Szebeni Olivér

„Alulnézetből” írom le a magyarság életkörülményeit a békediktátum után, a két világháború között és azóta. Száz éve mondták ki Franciaországban a büntetést a magyarságra, mintha egyedüli okozója lenne 15 millió ember halálának.

Azután átrajzolták egész Európa térképét azzal az ideológiai indoklással, hogy elhagyják a sokféle népek történelmi konglomerátumának birodalmi koncepcióját, és helyükbe független nemzetállamokat létesítenek. Ezt az elméletet a győztes államok hanyagolták, és folyamatosan növekedtek. Terjeszkedtek az európai partokon is túlra. A forradalmárok hangzatos célokat tűztek ki: „Nemzetközivé lesz a világ!” „A dolgozó nép hazája leszünk!” „Urak, papok, szaladjatok! Szegények, maradjatok!” A világ ezek után nacionalistább lett, mint valaha volt. Nemcsak magyar, hanem sokkal inkább pángermán, majd pánszláv ideológiák ütöttek átmenetileg tanyát a csonka hazában, a Duna és a Tisza partján. Ami pedig a társadalmi igazságtétel és a nyomor kérdését illette, a kilakoltatott és szekrényei közé kátránypapír tető alá húzódó munkanélküli lakosságot vetíti elém a gyermekkori emlékezés, amit szüleim éppen csak elkerültek. Tízezrek éltek és teleltek ki deszkák, furnérlemezek között. 1921-ben hárommilliós koldustanya lett Magyarország. Amikor a végrehajtó adótartozás fejében utoljára kivitette a szobánkból a kiságyamat, éktelen bömbölésbe kezdtem. Kis egyszobás, konyhás házunk körül terpeszkedő szomszédos, pesterzsébeti üres telkeken sanyargó emberek sorsát vetítette elém a fenyegető nélkülözés. Házszámot nem kaptak ezek a magyar „favellák”, rendőri zaklatást annál inkább. Aztán háborús jóvátételt nyögött az ország gazdasága a világháborúban való részvételért, amelyben állítólag bűnös volt a megrokkant apám is, mert frontkatonaként szolgált és megsebesült a Szán folyónál.

Elvontak mindent, amit csak lehetett. A háború öt évig tartott, a büntetés érte immár száz éve tart. A békediktátum merő formaságból hagyta beszélni gróf Apponyi Albertet (1846–1933), amit több nyelven megismételt, de szavait teljes érdektelenség kísérte, nem tulajdonítottak azoknak semmit. Ott a helyszínen le is mondott. Két magyar ember írta alá a „szerződést”. Nem voltak hivatalos delegátusok. A világháborús második „felvonás” iszonyatos színjátéka „kódolva volt” a békediktátumban. Az egész, több hónapos látszólagos latolgatás a győztes hatalmak megalázó procedúrája volt. A történelemben hasonló ceremóniát az orosz hercegek felett gyakoroltak utoljára Dzsingisz kán hódító „tombolói” a XIII. században, amikor egy béketárgyalás ürügyén ölték meg az orosz hercegeket.

A lakosság bizalmatlanná vált egymással szemben. Senki sem tudta, ki mire képes a hazájáért vagy a hazája ellen. Azt sem tudta, mit döntött „a hazája”, mivel az is hektikusan változott. A nemzetközi életben, a nagypolitikához szüleim hozzá sem tudtak szólni, de sodródtak vele. Vajon hogy érhetett el Franciaországból egy rideg miniszter, Georges Clemenceau (1841–1929) keze Versailles-ból a magyar rónáig, hogy egy vékonydongájú, megrokkant bakának és nyolc évvel később született fiának az életét megkeseríthesse? Mégis elért idáig a keze! Az egykori orvos a németeket gyűlölte, de suta mészárosként a magyarokra sújtott a taglója. A historikusok szerint állítólag haragudott ránk a menye miatt, aki magyar volt, két unokájának az anyja.

A békeszerződést úgy képzelné el az ember, hogy a volt háborús felek egyike könyörül a legyőzötteken, és a barbár kiirtásuk helyett egy tárgyalóasztalnál, érett eszű politikusokkal a vesztes puszta létére nézve minimális lehetőséget ír elő. Saját magának viszont maximális lehetőségeket von el. Aztán valahogy megegyeznek. Ezzel véget vetettek a konfliktus további elhúzódásának. Csakhogy a trianoni „békeszerződés” a puszta létet is célba vette. Elcsatolta a területet, a nyersanyagbázisokat, az ipari centrumokat, a vasúti kocsikat, a falvakat és a városokat, lefoglalt mindent és elvitt mindent, amit csak talált. Leszegényítette a népet. A bécsi és a többi külföldi bank mind felmondta a magyarországi hiteleket. Még a Duna vizét is nemzetközi jog alá helyezték. A megmaradt országcsonk lakói kénytelenek voltak tudomásul venni: nekik itt az élet tovább alig lehetséges. Ez önmagában riasztó. Lehetetlenné tették egy nemzet életét, de látni akarták a kínos agóniáját. Nem bontakozhatott ki béke és megnyugvás egy ilyen „békeszerződés” után. Mindenre rátelepült a tragikus ellentmondás. A király elmenekült, de a királyság maradt. Az új rendről, a törvényességről sokat beszéltek, de ez a rend anarchia volt, eltaposott törvényt és igazságot. Egy évszázadon át ordítják a szabadságot (Freedom!), de a hódítók büszke diplomáciája számtalan kényszerintézkedést foganatosított a megalázott tömegeken, akiket senki meg sem kérdezett. Emberbarátoknak neveztették önmagukat, de emberek pusztulására spekuláltak. Éppen csak felnőtt katonasorba egy új nemzedék, mihelyt lehetett, új frontok, lövészárkok és fegyverek vártak rájuk a harctereken, és máris mozgósítottak.

Belesodródtunk a második világháborúba húsz évvel később. A németek új fegyverként bevezették a propaganda-hadviselést, a hazudozás művészetét. Elhitették, hogy képesek határtalan erejükkel az egész világra rákényszeríteni a maguk ideológiáját, megtorolni minden történelmi sérelmet, megtörni minden katonai ellenállást, fenyegessen keletről vagy nyugatról. Ők a kivételes faj. Minek minősítik majd a szövetséges magyart? Ezt nem mondták meg senkinek sem előre, erről a végső győzelem után kívántak nyilatkozni. Ki tudja, hogy jártunk volna, ha…? Annyi bizonyos, hogy nem túl sok jót remélhettünk. A macedón Nagy Sándor óta voltak már hadvezérek, elindultak meghódítani a világot, de bármelyiket nézzük, megtaláljuk birodalmuk határait a térképen, ameddig eljutottak, de a világ nagyobb része azután is megmaradt. Csodáljuk száguldó rohamaikat, de még inkább a váratlan összeomlásukat.

A német hitegetés egészen addig tartott, amíg nagyszerű harcművészetükkel, kiváló fegyvertechnikájukkal, a szüntelen defenzióval Berlinben végeredményként kivívták a halált és újra egy hatalmas háborúvesztést. Két világháborút, két forradalmat vesztettünk a XIX–XX. században. Gazdasági válságok tették tönkre a munkánkat, az országot négyszer döntötték romokba. Minden addigi emberi építő erőfeszítés értelmetlenné vált. 1945-ben reményt vesztve támolygott a felszínre az óvóhelyekről Budapest lakossága. Éheztek, fáztak, ragály tizedelte őket. Elhullott lovakat nyúztak meg a húsukért, hólevet ittak, mert sehol sem volt tiszta ivóvíz. A kórházak felszerelése, a gyógyszerek kifogytak. Amikor helyreállt az első villamosvonal, jobbra fordult az emberek sorsa, mert megkezdődött nem a személyszállítás, hanem a burgonyaszállítás – megfizethető áron.

Mert amíg az ember él, élni is akar.

Budapesten 1945-ben a nélkülözés leírhatatlan mértékű volt. Az akkori hideg télben a magyar „sorstalanság” elképzelhetetlenül nehéz volt. Amikor a város romokkal fedett utcáin megjelentek a vánszorgó túlélők, előfordult, hogy levették a rablók a felső ruhájukat. Temetés előtt a hullákról is levették a használható ruhát, cipőt. Tömegesen szenvedtek a tetvektől az emberek. A nyomorgókon az első támogatók az orosz katonák voltak, akik nálunk szokatlan négyszögű kenyereket sütöttek, abból törtek le egy-egy darabot, vagy iható vizet adtak azoknak, akik olvasztott hólevet használtak, ha volt mivel felmelegíteniük a havat. Magyarnak lenni csak rettegést és megaláztatást jelentett akkor is, immár újfent.

Meg sem fogant zigótalétem, amikor „eldöntetett”, hogy bujdosó, szegény leszek magam is, csak egy névtelen senki. Esetleg egy sorszám az anonim tömegben.

A „szerződés” és a rákövetkező évtizedek

1920. június 4-ét, a nemzet korábbi történelmi gyásznapját, kilencven évvel később, 2010-ben a nemzeti összetartozás napjává változtatták. A határ maradt – sajnos –, de 2010 óta átnyúlik a kezünk minden utódállamba, mert a túloldalon találunk más magyart még, és örülhetünk, mert az a testvérünk keze.

Talán egyszer publikálják vagy inkább feldolgozzák a legnagyobb műveltségű magyar államférfinak, gróf Apponyi Albertnek (1846–1933) megrendítő beszédét a békeszerződés hivatalos beterjesztése után. Az akkori magyar állam kormányszintű egyetlen megnyilatkozását mondta el. A győztes hatalmak a háborús vérontást a diplomácia békésnek mondandó eszközével, de a nemzet kipusztítása céljából folytatták. A nemzetközi hitelezés eszköze a magyar valuta, az akkori korona inflációját vezették be minden hitel azonnali felmondásával. A gyárak leálltak, a munkásokat szélnek eresztették, az emberek milliói váltak kenyértelenné, földönfutóvá. Volt kétféle pénz, a kék és a fehér korona. Egy ideig a „kék pénz” még szívesebben látott fizetési eszköz volt, bár egyik sem ért sokat. A szerződés után a bankjegyek az utcán elhajítva hevertek. Jöttek az utcaseprők, és a mocsokkal, szennyel együtt elsöpörték a körúton.

Álmodoztunk, hogy mi itt az évente átszabott, kifordított, a kényelmünkre alakított ruháinkban inkognitóban járunk. Mi nem vagyunk szegények, egy királyság állampolgárai vagyunk. Mindenünk van, hiszen élünk. A telkek ugyan üresek, házakat nem építünk. A fű zöld, baromfitojásokat keltetünk, szárnyasokat tenyésztünk és libamájat eszünk. Ami azt illeti, ettünk is, de sóra nem tellett hozzá. A kenyeret a pék „hozomra” adta. Nem küzdött senki túlsúllyal. Vitéz Mezőkürti a hentesnél – pénze nem lévén – rangját hangsúlyozva, hitelbe kért egy kiló zsírszalonnát, de elutasították: „A vitézségére semmit sem adunk! A zsidó sem ad rá semmit!” Apám sebesült volt, de nem volt vitéz: ezért havi 7 pengő járadékot kapott, és még a neveltetésemre 75 fillért egy teljes hónapra. Ez volt a rokkantjáradéka. A nagykereskedő, Schwartz úr előbb csak anyám jegygyűrűjét fogta zálogba, de segített, hogy majd később ledolgozzák az adósságot a szüleim. Aztán mind nagyobb lett a „kreditjük” előtte, s megtartotta őket szabójának, varrónőjének. Ha túl sok volt a szabad idejük, csak el kellett menniük Schwartzék üzletébe, és mindjárt kaptak munkát, csak győzzék. A „sorstalanság” nem csak egy népnek volt a terhe, gyakorlatilag minden magyaré. Nem is tudtuk a bekerített szöges drót mögött, hogy ezen az oldalán kezdődik az internálótábor, a börtön és a fegyház, vagy a másikon.

Nekünk menedékünk volt. Hová menekültünk a nyomor elől? Hol találtuk meg a lelki békességünket, miközben tudtuk, hogy Trianon után a revíziót újra csak a vérünkkel fogjuk megfizetni? – A válaszommal talán meglepetést okozok néhány olvasómnak egy-két lappal később.

A nemzeti gyásznap és Trianon követelésére a kifosztott ember béna tehetetlensége volt a válasz. 8–9 éves koromban megtanultam egy nyomorúságos szót. A „második elemiben” Tariska Ferenc tanítóm irredentizmusra nevelt. Hogy gondoljunk a Trianonra minden egyes dolgozatíráskor. Fölíratta az osztály minden tanulójával a füzetbe anno Domini helyett: „Trianon XI. évében”. Nem a történelemdoktori értekezésünkbe írtuk be, hanem egy kis füzetbe, amiben talán öt egyszerű gyermekded mondat került rá a lapokra egy teljes óra alatt, szép lassan, hegyes, mártogatós acéltollal, gyöngybetűkkel, mégis majdnem annyi hibával, mint égen a csillagok száma. Törték a kisfiúk a fejüket, ugyan mi lehet az a Trianon? Az okosabbjai találgatták: „valami három”.

Párizs szélén csoda szép palotát lenyűgöző parkot, gondozott virágos kerteket egész sort talál a mai turista, aki egy gyönyörű földszintes koszorú kiképzett épületsorát találja a benne emelt úgynevezett Nagy-Trianon palotával. Csak ez az épületsorba illeszkedő rész három emelet magas építmény. Az épületek mind földszintesek, hatalmas, fent köríves ablakokkal, amelyek a virágzó parkok felé néznek. A Nagy-Trianon egyedül többszintes. Nehéz lenne bárhol hármasosztatú részt találni. Állítólag a gyönyörű házak, parkok között szinte elvész. A magyarokon kívül másféle nép nem is látogatja. Viszont az 1920-as alkalomra egy kivételesen csillogó, fényesre csiszolt helyiségben történt meg az aláírási ceremónia.

A férfikora derekán járó cseh miniszterelnök, Edvard Beneš, minden tőle telhető hevességgel vitte a szót, pedig nem ő volt a „házigazda”. Az egész világháborúért a gyűlöletes magyar nemzetet vádolta. Ő volt a legaktívabb szónok és a leginkább gátlástalan vádoló Magyarország ellen. Egy percig sem volt kétséges senki előtt sem, hogy az utolsó magyart is megölné ott helyben a puszta kezével. Pedig a világháború elindítása Bécsben dőlt el. „Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam” – mondta I. Ferenc József, aki ez ügyben szóba sem állt a magyarokkal. Párizs mellett az utolsó szó jogán állítólag három nyelven mondott védőbeszédet hazánkról a rendkívül művelt aggastyán, gróf Apponyi Albert, az akkori kultuszminiszterünk. Az egész lebonyolítás teljessége az alaposság, az igazságosság látszatát keltette. A szerződés két fél között jön létre, ahogy erről már olvastunk. A trianoni egy olyan látszatszerződés, ahol csak egyik fél számított, a másik mintha ott sem lett volna. A hátteret beárnyékolta az érdek, a bankárok, spekulánsok beavatkozása, a határtalan gyűlölet és a bosszúvágy. Ám ezekről a szerződés természetesen egy szót sem szól. Egy természetből kiragadott képpel szimbolizálhatjuk a nagy békekötést: keselyűk küzdelme egy tetem felett.

A pártatlan európai tudósok sajnálták a magyarokat. Beneš viszont valósággal kéjelgett abban, hogy a jelentéktelen részleteket is úgy rendezze, hogy az a magyar fél számára megalázó legyen az utolsó tollvonásig. Az archivált 524 oldalas szerződést könyv alakban helyezték letétbe, amelynek első aláírója Edvard Beneš, aztán – ahogy Vujity Tvrtko kiderítette – több fejezet és oldalak százai után egy orvos, Benárd Ágoston és egy politikus, Drasche-Lázár Alfréd politikus, író, magyar férfiak írták alá. Egyetlen megbízatásuk volt: az aláírás. Ezzel az elrendezéssel is egy ország népét kívánta Edvard Beneš megalázni.

Alig néhány évvel később az angol főrendi ház tagjai között kezdődött el a revíziós mozgalom. (Még azt sem a magyarok kezdeményezték!) Egy repülőgép – az angol politikus lord S. H. H. Rothermere (1868–1940) javaslatára – egy hosszú szalagon húzta kilométereken át az égen a feliratot: „Justice for Hungary”. Bejárta Európát, Amerikát a gép és a hír. Évekkel később járt hazánk felett. Bámulták, amíg látható volt és hallható a motorzúgás. Apám, a hadirokkant szabómester tudott ennyit angolul is: „Igazságot Magyarországnak!” Aztán egy kivándorolt festőművésznek megadatott a kegy, hogy az angol főnemesről portrét festhessen. (Csopják Attila veje volt, Jámbor Lajos.) Ettől több kegyet vagy segítséget nem kaptunk. Trianon után nem szerveztek Marshall-segélyt. Ahhoz még kellett egy újabb véres háború.

 A Habsburg Birodalom vegyes nemzetiségű volt, vagyis 12-féle nyelvet használt a lakosság a Kárpát-medencében. A mai főváros XVII. kerülete, az egyik volt önálló község, Rákoskeresztúr egyik felében németek, másikban szlovákok laktak. A német nyelv sajátossága, hogy sokféleképpen használják. Pontosabban Luther Márton után a bibliai nyelvezet egységes, ez az irodalmi német, de a reformációt követő századokban nagyon sokféle német nyelv volt, ami tulajdonképpen mind megvan ma is olyan szilárdan, hogy az északi porosz számára talány a déli bajor, még inkább a még délebbi svájci, pedig mindegyik német. Megnézhetjük magunknak azt a kevés németet, aki Svájcban megérti, ha köszönnek neki. Így adódott, hogy Rákoskeresztúron élt egy bizonyos „Szepi bácsi”, akit két teremtmény értett meg a földkerekségen: a felesége és a lova. Ő volt ugyanis a sokszor emlegetett ötvenes években a helyi téesz kocsisa. A feleségével természetesen törvényes házasságban élt. Családlátogatásra mentem „Hagemann testvérnőhöz”, akinek a férjezett neve német volt, de csak a férje németsége alapján, ő személy szerint szlovák volt, mégpedig népviseletben járó, tehát bő szoknyát és hímzett blúzt hordott, és szlovákul imádkozott. A feleség magyarra fordította a férje németjét: „Azt mondja a Szepi: Csak ne járnék én örökké abba az imaházba!” Szóval érthetetlen németségén kívül a vallását is féltette tőlem a férje. Csak a kastélyban laktak magyarok, abból meg iskolát csináltak, de lelakták, amíg valamennyi folyóvíz-szolgáltatás megszűnt, a csatornázás hálózata eldugult, és tégláig lekopott a falról minden vakolat.

Ha nem is írok mindenről szakmailag pontosan az egykori közép-európai nagyhatalomról, a Habsburg Birodalomról és a Monarchiáról, de az állampolgárairól, azok négy első nyelvéről, ami roppant markánsan jellemezte a Monarchiát, valami keveset tudok, érintettségem alapján. A legnagyobb nyelv tömbjeit hadd ismertessem gróf Teleki Pál földrajztudós munkája alapján, aki 1920-ban, tehát a trianoni szerződés évében Magyarország miniszterelnöke volt, és ő készítette el az első nemzetiségi térképet a magyarság egységes tömbjéről és mind az összes más nép lakóhelyeiről különböző színekkel, árnyalatokkal. Ezzel tette lehetővé az ország lakosságának nemzetiségi, helyzeti és mennyiségi összehasonlítását: Hol élnek és mennyien? Az ország közepe piros volt. A Kárpátok hatalmas íve felé is voltak kisebb-nagyobb egybefüggő piros foltok. Akármerre néztük, ez a piros folt a trianoni határt mindenütt bőven meghaladta.

A németek Magyarországon sokkal kisebb területen, de sűrűn laktak, így ők váltak második nemzetiséggé a topográfiai vázlaton. A birodalomban az uralkodó nyelv a német volt. A magyar király bécsi várában németül beszéltek, csak akik a hercegek közül kedvelték a különleges nyelveket, és vállalták, hogy a semmilyen világnyelvhez nem igazodó magyart megtanulják, valahogy meg is tanulták, de ha véletlenül a számjegyeket emlegették, már a kettőnél többes számot alkalmaztak. (két pengőkért vettek, adtak). A tárgyeset „t”-jét soha nem használták (pofon ütötték a „gyerek”), és az ige tárgyas ragozása közben mindig tévedtek. Így beszélt magyarul, különben szépen, folyékonyan, bár magas rangú úri emberhez illően, raccsolva, Habsburg Ottó, aki majdnem magyar király lett Trianon után.

Kik beszéltek magyarul? Az iskolamesterek nem. A konstáblerek között több volt a cseh Magyarországon, mint a magyar Csehországban. (Én személyesen egyetlenegyről sem tudok.) A falusi édesanyák beszéltek magyarul az apró gyermekeknek. Aztán jött a reformkor és a Kazinczi-féle nyelvújítás, akkor engedték meg a protestáns teológiákon is, hogy magyarul beszéljenek a professzorok. Hogy hányszor temették már el ezt a népet!

Legszebben magyarul az erdélyi emberek beszéltek, nem a pestiek. A nyelvi kulturáltság nem csak helyesírás szerinti, beletartozik a jó kiejtés, egyfajta tömörség, amit a mai irodalmi stílus egyáltalán nem képvisel. Nem tudunk „e” betűt ejteni kétféleképpen, egy kissé az „é”-re hajlóan, eltérően a nyílt „e” hangtól. Nem is beszélve a hangsúlyokról, amelyek néha úgy hangzanak, mintha minden mondatunkat kérdő mondatnak szánnánk(?). Pedig nem is úgy gondoljúk(?), mégis megnyújtjúk. Ma nem a raccsolástól válunk igazi úriemberekké, hanem attól, hogy a mondat végét fölpenderítjűk, mint malac a farkát, amikor visítva enni kéér. (Rosszabb esetben a bemondó a rádióban és a tévében „megnyújtsa” a szókaat.)

A székely soha nem hadar. Leginkább csak akkor felel, ha kérdik. Nem harapja el a szó végét, mintha német lenne. Az idősebb ember szavába nem vág. Mindig köszön, ha bárkivel találkozik. A figyelemfelhívást valahogy másként is eléri hallgatójánál vagy beszélgetőtársával, de nem úgy, hogy fennhangon felszólítja: „Hé!” Meg nem sértené így sem: „Figyelj!” A humor és a kötekedés sem hiánycikk a beszélgetései közben. Olvasták már, hogy milyen intelligens beszéde van Ábelnek a rengetegben? Nekik is van jobb és bal oldaluk, mint bárki másnak. Megszokás után mégis nagyon megszerethetők.

A szlovákok általában szegény emberek voltak, és Trianon után sem gazdagodtak meg. Bármerre éltek, hegyek között, lankás dombok és völgyek szerény faházaiban, csörgedező hegyi patakok partján, nesztelen erecskéknél. A Vág folyó völgyében élő nép smaragdzöld mezőn legelésző juhai mellett sétálgat és terelgeti állatait a folyó mellett. Létszámukhoz képest kevesebb volt az iskolázottságuk, de hírnevesek voltak az iskoláik. Nem hiába járt Selmecbányán líceumba a kiskunsági Petőfi Sándor. A szegénységük miatt nem fogták vissza a gyermekáldást, jószerével nem is tudták a módját sem. Gyorsan növekedtek a családok, iparosodtak (üveges, üvegfúvó, kőmunkás lett belőlük – hogy megkülönböztessem a kőművestől). Hátán hordott egy bádoglemezt, némi szerszámot, és a fémfazekak korában a lyukas edényt helyben megfoltozta néhány fillérért. Vagy a széttört cseréptálakat dróttal körülhálózta. A mi hazai viszonyainkhoz képest az ő iparosodásuk lendületesen ment végbe. Sok volt a cipész, a szabó, az ablakos, a kovács közöttük. Nyelvünkbe is a kovács szó például szlovák közvetítéssel került be azonos értelemmel. A kézműves ügyesség fokozottabban volt jelen náluk. Ki gondolná, hogy sokáig Európa legjobb valutáját a történelemben a felvidéki, körmöci aranyból verték? Aranypénzt kaptak fizetésül, nem bankjegyet, mint az alföldi mezőgazdasági termelők kaptak. Úgy mondhatom, hogy Szlovákia és Magyarország lakossága gazdaságilag inkább egymást kiegészíti, mint természetes versenytársa egymásnak. Mi a legnagyobb különbség szlovák és magyar között? Az „úr” és az „urak”. Szlovákul csak egy úr van: „pán”. Magyarul bemutatom az urakat: tekintetes úr, nagyságos úr, méltóságos úr, nemzetes úr, vitéz úr és még ki tudja, hány? Ennyi úrral azonban Magyarországon lépten-nyomon lehetett találkozni. Ha abban az időben valaki Budapesten megszólított egy urat, előzőleg törhette a fejét, hogy milyen úrral akar ő beszélni? Ha azt mondta a megszólításban: „Tekintetes uram!” Ő viszont nagyságos vagy méltóságos volt, vérig sértődött. Rögtön korrigált: „Méltóságos vagyok!”

Csopják testvér a kispesti gyülekezetben talán méltóságos úr volt, de mindenki Csopják testvérnek szólította. Amikor a debreceni dohánygyárban ellenőrizni volt a jövedéki adó ügyét, felismerték az egyszerű munkások, odaszaladtak hozzá és köszöntötték: „Az Úr áldja meg, Csopják testvér!” Megírták a baptista lapok a gyártelep vezetőségének zavarát és sűrű bocsánatkérését: „Ha tudtuk volna, hogy a napszámosaink között a méltóságos úr testvérei dolgoznak, adtunk volna nekik rangjukhoz illő munkát. Kérem, bocsásson meg a méltóságos úr!” A magas papi méltóságok Vácott megtudták, hogy Csopják Attila indul az országgyűlési választáson. és a munkásoknak családonként önálló lakást ígér, ellenpropagandát kezdtek, mert hallani sem akartak ilyesmiről. Megjelent egy plakáton: „Magasan repül a sas. / Csopják, minket ne csalogass!” El is bukott a szavazás előtt. Amikor megláttam a rigmust a váci múzeumban, írtam róla egy „méltatást”. Aztán néhány hét múlva újra arra jártam, ismét bekukkantottam a múzeumba. Hát, a feliratot akkorára leszedték. Pedig ez már talán a hatvanas években történt, és elvárta volna az ember, hogy ilyent megbecsül egy szocialista kormányzat. Csakhogy Csopják Attila minisztériumi számvevőtiszt baptista volt.

Pozsonyban, a koronázóvárosban az emberek három nyelven beszéltek. A közigazgatás nyelve német, az urak nyelve magyar, az iparosoké szlovák volt. Ott senki nem szégyellte, hogy váltogatva beszél a három nyelven. Aki középiskolát végzett, az gyakran a latinhoz folyamodott, és minden egyes közokiratot az állami hivatalokban latinul nyújtott be. A szlovák középosztályt nem befolyásolta annyi tradíció, mint a magyart. Volt tanult réteg, bár a kisebbségnek megfelelően kevesebb számban voltak köztük tanítók, írók, orvosok, mint a magyarság körében, de olyan mértékben, amennyire gyakran lenézték és műveletlennek tartották őket, az főleg a gőg és az önteltség következménye volt, és egy népet megbélyegző, sértő magatartás. A közelmúltban tudtam meg, hogy egy szlovák orvos támogatta a Szibériába száműzött Lev Tolsztojt. Grófi rangja volt, igazságérzete és világraszóló irodalmi alkotásai. A különös viselkedésű rabot érdekelte a magyar nazarénusok sorsa, és erről őt rendszeresen tájékoztatta a szlovák orvos.

Még tőlük is lenézettebb, megvetettebb volt a Kárpát-medence negyedik nemzetisége, a ruszin (vagy rutén). Ők magukat saját nyelvükön általában „orosznak” mondták. A történelminek tartható és talán a reformációig visszavezethető fogalom a „ruszin” lenne, de előfordul a „kisorosz” és a „magyarorosz” is. Ám egy orosz mindenképen megtagadja tőlük ezt a kiváltságot, hogy a ruszinok oroszok lennének. Ami furcsább, még a mai függetlenségére roppant érzékeny ukrán sem ismeri el önálló népnek a ruszint, annak ellenére, hogy a ruszin meghajolna előttük. Mi maradt tehát a több száz éves kiszolgáltatottság nyomán bennük? Az maradt, hogy leginkább a magyarokhoz húznak. Úgy tartják, hogy a mi dominanciánk mellett volt a történelemben mindig a legjobb sorsuk. Beleértve itt a huculokat is, akik talán a legrégibb törzs vagy nép a ruszinok között. A ruszinok görögkeletiek, elismerik a moszkvai pátriárkát, de annak idején II. Rákóczi Ferenc zászlója alatt és a kurucok mellett harcoltak.

Beismerem, nehéz követni az oroszok logikáját a balkáni népek „osztályozásánál”, meglehetősen bizonytalan lennék a leírásban, bár elismerem, hogy mindezekhez egy különleges civilizációs – talán nem is így kellene mondanom –, egy nemzeti karaktert formáló attitűdöt (magatartást), egyéniséget ad minden népnek a „nemzeti” vallása. Sajnos a mai korok embere ezeket az értékeket nem becsüli. Kiderült, hogy vallásközönyössé lenni nem csak egy kommunista képes.

Bármilyen nyelven értekezzen, neveljen, szónokoljon vagy imádkozzon egy nép, komoly kiegészítése szavainak a cselekedete. Ám a jótett, a segítőkészség is kifulladt, kimerült. Ilyen nemes tulajdonságok fejlesztésére, gyarapítására a társadalomnak nevelnie kell az állampolgárait. A hivatásos nevelők azonban sokszor el vannak mással foglalva. Ebben a témakörben nagyon ránk férne még a Szentírás tanulmányozása.

A megmaradt magyarországi természeti kincsek értéke jóval kevesebb, mint a mezőgazdaság értéknövelő potenciálja. Ezért él a lakosság nagy része mezőgazdasági termelésből. Az ország termelésének a mezőgazdaság adja komoly hányadát. Az alföldi, dunántúli és alacsonyabb hegyvidéki tájakon a növénytermelés és az állattenyésztés a lakosság munkaerejének nagy részét köti le. A mindennapi kenyér megtermelése fontos, de nem kevésbé a megtermelt javak szállítása, raktározása és értékelése, átgondolt, lelkiismeretes munkát igényel. Mindezt folyamatosan, zökkenőmentesen és úgy kell végeznünk, hogy lehetőleg mindenki jól járjon, a termelő éppen úgy, mint a forgalmazó. Az egyik fő feltétele mindennek az olcsó és megbízható szállítás tengelyen. A két világháború közötti mezőgazdaság a két évtized alatt elsősorban vasúti tengelyen forgalmazott. Még mielőtt a szállítóeszközökről írnék, megemlíteném hazánk mezőgazdaságának legnagyobb tömegű áruját, a gabonatermelést. Baross Gábor „vasminiszter” tevékenységéhez egy teljes generációval előbb elkészített vasúti hálózat szolgálta ki az ország személyi és teherforgalmát.  

1929 és 1933 között átvonult a földön a történelem legnagyobb gazdasági válsága. Válságot mi nem kerülhetünk ki! Az adót fizetni kell! Ez a két szabály fokozottan előtérbe került a Trianon utáni nemzeti gazdálkodás területén. Megtermeltük a búzát, de eladni nem tudtuk. Pedig a világon sokfelé nem volt mit ennie a népnek. Megoldásnak tűnt a nemzetgazdálkodás irányítóinak a fizetési eszközök hiányának pótlására a „boletták” kibocsátása. Ez elfelejtett szavunk. Kiadtak a pénzpótlásra egy cédulát (bolettát), amivel a termelő fizetett – pénzt nem kapott a gabonájáért, de a boletta értékét csupán adóra fordíthatta.

Magyarországon volt kiépített vasúti hálózat, csakhogy a háborús károk ebben óriási veszteségeket okoztak. Ha rátekintünk a trianoni országhatárokra és az ország vasúthálózatára, párhuzamosságokat fogunk tapasztalni. A csehszlovákiai államhatár közlekedési szempontok szerint húzódik keleti irányban, amiért Beneš harcolt, valótlanságokat állított az Ipoly hajózhatóságáról. Ugyanez a helyzet a romániai határ esetében is az Aradtól északkelet felé húzódó vasútvonal kiépítésére, ha Erdély szíve felé törnének Magyarország felől. A határ mentén Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti irányában a vasút védővonal és gyors csapatszállítást is lehetségessé tesz. Erre is gondoltak az utódállamok megszervezői.

A vagonokat, mozdonyokat, a biztosító távközlési felszerelést hadizsákmánynak tekintették. Trianon kikötötte a magyarországi vasútvonalak fejlesztésének blokkolását. Egyvágányú forgalmat írt elő, hogy korlátozza esetleges katonai célú eszközök, élő erők gyors, tömeges szállítását. Az áteresztő képesség szűkítése nem tett lehetővé hirtelen megnövekedett szállítást. Ha egy vonat elindult egy adott cél felé, 50, 60 kilométer megtétele után kitérőben álldogált, míg a szemben jövő forgalom elérte és kikerülte. Ha a vasúti forgalom emberi mulasztás miatt fennakadt, tömeges tragédiák következtek be. A rendszerben fontos igény volt a figyelem és a pontosság. Az idő pontosságára ügyelő alkalmazottak a vasúti vállalattól „szolgálati zsebórát” kaptak. Jó ideig tízezerszámban ketyegtek az angol gyártmányú, kiváló minőségű zsebórák a vasutasok mellényzsebében.

Mindezek mutatják, hogy olyan teljes gazdasági, védelmi rendszert követeltek meg az antant hatalmak Magyarországtól, amilyentől egyet lehetett remélni, hogy a feudális rendszer nem maradhat életben Magyarországon. A névleges királyság szinte lejáratása volt a patinás államformának. Nem is tűrte az úgynevezett szocialista államforma, még az írmagját sem. Gyakorlatilag monokultúrás termelés folyt az országban, mivel a földrajzi adottsága, energiahiánya erre predesztinálja itt Közép-Európában a népet. A mezőgazdaság minimális eredménye is bőven ellátja élelmiszerrel a lakosságot. Jut a nyugati államokba és a keletiekbe is. Trianon azonban gáncsolta az exportot. A lakosságot hosszan tartó nyomorra, a gazdálkodását csődre „szabályozta” a nagyhatalmak és a győztes „ántánt” (ahogy akkoriban angolosan írták: Entente, államközi megegyezés jelentéssel).

Kis lakások a város peremén

Szüleim Pesterzsébeten, közel a Wekerle-telepi határt képező Nagykőrösi úthoz, a Valéria utcában kis, egyszobás-konyhás, kamrás, házacskát építettek. Pesterzsébeten 1935-ben a Nagykőrösi úttól az első keresztutcáig (Latinovics utca) talán húsz házhely volt beépítve mindkét oldalon. Valamennyi igen szerény, stílustalan. Legfeljebb egy kétszobás házra emlékszem ebből a húszból. A többire ettől sokkal szerényebb meghatározás illett. A kis házak lakói kisebb arányban hazai származású, vagyis magyar vidéki család neveltjei voltak, a legrégibb házban, közvetlenül mellettünk egy német nemzetiségű család lakott. A fiatalabbak között volt iparos, alkalmazott, egy órás, még egy fuvaros is, aki a lovát deszkából összetákolt istállóban tartotta. Józan életű, rendes emberek voltak, 90 éves koráig tartották az édesanyjukat. „Pukli néni” legfeljebb félévente beszélt az édesanyámmal, természetesen németül. A német szavaihoz tolmácsot kellett volna hívnunk. Az összefüggésekből sejtettük, hogy mit kérdez vagy felel. Valamennyi környékbeli lakótárs elcsatolt országrészből származott. Gyári munkás, egy fiatalabb nő, a sógora képviselték az elit fogalmát, állandó jövedelemmel. Ott is élt még egy idős özvegyasszony. Egy házaspár és egy hadiözvegy. Gyermek elég sok volt egyedül az édesanyjukkal, akiknek az apjuk a „háborúban maradt”. Valamilyen módon mindenki személyesen érintett volt a háború és a békeszerződés csapásaitól. Az otthagyott, elcsatolt vidékeken birtokkal rendelkeztek, aminek az új állam lett a tulajdonosa. Lakott még egy idős, valamilyen szláv nyelvű asszony három húsz év körüli fiával. A fiatal férfiak nem voltak házasok. Feltételeztük, hogy rendszeres apróbb bűncselekményekből élnek. Gyanítottuk, hogy a mi baromfiállományunkat is megdézsmálták. Az első eset után apám az ólak ajtaja elé – frontszolgálata tapasztalatai alapján – egy védő-riasztó rendszert húzott. A fémhuzal végén konzerves dobozban csörgött-zörgött egy-két kavics, ha éjszaka valaki megmozdította. Egy alkalommal – talán egyik novemberben – ez be is következett. Apám kinézett az ablakon, és látta, hogy három férfi árnya a kerítésen átvetődve távozik. Az eseményről nem tett feljelentést, mert a megtorlásoktól tartott.

Az esetlegességre épülő gyermekkori megfigyeléseim emlékei szerint a sarkon egy fűszerüzlet (szatócs) kereskedett. Mindenféle árucikkel foglalkozott Lederer úr, a zsidó ember, petróleumtól a péksüteményig és a tejtermékig. Húskészítményeket nem árult, vajat, sajtot, túrót igen. Mielőtt ezekhez nyúlt volna – mondjuk a petróleum kimérése után –, nagy citromsárga, hosszan csíkozott törlőrongyba törülte a kezét. Mindig barátságosan köszönt. Mindenkinek adott hitelt, a nevéhez írta az adósságot és a törlesztést. Minket a „jó adósok” között tartott nyilván, mert péntek kora délutánig általában fizettünk. Az üzlete előtt állt meg egy nagy, speciális, pirosra festett, petróleumszállító kocsi, azon angol cégfelirat. Ez az első angol elnevezés volt, amit életemben megtanultam. Sunflower Vacuum Oil Company. Természetesen a betűket „magyar módra” ejtettem ki, és amikor ezt Lederer úr előtt is „elkövettem”, mosolyogva kisegített: „Nem úgy, kisfiam! Ezt tanuld meg így, mert ez egy világmárka.” Aztán elmondta, hogy napraforgót jelent az első szó. Talán még a kőolajlepárlást is elmagyarázta, de az nem biztos.

Az erzsébeti utca utolsó szakaszának másik végén később épített lakóházat, és vele egy üzletet nyitott egy Ring nevű tulajdonos. Akkor így mondtuk: „rőfös”, vagyis textil-, méteráru-, szabókellékes volt. Mi törzsvásárlónak minősültünk nála. A többi lakókról elképzelésünk sem volt, hogy miből élnek. Zárkózottak és bizalmatlanok voltak. Esti sötétedéskor kulcsra zárták az utcai kaput. Az udvart nagy testű házőrzők vigyázták. Komondorok és keverékek őrizték a gazdát és a vagyonát. Bár ez inkább csak hangos ugatásban nyilvánult meg, ha egy járókelő, de főleg a postás arra kerekezett, netalán megállt a kapu előtt. Az üzleteket időnként éjszakai látogatók keresték meg, és ráragasztottak a zárra egy kis bélyeget: „Őrzik a hadirokkant vagyonőrök.” Azt a feladatot töltötték be, mint a mai polgárőrség.

Az iskolázottság foka a mai átlagosnál sokkal alacsonyabb szinten állt. Az idős özvegyasszonyok legtöbbje analfabéta volt. Az átlagos férfilakosság sem végzett többet hét „eleminél”. A harmincas években szavazati jog sem illetett meg mindenkit. Nőket csak az érettségitől és attól magasabb diplomától. Ilyen fokon tanult nők azonban egyáltalán nem laktak ezen a fertályon. Nyugdíjat ebben az utcában postás nem fizetett ki senkinek. Édesapám cseppecskényi rokkantjáradékáról mindenki tudott. Számontartották azt is, hogyha valaki megrendelt nála szabómunkát, még egy nadrágvasalást is, ötven fillérért. Köteles volt édesapám ezt beírni a forgalmiadó-könyvébe.

Gyakorló vallásos ember ezen a környéken nem lakott. Szóba nem került soha vallási téma. Úgy tudtuk meg, ki milyen hitvalláshoz kötődik bármilyen fokon, hogy a kifüggesztett gyászjelentés elolvasása után általában elmentünk a temetésre, és megláttuk a papot, milyen liturgiát celebrál. Természetesen a többség római katolikus volt. Arra, hogy volt-e ünnepélyes házasságkötés templomban vagy bárhol, egyáltalán nem emlékszem. Egy kisgyermek keresztelőjére egyszer hívott egy szemben lakó egyedülálló asszony. Férje nem volt, gyermeke született, és valamilyen rokona elvállalta a keresztszülőséget. Ők sem jártak templomba egyébként. 1919-ben Pestszenterzsébet neve Leninváros volt. Ez a név világnézetileg orientálta a lakosságot. A terület ökológiája Gubacs-pusztától az Erzsébetfalván és a bonyolult, bolsevista forradalmi világ rövid idejű formációján át a mai állapotáig rengeteg sokat változott. A harmincas években a város említett elnevezése miatt az orosz forradalmárról a „jobb családok” megvetését kellett tűrnie a szegényebb embernek, ha netán kiderült, hogy hol lakik. Az erzsébeti diákokat a pesti középiskolákban durva szavakkal bírálgatták a lakóhelyük miatt. Akiket Budapest tíz kerületéből kitiltott a bíróság, jórészt Erzsébeten települtek le, aztán – mi tagadás – bejártak a belső kerületekbe lopni, csórni, besurranni, esetleg csomagot hordani a pályaudvarokon.

Pesterzsébeten egy jó kezdeményezés is kiindult, amikor a világon először itt, 1933-ban leplezték le az Anyák szobrát a Templomtér előtti parkban. Alacsony, emberközeli alapzaton hosszú ruhás női alak, jobb karján egy kisebb gyerek ül, a másik oldalon egy nagyobbacska leány áll mellette. A bronzszobor nagyon kifejező. A „nőt” mutatja be, aki mindnyájunkat nevelt, szeretett, megértett, és akinek a szemében mindnyájan örökre drága jó gyermekek vagyunk. Az alapzaton egy intelem betűi olvashatók: „Állj meg és gondolj édesanyádra!” A szobor leleplezése tanítási időszakban volt. Az összes erzsébeti iskolás gyermeket odavezényelték. Beszédet tartottak, és elénekelte valamennyi jelenlévő a magyar himnuszt.

Bizonyos pozitív társadalmi integrációnak foghatjuk föl, hogy ezen a területen a harmincas évek első feléig a meghonosodás, beilleszkedés nehezen alakuló lépéseivel együtt éledt a magyarságtudat. Ennek megnyilvánulásai jelentkeznek a gondolkodásban, viselkedésben, törvénytiszteletben. Nem utolsósorban, hanem alapvetően maga a vallásosság formálta az emberi jellem tulajdonságait. Ezen át megjelenik az emberek életében az a gondolat, hogy nekik személy szerint mégis van helyük ebben a balsors által tépett hazában. Ebben a környezetben váltam én is magyarrá. Ahogy Széchenyi grófnak, a legnagyobb magyarnak németül mondták a szülei, hogy soha ne felejtse, ő magyar. Felém ez a szülői intelem ugyanezen a nyelven, szó szerint ugyanígy hangzott el, pedig szüleim még nem hallották addig a híres, hírneves Széchenyi család nevét. Magyaroknak vallották magukat. Ezt a visszahonosítás, a másféle anyanyelv és „apanyelv” ellenére velem életre szólóan megértették. „Akkor nagy Magyarország volt, sokféle nép lakta, és mindnyájan magyar állampolgárok voltunk” – mondta elég gyakran édesanyám bárkinek, aki felhozta a nemzetiségi kérdést. 

Azokban az években a családos asszonyok munkavállalása nem volt elterjedve. Az asszonyok otthon voltak és vezették a háztartást, nevelték a gyermekeket. A házasságkötésig egyes gyárakban dolgoztak fiatal nők. A nagy Soroksári úti szövőgyár alkalmazott 16 éves kortól nőket, tekintet nélkül az iskolai végzettségükre. Napi 8 órás és szombati 4 órás volt a munkahét. A szövőgyár akkordbért fizetett a legyártott anyag mennyisége után. Kezdő, fiatal szövőnők 7 pengőt, később enyhe emelkedés után és begyakorolt munkavégzéssel esetleg 12 pengőt kereshettek egy héten. Szép keresetnek minősült ez a munkabér, bár a legkisebb minőségi hiányt, értékcsökkenést büntették. A gyárat részvénytársasági formában németek vezették. A fizetési boríték kétnyelvű volt, amíg csak a gyár át nem került orosz tulajdonba.

A Jókai Mór utca – ahol hurokjáratban a 32-es villamos Pestre, visszafelé közlekedett – Kossuth Lajos utcai kereszteződésében egy rendőr posztolt. A derekán az öv csatjára kifúrták az ellenőrző számát, az egyszerű sötétkék posztóruhájukon vagy talán a rendőrcsákón még egy másik helyen szintén megadták ezt a számot. Általában a biztonság érzetét keltette a közrendőr, illetve a „biztos úr”, aki szigorúan, előírásszerűen intézkedett, ha erre szükség volt. Nem riadt attól sem vissza, hogy gumibotot használjon. A bűnöző elfogása és előállítása egyéni feladata volt. Egyszer kíváncsiságom csillapítására mindezt elmondattam édesanyámmal, édesapámmal, és megtanultam, hogy a közrendet tisztelni, a törvénysértéstől óvakodni kell. Ezen kívül titkosrendőrség, nyomozók és egyéb „törvényszolgák” is működtek. Mi a bíróságon soha nem jártunk, sem vádlóként, sem vádlottként, de olykor hallottam emlegetni. Pesterzsébet megyei város nem volt városias jellegű. Egy homokból, porból hirtelen kinőtt, nagy területű, aprócska szegényfészek. A Kossuth utca és egy-két keresztutcája néhány középületét kivéve. A Kossuth utca túlnyúlt a Nagykőrösi út felé, ott kezdték építeni a két-három szobás, sátortetős házakat. A háború kitörése után épültek egy-két évig. Egyikre valaki azt a szokatlan mondatot íratta ki a homlokzatra: Isten ajándéka. A feliratot mindenki megcsodálta. Azon nem is csodálkoztak, hogy az új szép házat nemsokára kirabolták. Elmondták a gyerekek egymásnak: „Hallottad? Kirabolták az Isten ajándékát!” Aztán ezt negyedévenként ismételték, mert a rablások mindig ezt vették célba, ha már Isten ajándéka. Mindaddig, amíg ezt a feliratot leverték a kőművesek a vakolatról.

Pesterzsébet utcáinak legtöbbje teljesen gondozatlan földút volt, kitaposott járdákkal, lovas kocsik által feltört úttestekkel, helyenként árkokkal, amelyekben az esővíz napokig megállt. A Kossuth Lajos utca felőli enyhe dombról zúdult lefelé a villamos, jobbról a gimnázium mellett, a Török Flóris utcán, aki „városatyaként” tisztelt névadó. A gimnáziumban tettem 18 éves koromban a kereskedelmi után másodszor (latin nyelvből is) érettségi magánvizsgát. Működött egy polgári fiúiskola, közel a városházához egy polgári leányiskola. 1944-ben az első légitámadás romba döntötte. Városi könyvtár, színház, helytörténeti múzeum nem volt, kiállításokat nem rendeztek. Semmi hírneves múltja nem volt Pesterzsébetnek, de a harmincas évekre milliós várossá duzzasztotta a sok bevándorló Budapestet. Akkor még nem járt ez Pesterzsébetre nézve különösebb hatással, mint rohamos népesedéssel. A leszegényedett menekültek örültek, hogy a sok kis olcsó albérletet Pesterzsébeten ki bírták fizetni. A ráérő fiatalság és gyermekek szórakozása az Erzsébet téri mozi volt, ahol nagy fürtökben várakozó hatalmas ifjúsági csoport lóbálta a lábát a vaskorlátokon, várakozva a mozinyitásig. Tisztességes ember nem engedte közéjük a gyerekét. Engem is óvtak a szüleim attól, hogy ott lopjam a napot közöttük. Nem is kívánkoztam, mert sok rosszat hallottam róluk.

Egyszer talán mégis a mozi oldalán láttam meg egy nagy fehér hirdetést. Nem emlékszem másra, hogy miről is szólt az egész, csak az aláírásra, a polgármester nevére. Egészen szokatlan neve volt: dr. vitéz Chikán Béla. (Kiejtve Csikánynak hallottam.) Valami kínos csikorgást éreztem a fogaim között. A rangja, híre-neve valóságosan megrémített. Akkor találkoztam olyan névírással először, ami nem fonetikusan volt ejthető. Attól kezdve bárhol láttam, ezt a borzongást sokáig éreztem.

Úgy élt ezen a vidéken a kisemberek óriási tömege, mint egy nagyon elmaradott faluban. Az embereket hagyták homályban, olykor dezinformálták. Sorsukkal senki nem törődött. Ha lopáson kapták, megbüntették, ha betörésen, elítélték és becsukták. A házastársak egymás között nem éltek jól, sokat panaszkodtak, de nem váltak el. „Vadházasnak” nevezték azt, aki „nem törvényes” párkapcsolatban élt, de én erről úgy tudtam, a színésznőknél szokásos. Az természetes volt, hogy a feleséget néha megverte, arcul ütötte a férje, kivált italosan. A mi családunkból hiányzott az ilyen „jelenet”, bár elég gyakran voltak heves szócsaták. Ezt be lehetett tudni két tényezőnek: édesapám korábbi nyomorúságos helyzetének, és annak is, hogy rokkantsága mellett 17 évvel idősebb volt, mint az édesanyám. Özvegyemberként vette el az édesanyámat 1925-ben. Első házasságából Petrovácz Máriával egy nővérem, féltestvérem volt. Édesapám egy idő után azt a neveltetési kedvezményt kapta a társadalomtól, hogy a törökbálinti apácák 14 éves koráig levették a vállairól a leánynevelés gondját. Mi évente, félévente elmentünk meglátogatni őt a zárdába. A római katolikus egyházzal gyakorlatilag életemben először ott találkoztam. Az intézet 80 éves öreg papja mellém szegődött, s valahová elsétáltunk. Az idős szerzetes megjegyezte, hogy mi ketten egyforma „gyorsan” bírunk járni, mivel mindketten csoszogtunk: én már, ő még. Egy nagyon kedves apáca pedig megajándékozott engem egy szentképpel. Gyönyörű fiatal női arc mosolygott reám, a tiszta oldalán pedig csodálatosan szép gyöngybetűkkel írta rá egyházi nevét: „Soro Mária, Ottokár”. Erre emlékszem, és tudom, hogy az Ottokár férfinév, de csak ez a név jut az eszembe. Nagyobbacska korától a matrózruhás nővéremet, Margitot hazaengedték, és velem csoda jókat játszott.

1938-ban kettős szent évet hirdettek, és bíboros pápai küldött látogatott Magyarországra. A szent fogalmat egy eucharisztikus világkongresszus jellemezte. Ezen olvasta föl XI. Pius pápa levelét a bíboros. A hatalmas ünnepség után Szent István király mumifikálódott jobb kezének ereklyéjét körmenetben mutatták be. Emlékezetem szerint édesapámat akkor a kíváncsisága arra késztette, hogy fiával bemenjen Pestszenterzsébetről a belvárosba gyalog, és részt vegyen a körmeneten. Úgy emlékszem, a református kormányzó, maga Horthy Miklós is részt vett a nagy eseményen, talán a hagyományosan fehér lován, a főrendi urak, vitézek, miniszterek kíséretében. Díszmagyarban akkor láttam először embereket, több tucat kitüntetéssel katonatiszteket, országos közéleti személyiségeket, amint a papokkal telt körmenetben az államalapító király ereklyéjét díszes üvegszekrényben elhordozták a vállaikon. A fényes ünnepséggel azt kívánta volna kifejezni a regnáló hatalom, hogy Magyarország véglegesen kiheverte a háborút, belenyugodott a békekötésbe, elfoglalta helyét az európai államok között. Ez viszont jámbor és naiv reménység formájában sem tükröződött tartósan a külföld véleményéből. A nemzet jólétén sem nem ártott, sem nem használt. Sok köztéri fém villanyoszlopot helyeztek el, amivel a háború elbánt, de nagy meglepetésemmel a Margitszigeten egyszer bemutattam néhány akkori címeres dísszel telepített lámpatartó oszlopot. Eredetileg világos szürkében díszelegtek Budapesten.

A város és a lakónegyed leírásához fűzöm még, hogy a nevezetes 1920-as nyár által behatárolt éveinkhez tartozott a felekezeti helyzet alakulása. Úgy emlékszem, hogy megépült a város közepén egy evangélikus templom, egy karmelita kolostor és kápolna. Az Erzsébet téri nagy templomra és a Szabó-telepi kisebb felépítésére tartottak gyűjtést. A gyűjtő embereket apám durván elutasította. A viselkedését édesanyám nem hagyta szó nélkül. „Adhattál volna nekik legalább egy pengőt!” Ez az összeg édesapám szemében óriási volt egy templomért, valóságos olaj volt a tűzre. Kettőjük között komoly felekezeti vita támadt. Én ebből szinte semmit nem értettem. Csak furcsálltam édesanyám váratlan energikusságát. Addig a napig apám esetleges gorombaságaira csak sírt, sóhajtozott, és nem mondott semmit. Ezután, mintha kicserélték volna.

Mielőtt a szép, egytornyos katolikus templom az Erzsébet téren megépült, a helyén lévő nagy homokdombról hordták a baptista asszonyok kötényben az imaház építéséhez a homokot. A férfiak között akadt egy-két kubikus talicska is, de az ő munkaerejüket a kőművesek mellett a kiszolgálók feladatai kötötték le. Én még nem éltem akkor, de sokszor hallottam az építkezésről a későbbi évtizedekben. Nagy erőfeszítés volt ez a talán száztagú gyülekezet részéről. A városháza magyaros stílusában épült fel a baptista imaház. Jellegzetes építmény mellett két kisebb és egyszerűbb lakást is felépítettek az ikerházhelyen a lelkészi és a gondnoki lakásnak. A pesterzsébeti baptisták az egyik legkorábbi imaházat építették föl a fővárost körülvevő agglomerációban.

Eddig nem sikerült megállapítani az erzsébeti városháza tervezőjének nevét, de az építés stílusa és a régi baptista imaház építészeti vonásai a Ferenc utcában teljesen egyezők. Kár, hogy eladás után az új tulajdonos hagyta a falat kidőlni, nem vigyázott, és senki nem is derítette ki az épület tervezőjét. A háború viharaival is dacoló falakat az idő vasfoga szaggatta meg. Századunkban dőlt ki.

Jóval későbbi volt két másik evangéliumi közösség imaházának és missziójának az indulása. Az egyik pünkösdi gyülekezet bérelt egy pincehelyiséget az Angyal utcában (a későbbi Hosszú utcában). Ám néhány év után ez a misszió elvándorolt onnan. Az Üdvhadsereg lépett az örökükbe. Ez egy különös, egyenruhás, katonai szervezethez hasonló felekezetközi evangéliumi formáció. Hamarosan megjelentek az utcákon is katonazenével. Evangelizáltak, iratokat terjesztettek, összeszedték az ittas embereket, bevitték, megvárták a kijózanodásukat, aztán a lelkükre beszéltek. Egyáltalán nem volt eredménytelen a munkájuk, bár 1939-ben mindkét utóbbi felekezetet hatóságilag betiltották. A betiltástól a baptistákat állami elismerésük mentesítette.

A harmincas évek derekára esik egy élményem, ami azzal függ össze, hogy édesanyám engem rendszeresen elvitt a baptista imaházba. Én tehát baptistának éreztem magam. Bejött a katolikus hitoktató a tanterembe, nagyot kiáltott: „Más vallásúak, zsidók, kifelé!” Talán öten-hatan kioldalogtunk, és a fekete salakos udvaron rugdaltuk a rongylabdát. Csengetésre aztán visszamentünk. Egy nap beállít apámhoz az igazgató, és figyelmezteti, a fia nem jár hittanórára. Az apám szabadkozik, az igazgató közli, hogy a gyereket akárhová viszi az anyja, az apja után római katolikus, és ha nem megy hitoktatásra, akkor őt megbüntetik, esetleg el is zárják. Attól kezdve tehát római katolikus lettem.

Milyen volt akkor a hazafias nevelés? A kortárs magyar költészetből hozok erre egyszerű példákat. Minden reggel az első órán fennállva imádkozott egy tanult szöveget az osztály az első óra alatt. Aztán elmondta a „Magyar hiszekegyet”. Ez egy versike volt:

             Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

             Hiszek egy isteni örök igazságban.

             Hiszek Magyarország feltámadásában.

Úgy emlékszem, hogy valahol olvastam a szerző nevét, egy katonatiszt felesége írta, Papp Váry Elemérné.

Még bizonytalanabb az eredet a Horthy-idő iskoláiban állandóan felbukkanó hazai reklámszöveg alakjában, amit talán minden füzet hátlapjára nyomtattak:

„Nem, nem soha!”

Van ugyan egy vers is, aminek része lehetne, csakhogy ezt soha, egyetlenegyszer sem hallottam iskolában. Az elcsatolt országrészekre gondoltunk, hogy az idegen állam megszállása alá nem kerülhet. Nem, nem soha!

A második osztálytól a negyedikig, tehát három tanévben az elsős tanító nénit, Cseh … tanító nénit felváltotta egy férfi, Tariska Ferenc. Ő aztán az 50 fős fiúosztályt katonai függelemre nevelte. Az ajtó fölé rúddal és trikolorral fel volt szögezve egy első világháború által megviselt csapatzászló, ami előtt jövet-menet az osztály minden tagja egyénileg tisztelegni volt köteles.

A tantárgyakat elmagyarázta egyszer, feladta a megtanulásukat, következő órán felkérdezte, aki nem tudta, azt alaposan elverte nádbottal. Tornaórán külön megbüntették. Az ötödik osztályban a Gábor utcai polgáriba jártam. Itt tandíjat kellett fizetni, de mivel „jó rendű” és hadigondozott voltam, tandíjmentesen tanulhattam. A sapkámon az iskolai címer felett megkülönböztető ezüstjelzés volt. Osztályunkban talán ketten-hárman voltunk jó rendűek, és ketten kitűnőek. Azoknak a bizonyítványuk színjeles volt. A nevelés-oktatási munkát tantárgyanként más szaktanár látta el a polgáriban. Közöttük sem volt túl sok kivétel a testi fenyíték alkalmazása tekintetében. Egy-két tanárnő is volt már a tanári testületben, róluk nem hallottuk, hogy verték volna a gyerekeket. A tornatanár Szikora Ernő viszont néha őrjöngve ütötte-verte az osztály egyetlen zsidó fiúját, de a többit sem kímélte.

Már közeledtünk a negyedik év vége felé. Szikora Ernő tanár úr, aki jószerével mást nem tudott, csak vezényszavakat ismételgetni, egyszer csak megpuhulni látszott. Elkezdte magát dicsérgetni. Milyen sokat tanított minket, ha továbbtanulunk, milyen sokra visszük, majd meglátjuk. Ő nekünk mindig a javunkat akarta stb., stb.

Akkor már megfordult a világ, új, nemzetiszocialista rendszer igyekezett bekerülni és meghonosodni, de még a „sváb” gyerekek szerények voltak. Mivel a tanár azt mondta, hogy legyünk felnőttebbek már, és mondjuk meg az egyetértésünket őszintén, nekibátorodtam.

„Tanár úr, tisztelettel jelentem, valahányszor ütötte a Ringet, nekem minden csapás fájt a saját hátamon, karomon, fejemen, ahová a Ringre sújtott. Azért verte, mert zsidó? Nem tehet arról a Ring. Soha senki nem kérdezte meg tőle: Akarsz-e zsidó lenni? Ő is úgy született, mint mi. Ő a zsidóságával együtt ember, mint mi is azok vagyunk, emberek. Miért tetszett vele négy éven át így bánni?”

A tanár elképedt. Szemei kidülledtek. Nagy lélegzetet vett, éppen kiabált volna, de megszólalt az óra végét jelző csengő. Kifújta magát, és csak ennyit morgott félhangosan: „Na, majd meglátod…” – Vagy valami hasonlót.

Még volt előttünk egy tanév, de én már akkorra a Mester utcai kereskedelmibe jártam, és a tanév a bombázás miatt korán zárult le. Ring György, a barátom, akivel együtt jöttünk-mentünk a polgáriba, még otthon volt, de a bombázás után csak sokkal később értesültem az auschwitzi haláláról. Néha úgy érzem, sajog rajtam minden gazul rávert ütés.

Van még egy emlékem, ami ahhoz a korhoz, a gyermeki „sorshoz” fűződik, és jellemzi az erzsébeti élet antagonisztikus állapotát a Trianon utáni második évtizedben. Azt a címet adhatnám ennek az emlékezésemnek: „A talált pénz”. Így elég romantikus, mégis szürke téma, de ami ezután jön, az már tükrözi annak a világnak, amiben éltem, minden anomáliáját, amit csak egy jóhiszemű gyerek életre szóló fájdalommal megélhetett. Még két dolgot kell megismételnem ennek a fejezetnek az előbbi soraiból, első a nyomor, a pénztelenség, a valóságos éhezés, ellátatlanság. Talán elég érthetően fogalmaztam erről. A második az a törekvés, hogy mindezeknek ellenére adtunk a becsületünkre. A szegény ember nem okvetlenül bűnöző, ezt akartuk bizonyítani. A szegény ember nem okvetlenül tolvaj, betörő, és bármikor megfelel az erkölcsi követelménynek.

A gyerek talált ötven fillért. Ki tudja, mikor, honnan és kitől gurult el az árokba, őt ez lázba hozta. Késő délután volt, a nap lassan leáldozott, de a gyerek még nem evett. Ilyenkor pénzt találni? Törölgette az ezüstös fehér fémérmet, fényesítette a rövid nadrágja szárába. Egyszerre hirtelen újra éhes lett. Kedvence, a párizsi íze futotta el a száját. Szorongatta kezében a pénzt, nehogy kiguruljon, újra elvesszen. Mert a pénz az ilyen, nehéz megtalálni, könnyű elveszíteni. Senkinek nem szólt róla, csak elindult az utcán, majd rohant vele a Földvári nevű hentesig, és ott 50 fillérért párizsit kért, persze így mondta: „parizer”. A hentes így is értette, csak azt nem, honnan van ennek a gyereknek pénze? Megkérdezte azonnal tőle: „Na, és pénzed van?” A gyerek megmutatta az ötvenfillérest. A hentes elcsodálkozott. Csak vágta, szeletelte a párizsit, majd mérte, csomagolta és odaadta. A gyerek újra szaladt, már sötétedés lehetett, mire hazaért a hófehér csomaggal. A szülők meresztették a szemüket. Ennyi csemege! Honnan vetted? Miből vetted? Azt nem hitték, hogy a gyerek találta az ötven fillért, gyanították, hogy lopta. „Istenem, hát ide jutott a mi fiunk?” Elkezdődött a vallatás. „A boltból loptad a felvágottat, vagy a pénzt loptad az utcán?” Kitől loptad? Hogyan loptad, kosárból emelted el? Elcsattant az első pofon, aminek rendben akadt még bőven követője. A gyerek mondogatta, hogy meg tudja mutatni, ahol az árokban hevert a fémdarab. Természetesen annak ott már nyoma nem volt. „Hát még hazudsz is?” Újabb sorozat pofon. Valahogy ott zárult le a penitencia, hogy ismétlődés esetén újabb és súlyosabb lesz a megtorlás. A pofonok anyai kéztől estek, nyomot nem hagytak, de a bizalom elvesztése, megrendülése, a szellemi sérülés talán egy életre kihatott. 

————————

Ki érti, hogy Matuska Szilveszter, 1931 szeptemberében a biatorbágyi viadukt felrobbantója miként kerülte el a halálbüntetést, és „nagy ívű” életében az egyházi iskolában szerzett gyenge tanulmányi eredményeitől katonatiszti rangig hogyan jutott? Kereskedéseit, műszaki érdeklődését zavartalanul végezhette, és a második világháború után szülőföldjén szabadlábon járt, amíg egy szerb partizánosztag gyanút fogott, letartóztatta, kivégezték és állítólag tömegsírba temették.

A nyomorgó pesti munkanélküliek a karcsú dunai hidakról vetették magukat azokban az években a folyam vízébe. A Friss újság, politikai napilap (1897–1951) rendszeresen hozta az öngyilkosságokat. Ez volt az „öngyilkosok újságja”. A közmédia-történet jelentős fejezetét képezi a Friss újság a stílusával, szemfülességével és szenzációéhségével. A rendőrség „életvédelmi” osztályt alakított, ahová bejárásuk volt humánus gondolkodású papoknak, prédikátoroknak. Mentettek volna elkeseredett embereket, de sokkal erősebb a szándékuk a konkrét eredményeiknél. Akiket kimentettek vagy tervükről lebeszéltek, a mindennapi élet kínkeserves vergődését vállalták a javulás legcsekélyebb kilátása nélkül.

Egy felvidéki, 18–20 év körüli magyar lány ügyes varrónő volt, de nem élt meg és nem volt munkája sem elég. Leugrott az egyik hídról. Érintette a Duna medrének kavicsait, majd többre nem emlékezett. Varjú Rózsikának hívták, és egy felvidéki magyar faluból, a nyitrai Szőgyénből került Budapestre. Személyes drámáját néhányszor elmondta támogatóinak, az én szüleimnek, miközben a keze ügyesen járt a varrótűvel, vagy igazította az anyagot a varrógép talpa alá.

A magyarság, éljen a csonka hazában vagy bármelyik utódállamban, mindenütt fájdalmasan érzékelte annak az európai rendezésnek a keserves örökségét, amivel lezárult az első világháború, és elkerülhetetlenül megkezdődött az előkészület a másodikra. A hitlerizmus 1933-as németországi hatalomra jutása elkezdte a fegyverkezést, ami hamarosan éreztette hatását a gazdasági élet fellendülésével egész Európában. Az ébren tartott revíziós hangulat ezt a konjunktúrát behozta Magyarországra is. A magyar társadalom feudális szerkezete változatlan maradt. Semmi ok sem volt a változásra, királyság voltunk, főnemesség, nemesség kormányozta az országot. Báró Weiss Manfréd gyára ontotta a lőszert, a hadfelszerelést. Ezrek jártak kerékpáron a csepeli vasgyárba Pesterzsébetről, nők és férfiak egyaránt. Munka volt végre.

A mai IX. kerületi József Attila lakótelep helyén katonai gyakorlótér volt. A laktanyából kivezették a katonai egységeket lőgyakorlatra a szeméttelep körül. Ropogtak a fegyverek, kelepelt a géppuska. Az ágyúkat elvitték úgy 50 kilométerre Budapesttől. Azoknak nem hallatszott el Budapestig a hangjuk. Az Illatos úti vegyi művek klóros gáza elterült a környező városrészekben, mérgezte a tüdőket, adott légköri viszonyok között a klórgáz szétterült a sűrűn lakott területeken, ahol amúgy is sokan voltak betegek. Dr. Hegyi Jenő maga is tüdővészt kapott, de amíg el nem hagyta e nyomorult vidéket véglegesen, ezreket gyógyított, biztosítottakat és biztosítatlanokat. Kevesen gyógyultak. Azokban az években ezrek haláloztak el. Hegyi doktor a gyógyítás szolgálatára áldozta föl az életét. A beteg annyit sóhajtott, „doktor úr, nincs egy fillérem se”, és ennyivel megelégedett. Kerékpárjával bejárta naponként Pesterzsébet északkeleti negyedét, Wekerlét és Kispestből is egy jó darabot. A környék levéltárában találtam rá az ambulánskönyveire, amelyekbe ezrek neveit írta be. Még 50 kilós férfi sem lehetett, valósággal csontváz hajtotta a kerékpárt. A szemben lévő házban Gyuri, egy 18–20 éves fiú köhécselt, fogyott, és dr. Hegyi gyakran látogatta, Frittmann-oltással kezelte, amíg köhögött. Fiatalon hunyt el. Voltak családok, ahol egyetlen emberrel megelégelte a tüdőbaj, másutt éppen fordítva. Egyet hagyott meg írmagnak.

A legfontosabb szállítási vasúti útvonal Budapest és Bécs között alakult ki. Személy- és teherforgalmat, terményeket szállítottak vasúti vontatással. Kedvezőbb körülmények között szállítottak, mint a dunai hajók a vízfolyással szemben. A fővárosba a közeli agglomerációból néhány órás utaztatással elég jelentős mennyiségben szállítottak piacra élelmiszereket. A vasút kötött pályán lebonyolódó szállítása többe került, mint a dunai hajózás. A csonkító politika a magyar hajók (MEFTER) kétharmad részét háborús jóvátételként lefoglalta. A két világháború között mégis megpróbálták fejleszteni a dunai hajózást. 1928-ban hozták létre Csepelen a Vámmentes kikötőt. A dunai hidak alatt elférő, de a beltengerek forgalmához is felkészített kisebb vízkiszorítású hajók karbantartására, kikötői portáldaruk gyártására specializálódtak. Aztán világ csodájára Duna-tengerjárókat kezdtek gyártani, és Csepel tengeri kikötővé változott. 1933-ban készült el az első ilyen hajó, a „Budapest”, majd újabbak következtek. Ezekkel hoztak hazánkba úgynevezett gyarmatárut 1939 nyaráig. Az akkor már háborús politikai viszonyok komoly akadályt képeztek a világon mindenütt megcsodált kis magyar hajók előtt.

A lakosság alkalmazotti köre nagy számban a MÁV (Magyar Királyi Államvasutak) részvénytársaság munkásainak köréhez tartozott. Jó állást, tűrhető fizetést, egyenruhát, nyugdíjat kaptak. Ritkán bocsátották el az embereket. A vasúthoz bekerülni nagy lehetőség volt, de nehéz. A vasút tisztikarát középiskolai szinten képezték. Ezen kívül, főleg a vasúthálózat alépítményeinek karbantartása országszerte ezreknek adott munkát. A „krampácsolás” egészségkárosító, fáradságos munka volt, mégis sokan vállalták a már említett javadalmazások miatt. Ezt egyes vidékeken kizárólagos munkalehetőségnek tekintették sokan. A sorompóőr személyesen végzendő, – mondhatnám – szinte értelmiségi munka volt, mert nemcsak egy nagy sorompó kézi leengedése volt a feladat, de az esemény beírása, a vonat érkezése és távozása adminisztrációval járt. Egymással üzenetet váltottak a vonalon telefonon keresztül. Ezt állandó figyelemmel kellett kísérniük. Forgalmi szolgálatban a kalauzok szintén jelentős tömeget képviseltek. Mindezeket a vidéki vasúti forgalom szerint kellett kialakítani, megfelelő számú munkavállalókból. A vasutasság volt a legbiztosabb kenyér, ami mellett a vidéki emberek még valami kevés mezőgazdasági termelőmunkát is végezhettek. A legtöbben a gyermekeik közül följebb léptek a láthatatlan társadalmi grádicson.

Az életviszonyokat még tovább javítani lehetett volna korszerűsítéssel, amit egy magyar feltaláló, Kandó Kálmán (1869–1931) mérnöki tudása és leleményessége tett lehetővé. Ám az első villamos vontatás csupán 15 km távolságra Budakeszi és a Nyugati pályaudvar között valósult meg, és csak a húszas évek vége felé teljesítette a váltóáramú vontatás a két főváros között a 261 km-es utat Budapest, Lajta és Bécs útvonalon. Nem kellett hozzá szén, füstös mozdony, tiszta volt és korszerű, de Magyarországon nemzetközi előírások korlátozták a fejlesztést. A villanymozdonynak még a szabadalmi jogait is eladták. Azt hiszem, az a jelentős különbség, ami az ország északnyugati életszínvonalát a nyírségi és beregi vidék között a jelen időben is jellemzi, sok tekintetben ennek a vasúti szállításnak a javára írható.

Miután sok technikai, gépészeti és építészeti feladatot is a MÁV saját embereivel oldott meg, kenyeret adott a közlekedés hibátlan fejlesztése a diplomás emberek nagy csoportjának is. Az egykori kis „indóház”, majd fokozatosan a három budapesti főpályaudvar mellett állandó volt a központi rendeltetésű vezérigazgatóság, a fővárostól száz kilométeres távolságokban épített területi igazgatóságok (pl. Szolnok, Miskolc, Vác, Szeged, Székesfehérvár stb.), a történelmi határokon belül további helyszínek mind több munkáskézre vártak. Ügyes, képzett, kreatív és megbízható emberekre, akik a kiszabott feladatokat példásan megoldották. Külön vállalatként működött a GYSEV osztrák–magyar érdekeltségként. A távoli Székely körvasút szerkezete, Észak-Erdély hosszú pályája kialakításáért magyar területen új vasútvonal kiépítése, valamiként mindig olyan megoldásokat kívánt, amelyeket problémává a trianoni békeszerződés tett. A magyar vasút kiválóan megfelelt. Kolozsvártól Szeretfalva és Déda között 1940–1942-ben új vonalat kellett építeni. Azután eljött a jóléti, egészségügyi intézmények létesítésének munkája, például a MÁV-kórház, amely hosszú ideig országos elsőbbségnek örvendhetett az egészségügyi ellátásban.

A postás és a vasutas családok általában népesek voltak. Az ünnepi egyenruhásokat megtalálhattuk a templomokban. A társadalom biztos pilléreinek számított ez az életpálya, nem követelt meg embertelenséget. Végül a legegyszerűbb munkákról is írok. A legalacsonyabb jövedelmet remélő emberek legnagyobb számát viszont az alkalmi munkások adták. Voltak még útkaparók az országutak mentén, akik járták az útvonalakat, és egyetlen kéziszerszámmal hozták helyre az adódó hibákat, vízmosásokat. Utcai kereskedők, szállító segédmunkások, újságárusok, takarítónők, cselédlányok viszont inkább a népesebb településen éltek, és főleg Budapesten. Utoljára következtek az utcaseprők, akiknek a javadalmazása legfeljebb egy vesszőből kötött seprő volt. Éltek ők is, már ahogy bírtak. Közülük kerültek ki az úgynevezett „lumpen elemek”, a társadalom marginális rétege.

Semlegesség és az érdekek ütközése

A törpeállamoknak az igen kis területen, kevés lakossággal bíró, a történelem folyamán különböző okból szerződésekkel garantált semlegességét sikerült fenntartaniuk: Andorra, Bologna, Liechtenstein, Málta, Monaco, San Marino, Vatikán. A köztük kissé nagyobb területű Luxemburg semlegességet jelentett be, de a német csapatok felvonulási területként lerohanták. A nagyobbak közül Hollandia, Portugália, Spanyolország, a három skandináv állam és Svájc szintén meg tudták őrizni a semlegességüket. A világ legerősebb pénzügyi hatalma, Svájc, a „bankállam” valamennyi hadviselő országgal igyekezett jó viszonyt fenntartani, bár tudták, hogy Hitler hatalmas hegyi utakra specializált hadsereggel készül támadásra ellenük. Néhány provokatív bombatámadást is elszenvedtek a német gépektől, de nem tettek ellencsapást, mint a magyarok Kassa bombázásáért. A bonyolult politikai helyzet nagyobb célpontokat keresett az adottaknál. A furcsa és kiismerhetetlen hadviselés mindkét fele inkább polgári ruhás kémeket küldött a gazdag Svájcba, mint egyenruhás katonákat. Albánia kezdetben semleges volt, de hamarosan elvesztette kedvezményeit. Hiába gondolkodnak úgy mai elemzők, hogy Magyarországnak meg kellett volna őriznie a semlegességét. Bizonyára az akkori politikusok maguk is megpróbálták ezt, de arra már Trianon után komoly eséllyel nem számíthattak.

Természetesen a kis terület, csekély lakosság, jelentéktelen gazdaság egyáltalán nem garantálta még Európában a két világháború elkerülését, illetve a semlegességet. Svájc kis ország, még ha nem is törpe. Területe nem éri el hazánk területének felét. Az államszövetség három hivatalos nyelve – a német, a francia és az olasz – mellett több árnyalat létezik, de a svájciak mindig kevesebben voltak, mint hazánk lakossága. A semlegességét valamennyi szomszédja 1800 óta elismerte. Az államszövetség ezt erős és bármikor hadra fogható fegyveres élőerővel védte. (Az aktív katonakorú férfiak hetenként hadgyakorlatokat végeznek.) Atomfegyverrel Svájc nem rendelkezik. Semlegességének garanciái aranykészletének mennyiségétől és az őrzött bankbetétektől függ. A hegyek gyomrába fúrt biztonsági őrzőhelyeken rejtegetik a bankok mérhetetlen vagyonát. Szinte minden államnak érdekében áll, hogy készletbiztonságát senki meg ne sértse. Ezt a kincset respektálta a két világháború valamennyi háborús hatalma. A németek a zsidóktól elrabolt aranyat, ékszereket, kincseket és értékes műalkotásokat mind Svájcba menekítették, és azok ott pihennek a mai napig. A bankok nem adják ki a leszármazott és igazolt családtagoknak sem a meggyilkolt emberek ezreinek egy életen át megőrzött értékeit. Természetesen nemcsak német vagyont, hanem oroszt, lengyelt, sőt amerikait is ilyen megbízható őrizet alatt tartanak a mai napig Svájcban. Ehhez hasonló érveket nem tudott volna a mi kis hazánk produkálni semlegessége érdekében. Az ország földrajzi adottságai, védhetősége, ipari és gazdasági potenciálja fokozatosan építették ki Svájc sajátos helyzetét 1848-tól a mai napig. Addig elmondható, hogy Svájc is ki volt téve történelmi viharoknak, lakossága nélkülözésnek, éhezésnek. Rengeteg áldozatot szedtek soraikból különféle betegségek, amelyek ellen előbb megfigyeléseken alapuló szervetlen, később szerves anyagokkal fejlesztették ki világraszóló gyógyszeriparukat. Jelenleg pedig mi magunk is próbálkozunk sok évtizede bevált gyógyszereik generikumainak gyártásával.

A svájciak nem törekedtek hegemóniára, nem gyarmatosítottak, megtűrték a különféle széttagolt kereszténység valamennyi árnyalatát. Egyes őskantonokban erős a római katolikus egyház, viszont az országban nem többségi felekezet. Vallásosságuk névleges. Roppant gazdagságuk leköti testi-lelki érdeklődésüket. Egy svájci állampolgár nálunk nem becsülte magasabbra 3%-nál az élő hitű protestáns emberek arányát.

A nagyhatalmak (Németország, Franciaország, Osztrák–Magyar Monarchia, a cári Oroszország, Olaszország és Nagy-Britannia) Európában uralkodóik révén még családi kapcsolatokban is álltak egymással, ám Afrikában vagy Ázsiában ütköztek a gyarmatosító érdekeik. Az óceánok vizeit hasító hajóikkal mindenütt a világon saját partjaikon szerettek volna kikötni, vetődjenek bárhová. „Jó széllel, saját partra” – vallotta minden tengeri nép. A cél csak az volt, hogy fedélzetükön minél gazdagabb rakománnyal térjenek haza. A XIX. századtól a világ minden tájairól műkincseket hordtak az európai múzeumokba. Még a rabszolgaság eltörlése után is élő erőt csalogattak hajóikra, akikkel gazdag háztartásukat, gyönyörűen felépített palotáikat szinte díszíteni akarták. Az egyre hatékonyabb gyáriparukat, bányáikat munkásokkal kellett ellátniuk, és a távoli kontinenseknél sokkal biztonságosabb, magasabb színvonalú és kényelmesebb életmóddal, jó fizetéssel a világ minden népe feléjük fordult. Így nem a kis államok adottságai alakítottak ki társadalmi vonzást, hanem a gyarmatosító világhatalmak keltettek bevándorlást egykori gyarmataikról. A pénz és a hatalom azonban mindig többre vágyik. A hatalmas területű, milliós hadseregekkel rendelkező, egyre pusztítóbb fegyvereket gyártó, azok elrettentő erejében bízó államok rohamléptekben alakították ki a hegemóniájukat. Ez azonban csakis addig tartott, amíg erősebb és erőszakosabb nép ki nem vetette őket erődeikből. Ennek különösen az észak-amerikai fél kontinensen mutatkozott meg a példája a francia és angol versengés során.

Külön gond volt Európa „hátsó udvarában” a Balkánon élő apró ütköző államok ügye, amely magában foglalta részben Törökország európai hódításával szembeni ütköző zóna szerepét, illetve azoknak az államoknak (Bosznia, Szerbia, Montenegró, Bulgária) szabadság iránti vágyait. Az európai feszültségek forrásainak ezt a csoportját alábecsülte az Osztrák–Magyar Monarchia, és amikor a valós feszültségek fegyveres konfliktussá csaptak át, kevésnek bizonyult minden háborús befektetés, hiba csúszott a számításokba. Semmivé vált a látszólagos erőfölény. A katonai összecsapások a Monarchiához képest csekély szerb sereggel szemben mindenütt óriási veszteségekkel végződtek.

A háború kitörését megelőző hónapokban az osztrák főherceg Ferenc Ferdinánd a frissen annektált Boszniába vonult nagy kardcsörtetéssel. A főherceg és felesége sérelmére orgyilkosságot követtek el. Látszólag ezt akarta megbosszulni a Monarchia. A boszniai Szarajevóban a merénylő Gavrilovics Princip a délszláv nép nemzeti hőse lett. Tüdőbajban hunyt a Theresienstadtban, börtönben. Húsz éve a délszláv polgárháborúban, Szarajevóban a nemzeti hős mauzóleumát a város házaival együtt rommá lőtték. Hírek szerint azóta sem került elő a holttest. Egy ekkora történelmi katasztrófa, mint az első világháború, a bosszúállások jegyében milliók halálát, számtalanok sebesülését, egész életükre szóló rokkantságát és 4 millió menekült lakóhelyének megváltoztatását okozták. Nagyon borzasztó mérleg.

Most vessük föl újra, melyik nemzet okozta mindezt az iszonyatos állapotot ezen a világon? Talán a magyar?

Az igazság körüli reménytelen viták helyett inkább legyen mindnyájunk tanulságára az, hogy a konfliktusokat ne erőszakkal, ne becstelen úton a fegyverekre bízzuk, hanem békességesen próbáljuk megoldani. Úgy neveljünk az óvodában, iskolában és a családban, hogy gyermekeink felnőve akár kunyhóban vagy palotában élnek, a békességet őrizzék, és türelem legyen a fő erényük.

Rendkívül sokféleképpen mutatta be a világsajtó az első, négyéves, 15 millió áldozatot követelő világháborút. Volt köztük tragikus és volt komikus feldolgozása. Kifejezték rajzban, gúnyban, csínytevésre kicsinyítve, de szerepelt apokaliptikus méretekben is az emberiség történelmének legszörnyűbb négy évét.

Azt kell állítanunk, a háború igazságtalanságainak egyike volt, hogy az utolsó, már Németország fegyverszünetet kérő lépése előtt sehol nem álltak idegen seregek Magyarország területén. Többet vesztettünk a diplomáciai asztalnál, mint a lövészárokban. Ha a polgári erők nem okoznak zűrzavart, hanem a magyar baloldali és pacifista hadvezetés fegyelmezettebben viselkedik, talán kevesebb területet csaltak volna el Magyarországtól. Mi nem voltunk legyőzött fél. Mi önként dobtuk oda az országot azoknak, akik éppen csak erre a pillanatra vártak. A sokat emlegetett budapesti román megszállás hónapokkal a háború befejezése után történt. Megjelentek a Rákóczi úton a bivaly vontatta ágyúk, az ökrös szekereken érkező katonák. A tisztek lovon és arcukon piros festékkel, a katonák közül jó pár bocskorokban. A lövészek elmaradt fegyvertechnikával. Ismeretlen volt előttük a gépkocsizó, gyors fegyvernem. Repülőgép nem tűnt föl a frontok felett. Volt olyan pesti lakos, akinek a látványon nevetnie támadt kedve. Viszont mindenki beszélt a roppant veszteségről, amikor az antant hatalmak visszaparancsolták őket a kijelölt határok mögé.

Elmondták a nyugat-európai koronás államfőkről, hogy milyen fokon rokonok egymással, bár hivatalosan ellenségek. Egy különös részlet, amelyben megnyilvánul egy lélektani trauma. Általában mindenütt előfordult, bár mélységesen súlyos okra volt visszavezethető, hogy egy család kitagadta méltatlan fiát, leányát. Az angol király, V. György német herceg volt. Kitagadta elődeit, megtagadta származását. Az oroszországi forradalomban az orosz cári család egyik tagja állítólag Nagy-Britanniába menekült. Azt állítják, a cár egyik lánya „nem ért haza a kivégzés napjára”, hanem eltűnt. A világ nyomozóit, historikusait kérték, hogy ellenőrizzenek minden Romanovot. A kiskőrösi menházunkban is meghúzódott egy Anna Romanova (szül. Moszkva, 1895. július 26., baptizálta Mészáros Sándor 1895. július 26-án, Kiskörösre költözött 1932. január hóban. Elhunyt a következő hónapban uo. Az említett vele kapcsolatos lapot fénymásolatban archiváltam). Éppen ez volt a neve, csakhogy ezen a néven rengeteg embert neveznek Oroszországban. Magam is láttam a naplójának egy részét. Mielőtt megtért volna Soltvadkerten, az evangélikus templomban orgonált, jól beszélt németül, franciául, magyarul viszont gyengén. A naplóját mégis magyarul írta, egészen rövid mondatokban, de nem vétett magyarul sem túl súlyos hibákat. Dr. Haraszti Sándor megnyugtatott: „Ez a Romanov nem az a Romanov.” Hozzászólt az ügyhöz dr. Kroó Norbert: ahol ő évekig dolgozott fizikusként a Szovjetunió területén egy atomerőműben, a párttitkárt is Romanovnak hívták.

Egy időben a hármas szövetség koronás fői mind rokonok voltak. A németek azonban már a világháborús előkészületek folyamán ellenségnek bizonyultak Oroszországgal és Nagy-Britanniával szemben. Emiatt mutatta be az angol király látványos szakítását az egész világ tudomásával. A koronás fők megtagadták német családi kapcsolataikat. A lépésük kifejezte a háborús konfliktusra utaló állapotot.

A nyelv és a hit világa

Az eddig felsorolt népek között járva templomaikat és a templomunkat látogatva inkább csak megsejtettem, mint dokumentálom, hogy a hit világa olyan értékekkel járul hozzá emberré válásunkhoz, amelyek által kiteljesedik a létünk. Az egyén boldogul és boldoggá válik. A boldogság sugárzik, másokat is boldoggá tesz. A társadalom betölti hivatását, és mindenkinek optimális lehetőségeket biztosít. A társadalom tagjai, az egyének elégedettek lesznek a fejlettségnek azon a szintjén, ahol és amikor a gazdasági körülményeket megfelelőnek érzik. Bátorkodom kijelenteni, hogy biológiailag minden földi teremtmény szervei azonos vagy nagyon hasonló elvek szerint működnek. A testünk nem változik meg azzal, hogy emberek vagyunk, csontunkban, húsunkban, vérünkben. Ami minket magasabb rendűvé tesz, semmiként nem „ragadozó” hajlamaink, veszélyes voltunk, életet kioltó fegyvereink. Sajnos ez mind emberi tulajdonság, de van még egy: Istenünk, hitünk, nemcsak intelligenciánk, hanem kommunikációs képességünk és örök életre vonatkozó ígéretünk van a teremtőnktől. Az ember jelent meg a történelmi színpadon utoljára. A tudomány ezt állítja, szinte a 24 órához hasonlítható utolsó percben. Sokkal több ideje volt a fejlődésre minden más lénynek. Megvoltak a saját testükben lévő képességek arra, hogy környezetükben egyeduralkodók legyenek. Csak azt nem láttuk soha egyetlen állattól sem, hogy hite, vallása, Istene lenne. A majomcsorda éppen olyan zajos, hisztérikus, mint némely félőrült embercsoport. Józanság, bölcsesség nincs, irigység, lopás, ravaszság és koholmányokra alapított véres bosszú van.

A társadalomban a vallásközönyös vagy ateista réteg mindig elégedetlen. Egyik költőt idézve „keserű levében forog”, teljesen céltalannak és feleslegesnek tartja a hit kiteljesedését. Csakhogy ki értené meg a reális anyagi dolgokhoz szokott emberek közül egy ismeretlen téma hasznosságát, és főleg ha arra törekedett, hogy fölényesen semmit se törődjön a megismerésével? A soha nem látott és meg nem ismert vertikumot elképzelni sem tudja, nemhogy értékelni, mikor az alapjait sem ismeri. Leginkább az idegen nyelv az, ami ehhez hasonló. Nem vagyunk képesek beszámolni egy idegen nyelvű előadásról. Aki egy nyelvet nem ismer, az nem tud a legszebb szónoklatban vagy a legbölcsebb filozófiában sem gyönyörködni. Ez sajnos sokszor beigazolódik a szomszéd népek nyelvén, mivel mi magyarok igen kevés gondot fordítunk az itt élő kisebbségi nyelvek megismerésére.

Kovács István Kiskőrösről Naszvadra (Szlovákia) áttelepült baptista prédikátor szavai nyomán értettem meg, milyen másként értjük az értett beszédet, akár vallási jellegű prédikációkat. Kovács István 1946-ban hagyta el hazánkat, mert várta őt a „Szlovák Anyácska” (Matica Slovenska), aki addig Kiskőrösön sokat prédikált szép eredménnyel. E kérdésben egyszer teljesen spontán, többek nagy meglepődésére így nyilatkozott Szlovákiában: „A magyar nyelvű igehirdetések voltak számunkra mindig a legérthetőbbek és leginkább biblikusak. A legjobb hatást gyakorolták a magyarul tudó szlovákokra. Valóságos kincsestár a magyar nyelvismeret. Sokszor még ma is abból élünk…”

Nyelvünk otthon akár négy nyelv felé volt nyitott (a románra is). Arra emlékszem, hogy apám, ha szépeket akart mondani édesanyámnak, németül beszélt. Szlovákul nem szólt hozzá, minek tette volna. Ha másvalaki bemutatkozott, és a neve után úgy ítélte meg, hogy szlovák lehet, rögtön arra a nyelvre váltott. Édesanyám így volt a románnal, csak 1930 után ez a nyelv roppant sokat változott. Ő is csak idegenekkel került kapcsolatba, és használta esetleg az egyre szerényebb román nyelvismeretét. Ha valamiért édesapámat felidegesítették és szlováknak mondták (pontosabban „buta tótnak”), akkor ő magyarra váltott. Pörölni mással, szidalmat, rosszat mondani másokra ezen a nyelven „tudott” leginkább.

A népek vallástörténelme, a reformációt megelőző huszitáktól, a huszita Bibliától a szlovák nyelvű Újszövetségig éppen úgy irodalmivá emelte a nemzetiségek nyelvét, mint Luther vagy Károli fordítása a saját maga nyelvét. Azt mondhatjuk tehát, hogy még szót váltani sem nagyon tudnánk egymással, ha a vallásos hit egyszer nem kerül a nyelvészek célkeresztjébe. Rendkívül ostoba megállapítás volt, hogy minden időkben a tudomány ellensége volt a vallásosság. Hiszen a papok, rabbik, boncok, az egyes korok és civilizációs gócpontok krémjét mindig a papok gyűjtötték össze és őrizték meg. A világ leghatalmasabb könyvtárát az ókori Afrikában barbár kezek gyújtották fel és rombolták le, nem a papok. Minden tudományban a legmagasabb fokú ismeretekkel viszont ők rendelkeztek. Sajnos a mai emberek nem hallgatják keresztény papjaik beszédét. Nem beszélik meg a saját nyelvünkön Jézus Krisztus és apostolainak buzdításait. Annál inkább elképedve hallgatják például a buddhisták nagy tanítóinak életrajzából, hogy képesek voltak a legfélelmetesebb vadállatok megszelídítésére. Tigrisháton „lovagoltak” a félelmetes sziklákon föl az öt- és hatezer méter magas Himalája szirtjein át a magas hegyekben felépített csodás szépségű monostorokig. Amit mai orvoslás keretében véres műtétekkel oldunk meg, évszázadokkal ezelőtt megoldották vértelenül, gyógyteákkal, esetleg tűszúrásokkal. Elképedés közben nem vesszük észre, hogy mégis az európai civilizáció adta meg az egyes ember számára a kereszténység révén a legmagasabb életszínvonalat. Ha bibliai igazságot követett volna az emberiség, soha nem öldösték volna egymást, nem romboltak volna és nem vették volna el a másiknak „se házát, se mezejét” és a hazáját sem.

A hit nem egy megtanulható, főként nem minimális tanulással gyorsan elsajátítható állapot. Ennyivel legfeljebb egy vallásfelekezet rendszerét ismerheti meg az ember a katekizmusból. Elég ahhoz, hogy gyorsan felvegyék a célzott vallásfelekezetbe, vagy talán még sok is. Az élő hit személyes kapcsolat az örökkévaló Istennel. A hitet nem kognitív úton nyerjük el. Alapja a Szentírás, azaz a Biblia. A Biblia szó szerinti teljes megismerése is kevés. Az viszont már hit, hogy az első állítását az ember elolvasás után a szívébe zárja. A hitben járás képességét az embernek az elindulás, az ébredés és a döntés folyamata után a folyamatos elmélyülés hozza. Akarja tapasztalni az Istent, és a hatalmas Isten nem fog előle elmenekülni. Az egyik asztronauta kijelentette, hogy Isten nem lakik az égben. A másik lejött, és érkezése után zsoltárokat idézett, fent töltötte a karácsonyt, lejött és Jézus Krisztust magasztalta. Sőt amíg élt, az Úr Istent hirdette mindenkinek.

Az ébredési evangéliumi mozgalmak Magyarországon a XIX. század végén jelennek meg. Sajnos ezekben is a hitvallás kérdése dominált. A felekezetek rivalizálnak egymással. Képtelenek bármilyen lényegesebb méretű együttműködésre. Odáig fejlődnie kellene az ökumenikus gondolkodásnak, hogy a vallásos nézetű emberek felismerjék a testvért a másik istenfélő emberben, még akkor is, ha az más intézményes rendszer szerint igyekszik Isten törvényéhez igazodni. Ritkán előfordult már – van példa rá –, amikor heves ellenállásba ütköztek, olyankor egymásra találtak. Például a büntetőszázadban Lentiben a felekezetek papjelöltjei még a teológiai képzés megkezdése előtt, az átnevelésük alatt közös liturgiával katolikusok, protestánsok, „szektások” hangolódtak össze, miután egyetértettek abban, hogy dogmatikai vitát soha egymással szemben nem bonyolítanak le. Abban a feszültségben megtanulták egymást tisztelni, de mihelyt a feszültség feloldódott, igen kérdésessé vált a további hasonló mélységű kapcsolat fennmaradása.

Éppen ötéves voltam, amikor édesanyám karácsonykor arra gondolt, hogy ő Erdélyben, Nagyszebenben és környékén a baptista imaházban énekelt, de a fiának ilyen élményt nem biztosított soha. Csodálatosan nagy dolog volt Jézus Krisztus születésnapja. Éneklésükkel a későbbi 11 testvér. Úgy érezte, hogy nem csak anyagiakban maradt le, nyújtott kevesebbet a szülőként, mint amennyit kapott gyermekként. Ezért sírva és mulasztásán bánkódva vitt el magával egy karácsonykor a már ismertetett imaházba. Ott állt a feldíszített karácsonyfa, minden odatévedt gyermek egy kis csomagocskát kapott és szép karácsonyi élményt. Szívébe zárhatta Jézus Krisztust egyszerű szavak nyomán, költemények, énekek, hangszeres zeneművek bizonyságtételére.

Nem volt egyszerű utcáról bejött idegenként érkezni egy karácsonyt ünneplő Pest környéki baptista gyülekezetbe. Nem volt egyszerű a fogadónak, de a betérőnek sem volt az. Édesanyámat az elhagyott szép emléke rázta meg, zokogása még a hazafelé vezető úton sem szűnt, de az enyém sem, mert valamelyik gyerek hátulról észrevétlenül egy karácsonyfa-csiptetőt akasztott a fülemre, ami fájt nagyon. Sírásban törtem ki. Ezen kívül az őshonos baptista kortárs gyerekek egyike kihívóan és jó hangosan közölte társaival, sőt a lelkésszel is: „Ez csak most jött, a csomagért!” A lelkész lepisszentette, és már át is adta egy barna papírzacskóban a talán egykilónyi déligyümölcsöt, kekszet, szaloncukrot és szentjánoskenyeret (Ceratonia siliqua, a szegények „kenyere”. Mediterrán területeken van. Napjainkban nálunk látni sem lehet). A választék meg sem közelítette tápértékben, sem forgalmi értékben azt a szintet, aminek ma bármelyik „3 hás” segélyezett gyerek nagyon örülne. Alig mertem belepislantani. Visszacsomagoltam, mert ilyen nagy ajándékot az otthoni fenyőfa alá illik tenni.

Karácsonykor tehát beléptünk az imaházba, első alkalommal, édesapám tudta nélkül, aki „meggyőződéses ateista” volt. Úgynevezett szervezett munkás. Szakszervezeti tagsági könyvébe nagy szakállas Marx-bélyegeket ragasztott. Németországban inas- és segédéveiben sok oktatásban vett részt, és azt hitte, Marx Károlynál nincs bölcsebb ember a világon. Persze ameddig bírta, hitte és terjesztette mindezt, nem törődött a veszélyekkel. Amikor megtudta, hogy édesanyám naponta Bibliát olvas, vasárnap imaházba „szökik” velem, módfelett felháborodott.

Az eseményekről azonban akadt bőven „kiértékelni” való hazafelé menet, és ötéves fejemmel ezt a következőképpen fogalmaztam meg: „Anyukám, ide soha többé nem jövünk! Itt mindketten csak sírtunk.” Ezt a vasárnapi szentenciát hétfőn már meghaladottnak tekintettük, és alig vártuk a következő vasárnapot. Újra csak elmentünk, sőt a kapcsolat édesanyám esetében élete végéig fennállt, mert úgy egy fél év múlva kérte a gyülekezetbe tagsága helyreállítását. Nem fogom én sem bizonyára elhagyni a közösségemet, erősen hiszem és remélem.

Sokan elvesztegetett időnek tartják azt, amit a templomban töltenének. Én tisztelettel mégis előállok azzal a nézettel, hogy az az idő megtérül, amit ott töltünk, akár áhítatos csendben, akár mozgalmas ifjúsági konferencián. Szeretem a templom csendjét. Amikor még a miskolci egyetemvárosban akadt dolgom rendszeresen, és a vasúti forgalom még további másfél, kétórás üres időt adott, beültem az útba eső nyitott katolikus templomba. A legtöbbször teljesen magányosan, és élveztem a csendet. A szobrok nem zavarták protestáns tudatomat, és természetesen nem zárták azt sem ki, hogy imádkozzam. A templomban, a bibliaórán, a lelki gyakorlatokon nyert tapasztalat tisztább, nemesebb életstílusra nevel, mint a korcsma, az ital, a csápolókkal túlnépesített koncertterem, az izgató közösség, esetleg a kábítószer vagy a verekedés. Mégiscsak többet teljesít az erkölcsös, jellemes, megbízható és lelkiismeretes ember, mint aki „felsőfokú” börtönviselt. – Eddig még ebben minden vitapartnerem egyetértett velem. Legföljebb abban nem, hogy ő nem tartja a templomot Isten házának, csak műemléknek. Egy mindenre öklét, esetleg revolverét használó „aranyifjú” bámulva nézett, amikor megtudta, hogy a körzetemet járva hetenként egyszer éjfélkor érek haza az autóbusszal, és nem tartok magamnál önvédelmi eszközt. Amikor azt kérdezte, hogy mi dudorodik a zsebemben, előhúztam a legvékonyabb Bibliámat.

Nem hiszem, hogy első személyben többre értékelné a csapongó életű kalandort egy feleség, mint egy csendes, megbízható, békességszerető és hűséges férjet. A rossz természetű, káros szenvedélyek rabja nem ideális családapa. A házasság és a családi lét nemcsak mély elhatározás – „én vele akarok élni” –, hanem mélységes és titokzatos esemény, ahogy a Szentírás írja: „ketten egy testté válnak” (1Móz 2,24; Mk 10,8; Ef 5,31; és további helyek).

Sok év múlva tört meg édesapám kemény ellenállása. A mindennapos gúny, a számtalan szemrehányás, hogy a pénzt az imaházba hordja az anyám. Megtudta, hogy a gyülekezetbe általában nagyon szegény emberek járnak. A 60, 80 főnyi vasárnapi iskolás gyermek nyaranta mezítláb ment az imaházba. Én jól öltözöttnek számítottam köztük. Egy végtelenül udvarias 25 év körüli férfi, bizonyos „Zatykó László” (Később Zentai), a Fegyvergyár egyik művezetője eljött hozzánk, majd a prédikátoruk, Bányai Ferenc is. Mindketten arra kérték szegény anyámat, hogy ne panaszkodjon a férjére. „Az ura nem iszik, nem dohányzik, mosolyog, udvarias, közlékeny minden vendégéhez.” Később jó félévente eljöttek hozzánk, de apám a „szebbik arcát” mutatta nekik. Volt neki másik arca is, kevésbé ünnepélyes, de azt vendégek nem látták. Rossz óráiban azzal mentegettük: „Elfogta őt a harctéri idegessége.”

Eljött az idő ahhoz, hogy édesanyám becsalogassa édesapámat egy menyegzőre. Talán éppen Békefi Pál fiatal lelkész és egy másik hívő fiatal pár menyegzőjét tartották egyszerre. A menyegző amúgy is szép, de egyszerre két pár egybekelése különösen szép volt. A menyasszonyok testvérek voltak. Apám mintha azt sem tudta volna, hogy most mit tegyen. Amit soha életében nem tett meg azelőtt, sem utána, de még csak rá sem gondolt, előbb bement a korcsmába, és egy fröccsöt ivott, hogy nagyobb legyen a bátorsága. Nemsokára kijött hozzánk, amíg mi várakoztunk, és lehangoltan velünk jött tovább. Apám nem volt italos. Az úton látszott, nemhogy bátrabb lett, hanem még gyámoltalanabb. Az imaház kapujában az első lépcsőre úgy tuszkolta fel az édesanyám.

Aztán végighallgatta a menyegzői istentiszteletet, Bányai testvér látása a boldog házasságról, a szép családi életről Krisztusban, aki még a nehézségeik és gondjaik árán is boldoggá teheti a benne hívőket. Hallgatta az énekkart, és rácsodálkozott az egyszerű, mindennapi ruhában éneklő férfiakra és nőkre. „A mennyei szép énekekre.” Mondta, hogy ilyent Kispesten a Kisfaludi utcában is hallott néha, amikor a lakásától arra járni való dolga akadt. A gyülekezeti közösség lebilincselte egészen. Ha valaki meglátogatta, még az ipara révén is, a szót a hívőkre terelte. Hízelegve megkérdezte a feleségét: „Majd a mennyországba is be fogsz tuszkolni engem?” Elkezdte olvasni a Bibliát. Már a teológiának voltam a tanulója, amikor többször is nekifogott, hogy a Jelenések könyvében olvasható „vörös lóról” beszéltessen. Az érdeklődését nem elégítette ki az a kevés, amit esetleg mondtam. Viszont „moderálta magát”, nem mutatta be a „viharos intelligenciáját” a családi körben. Azt mindenesetre nagyon szerencsétlen lépésnek találta, hogy én elköteleztem magam a hivatásomhoz.

Amilyen mértékben beengedte apám Isten szellemiségét az otthonunkba, olyan mértékben javultak a körülményeink. Óriási esemény volt minden, ami történt. Furcsa módon az előrelépés anyagiakban akkor következett, amikor szellemiekben valami változott, jobbult, fejlődött, formálódott az életünkben. Úgy tűnt, hogy Isten és a családunk közeledésétől egyre több minden függ.

Egy alkalommal anyám addig könyörgött apámnak, amíg fel nem öltötte elegáns öltönyét, megkötötte a nyakkendőjét, és elindult velünk az imaházba. Odafelé apa szakadatlanul morgott és mondta a magáét: „Minek abba az imaházba járni örökké? Ott nem adnak senkinek sem kenyeret. Éhen pusztulhatsz, akkor sem lesz senki, aki megszánjon egy fillérrel” – mondta maga elé, de azért jött velünk. Ezerszer elmondva az úton, hogy nem küld az Úr Isten senkit sem ruhát varratni vele. Ezt valahogy meghallotta az Úr Isten. Akkor már a harmincas években voltunk, és a konfekció fokozatosan kiszorította a német, rendelt úri szabóságot, aminek szegény apám szakmai kollégái szerint valóságos művésze volt.

Olyan fél órába tellett a járás hazáig az imaháztól. Hosszú egyenes utca. Ráfordultunk a mi utcánkba. A házak ritkásak voltak. Messzire meglátszott, hogy messzebb a házunk előtt áll egy kisebb csapat. Férfiak, hónuk alatt gondosan készített csomagokkal. Hárman is ott voltak, köztük egy régi kuncsaft („megrendelő”), Pataki úr, egy postamester. Ez azt jelentette, hogy a három öltöny apámnak több mint egy hónapig „rózsás életet biztosított”. Többet nem mondta, hogy Isten nem segíti meg. Életében sem volt másik nap, amikor egyszerre három megrendelő jött a házunkhoz.

A hazámnak éreztem a csonka Magyarországot, de az utódállamok területét is. Amikor megláthattam, szépnek találtam a tájat, kedvesnek az emberek beszédét, és vonzódtam a nyelvük megtanulása iránt. Amíg csak köztük voltam, mindig tanultam, jegyzeteltem, újságokat, könyveket vettem. Ezt elég korán elkezdtem már itthon is, mert az édesanyám mindent egyszerre legalább két nyelven tanított meg velem. A gyülekezeti köznyelv – nem éppen a legjobb magyar stílus – középiskolában nem segített. Ugyanakkor mégis előnyös volt, mert a környező világról többet tudtam a társaimnál. Apám vallása után büntetés kilátása mellett kényszerültem római katolikusnak lenni. Csakhogy én a kötelező templomi misehallgatás után a közeli baptista imaházba rohantam imaórára, hogy ne késsek. A közösség, a kortársak, amit tőlük láttam és hallottam, az a légkör vonzott. Amit a társaim gond nélkül elkövettek, az fennakadt az én lelkiismeretem szűrőjén. Nem okozott örömöt az, amihez alkohol kellett, dohányfüst és hangos ordítozás, ostoba zene, üres szólamok, népbutítás, gőg és önzés. A papi brutalitás elhordozása fájdalmas volt nekem. A társaim beszéde, viselkedése, cselei, viccei, trágársága taszított, és nem értettem, miért nem képesek normálisan viselkedni, ha már magukat vallásosnak tartják, engem pedig szektás bolondnak. Semmit nem tudtam tenni ez ellen. Nem volt elég érvelni, szólni, beszélni. A szavak nem meggyőztek, hanem csak ingereltek. A társaságtól én nem vonultam el, hanem kiszorultam belőle.

A baptista gyülekezetben nem tapasztaltam ennyire negatív jelenségeket. Legfeljebb emlegették a „világot”, a „világiakat”, és nem a legjobbakat állították róluk. Kilencéves koromban kaptam meg Zatykó László testvértől az első Újszövetséget. Valósággal „rávetettem” magamat. Édesanyám azt tanácsolta, hogy kezdjem János evangéliumánál. Akkorára én már a Cselekedetek könyvénél tartottam. Örökké a Bibliát olvastam volna. Kérdeztem az idősebb férfiakat, nőket, és amit feleltek, azt én mind elhittem. Így váltam kevés híján pünkösdivé, talán 16 éves koromban, amikor egy nyelveken szóló borbély hajvágás után megszorította a kezem és azt mondta: „Békesség.” Közben szörnyen dühös volt, szinte lilán világított a feje, mert vitázni mertem vele a Bibliából. Legalább nem vágott képen, mint a pap a templomban a kötelező gyónás után. (Merészeltem megmondani neki, hogy mise után sietek az imaórára a baptisták közé. – Ezt nem kellett volna tennem.)

Amíg Isten igéje el nem ért, azt hittem, ennyi éppen elég a vallásosság dolgaiból. Személyes döntésre a háború után váratlanul jutottam. Már érettségijelölt voltam akkor. 1946 őszén Soroksárról kitelepített németek házába költöztetett felvidéki magyarok között a fiúkörünk rendszeres segítséget adott anyagi és szellemi téren. Többen kezdtek érdeklődni Soroksáron. Egyszer csak váratlanul nekem kellett tartanom egy esti leckéről bibliaórát. Nehéz lenne elképzelni evangelizációs textusnak a templomszentelési ünnep és Salamon király áldozatai történetét (2Krón 7,1–10). Nagyon mélyen a lelkiismeretemben megszólalt Isten számonkérése: „Most mindenki azt hiszi rólad, hogy komoly, megtért, hívő vagy, pedig nem vagy az.” Úgy éreztem, hogy félrevezetem ezeket a szegény embereket. Nem követem Jézus Krisztust, nem élek az ige szerint, és nem is döntöttem el, hogy Krisztust akarom valaha is követni. Bántott nagyon ez a dolog. Bűnvallást tettem, imádkoztam és úgy éreztem, hogy kegyelemben részesültem. A házunkon egy kis keleti ablaknál imádkoztam, sírtam és bocsánatért esdekeltem Istennél. Reggel felvirradt a szemeim előtt egy csodálatosan szép új nap. Másnap az iskolában már bizonyságot tettem, azelőtt titkoltam, hogy az Isten népe közé járok. Az osztályban több társam érdeklődni kezdett a gyülekezet iránt. Én többeket korrepetáltam az évfolyamtársaim között. Valami csekélységet honoráltak, legalább a heti villamospénzt. A nyári szünetekre találtam egy hívő csoportot, akikkel együtt egy budai villát építettünk újjá közel a várhoz, az Úri utcában. Az a személy, aki engem odasegített, élete végéig a legjobb barátom maradt. Később még a gyülekezetem kötelékébe tartozott (Kovács István volt a neve, és Csongrád megyei volt, és Tápiósülyben presbiterré avattuk).

Lehet, hogy másnak a találkozása Istennel másként zajlott le. Nálam a korábbi életemmel határozott törésvonalat képezett a megtérésem napja. Középiskolás voltam még. Jöttek hozzám a társaim, körülfogtak és vallattak. Mi történt veled? Egészen más vagy, mint amilyen voltál. Akármit mondtam, semmit sem értettek a szavaimból, mert nem is hallottak ilyenről: bibliaolvasás, megtérés, szent élet. Még a szokásos beszédmodorom is megváltozott. Nemcsak az látta, hogy más életet kezdtem, aki rám nézett, én magam is éreztem, hogy attól a pillanattól más lett a gondolkodásom, a viselkedésem és minden. Nemcsak saját magam változtam. Megváltozott körülöttem az egész világ. Egy teljesen új, napsugaras szemlélet váltotta föl a régi, aggodalmas, gyanakvó magatartásomat. Nem másokat bírálgattam többé, mint addig, hanem magamba néztem. Bármi bajért, problémáért sokkal inkább okoltam önmagamat, mint a társaimat. Ígérték, hogy eljönnek velem az Isten házába, ahol így átformálódik mindenki. Utóbb egyik el is jött. A hosszúra nyúlt vasárnap délelőtti istentiszteletet nagy érdeklődéssel végighallgatta. A végén azt mondta, hogy ha így állnak a dolgok, ahogy hallotta, akkor „minden hatalmat át kellene adni” Jézus Krisztusnak. Azóta is törekszem arra, hogy övé legyen egész életemben a hatalom és a dicsőség.

A gyülekezeti élet, az igehirdetések, bibliai eszmélődések és maga a közösség erkölcsi nevelő tényezőként hat. Három lelkipásztorom volt a következő években. Hallgattam az igehirdetéseiket, azok formáltak engem gyermekből érett ifjúvá: Bányai Ferencet Bretz Emil követte, aki baptizált engem 1947. február 2-án 25-öd magammal. Közöttük volt édesanyám legidősebb öccse, az erdélyi Márton Gyula bátyám. Később gyülekezeti tagként fogadtam én is Bretz Vilmos testvért Pesterzsébeten a lelkipásztoraink sorában. Bretz Vilmos igehirdetései és külmissziós alapállása segítettek, hogy közvetlenül a második világháború után induljak el a szent szolgálatra. Úgy éreztem, hogy ebben a hivatásban válhat az életem a leghasznosabbá mások számára. A befelé tekintésre, önvizsgálatra és állandó kontrollra Bányai testvér szolgálatai késztettek. Bretz Emil evangelizáló adottsága bizonyára döntően hatott a személyes elhatározásomra. Ő rendkívül nagyszerű ember volt, elragadó egyéniség. Szavaival megmozdította az embereket, Krisztus felé irányította a hallgatói figyelmét. Élmény volt minden igehirdetése. Szemben lakott vele a latintanárom, aki előkészített a magánvizsgára, egy évig tehát bejáratos voltam hozzá. Elmondta: „Bretz szomszéd olyan szónoklatokat tart, hogy vasárnaponként kinyitom az ablakot, és hallgatom őt én is. Hogy belehevül! Mintha Kossuth beszélne a Parlamentben.” – A bátyja egészen más egyéniség. Ő is írt az emberek szívére, lelkére elmoshatatlan betűkkel, de szerényebb eszközökkel. A missziós lelkületet bennem a később nekem ajándékozott részben német, részben magyar irataival mélyítette el. A hitnek fokozatai, mélységei vannak. A Bretz fivérek készsége rendkívüli volt az evangéliumi népmisszióra. A pécsi gyülekezetben kiadták a Misszióbarát című kis gyülekezeti lapot. Külön az ország minden egyes postatisztviselőjével levelezett Bretz Vilmos testvér. Az átadott iratai, füzetei, a különféle kiadványai szorgalmas tanulmányozás után az irattáramba kerültek. Isten gondoskodott arról, hogy egyre elmélyültebben lelkesedjem a belmisszióért, a Szentírásért, és létfontosságú kötelességnek érezzem mások keskeny útra segítését.

A templomok vasárnaponként nem voltak üresek. Az Erzsébet téri római katolikus templom az 1944-es tavaszi mindennapos bombatámadások rémes idejéig a vasárnap délelőtti miséken zsúfolva volt emberekkel. A lépcsőkön kéregető, szegény és szimuláló betegek, koldusok hada állt. Férfiak és nők kéregettek garast, és mindenkinek hálálkodtak, ha 2 fillért pottyantott a tenyerükbe. Fokozottabb volt a második világháborúból hazatámolygó szerencsétlen, kiéhezett zsidók koldulása Pesten a Dohány utcai fényes zsinagóga lépcsőin. Pergő szavakkal mondták el a történetüket. Mikor értek haza Auschwitzból vagy bárhonnan, más haláltáborokból. Az evangéliumi kisegyházak előtt koldus egy sem volt. Ha jött valaki, azt bevezették a templomukba, leültették, és az istentisztelet után nem 2 filléres adománnyal támogatták. Volt, aki szipolyozta a gyülekezeteket egy ideig, aztán elmaradt. Egy metodista lelkipásztorhoz eljárt jóval jelentősebb összegeket kikönyörögni valamilyen pesti vagány. Időnként meglopta a lelkészt. Aztán újra jött. A lelkész szíve ismét megesett rajta. Addig tartott mindez, amíg ez „módszer”, majd hírlapi tény lett, és rendőrségi ügy. Azt nem a metodista lelkész kezdeményezte. Embere válogatja, volt, aki felhagyott az adományok kéregetésével, és mindez arra késztette, hogy valahol munkába álljon, és önmaga is segítsen azok sorsán, akiknek a köréből ő maga addigra kiemelkedett.

Valamennyi evangéliumi közösségben intézményesen is gondoskodtak a szegényebb, korosodó, magányos emberekről. A baptisták két menházára gondolok Kiskőrösön és Hajdúböszörményben. Budán árvaházat is fenntartottak az első világháború kitörésétől a második világháború ostromáig, ami romhalmazzá tette az épületet 1944–1945 telén. A protestáns népegyházakhoz képest ezek az intézmények – más evangéliumi gyülekezeteket is belefoglalva – természetesen csekélyek voltak, de bizonyítják a nemes szándékot és a segítőkészséget.

Több évvel később, valamilyen műszaki átadással kapcsolatban, találkoztam egy kollégával, felismertük egymást, hogy fiatalon a pesterzsébeti baptista imaházban gyakran találkoztunk, beszélgettünk, barátkoztunk. Ő azonban egyszer eltűnt, nem láttuk többé egymást. A hivatalos dolgok ellátása után megbeszéltünk egy találkozást, hogy egymással a régmúltról egy keveset beszélgessünk, és ő akkor megértetett velem valamit: „Tudod, akkor válságos időben éltünk nagyon szegényen, magára maradt édesanyámmal. Nekünk akkor olyan volt az a gyülekezet, mint egy menedékhely. Ott nyugodtunk meg és töltődtünk fel. Nehezen tudnék pontosan, adatszerűen elmondani mindent, mit is jelentett számunkra az akkori kapcsolat a gyülekezettel. Már azt hittük, lehetetlen számunkra az élet, a holnapot sem éljük meg, sőt talán egyszerre végzünk mind önmagunkkal, ha az igehirdetés nem ráz föl. Új reményt adott abban a kétségbeejtő nagy reménytelenségben. Most látjuk, hogy akkor nem is nélkülözés, hanem a reménytelenségünk volt a legnagyobb hiányunk.”

(Folytatása következik.)