtésű, és angol jelentése van (path = ösvény). Szeretett volna prédikátor lenni Amerikában, de ez a vágya nem teljesült. Isten jó egészséggel és hosszú élettel ajándékozta meg. Amikor már lehetséges volt, gyakran látogatott haza. Többször Kispesten is vendégeskedett. A gyülekezetben mindenki emlékezett végtelenül nagy szorgalmára és áldozatkészségére. 87 éves korában, betegségektől meggyötörten távozott köreinkből. Halála után özvegye újra férjhez ment és folytatta szlovákiai szolgálatát, Isten országa építését.
A szívekben, érzelmekben és a nemzeti tudatban kitörölhetetlenül benne maradt Trianon nyoma a határon túlra került magyarság százezreiben. Milliókról már nem írhatunk, hiszen a szovjet rendszer bukásáig a tudatos politika „megszabadította” Romániát a magyar kisebbség egy részétől. Utóbb annyival is kevesebb lett a romániai magyarság számbelileg, hogy a székelységről és a csángókról kiderítették Bukarestben, hogy nem is magyarok, az „anyaországi magyar” meg sem érti a beszédüket. Egyedül Romániában tört ki több napon át dúló véres zavargás 1989-ben Temesváron. A magyar református lelkész, Tőkés László és családja elhurcoltatásának veszélye miatt védelmére kelt a nép. A pártvezér-államfő N. Ceausescu hatalma megrendült, karácsonykor saját tisztjei halálra ítélték a feleségével együtt. Az esemény hónapokig elhúzódó ellátási nehézségeket váltott ki az egész országban. Magyarországi segélyeket szállított az egyik önkéntes sofőr, és szállítás közben halálos lövés érte. A magyarság tömegesen menekült át a határon, majd némi tartózkodás után továbbmentek.
Ebben az időben volt titkári állásban a Szabadegyházak Tanácsánál, Szakács József elnöksége alatt, a derecskei születésű ifjabb Dobner Béla, aki szolgálatát Csömörön kezdte, de a jelzett időben a Budapest, József utcai gyülekezet lelkipásztora volt. A szabadegyházi közösségek nyugdíjpénztárát vezette, befolyásos emberként bekapcsolódott a Baptista Teológiai Szeminárium új, Tapolcsányi úti építkezésébe is. Segítette az erdélyi embereket, akiknek átmeneti kenyérkereseti lehetőségeket biztosított a munkálatokon. Ő maga abban az időben ereje teljében álló férfi volt, aki szinte kedvtelésből segített fizikai erővel, hogy minél többet halljon az édesapja egykori szolgálati helyén élő emberekről. Önkéntes munkájával is támogatta azok leszármazottait. Trianon után akkor már abban a helyzetben állt Magyarország, hogy minden egyes lakója képes volt segíteni, ha akarta támogatni a hazátlanná vált magyar testvéreit. A jövevény azt hitte, hazaért, de újra elindult és menekült, amikor meghallotta Magyarországon a nevét: „Ez a román…”
A magyarországi gyülekezetekben megjelentek az erdélyi jövevények és tranzitutasok mindenfelé. Kiskunhalason Eszes Zoltán testvért megválasztották lelkipásztornak, aki a mai napig ebben a szent szolgálatban áll. Az erdélyiek eljutottak az Egyesült Államokba, ahol az emigrációban élők létszáma meghaladta az 1956-os magyarok számát. A szabadegyházak szervezete akkor élte virágkorát. Az egykor egyszemélyes titkárság, majd az élen álló halála után örökébe lépő Szakács József az Aradi utca 48.-ban öt-hat munkatárssal dolgozott. Fokozatosan az épület teljes második emeletét elfoglalták. A szabadegyházak lelkészképző intézetét vezette dr. Szigeti Jenő száz főt meghaladó tanulócsoporttal. Egészségügyi és történelmi szakcsoportokat szervezett. Elindította magyar külmisszionáriusait a Logos és a Dulos hajó. Mindezekhez jelentős átalakítások váltak szükségessé a patinás, gyönyörűen kialakított irodákban. A tanácsteremben a „baptista ősök”, vagyont érő öt olajfestmény portréi függtek, amelyeket Kürti Sándor portréfestő készített még az 1948-as kiállításra. Az ólombetétes színes üvegablakokat Róth Miksa művészete ihlette. (A stílusa alapján feltételezett vélemény.) A fakazettás mennyezet mesteri díszítésű volt. A falakat embermagasságig faragott lambéria fedte. Az 1948-as kiállítás iratanyagát egy Kirner A. Bertalan és dr. Somogyi Imre által berendezett teremben hagyták, a korábbi helyén. Nem a legideálisabb elhelyezés volt, egy közeli pékség füstje korommal, porral szórta tele a rosszul záródó ablakokon át a szekrényeket. Időnként, amíg bírta, „Kirner bácsi” feljött Békésről, és megtisztogatta a „drága iratokat”. Ezt a munkáját Szabó László elnök is dotálta rendszeresen. Megbecsült hely volt az Aradi utca 48. a baptista egyházi emberek között, főleg azoknak a szemében, akik nem csak a SZET parancsuralmi túlkapásaira emlékeztek a falai között. Hiszen ezek a termek missziós cselekmények emlékeit is őrizték.
Dobner Béla titkár, Kiss Emil külügyi titkár, majd főtitkár, Barbarics Lajos építésügyi titkár végezték a munka dandárját a nyolcvanas években. A pénztárt és a könyvelést Kovács Ervin végezte, a jogtanácsos dr. Surányi József volt. A titkárnők személyét elég sűrűn cserélték. Barbarics Lajos építészmérnök nem csak a baptista egyház lelkészlakásait, imaházait segítette felépíteni, része volt az Ó utcai munkálatban, egy-két pünkösdi imaház építésének művezetésében, sőt az évekig elnyúló új nazarénus imaház felépítésének előzetes engedélyeztetéseit is elkezdte. A nemzetközi kapcsolatok a nyolcvanas években rendkívüli mértékben felduzzadtak, amelynek legnagyobb jelentőségű eseménye 1989 augusztusában Billy Graham evangelizációja volt az akkori Népstadionban, ami az Európai Baptista Szövetség első budapesti konferenciáját zárta. Adódtak apró munkák is, például a Bécsben még az 1800-as évek végén öntött többmázsás páncélszekrény áthelyezése és szállítása házon belül. Ezeket egy-egy személy segítségével Dobner Béla vállalta. Baj nélkül meg is történt minden, nem hiányzott a szakember. Egyidejűleg bármely felekezeti munkatárs a lelkészi tevékenységét elvégezte a saját gyülekezetében. Nem volt szokás ilyenkor szabadságot kérni, sem kapni. Szakács elnök úr azonban busásan jutalmazta az ilyen volumenű különmunkát.
Ő maga a h. n. adventisták felszentelt lelkésze volt. Egykori nehéz büntetésének elszenvedése után bizalmat helyeztek belé. Hasonló magatartásra példát más társadalmi szinteken is látunk. Úgy gondolták, hogy az ilyen „kiemelés” hűséges kiszolgálókat teremt. Nem mindenkiben csalódtak. Szakács József később doktori címet kapott Debrecenben. Ő is mindenkor ellátta, amit rábíztak. Még elődjétől eltérően megadta jövedelméből a tizedet, az istentiszteleteknek nem volt ugyan lelkes látogatója, de ahol kiemelt szerephez jutott, onnan nem hiányzott. Mondhatom, pompakedvelő, a mozgalmas társadalmi élet iránt vonzalmat érző, úri ember volt, aki elég gyakran nagystílű áldozatokra volt képes. A körülötte nyüzsgő embertömegben a hívőket soha nem gúnyolta, a lelke mélyén félte Istent. Látszatra megtartotta felekezete szigorú vallási előírásait, étkezési törvényeit. Hajlamai azonban néha elragadták és olyan körülmények közé sodorták, amelyeket jobb óráiban maga is elítélt. Önkritikát, megbánást azonban nem hiszem, hogy ismert.
A Szabadegyházak Tanácsa a „kisegyházak” országosan húszezres táborában nem tett ki hazánk lakosságához képest fél százaléknál többet. Hatása, befolyása azonban igen messzire elért. A SZET korábbi szakaszában rengeteg sérelmet és kárt okozott. Az egyszemélyes vezetés Palotay Sándor (1928–1979) kezében kiszámíthatatlan és szeszélyes, senki sem követhette. Ezt igyekeztek elkendőzni, meg nem történtté tenni viszont nem tudták, így aztán éppen a párt hatalmának enyhülése idején sorra kiléptek a tagegyházak. Utoljára Viczián János SZET-elnöksége alatt a baptista egyház is kilépett. Akkor a SZET végleg feloszlott, azzal a téves tudattal, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal hozta létre, holott évekkel korábban már megvolt dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor, dr. Somogyi Imre és Michnai László kezdeményezésére, Ungár Aladár közreműködésével.
A 31 éve fennálló „új korszak” a trianoni évszázad végéig új egyházi vezetőséggel belefutott a felekezetek önkritikájából az önfelszámolásba. A „változások” jegyében legalább 400 baptista gyülekezet szűnt meg. Előbb a kisebb „régi gyülekezetek” néptelenültek el. Sorra kihaltak a lelkiismeretesebbjei, akik az utolsó szálig, a halálukig hűek maradtak. Akiknek mindennapos kérdésük volt, hogy megálljanak Isten és emberek előtt példásan, a prédikátoraik elhívatásukhoz hűségesen. Az elvándorlások elnéptelenítették a gyönyörű énekkarokat. Az újpesti baptista gyülekezet és amerikai doktori diplomával kitüntetett egykori orgonaművész gondozója, ifjabb Beharka Pál munkája nyomán maradt meg jelentős gyülekezeti zenei kultúra. Teológiai szinten Marosi Nagy Lajos presbiter és újságíró nagyszerű irodalmi alkotásai gazdagították az egyházi sajtót. A többi szabadegyház közül az Isten Egyháza (dr. Vígh-csoport) teljesen megszűnt a pünkösdi árnyalatokkal együtt.
A korosabbak generációjából az egész ország területén hosszan sorolhatnánk a hithősöket, akik lezárták az imaházakat, gyönyörű hatalmas termeket. Óriási áldozatokkal készült épületeket bocsátottak áruba. Talán fél tucat népes gyülekezet maradt meg a változások, reformok, átszervezések sora után. Miután „ledolgozták a régit”, negyven-, ötvenévi hűséges szolgálatok zárultak le. Áldoztak érte és fizikai munkával tatarozták, építették az imaházakat utóbb már a saját pénzükön. Hogy működjön az egyik orgona, egy nyertes a Prima Primissima díját áldozta érte. Tudatosan tette, nem szeszélyes felbuzdulásból. Mindig elsők között érkeztek a feleségével az istentiszteletre, és a pénztárkönyvekben ott áll a nevük egy életen át. Nagyon hűséges gyülekezeti tagok is voltak, akik vezették az énekkart, helyettesítették a lelkészeket, amíg össze nem estek. Hűségesek voltak a „kevesen”, és reménykedtek abban, hogy az igazságos Isten „sokra bízza” őket (Mt 25,21). Volt, akiket a mentők a padokból emeltek ki és vittek a kórházakba. Az orvos a telefonba a célállomásnak egyetlen indokként bemondta a kórjóslatot: „Exitus.”

A Biblia mindenekelőtt

1944 őszén egy reggel a hónapokig álló orosz–ukrán front egyszerre meglódult és Budapest előteréig meg sem állt. Dömsöd községben egy reggel lovas kocsik áradata zörgött a makadámúton. A katonák a kocsikon ordítoztak, találomra lövöldöztek, hol föl az égbe, hol bele egy-egy ablakba. Bezörögtek a kapun, és aki hálóruhában eléjük kijött, a bejárati ajtó két félfája között az úttestről lőfegyver által összeesett. A hadsereg három napig minden egyes rohammal bevett helyiségben így viselkedhetett, de a harmadik nap lejárta után vége kellett legyen a „zabrálásnak” (rablásnak). Emberségesebben kellett bánniuk a túlélőkkel. Ki kellett nyitni az iskolákat, a templomokat. Tanítók még csak voltak, de a papok mind elmenekültek hónapokkal előbb. A bíró és a főjegyző maradt. Dr. Mózsa János, a főjegyző egyike volt a túlélőknek. A bíró Tassi Imre a baptista gyülekezet presbitere (vénje) volt, mindenki előtt köztiszteletben álló ember.
A falu környékén száz holdakon lábon állt a termés. Kukorica, napraforgó. Nyáron learatták a búzát, el is csépelték. A takarmányrépát a szarvasmarhák eledelének termelték. A cukorrépát elvitték volna a cukorgyárba, de akkor már megszűnt a gyártás, és házanként elkezdték főzni a répát. A sötétbarna, édes sűrítményt „melasz” néven elfogyasztották vagy eladták.
Dömsöd község délnyugati szélén, ahol a szőlők kezdődtek, egy nagycsaládos hívő ember lakott, Kovács Antal a gyermekeivel és egy befogadott pesti, bombázás elől menekült családdal. Kovácsék két legnagyobb fia ügyes iparos volt, a legidősebb leányuk harmóniumon játszott gyülekezeti énekeket. A két legkisebb: Lajoska és Imrécske. Vasárnap egész délelőtt „Anti bácsi” a Biblia szövegét elemezte. Kérte a jelenlévőket, hogy bátran bízzák magukat Isten gondviselésére. Ne gondoljanak semmi rosszra. Nem fognak ellenük tenni semmit a faluban egyre népesebb tömeget képező orosz katonák. Így zajlott le egy-egy vasárnap délelőtt és délután. Az orosz katonák a sebtében összeállított olajprésbe gépkocsival hordták a napraforgót, a hántolt szemeket megdarálta a családtagok közül valaki, aztán szőlőprésbe tették a meleg masszát, és kipréselték a friss étolajat. Az orosz lovas kocsik jöttek, mentek, olykor ott éjszakáztak. Volt olyan, aki bekéredzkedett a lakásba, és meghúzta magát valamilyen zugban. Más az udvaron bebújt a friss, illatos szalmakazalba jó mélyen, és ott talált menedéket a jeges decemberi szél elől. Bizonyos védelmet jelentett ez a családnak, mert a késő őszi éjszakában a katonák vigyáztak önmagukra és a magyarokra is. A háznál működő kis gyülekezetet fölismerték, és még a gyülekezet nevét is megmondták. Lehet, hogy lenézték, de egyúttal tisztelték is a hívőket.
A fiatal katonák közül többen elmondták, hogy gyermekként ők is jártak vasárnapi iskolába. A szüleikről mondták, hogy azok még olvastak Bibliát, de már Bibliát nem kapni. Nemcsak elnyűtték a könyveket, de szét is tépték, vigyázva, hogy a könyv a fűzött oldalánál szakadjon. Egy-egy csomót olvasott az egyik, egy másik rész a gyülekezetben másoknál forgott közkézen. Mondták, hogy az énekeik is ilyenek voltak otthon Ukrajnában, mint amiket ez a család itt Dömsödön énekel. Ma már „új Isten van a Szovjetunióban: Joszif Visszarionovics Sztálin”.
A napok teltek. Amikor a hadsereg konyhájában több olaj kellett, a környékből betuszkoltak néhány fiatalt a kis kamrába, ahol főzték-sütötték és préselték a napraforgóolajat. Megszabott bért fizettek a munkásoknak. A műhelynek éjjel-nappal, három műszakban üzemelnie kellett. Azért hagytak időt vasárnaponként az istentiszteletre is. Volt olyan fegyveres katona, aki megállt az ajtónál, nekitámaszkodott az ajtófélnek, és figyelt. Mikor műszakváltás ideje jött, kifejezéstelen arccal elment. Másnap az olajsütő magyar fiataljait kérdezgette, hogy miről volt szó az igehirdetésben. Az egyik szomszéd felső zsebéből hajolgatás közben kiesett egy kis naptár, amelyben a jelentéseinek a vázlata volt beírva. Ő tíz évet húzott le az első világháború után Szibériában, tudogatott valamit oroszul. Amikor a jegyzetfüzetet megmutatták Anti bácsinak, a tőle jóval kisebb szomszédot számonkérte és kipenderítette az olajsütőből. Ezután történt egy nagy meglepetés, amire nem számított a világon senki.
Így teltek a napok, és egyszer egy furcsa, fegyvertelen katona vászonvödörrel bejött a kúthoz, hogy megitassa a lovát. Amikor éppen vitte volna a vizet, rázendített a házban a család valami régi hívő énekre. A furcsa kis katona lecsapta a vászonvödrét a földre, a víz szétfolyt, szaladt az éneklők felé kiabálva: „Brát! Brát!” A szoba közepére térdelt, és kezdte mondani: „Ó, Goszpodi, Goszpodi!” Sírva, zokogva imádkozott, mégis boldogan örvendezve legalább húsz percig. Aztán felállt, beszélt, egy szavát sem értette senki, ő sem a többiekét. Kért tehát egy Bibliát, lapozgatta, de látta, hogy a betűjét sem ismeri föl. Akkor a ruháját kezdte gombolgatni, és apró szótárfüzeteket vett ki a zsebeiből. A ruhája csupa zseb volt. A nadrágján mindkét oldalon legalább négy zseb. A zubbonyán is mindenütt zsebek, kívül-belül tele szótárfüzetekkel. Kézzel tele volt írva mindegyik. Az egész Bibliát átmásolta ezekbe könyvenként, részenként, versenként. Látták a magyarok, hogy ezt tartalmazza minden zsebe. Észszerűen be vannak sorolva a Biblia könyvei, mind a 66. Kérte, hogy a „sztársi” vegyen kézbe egy nyomtatott magyar könyvet. Ő oroszul idézte, a magyarok látták a Bibliájukban, és valahogy megértették, hogy mit akar egy-egy idézett vers alapján. Mert minden szavát kikerestette. Volt, amikor elakadt a társalgás, de a „Brát” csak ismételt, és valamiként ráhibáztak a magyarok is a szavak értelmére. A „kukurúza” nagyon hasonlított a kukoricára, de az nincs a Bibliában. Annál inkább benne van a „víz”, mindjárt az első rész második versében, majd a hatodikban. Ő mutatta a magyar szövegben a részt, verset, aztán mondta, hogy olvassák, ha víz („vódá”) kellett neki. Így aztán szépen elbeszélgettek. Napok múlva visszajött, komplikáltabb verseket olvastatott, de mindig szívélyes, türelmes volt. Mikor újra elment véglegesen, a többi katona mondta: „Na, ez egy pogány baptista volt.” Aztán kimondták: velük Sztálin sem törődik. Ők sem törődnek velük, mert egyik sem ellenség közülük. – Csak akkor miért hurcolták őket ezrével Szibériába? Vagy a közép-európai államokban internálótáborokba? Erről azonban később sem esett egy szó sem az oroszok előtt.
Elképzelhető, milyen nehéz volt ez a dömsödi beszélgetés. Hanem annál is nehezebb lehetett lemásolni a teljes Bibliát! Óriási önfegyelem és ragaszkodás! A fegyvertelen kocsis ruházatát kibélelte a Szentírással. Nem egy bibliafordító tudós, hanem egy rangfokozat nélküli szürke kis hajtó. Gondolják el a tisztelt olvasók ezt a nagy tettet! A katona nem kapott fegyvert a kezébe, mert nem bízták rá. Tehát tollat ragadott, és leírta nem a hadijelentést, hanem a földi és örök béke csodálatos könyvét. Mekkora tiszteletet érzett ez az egyszerű katona, amikor elkezdte hónapokig, talán évekig másolni a Bibliát. A modernebb magyar kiadások már nem közlik az oldalszámot. Egy korábbi családi Biblia terjedelmét 1098 oldalra nyomtatták, talán 1908-ban. Nem sokkal térhet el az orosz kiadás oldalszáma sem.
Egyszer megkérdezték néprajztudósok, muzeológusok, akiknek az anabaptisták kódexeiről és írásairól bemutatóval illusztrált előadást tartottam, hogy miért írtak ezek a különleges felekezetet követők kézzel könyveket. Mégpedig oly sokat! Hiszen már feltalálták akkor a papírgyártást, sőt Luther Márton kiadta az első nyomdai úton előállított Bibliát is. – El kellett mondanom, hogy így tudjuk. Az első bibliafordítást nyomtatva egy anabaptista küldte el Svájcból Luthernek, aki ezért őt meg is dicsérte, de a munkáját – mint áruló, hitehagyott ember munkáját – elvetette. A „Wittenbergi Biblia” 1528-ból egy fordítás valamennyi ószövetségi prófétai könyvből az ismert „Sylvanum Ottmar” (ahogy ő írta a nevét) könyvnyomdájából került ki Augsburgban. Csakhogy a hutteri testvérek kódexei (kb. 2000 megtalált és ismertetett hutteri kódex) nem kerültek magyarul egyetlen nyomdába sem. Tucatnyi egyedi darab van például az esztergomi Keresztény Múzeumban, de a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában mikrofilmen szintén olvashatók. Egyik néprajzos múzeumigazgató megjegyezte: „Bámulatosan sokat írtak azok a hutteri testvérek.” Miért? Mert drága volt a könyvnyomtatás, még drágább a papír, és főleg tilos a foglalkozás a Bibliával.
Ennyi munkát azért közülük sem vállalt senki, hogy a teljes Bibliát lemásolja kézzel. Az orosz birodalomban élő egymillió evangéliumi keresztény legtöbbje vágyott egy nyomtatott Bibliára. Amíg nem volt egy kötete az embereknek a hatalmas Szovjetunióban, addig nem vették föl a gyülekezetbe. A hívők Biblia utáni égető vágyát kettős célra használták ki: egyik a vallást üldöző kommunista párt volt, másik a hívő gyülekezet. A hívők mindenáron megvették a Bibliát, a pártemberek pedig akadályozták, hogy nyomtassák oroszul. A könyvek ára annál inkább emelkedett, drágult. Ottani kolhoztagok szerint egy Biblia ára a nyolcvanas években egy tehén szabadpiaci árával volt egyenlő. Kisebb számban mindig meglelték a módját egy kötet megvételének. A párt ezzel elérte, hogy a sóvárgó százezrek legalább névlegesen késtek a gyülekezetek tagjává lenni.
A Szovjetunióban oroszul minden egyes gyermeknek az iskolában meg kellett tanulnia, a más nemzetiségűeknek is. Nemzeti nyelvét otthon használhatta. Egyes nyelvekre „idegesek” lettek az oroszok. Például az ukránra vagy a magyarra. A románra kevésbé, róluk azt mondták, hogy szlávok. Hogy az ukrán miért nem volt az? A szlovákot nagyon szerették, jól meg is értették egymást. A szerbet hallgatták, de a szerbek nem szerettek oroszul beszélni. A magyarokat is kötelezték évtizedekig oroszt tanulni az iskolában. Igen hamar el is felejtették azt, amit oroszul tanultak. Még kevesebben tudtak valamit megbeszélni. Legkevésbé cirill betűs írógépen bármely szöveget leírni, még a nyelv tűrhető ismerői egyetemi diplomával sem voltak képesek oroszul gépelni. A billentyűzet sora más volt, mint a magyaré. Az orosz tisztnők, akik magyarral házasodtak – országosan sem tettek ki százat –, roppant pénzeket kerestek cirill betűs jegyzőkönyvek leírásával.
Talán 1947 körül Kispesten három-négy orosz egyenruhás katona, legelőször talán ennyi sem, megjelent az imaházban. Egyetlen árva szót nem beszéltek magyarul, de az első fiatal fiú arca könnyes volt és a szeme vörös, kisírt az istentisztelet végére. Aztán körülbelül még néhányan eljöttek az imaházba vasárnapról vasárnapra. Steiner István testvér segített nekik. Beszélt velük, magyarázatot tartott, mert ő is volt hadifogoly az első világháború éveiben. Két katona utóbb a gyülekezet előtt Steiner testvér segítségével bizonyságot tett, tagfelvételt nyert és bemerítkezett. Amíg a csapattestük Pestlőrinc és -imre határában tartózkodott, rendszeresen eljártak az imaházba.
A szovjetcsatlós államokban mindenütt kötelező volt az orosz nyelv megtanulása az általános iskolák felső éveiben. Sokan féltek az orosz nyelvtől, küszködtek vele, és nem sokra mentek. Aki nem iskolában tanulta az oroszt, hanem mondjuk hadifogságban, az beszélt is azon a nyelven, bár nem sok magasztos dolgot. A határon a Bibliát és az imakönyvet mindenkitől elkérték, ilyen „propagandaanyagot” nem volt szabad bevinni az országba. Már a repülőtéren elkérték a „szent könyveket” és az imakönyveket. Amikor kiléptették az utast, visszakaphatta a könyveit. Bár sokszor az is előfordult, hogy letartóztatták és bekísérték.
Egy magyar öttagú küldöttség, élén a baptista elnökkel, aki a tolmácsolást is ellátta, a hetvenes évek végén eljutott a moszkvai polgári légiforgalmi kikötőbe, a fővárostól többórás autóút távolságra. Mielőtt elkezdődött volna a több mint félnapi gyorsforgalmi utazás, a repülőtéren a vörös szőnyeg végén egy középkorú rendőrtisztnő felkérte az érkezőket, hogy adják át a szent könyveket és minden vallásos iratot. Az elnök nyugodtan előrelépett néhány nagyon nehéz kofferrel a társai elé, és elmondta: Tudomásával itt nincs vallásos propagandairat. Mivel egyházi delegációról van szó, nála van egy orosz Biblia, ami neki nélkülözhetetlen, mivel népes orosz felekezeti csoportok előtt kell beszélnie, tehát mindkét nyelven van nála egy-egy kötet. A rendőrtisztnő néhány pillanatig gondolkodott, majd kijelentette: Ezt ő megérti. Mosolygott és intett: „Menjenek csak!” Az elnök után a jóval fiatalabb küldöttségi tagok belekapaszkodtak vadonatúj, még teherbíró koffereikbe, amelyek színültig tele voltak orosz Bibliákkal. Hogy tudott-e vagy nem az elnök erről, senki sem tudja már. Tény, hogy a sofőr másnap az elnök kezét elrántotta és könnyes szemmel szorította magához. Egyetlen szót nem szólt. Igen hálás volt a kocsiban „felejtett” orosz Bibliákért.
A külföldi bibliaterjesztők minden lehetséges alkalommal igyekeztek minél több Bibliát bevinni a kelet-európai államokon át, onnan pedig a Szovjetunióba. Romániával végül sikerült megállapodni, és talán százezres tételben bevihettek a nyugati államokból román Bibliákat. Aztán csend lett ebben az ügyben. Egyszer csak egy romániai szálloda vendége észrevette, hogy a reciklikált WC-papíron előtűnnek még a román bibliai betűk a román nyelvhez, hangokhoz igazított jellegzetes kiegészítőkkel. Hatalmas nemzetközi botrány kerekedett belőle.
Lassan kialakult a szabad vallásgyakorlat értelmezése és az ateista társadalom kettős, nagyon eltérő arculata ebben a kérdésben. Istentiszteletet, bibliaórát tartani szabad volt, a felekezetek közötti értelmezési vitákat egyenesen támogatták (dialógus). A protestáns Szentírás 66 könyvnek és iratnak a gyűjteménye (kolligátuma). A római katolikusok kanonizáltak további 10 deuterokanonikus (a kanonizáció utáni) iratot, illetve könyvet. Más keleti egyházak ennél is több könyvvel foglalkoznak szent iratként. A protestáns Biblia jó 1500 évet foglal magában. Ezzel a világtörténelem írott anyagai közül az egyes iratok keletkezési idejét figyelembe véve páratlanul nagy időkeretet ölel át a Szentírás. Értelmes ember ekkora történelmi távlatot akár történelemtudományban, akár az erkölcsi tartalom tekintetében nem hajít félre. Ez a legkevesebb, amit a Bibliában meg kell becsülni. Ha mégis becsmérli a Bibliát, akár azt is kijelentheti, hogy az emberiség legnagyobb ellensége az volt, aki kitalálta az ábécét. A mai ember gombokat nyomkod, nem ceruzát vagy tollat a papírra. Még kevésbé fog vésőt, hogy írjon vele egy kőlapra. Emellett a Szentírás nyelvét is említenünk kell. Az ószövetségi könyveket héberül, az újat egy könyv kivételével eredetileg görögül (koiné) írták. Ez párhuzamos és megfelel az érintett korok művelődéstörténeti állapotának. Mindezt időben a latin követi a mediterrán térségben, de ezzel már nem foglalkoznak a Szentírás szerzői. Viszont elkészült a latin nyelvű „Vulgata” fordítás az 5. század elején Szent Jeromos által Palesztinában a római pápa kérésére. Akkor már jó száz éve létezett egy „Vetus latinus” fordítás, ami Kis-Ázsiában készült. Jeromos felhasználta és javította a latinságát, de éppen a bibliafordítás kedvéért héberül is megtanult. A Vulgatába így került egy változatlan, korábbi (Vetus latinus) fordítású zsoltár és egy modernebb, általa fordított Zsoltárok könyve. Ez a körülmény talán tükröződik a magyar protestánsok különös, zsoltárok iránti vonzódásában. Az angolszász népek az Újszövetséget nem a Zsoltárokkal egészítik ki, hanem a Példabeszédek könyvével. Én most hozzáfűzöm a legértékesebb jellegét, még ha nevetségessé válnék, akkor is: ez a könyv Isten kijelentése. Ezért ez a könyvek Könyve. (Az igazhitű muszlim ezért mondja, hogy a zsidó és a nasszír [= keresztény] „könyveket cipelő szamár”.)
Felvetődött tehát, hogy az eredeti nyelvekről készített egyes modern nyelvű fordítások milyen problémákkal küzdenek a nemzeti nyelveken. Ez a munka az előreformáció időszakában kezdődött, majd Luther Mártonnal és a reformációval fokozatosan előtérbe került. Az első magyar nyelvű teljes fordítás, mint tudjuk, Károlyi Gáspár munkája, az úgynevezett „vizsolyi Biblia” 1590 nyarán készült el. Ezzel a magyar ember számára jelentős mértékben érthető nyelvű gyűjtemény keletkezett. A nyelv azért négy-öt évszázad alatt változott (Kazinczy-féle nyelvújítás), így előtérbe kerültek a bibliafordítások változásai. Ebből újabb problémák adódtak. A XIX. század derekán, évhez kötve 1844-től vált a magyar nyelv hivatalossá az országban.
A magyar rádióban jó száz évvel később szabad volt „vallásos félórát” tartani, de melyik egyház mennyiszer tarthatta, az a nagy kérdés volt. Visszaszorultak a történelmi egyházak, mert a kormányzat az unitáriusokat vette elsősorban figyelembe. Ők képviselték a liberális bibliakritikát. Utóbb már csak az unitárius pap prédikált a rádióban hétről hétre. Sokszor szenvedés volt végighallgatni az eszmefuttatásait „más hitű” hallgatóknak. A „vallásos félórák” a rádióban „technikai okokból” kezdtek elmaradozni egyre gyakrabban.
„Ezt az eredetiben nem így fordították” – hallottuk lépten-nyomon olyan igehirdetőktől, akik a két eredeti nyelv egyikét sem tudták, de másoktól hallottak a problémákról, és az újdonság meglepő erejével próbálták saját igehirdetéseiket változatossá tenni. Nem így tett Vida Sándor volt rákospalotai lelkész, aki a körülményekből önmagára nézve azt a feladatot vállalta, hogy a görög nyelvet alaposan tanulmányozza, aztán kiadja saját fordítású Újszövetségét. Abban látta élete fő célját, hogy hirdesse Isten igéjét az eredeti nyelv üzenete alapján. A második világháború két utolsó évében Szendrőben élt, ahol nagy érdeklődés kísérte a faluban az igehirdetéseit. Ezért a főjegyző a papok bujtogatására bevitette a csendőrökkel az igemagyarázót. Ez mentette meg őt a súlyosabb következménytől, mert az egyik vezető tisztviselő felismerte Vida Sándorban egykori gimnazista osztálytársát. A világért sem ártott neki.
Ezután nem sokkal hatalmas mozgalom indult meg, hogy komoly szellemi próbálkozás világosítson fel minél több embert. Szót kapott ilyen s más elmélet a Bibliával kapcsolatban. Moszkva makacsul becsmérelt minden vallásos jelenséget, a Szentírást, az istenhitet, legyen bármilyen egyéb világnézet a marxizmus-leninizmus mellett, valamennyit meghaladottnak, sőt ellenségesnek mondták. A hatvanas években börtönbe kerültek többen is, akik kelet-európai országok állampolgáraiként Bibliákat csempésztek be a Szovjetunióba.
A hetvenes években pedig Köpeczi Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár, akadémiai titkár, majd kultuszminiszter előadásokat tartott a Bibliáról, és védelmezte, sőt lelkesítette a fiatalságot arra, hogy tanulmányozza a Bibliát, hiszen ez az emberi civilizáció alapja. A Bibliatársulatok Világszövetségének ülésén elmondta, hogy az Ószövetség a „magyar önismeret és történetszemlélet formálásának egyik fontos eszköze. 1538-ban Farkas András azt írta »a zsidó és magyar nemzetről«, hogy »az ország romlásáért« bünteti Isten a bűnösöket.” Valóságos mozgalom kerekedett, hogy például a Szovjetunió nyugati szomszédaiból a határain Bibliákat vigyenek át. A dolog nem ment egyszerűen, akit rajtakaptak, börtönbe került. Nem sokkal később tanulmány jelent meg arról, hogy erkölcsösnek mondható-e, hogyha valaki Bibliát csempész át a határon. Új angol szót kreáltak: Bible-smuggler (Biblia-csempész). A „törvénysértésnek” már a gyanúja esetében is a lelkészeket egyházi vezetőik fegyelmi eljárás alá vonták. Büntetésül több magyar baptista lelkésznek el kellett hagynia szolgálati helyét.
A bibliakritika tovább élt, és hamarosan elhallgattatták azokat, akik a Szentírással egyetértően nyilatkoztak. A bibliakritikusok a Szentírásnak előbb a szokásait, az ellentmondásait derítették föl, amire már a francia forradalom óta nagy volt a törekvés. A bibliakritika egyes teológiákra is beférkőzött. A filozófia bizonygatta, hogy a bibliai erkölcsi követelmények fölött évezredek teltek el. Lehetetlen az embereket a mai korban felelősségre vonni a bibliai követelmények (értsd tíz parancsolat) nélkül. Már nem „vallásos félórák” hangzottak el, hanem pártos ideológiai magyarázatok. Hahn István (1913–1984) volt Magyarországon az „ateizmus pápája”. A marxista valláskritikus és ókori Kelet-szakértő tudományos pályafutása előbb a bibliai tájak népeinek filológiájával (nyelvészetével) indult. Sémi, szír, arab és perzsa nyelvekkel foglalkozott, és vonzotta az ókori Kelet más történelmi jellegű tudománya is. Ahogy a Bibliával foglalkozott, évek hosszú során hetenkénti megjelenése a képernyőn, előadásának modora sértette a keresztény gondolkodású embereket. Ateizmusa nem volt meggyőző, inkább gúnyos és fölényes. Illett rá a mondás: „Ateista az, aki mindig Istenre gondol.” Műveltsége mellett tulajdonképpen tisztelte a Szentírást. Fejet hajtott előtte, de térdet nem. Hahn István halála után egy évtizedig, vagy talán annál is tovább, mindig akadt a képernyőn utóda. Ami pedig a tudomány pártatlanságát illeti, a mai napig az internet mérföldes fejezetekben idéz „ütős” ateista idézeteket, gúnyt, szkepticizmust, amennyi csak összeboronálható volt Amerikában és Európában.
Az élő hit nem kognitív úton sajátítható el. Bármennyi ismeretet „gyömöszölhet” az ember magába, de hinni nem képes a tudása által, hanem aki elismeri Istent, elfogadja a kegyelmét, és elkötelezi magát Isten iránt, az érkezett a mennyei szférákba. Semmi érdemem nincs a tudásom alapján, mert Istentől kaptam óriási kegyelemből. A hit az ember döntése alapján egy pillanat alatt kialakulhat. A hitre jutásban ketten döntünk, Isten és én. Egyik sem hiányozhat és mással sem pótolható. Műszaki mellékfoglalkozásom útján elektromossággal sokat foglalkoztam, így a váltóárammal is. Főfoglalkozásom következtében még többet foglalkoztam az emberekkel. Személyesen beszélgettem különféle korú és képzettségű emberekkel. A gyülekezetekben hasonló összetételű hallgatóim voltak. Gyakran hasonlítottam az Istenbe vetett élő hit megjelenését a fázis- és a földvezetékhez. Isten adja a csodálatos energiát a fázison. Hatalmas energia kering rajta. Az én „szálam” a föld. Ezen nincs energia, nincs benne semmi. Ha viszont a kettő találkozik, életre kap a motor, megindul minden, semmi sem állhat ellene, voltok, wattok, gigawattok.
A hetvenes években a teológiai dolgozatok egyik korszerű feltételévé vált, hogy egy teológiai értekezés ne elfogadó legyen a Biblia tekintélye iránt, hanem kritikus. Vegye elő a Szentírást, spekuláljon felette és minden irányból próbálja meg (tesztelje). Minden bibliai kifejezést latra vetettek, hogy vajon csak ilyen szimplán értelmezhető, nem kellene árnyaltabban elgondolkodni felette? Utóbb már nemcsak a szavakat kritizálták, kerülgetve a fogalmak értelmét, de már a kötőszavakat, sőt a névelőket sem hagyták jóvá a Bibliában (és, vagy, illetve a, az, egy). Ettől függött egy teológus értekezésének a tudományossága. A budapesti evangélikus teológián egyik professzor a gyümölcshámozás hasonlatát alapul véve kijelentette, hogy a „jelölt meghámozta a luftballont”.
Messzire jutott tehát a teológia az egyszerű emberek hitvilágától, akik azt tartották igaznak és helyesnek, amit a Biblia tanít. Ezzel jutottak a világon élő egyszerű emberek milliói hitre, ez változtatta meg az életmódjukat, váltak Isten káromlójából imádójává, a Szentírás tagadójából követőjévé, és örökké szerencsétlen szegény emberből Isten országának elégedett, boldog polgárává.
Nem vagyok a teológiai tanulás ellen, általában semmilyen törekvés ellen az ismeretek megszerzésére, pártolom a szellemi munkát, az oktatást. Amit nem pártolok, azt már Pál apostol megírta (2Tim 3,7). Meddő tanulásnak mondhatnám. A mai ifjúságnak ez komoly kísértése, de a szülőknek is, akik minden elképzelhető úton-módon megállítanák a szép, kedves gyermekkort. Tanuljanak csak! Univerzális műveltség ma már ki van zárva. Senki sem lesz polihisztor. Az életünk rövidebb, mint a tudományok elsajátíthatósága. Tanulunk, tanulunk, de mire jutunk végül? Mi lesz a sok tanulás konzekvenciája. Egyes államok ezt a meddő folyamatot azzal küszöbölik ki, hogy a felsőbb iskolák kötelező heti penzumot írnak elő fizikai munkából vagy műhelyben vagy kertészetben. Ezt a fajta pénteki munkás fél napot semmivel megváltani nem lehet a hallgatóságnak.