Megjegyzések Zrínyi Miklós bibliai idézeteihez

Pafkó Tamás

Intertextualitás és autoritás

„Obedientia [engedelmesség], engedelmességet szükség a’ vitéznek meg tartani, job hogy veszess parantsolattal, hogy sem nyerj azon kívül, hallodé, mint haragszik az Istenis az engedetlenségért. Melior est obedientia quam victimae multae [Jobb az engedelmesség, mint sok áldozat.]¹ Ha tudnám, hogy a’ sereg, a’ melynek en parantsolok, engedetlen volna, inkáb egy botot vennék kezembe és disznót mennék őrizni, mert engedetlen néppel az ember nem tsak életét, de meg tisztességétis el veszti.”²

Amikor Zrínyi Miklós ilyen és ehhez hasonló biblikus idézeteket épít szövegeibe, azt nem csupán esztétikai céllal teszi. Legyen szó akár kisebb szövegegységekről, mint a prózai műveknél, vagy az egész művet átfogó nagyobb ívű koncepcióról, mint a híres eposz, a Szigeti veszedelem esetében, a bibliai vendégszövegek nem csupán kiegészítik vagy stilárisan díszítik a szerző írásait, hanem egyenesen meghatározzák, szervezik azokat.

Az intertextualitás a Bibliának mint lezárt szövegegységnek lényegi, meghatározó elve. A Szentírás szövegvilágában a textusok úgymond „beszélgetnek” egymással, reflektálnak egymásra. „Formailag ez adja meg a különböző időkben, eltérő szerzői egyéniségek által, sokféle műfajban, eltérő témákról írott szövegek koherenciáját, a bibliai világ otthonos önazonosságának érzetét keltve az olvasóban.”³ Nem véletlen, hogy már a bibliai időkben megjelennek olyan kiemelkedő igeszakaszok, melyeknek az olvasók igen magas referenciaértéket kezdenek tulajdonítani, és így ezek a részletek önmagukban véve (isteni) autoritást kölcsönöznek az őket befogadó anyaszövegnek.

Gondoljunk csak a teremtéstörténet igéire, melyeket a zsoltárkönyv szerzői páratlan sokszínűséggel és bravúrral parafrazeálnak és építenek be a legkülönbözőbb tartalmú zsoltárokba. Jeremiás is ezt az eljárást alkalmazza, amikor a zsoltárkönyv egész szellemiségét fémjelző első zsoltár parafrázisával illusztrálja az Úrban bízók kilátásait, élesen szembeállítva helyzetüket a tőle elfordulókéval, a kiszáradt pusztai bokor és a folyóvíz mellé ültetett fa ellentétével.⁴ Az Újszövetség pedig egyenesen csúcsra járatja az intertextuális utalásosság eljárását, amikor a messiási próféciák értelmezésével a szövegközi kapcsolatok egészen új tárházát nyitja meg.

Nem csoda ezek után, hogy az érett középkorra kikristályosodó keresztény kultúra a szövegközi utalásosság magasiskoláját teremti meg a liturgiában. A homogén keresztény társadalom pedig kiváló táptalajnak bizonyult ahhoz, hogy ezeket a bibliai szövegek közötti kapcsolatokat felszívja, és jó mélyre vésse az emberek tudatába. Zrínyi munkásságának korára, a kora újkorra ez a fajta szövegvilág már átalakulóban van, de a miseliturgia és a protestáns istentisztelet igeolvasásának kultúráján szocializálódott, értelmiségi arisztokrata társadalom még mindig egészen elképesztő mennyiségű szöveget tud fejből, és ismeri ezek intertextuális vonatkozásait is.⁵ A Szentírás tekintélyszövegként való alkalmazása a Zrínyit körülvevő társadalomban tehát nem egyedi és nem újszerű, sőt bevett gyakorlat. Ennek módja és hatékonysága azonban már az egyes szerzők ügyességén múlik.

Zrínyi Miklós ez irányú ügyességéhez kétség sem férhet. Személyében egy olyan nagy formátumú politikussal van dolgunk, akinek politikai, hadtudományi és szépíróként is a legkiválóbbak között van a helye. Bibliai szövegkezelésére a tömörség, pontosság és a személyes érintettség felülreprezentáltsága jellemző.

  

Az egyes bibliai könyvek aránya a prózai művekben

Zrínyi hat prózai művéből háromban alkalmaz bibliai utalásokat, melyek közül az egyik, a Vitéz hadnagy hadtudományi értekezés politikai kitekintésekkel, a másik kettő, a Mátyás király életéről való elmélkedések és Az török áfium ellen való orvosság pedig kimondottan politikai írások erős hadtudományi vonatkozásokkal. Politika és hadtudomány összefonódik a szerző értekező műveiben, de ez várható is egy olyan államférfi esetében, akit korának Nyugat-Európájában piedesztálra emelt hadvezérként tartottak számon.⁶

A prózai szövegekben összesen negyvennégy darab idézet található a Szentírásból. Ezek mennyisége egyenes arányban áll a művek hosszával, vagyis a Vitéz hadnagyban találjuk a legtöbbet, szám szerint huszonhetet, majd a Mátyás-elmélkedések következik tíz idézettel, végül az Áfium, mely egy rövidebb röpirat, hét utalással.

A negyvennégy allúzióból csupán hét származik a Biblia újszövetségi részéből, az összes többi ószövetségi igeszakaszok citátuma. Ez az arány roppant feltűnő, éppen ezért jelentőséggel bír. Ha számba vesszük, hogy az ószövetségi idézetek mely könyvekből valók, máris képet kapunk arról, hogy egy írás műfaja milyen jelentős mértékben meghatározza a benne felhasználható citátumok jellegét. A harminchét ószövetségi idézetből ugyanis hat-hat reprezentánssal messze kiemelkedik a Példabeszédek és a Prédikátor könyve. Az ószövetségi idézeteknek tehát majdnem egyharmada ebből a két bölcsességirodalmi könyvből származik. Ezeket jóval kisebb arányban, három-három idézettel követi Ézsaiás próféta és a Bírák könyve.

Mind a Vitéz hadnagy, mind a Mátyás-elmélkedések a politikatudományi írásoknak a 17. században tipikus műfajait képviseli. A Vitéz hadnagy az ideális hadvezér alakját rajzolja meg, Zrínyi leírása szerint egy három összetevőből álló színes műfajban: „Első generalis egynéhany discursust contineál vitézségről, de elegyítet moralitással. Másik C. Tac. vitézségről való sententiáira való aphorismusokbol ál. Harmadik az én experientiámból, mind penig tanulásombul öszve szedés hadi tudományokbul vagyon.”⁷ Rövid diskurzusokkal, még rövidebb, szentenciaszerű aforizmákkal és más szerzőknél olvasott tanulságokkal van tehát dolgunk. A Mátyás-elmélkedések az úgynevezett királytükör vagy fejedelmi tükör kiváló példája, mely Mátyás karaktere és hadvezéri stílusa nyomán rajzolja meg az abszolutisztikus uralkodó képét, rövid epizódokat felvillantva a király életéből és uralkodásából. Mind a két műre a tömörség, a magvas gondolatok jellemzők. Zrínyi egy-egy eszmefuttatását könnyen megjegyezhető, csattanószerű tanulsággal zárja. Ehhez a szerkesztési eljáráshoz mi sem illik jobban, mint az említett két bölcsességirodalmi könyv szentenciái.

A tizenkét idézetből csupán három nem hivatkozik az eredetére, vagyis kilenc esetben kezdi vagy zárja Zrínyi a gondolatmenetet Salamonra, a Prédikátorra vagy önmagában a bölcsességre való hivatkozással. Ez kiválóan illusztrálja számunkra, hogy a bibliai szöveg citálása támogató funkcióval bír. A tanulság önmagában is hasznos lenne, azzal azonban, hogy a szerző a szentírók szavaival vezeti be vagy zárja mondanivalóját, mintegy igazolja azt, sőt bibliai tekintéllyel ruházza fel.⁸

„Az had viselő embernek jól meg kel mindeneket gondolni, mitsoda történik az ő idejében vagy az ő előtte való időkben, és mitsoda okos vagy vitéz az ő ellenséghe, mert az elmúltakból tehet jövendőkrül ítéletet, jó a’ históriákat olvasni, mert valami történt ez világon, mind meg van írva, soha immár oly dolog nem történhetik, hogy máskor oly dolog nem történt volna. Nihil novum sub sole, nec valem quisquam dicere, ecce hic recens est, iam enim precessit in seculis, quae fuerint ante nos [Nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk.], azt mondgya bölcs Salamon, mindenkor és mindenkor így leszen.”⁹

A Példabeszédek és a Prédikátor könyvének már a bibliai szerző által is „értelmes mondások”-nak¹⁰ aposztrofált szentenciái szinte predesztináltak arra, hogy szólássá vagy közmondássá váljanak,¹¹ és a 17. század politikai irodalmában valóban megfigyelhető ez a tendencia. Antik és bibliai úgynevezett florilegiumok, közhelygyűjtemények tucatjai keringenek az arisztokrata és értelmiségi körökben. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy aki írni kezd, az esetek túlnyomó többségében nem az eredeti művek olvasása során gyűjti ki a számára értékes gondolatokat, hanem ezekből a közhelygyűjteményekből.¹² Az idézetek ennélfogva indikátorai lehetnek az adott szerző olvasottságának, hiszen ezek felhasználási módja ismeretében kitűnik, hogy az anyaszövegbe ágyazott vendégszöveg mennyire illeszkedik szervesen a kontextusba, illetve alkalmazása megfelel-e annak a szövegösszefüggésnek, amelyből származik. Zrínyi munkásságában mindkét típusú alkalmazásra találunk példát. Az imént bemutatott idézet a Vitéz hadnagyból a Prédikátor könyvének egy olyan részét hozza, amely még napjaink laicizált kultúrájában is forrását vesztett szólásként ismeretes („nincs új a nap alatt”), nem csoda tehát, hogyha a 17. század ekkor még homogén keresztény kultúrájában is közszájon forgó mondás volt.

Ehhez hasonló, vagy még inkább közmondássá kopott bölcsesség az elkerülhetetlen eseményekhez kötődő: „Mindennek megvan a maga ideje.”, vagy latinosan: „Omnia tempus habent.” Amikor ezt olvassuk hivatkozásként, legtöbbször szükségtelen feltételezni az író bibliai ismeretét vagy a Bibliára való utalás tudatos szándékát. Zrínyi azonban amikor a Prédikátornak ezt a közhellyé vált mondatát idézi, megjelöli a forrását.

„Az kapitany tiszti nem az tsak, hogy hartzollyon és verekedgyék az ellenséggel, többet kel ő néki ennél tudni, azt mondgya a bölts, omnia tempus habent [mindennek megszabott ideje van], az időkhöz, az occasiókhoz kel magát alkalmaztatni, és mikor hartzolni kel, mikor nints ideje, el kerüllyed.”¹³

  A „bölts”-nek mint forrásnak a megjelölése utal arra, hogy Zrínyi nem csupán a szóláskincs egy darabját idézi. Ő a Prédikátor megfigyelését kívánja applikálni művébe. Ezt a szövegösszefüggés is alátámasztja, hiszen az idők, az occasiók említése pontosan megfelel a Prédikátor könyve¹⁴ „rendelt idő” koncepciójának.¹⁵ A bibliai idézet érezhetően a szöveg szerves részét képezi. Nem csupán hanyagul odavetett dísz, nem is erőltetetten didaktikus autoritás, hanem az érvelés megkerülhetetlen összetevője. Egy hadvezér esetében egyáltalán nem mellékes kérdés ugyanis, hogy felismeri-e a megfelelő időt, hogy mikor indítsa meg az ütközetet és mikor tartózkodjon a harctól. A Prédikátor idézésével Zrínyi érvelésében a történelem tanulmányozása és a hadi tudományokban való jártasság mellett finoman megjelenik egy szál, mely mintha mindezek mellé állítaná az isteni inspiráció szükségességét is.

Latin és magyar utalások

Az Ószövetség, ezen belül a bölcsességirodalom dominanciája mellett még egy jelentős különbség van, mely két jól elkülöníthető csoportra osztja a negyvennégy bibliai utalást. A latin, illetve magyar nyelvű utalások differenciája. A latin nyelvű idézetek jócskán túlsúlyban vannak a magyarokhoz képest. Harminckét latin citátum áll szemben tizenkét magyar utalással. Ez hetvenhárom százalékos többség a latin javára. Első meggondolásra ez talán nem is lenne különösebben érdekes, ha arra a kultúrára gondolunk, melyben a csáktornyai bán tevékenykedett. A kora újkor diplomáciai nyelve ugyanis a latin volt. Az országos közügyek intézése, a levelezés, az uradalmi ügyek mind latinul folytak. Zrínyi Miklós ráadásul igen magas színvonalú latint beszélt. A szakirodalom a Szigeti veszedelem sokszor meglepően merész szórendjét is a latin behatásának tartja.

Az idézetek vonatkozásában az az elgondolkodtató, hogy a magyar utalások között egyetlen szó szerinti idézetet sem találunk, míg a latin allúziók többsége egyenes idézet. A magyar nyelvű allúziók nemhogy nem egyenes idézetek, még parafrázisnak sem mondhatók, csupán asszociatív utalások egy-egy bibliai helyzetre vagy személyre.

„Minden újság, minden történet a’ hadi állapatban, főképpen a’ hartzban nagy változást csinál, egy szó, az kit jól nem érthetnek a’ vitézek, nagy zenebonát szerezhet és veszedelmet. Volt immár oly dologis, hogy a’ várnak belső kapuját rontották volna a’ vitézek, de a’ szorosságtul, hogy nem férhetet hozzá, a’ ki rontotta, kiáltot a’ társainak, hátráb állyatok, ebből oly kiáltás támada, hogy minnyájan hátrát kiáltanak, és futni kezdének, azért az illyen úyságoktul oltalmazkodniis kel, élniis tudni kel vélek. Hannibal az ökör szarvokra fáklyákat köttete, és úgy meg gyújtván ki mene az ellenségnek. Gedeon lámpások zörgésével győzedelmes vala, és Kinisi Pál az egész hadának zöld ágat ada kezében hordozni-s-azzal ijjeszte el a’ törököt.”¹⁶

Az antik és a magyar történelmi példa között áll a bibliai allúzió, mely az egész gedeoni történetet két szóba sűríti: „lámpások zörgése”. Rendkívül tömör és nagyon erőteljes utalás, mely hatékonyan támogatja meg az érvelést bibliai szemszögből is. Ez azonban lehetne latinul is, mégis azt látjuk, hogy a magyar nyelvű utalások egytől-egyig ezt a sémát követik. Tömörség és utalásosság. Egy másik példa:

„A részegség nem had viselő embernek való, a’ mint meg írjuk másuttis, más okokbulis, de leg főkeppen, hogy erőtelen az ember az titkot meg tartani, a’ bornak természeti minden titkat ki mutatni. Noe, mikor meg részegedet, ki mutatá szemérmes testét, es nem gondolta el rejteni azt a’ tagját, a’ kit a’ természet tanít el rejteni.”¹⁷

A részegségnek a titoktartásra gyakorolt következményeit egy bibliai személlyel bemutatni briliáns ötlet. Észrevétlenül hatol az olvasó tudatába a helyzet természetessége, érthetősége, valamint az a tény, hogy mindezt a Szentírásban olvashatja. Az előző példához hasonlóan ugyanazt a lényegre törő tömörséget és tudatos célzatosságot látjuk. A kérdés azonban továbbra is az, hogy mi okozza a latin és magyar citátumok kezelésének ezt a feltűnő különbségét. A válasz nagy valószínűséggel a Bibliához mint szöveghez való hozzáállásban keresendő.

Liturgikus hatás

Ahogy a bevezetésben is említettem, a középkor emberének attitűdje a Szentíráshoz egészen más volt, mint az általunk megszokott. A laikus műveltségűek túlnyomó többsége a Bibliát nem könyvként ismerte, hanem a miseliturgia és a zsolozsma gondosan válogatott szövegeiként.¹⁸ Ez a mi memóriánkhoz képest tetemes mennyiségű szöveg fejből való ismeretét jelenti. Azok a kiemelkedő jelentőségű igeszakaszok, melyek ma is az egyházi év fő pontjait jelentik, minden különösebb erőfeszítés nélkül éltek a liturgiát végzők fejében. A kora újkorra, a reformáció után nagyjából száz évvel, ez az attitűd éppen a reformációval egybeeső információs és technológiai robbanásnak köszönhetően¹⁹ erőteljesen átalakul, a nem klerikus műveltségű katolikus értelmiség esetében azonban túlnyomó többségben még mindig a liturgiában élő szövegkorpusz ismeretével számolhatunk.

A latin nyelvű egyenes idézetek és magyar utalások különbségének egyik, ha nem a fő okát nagy valószínűséggel ebben találjuk. Zrínyi, katolikus főúrként, magától értetődő módon jelen volt a kötelező miséken, és gyermekkorától fogva latinul hallgatta azokat. A szakrális szöveg nyelve számára tehát elsősorban latin volt. Azért fogalmazok úgy, hogy elsősorban, mert a fenti gondolatmenetből arra a következtetésre is juthatnánk, hogy Zrínyi nem ismer más bibliai szöveget azon kívül, amit a miseliturgia részeként hallgat. Ennek azonban a prózai művekben lévő idézetek teljesen ellentmondanak. Bár a zsolozsma mint lectio continua, vagyis a Biblia folyamatos, nem perikópaszerű olvasása, elméletben lehetővé tenné a teljes Biblia olvasását, a felmerülő citátumok szöveghelyei azonban olyan teljességgel speciális igeverseket is elénk hoznak, melyek mindenképpen egyéni bibliaolvasásra utalnak. Például:

„Tehát szükséges, hogy a’ fejedelem vagy az generalis jó válogatot hű emberekbül tartson tanátsot, in quibus sit veritas et qui oderint avaritiam [akikben igazság lakik és gyűlölik a megvesztegetést].”²⁰

Az Exodus 18. része nem jelenik meg a zsolozsmában, az idézet ráadásul szó szerint hozza a bibliai szöveget, nincs benne semmilyen liturgikus változtatás. Az idézet ebben az esetben olyan mértékben illeszkedik az anyaszövegbe, hogy még a nyelvtani egyeztetésen sem esik csorba annak ellenére, hogy a szerző egy latin mondatot kapcsol a magyarhoz. Forma és tartalom tehát művészien kiegészítik és támogatják egymást.

A negyvennégy utalásból további tizenkilenc példa ugyanezt a metódust támasztja alá. Szó szerinti, bibliai latin idézet, mely nem jelenik meg a zsolozsmában.

Összegzés

Összegzésként azt mondhatjuk tehát, hogy Zrínyi műveltségéből fakadóan a Bibliát mint szakrális szöveget elsősorban a liturgiából ismerte, ezért számára a Szentírás írott szövegként is a latin nyelvű Bibliát jelentette. Amikor tehát műveiben a misétől vagy a zsolozsmától eltérő latin nyelvű, egyenes bibliai idézettel találkozunk, ott a latin Szentírás, a Vulgata valamely kiadásának használatával kell számolnunk.²¹ Ez egy olyan értelmiségi arisztokrata író esetében, mint Zrínyi teljességgel hétköznapinak mondható, hiszen könyvtárának állományából és levelezéseiből egy olvasó ember képe rajzolódik ki előttünk. A magyar nyelvű utalások esetében valószínűleg nem feltételezhetünk az előbbihez hasonló szövegismeretet, jelesül egy magyar nyelvű bibliafordítás rendszeres olvasását, így amikor valamely bibliai szakaszra, történetre vagy személyre csak utalásszerűen hivatkozik Zrínyi, a Szentírás szentségéhez nem kötődő magyar nyelven teszi ezt.

Jegyzetek

1. A latin idézetek magyar fordításait, ahol máshol nem jelölöm, a Magyar Bibliatársulat úgynevezett új fordítású bibliakiadásából idézem. (Biblia, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 2003.)
2. Kulcsár Péter (szerk.), Zrínyi Miklós összes művei, Prózai munkák, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, 112. (Kiemelés P. T: Jobb az engedelmesség, mint sok áldozat.)
3. Dér Katalin, A Biblia olvasása, Kairosz Kiadó, Budapest, 2008, 52.
4. Jeremiás próféta könyve 17, 5–8
5. Déri Balázs, P. magister gestájának bibliai-liturgikus idézetei – I., Magyar Egyházzene, XIX, 2011/2012,37.
6. R. Várkonyi Ágnes, Európa Zrínyije, Irodalomtörténeti Közlemények, 1996, 3.
7. Kulcsár 62.
8. Déri Balázs, P. magister gestájának bibliai-liturgikus idézetei – II., Magyar Egyházzene, XIX, 2011/2012, 244.
9. Kulcsár 99. (Kiemelés P. T.)
10. Példabeszédek könyve 1, 2
11. Déri, P. magister, 38.
12. Klaniczay Tibor, Zrínyi Miklós, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964, 398.
13. Kulcsár 117. (Kiemelés P. T.)
14. A Prédikátor könyve 3, 1
15. Dér, 15.
16. Kulcsár, 150. (Kiemelés P. T.)
17. Kulcsár 115. (Kiemelés P. T.)
18. Déri Balázs, Három liturgikus tétel Szent István Intelmeiben, Irodalomtörténeti Közlemények, 2010, 15.
19. Mester Béla, Szabadságunk születése, A modern politikai közösség antropológiája Kálvin Jánostól John Locke-ig, Argumentum kiadó, Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2010, 104.
20. Kulcsár, 133. (Kiemelés P. T. – a szöveghűség érdekében itt a latin szó szerinti fordítását adom.)
21. Déri, P. magister, I. 36.