A személyes felelősségről a migrációról való együttgondolkodás után

Háló Gyula

Fórumbeszélgetés a migránskérdésről. A meghívott vendégek Gudovics Éva, a Magyar Rádió hírszerkesztője, valamint Révész Balázs, a Baptista Szeretetszolgálat migrációs koordinátora voltak. A képen Háló Gyula helyi lelkipásztor látható még. (Forrás: a Pestszemtimrei Baptisták facebook oldala)

Fórumbeszélgetés a migránskérdésről. A meghívott vendégek Gudovics Éva, a Magyar Rádió hírszerkesztője, valamint Révész Balázs, a Baptista Szeretetszolgálat migrációs koordinátora voltak. A képen Háló Gyula helyi lelkipásztor látható még. (Forrás: a Pestszemtimrei Baptisták facebook oldala)

„Mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni: azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre és halhatatlanságra, örök életet ad.” (Róm 2,6–7)

Mint ahogy az élet bármely területén, a migrációval kapcsolatosan is a kompetenciahatárok jelölik ki felelősségem határait. A kompetenciahatárom jelzi azt a kört, ameddig a képességem és a felhatalmazásom alapján lehetőségem vagy kötelességem cselekedni, beavatkozni, segíteni. Vagyis a felelősségem körén belül kell maradnom, amikor a társadalmi felelősségemről gondolkodom.

Ott van kijelölve a személyes felelősségem köre, ahol lehetőségem van a cselekvésre, a beavatkozásra. Ahol nincs lehetőségem cselekedni, ott nem lehet felelősségem. Ennek a tézisnek több következménye is van a tágabb társadalmi térben. Ahol nem tudok (mert nincs lehetőségem) cselekedni, nem lehetek felelős. Ez a tézis segít, ha lelkileg túlzottan érzékeny vagyok, hogy érzelmileg ne vegyek magamra akkora súlyt, amivel szemben tehetetlen vagyok.

Ahol nincs lehetőségem cselekedni, ott nincs kötelezettségem, nincs kényszer arra, hogy azért legalább véleményt nyilvánítsak. Ez a szánalmas hangemberek cselekvést pótló, látszatfelelősséget vállaló tevékenysége. (Megj.: A beszéd, a véleménynyilvánítás még nem cselekvés, még ha a beszédaktuselmélet tágan a szóbeli kommunikációt is cselekvésként fogja fel.) Természetesen van helye a véleménycserének a családban és a baráti körben, természetesen van helye a kérdezésnek a szakemberektől, de nem összevissza mindenütt és mindenkivel.

A véleményszabadság joga nem erőltetheti rám, hogy felelőtlenül beszéljek arról, ahol úgysem fogok tenni semmit. Természetesen emellett még azt is kell mérlegelnem, hogy felelősségi köreim (például önmagam, családom, munkám, segítő szolgálatom, tanulmányaim, ígéreteim, határidők stb.) milyen sorrendet határoznak meg. Ügyelnem kell arra, hogy ne mások, ne a közösségem, ne a média tematizálása, iránymutatása mondja meg, hogy mit tegyek, hol segítsek. Mert ha meg is teszem, ők akkor sem fognak felelősséget vállalni a tetteimért. Legfeljebb – ha engedelmeskedem nekik – learatják a diadalt, mintha ők cselekedtek volna.

A felelősség mindig az enyém marad, ezért az alapos és széles körű józan tájékozódásra alapozva mindig a lelkiismeretemre, a belső jó indítékaimra, lelkem igaz szándékaira és a Szentlélek sugallatára kell hallgatnom ahhoz, hogy azt mondhassam majd később is: azt tettem, ami az én dolgom volt, amit csak én tehettem. Másoknak nem lehet az a dolga, hogy nekem megmondják, mi az én dolgom. Így gyakorolták az ószövetségi szentek, és így gyakorolta maga Jézus Krisztus is.

Mert „sok özvegyasszony élt Izraelben Illés napjaiban, amikor bezárult az ég három esztendőre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett azon az egész vidéken, de egyikükhöz sem küldetett Illés, csak a Szidónhoz tartozó Sareptába egy özvegyasszonyhoz. Sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán”  – hangsúlyozta Jézus a személyes megszólítás és az isteni akarat fontosságát (Lk 4,27). De saját életében is így gyakorolta, hiszen sok beteggel találkozott, de nem mindet gyógyította meg.

A jó szándék és az együttérzés félre is vezetheti az embert, mint ahogy Józsué is beleesett ebbe, mikor a gibeoniták megkeresték őket, és ők csak azt vették figyelembe, amit személyesen láttak és hallottak. Így írja a Biblia: „Akkor kezükbe vették az emberek azoknak az útravalóját, de az Úr akaratát nem kérdezték meg.” (Józs 9,14) Jézus maga is okos megfontolásra int bennünket, és szavait kisebb-nagyobb emberbaráti vállalkozásainkra is fontos értenünk! Így tanít: „Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig? Nehogy – miután alapot vetett, de nem tudta befejezni – gúnyolni kezdje mindenki, aki látja, és ezt mondja: Ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta befejezni. Vagy ha az egyik király el akar indulni, hogy harcba bocsátkozzék egy másik királlyal, vajon nem ül-e le előbb, és nem tart-e tanácsot arról, hogy szembeszállhat-e tízezer élén azzal, aki húszezerrel jön ellene? Különben követséget küld, amikor az még távol van, és megkérdezi a békefeltételeket.” (Lk 14,28–32)

Mindez természetesen nem lehet akadálya annak, hogy segítséget nyújtsunk azoknak, akiket mindennapi utunk során Isten hoz elénk, mint ahogy a példázatbeli irgalmas szamaritánus is tette. Tájékozódjunk tehát alaposan, őrizzük meg az irgalom lelkületét, ismerjük fel személyes felelősségünket, és tegyünk meg mindent, amire csak lehetőségünk van.

„Ha a nyomorúság idején gyenge vagy, kevés az erőd. Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek,
és ne fordulj el azoktól, akiket
a vesztőhelyre hurcolnak! Ha azt mondanád, hogy erről nem tudunk, az, aki a szíveket vizsgálja, beléd lát, és aki lelkedet őrzi, ismer;
ő megfizet az embernek
cselekedete szerint.”
(Péld 24,10–12)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizenöt − 15 =