Pál, a pogányok apostola

id. Kovács Géza

Bevezetés

Pál apostol Jézus elhívása alapján a pogányok apostola volt. Életét és szolgálatának a gyümölcsözését tekintve az egész kereszténység legjelentősebb és legeredményesebben szolgáló apostolának tekinthetjük. Általa jelentette ki Isten a kegyelem evangéliumát, „amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben, mindenek teremtőjében” (Gal 1,12; Ef 3,9). Ezen evangélium által Isten Pál apostolt használta eszközül a keresztény egyháznak mint a népek egyházának megalapítására. Kilépett a zsidóság zárt köréből, és a mózesi törvények teljesen új értelmezése szerint kaput nyitott Jézus Krisztus elfogadására a világ minden népe számára.

Pál Saul néven született egy farizeuscsaládba, és buzgó farizeusként – a főpap megbízásával – Krisztus követőinek bebörtönzésére indult akkor is, amikor a Damaszkusz felé vezető úton maga Jézus Krisztus jelent meg nagy fényességben számára. Jézus néven szólította őt, ő pedig az út porába hullva, megsemmisülten engedett Jézus szavának, és felkereste az addig üldözött damaszkuszi hívőket. Ezeket a hívőket használta eszközül Isten, és általuk közölte Pállal, hogy a pogányok apostolává rendelte ki őt. Sőt azt is, hogy sokat kell majd szenvednie Krisztus nevéért. Olyan gyors és annyira nagy jelentőségű volt ez a változás az apostol életében, hogy „pálfordulásnak” nevezzük azt, ha egy ember életében hirtelen és nagyon nagy mértékű változás történik. Később ugyanis Szaulosz (Saul) a Paulosz (Pál) nevet vette fel, ami azt jelenti: „kis”, „kicsiny”. Ő ilyennek tekintette magát.

Számlálhatatlanul sokan tanulmányozták és írták már meg Pál apostol életútját, missziómunkájának történetét és tanulságait. Hatalmas értéket jelent számunkra, hogy misszióútjainak eseményeit Lukács megírta az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvében. Pálnak a Biblia könyveit alkotó 13 leveléről is számtalan kommentár olvasható. Hatalmas értéket jelentenek ezek a levelek is az újszövetségi gyülekezet, a Krisztus testének helyes építése terén. Úgy határoztam, hogy – egy szerény tanulmánnyal – én is növelem a Pál apostolról és működéséről írt szövegeket. Mégpedig egy speciális szempont szerint. A következő témákban szeretnék – amennyire a Szentírás szövege erre lehetőséget nyújt – gondolkodni és írni:

A kegyelem evangéliuma és Pál
Pál, Krisztus testének építője
Törvény és (vagy) kegyelem
Izrael küldetése és jövője
A választottak egyházának jövője.
A kegyelem evangéliuma és Pál

A kegyelem evangéliumának születése és tartalma

Pál apostol életének, apostoli elhívásának és szolgálatának a legfontosabb jelentősége abból fakadt, hogy Isten általa jelentette ki, és ő hirdette meg a kegyelem evangéliumát. Ezt az evangéliumot Pál apostol külön kinyilatkoztatásban Istentől kapta. Ezt írja: „az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.” (Gal 1,11–12) (Talán akkor és abban az elragadtatásában kapta, amelyről a 2Kor 12,2–4-ben tesz említést.) Pál apostol annyira szentnek, az üdvösség egyedüli új útjának tekintette ezt az evangéliumot, hogy kijelentette: „ha még mi magunk, vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amit mi hirdettünk, átkozott legyen!” (Gal 1,8) Döbbenettel halljuk ezt a kemény állásfoglalást Pál ajkáról a kegyelem evangéliuma védelmében.

A kegyelem evangéliuma arra a tényre épül, hogy minden ember (zsidó és nem zsidó) bűnös, halálra ítélt, kárhozatra méltó állapotban születik e világra (Róm 5,12). Ebből az állapotból semmilyen emberi teljesítmény, ima, jó cselekedet és jóakarat senkit nem tud kiemelni. Egyedül Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának értünk bemutatott áldozata, az értünk, miattunk és (a mi testünkben) helyettünk elszenvedett halála és feltámadása, és a belé vetett hit által nyerhetünk bűnbocsánatot, üdvösséget, szabadulást a bűn uralma alól, és örök életet. Ahogyan Pál fogalmazza: „Isten gazdag lévén irgalomban, amellyel minket szeretett, minket, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt, és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett.” (Ef 2,4–6) A kegyelem evangéliuma szerint Isten a Jézus Krisztusban való hit által tett új teremtéssé, Isten gyermekévé, és testünket a Szent Szellem templomává. Ha mély bűnbánatban megvalljuk a bűnösségünket, „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,7). A bennünk lakozást vevő Szent Szellem pedig munkálja, megvalósítja a megváltozásunkat, a megszentelődésünket, és beállít Isten szolgálatába, Krisztus testének az építésébe. Vagyis „ha valaki Krisztusban van [behívja őt az életébe], új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2Kor 5,17). A lényeg az, amit a Róm 8,1–2-ben olvasunk: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Vagyis teljesen új viszonyulásba kerültünk, a gyermekei lettünk Istennek.) A belső emberünkben, akit a Szent Szellem szült, és Krisztus lakhelye bennünk, folyamatosan tiszta örömben, békességben élünk, értelmes életprogramot nyerünk a földön, a jövőre vonatkozóan pedig élő reménységgel tölt be.

A kegyelem evangéliuma Isten különleges ajándéka Jézus Krisztus által, amelynek a meghirdetésére Isten Pál apostolt hívta el. Az Ószövetség szerint – és idejében – az üdvösség útja Isten Mózes által megfogalmazott törvényeinek a betartása volt. „Ezt cselekedd, és élsz!” – hangzott a törvény igéje. A kegyelem üzenete pedig így szól: „Nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” „Isten ajándéka ez!” „A tételes parancsolatokból álló törvényt [Isten] érvénytelenné tette.” „A két nemzetséget – zsidót és nem zsidót – eggyé tette, az ő testében lebontotta az elválasztó falat.” „…a kettőt egy új emberré teremtette.” (Részletek az Ef 2,8–9.14–15-ből.) „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” – írja Pál apostol (Gal 3,28).

A kegyelem evangéliuma és a zsidóság

A kegyelem evangéliuma tehát radikális elszakadást jelentett a zsidóság számára az általuk szentnek és betű szerint betartandónak vélt mózesi törvényektől. Nemcsak az áldozati törvények betartása vált fölöslegessé, hiszen Jézus Krisztus „egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 10,14). Az összes többi törvényi előírás helyébe is a kegyelemből Krisztus által nyert új élet ajándéka lépett, amelyet a belénk költöző Szent Szellem által nyerünk. „Új szövetséget kötök Izrael és Júda házával, törvényemet a belsejükbe helyezem, a szívükbe írom be” – ígérte Isten már Jeremiás által (Jer 31,31–33). Nem a törvények megtartása, hanem a bennünk lakozó Szent Szellem újjászülő, elpecsételő hatalma adott és ad immár ösztönzést, erőt és örömöt a szent életben, a Krisztusban és az örök életben való megmaradáshoz.

Ugyanakkor Izrael népe számára a törvények szerint való életmód – még ha csak formálisan is – sok évszázad óta mindennapi gyakorlattá vált. Zsidó nemzeti hagyományként is gyakorolták, hogy a fiúkat körülmetélték, bizonyos ételektől tartózkodtak, a szombatot előírás szerint ünnepelték, meghatározott módon ünnepeltek, áldozatokat mutattak be stb. Ezeknek a gyakorlását Istentől valónak és szentnek is tekintették, de mint zsidó nemzeti hagyományt is természetesnek tartották (főként Palesztina területén). Ebből következett, hogy a Krisztust és a megváltását őszintén elfogadó és a gyülekezetekbe beépült zsidók továbbra is gyakorolták, sőt a pogányok közül való megtérőktől is elvárták a törvények betartását (ApCsel 15,1). Ennek lett a következménye, hogy Pál apostol a kegyelem evangéliumával nemcsak a Jézus Krisztust elutasító zsidókkal, hanem a Krisztust elfogadó, hívő zsidókkal is szembe került. Pál – a nagy területre kiterjedő misszióútjai során – bárhol a pogány világban mindig a zsinagógákban kezdte a kegyelem evangéliumának hirdetését. Mindenütt akadtak zsidók is, akik megnyitották szívüket Jézus számára, de mindenütt nagyobb számban a pogányok tértek meg, mert Pál – a kegyelem evangéliuma alapján – nem igényelte tőlük sem a körülmetélést, sem a mózesi törvények betartását. Az így létrejövő új – a többségükben nem zsidó háttérből érkező – gyülekezetekben a kegyelem evangéliumának rendje és szellemisége valósult meg. Ez azt jelentette, hogy az oda beépülő zsidók számára sem volt többé kötelező a mózesi törvények és szokások betartása. Sokan közülük el is szakadtak a zsidóságuktól, és Isten üdvtervének megfelelően, a kegyelem evangéliuma által Istennek egy új „háztartásába”, a keresztény egyházba – az eklézsiába – épültek be.

A pogány háttérből, az erkölcsi romlottságból és a hitetlenségből vagy bálványimádásból megtérő emberek tömegeinek a szabadítás nagy örömét jelentette a kegyelem evangéliuma által a Krisztusban, a Szent Szellem által nyert új élet. Zsidó emberek voltak azok (Pál, Barnabás, Szilász, Márk és sokan mások), akik Istentől való küldetésben hirdették a kegyelem evangéliumát a népek számára, minden embernek, és az ő szolgálatuk nyomán tértek meg, születtek a keresztény gyülekezetek. Létrejött, kialakult Istennek egy új népe: a kihívottak eklézsiája, a népek egyháza, a kereszténység. Zsidó emberek voltak az Isten eszközei, akik Krisztusért, emberek üdvösségre való megmentéséért, Isten iránt való engedelmességben feladták a zsidóságukat is, és az általuk hirdetett kegyelem evangéliuma által Isten létrehozta a kereszténységet.

A Cselekedetek könyvének 15. fejezete tárja elénk, hogy főként a Júdea területén élő, zsidó emberekből létrejött Krisztus-hívő gyülekezetek tagjai viszont harcias határozottsággal követelték, hogy a pogányok közül megtérők számára is tegyék kötelezővé a körülmetélést és a mózesi törvények megtartását. (Ha álláspontjuk győz, a Krisztus-hívő emberek csupán a zsidóságnak egy szektáját képezték volna.) Tanulságos, hogy a Jézus Krisztust követő embereknek ezen az első zsinatán a zsidó vezetők, Péter és Jakab apostol álltak elő, és határozott hangú felszólalással védték meg a kegyelem evangéliumát a pogány háttérből megtértek számára. Pál és Barnabás pedig – akik szintén zsidó emberek voltak – beszámoltak a kegyelem evangéliumának nagy győzelméről, amely (szolgálatuk által) a pogányság körében történt. Az ApCsel 15. fejezetében leírt közgyűlésen az a határozat született, hogy a kegyelem evangéliuma által megtért pogányoknak nem kell betartaniuk a mózesi törvényeket. Mindössze azt kérték tőlük, hogy vért és fúlva holt állatokat ne egyenek, és a paráznaságtól tartózkodjanak. E napon, azon a közgyűlésen, a Krisztust követők két egymástól elkülönült – egymást elismerő – irányzata jött létre. Az egyik a Messiás-hívő zsidók irányzata, akik továbbra is betartották a mózesi törvényeket is. Ők főként Júdea területén éltek. A másik a kegyelem evangéliuma által megtért és annak rendje szerint élő keresztény egyház. Ők a Júdeán kívül létrejött – többségükben pogányok közül megtért – keresztény gyülekezetek voltak. Ez volt az az irányzat, amely Pál és munkatársainak irányításával gyorsan növekedett az egész világon.

Pál és a körülmetélés

Nagy kérdés az, hogy miként viszonyultak a Júdeán kívül, szórványban élő és megtért zsidók a mózesi törvényekhez, illetve a Jeruzsálemben hozott közgyűlési határozathoz. Igaz volt-e a Pál ellen – a jeruzsálemi hívők által – felhozott vád, amely szerint (amint ők mondták): „Rólad pedig azt hallottuk, hogy a Mózestől való elszakadásra tanítod a pogányok között lévő zsidókat, hogy ne metéljék körül fiaikat, és hogy ne a zsidó szokás szerint éljenek.” (ApCsel 21,21) Az én kérdésem pedig az, hogy elképzelhető-e, hogy a kegyelem evangéliuma születésének emberi eszköze és győzelmes erejű hirdetője saját maga ne a kegyelem evangéliuma szerint élt volna, és hogy ne azt tartotta volna természetesnek a pogányokból létesült gyülekezetekbe beépült (szórványban élő) zsidók számára is? Természetesnek kell tartanunk, hogy a pogány világban létesült keresztény gyülekezetekben szó sem esett a körülmetélésről és a mózesi törvények betartásáról. Azt is természetesnek kell tartanunk, hogy a köztük megtérő (szórványban élő) zsidók nagy többsége is velük azonosult, és amint Pál, ők sem tartották fontosnak a zsidó szülők gyermekeinek a körülmetélését sem. Ha valaki, akkor maga Pál bizonyára komolyan vette, hitte és hirdette a kegyelem evangéliumát, amely szerint „nincs többé zsidó és görög”, sem a tételes törvények betartása. Vagyis hitelesnek kell tekintenünk azt, amit a jeruzsálemi hívők információként Pálról hallottak, és amivel vádolták is őt (hogy Mózestől való elszakadásra és a körülmetélés mellőzésére tanította a szórványban élő megtért zsidókat). A Korinthusiakhoz írt levelében Pál világosan leírja a körülmetéléshez való viszonyulását. Ezt olvassuk: „mindenki éljen úgy, ahogy az Úr adta neki, ahogy az Isten elhívta: így rendelkezem minden más gyülekezetben is. Körülmetélten hívatott el valaki? Ne tüntesse el! Körülmetéletlenül hívatott el valaki? Ne metélkedjék körül! A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi, egyedül az Isten parancsolatainak a megtartása fontos.” (1Kor 7,17–19) Pál részéről Isten iránt való alázatos engedelmesség területe volt ez, a kegyelem evangéliumának rendje szerint. Isten erre a nagy jelentőségű küldetésre emelte ki őt mint a pogányok apostolát. Pál Isten kegyelméből látta, átélte az új, minden emberre kiterjedő kegyelem által létrejövő egyház születését, csodálatosan gyors növekedését, amelyben nem volt elkülönülés zsidók és görögök között. Ezekben a gyülekezetekben Pállal együtt azt vallották, amit Pál így írt le: „sem a körülmetélkedés nem számít, sem a körülmetéletlenség, hanem csak az új teremtés.” (Gal 6,15) Vagyis a szórványban élő megtért zsidók számára nem volt kötelező a körülmetélés. Bizonyára voltak zsidó szülők, akik körülmetélték a fiaikat, valószínű azonban, hogy a többség nem ezt tette.

Ugyanakkor Pál részéről az Isten iránt való alázatos önmegtagadás és engedelmesség területe is volt a kegyelem evangéliumához való alkalmazkodás. Ő maga, korábban emberi örökségeként, a zsidó hagyományokért és a mózesi törvényekért rajongó ember volt. Pált azonban a damaszkuszi úton megjelenő Krisztus, majd az elragadtatásában nyert kijelentés által teljesen átformálta Isten. Pál ténylegesen átélte, hogy „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2,20) Krisztusban új, szabad, törvénytől mentes, hitben és örömben gazdag mennyei életet nyert, amelyben a törvény betöltése a Krisztusból áradó szeretet által valósult meg. Nemcsak írta, hanem őszintén élte is, hogy „nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket” (Fil 3,20–21). Pál mindenki számára a mennyhez tartozó ember lett. Ezt élte és a kegyelem evangéliumában ezt is tanította.

Pál, Krisztus testének építője

Krisztus titka, az egyház

Pál apostol az Efezusiakhoz írt levél 3. fejezetében első szám első személyben, vallomásként beszél Krisztus megbízásáról, amelyet személyesen ő kapott: „Nekem adott [megbízást] a ti javatokra, amikor kijelentésével ismertette meg velem a titkot – amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kijelentette szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által.” A titok tartalma, amelyet Isten Pál által bontott ki, – amint írja – az, hogy „a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is”. Majd így folytatja az apostol: „Nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem Krisztus mérhetetlen gazdagságát, és hogy világossá tegyem [meghirdessem] mindenki előtt, mi ama titok megvalósulásának rendje, amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben, hogy ismertté legyen most az egyház által.”

Az első, amit figyelembe kell vennünk – Pál apostolnak e nagy jelentőségű és személyes jellegű közléséből –, az, hogy Isten Pál és a kegyelem evangéliuma által egy örök idők óta Istenben elrejtett tervét hozta nyilvánosságra és valósította meg. Ennek a tervnek pedig a lényege az, hogy Jézus Krisztus váltságára építve a Szent Szellem és az engedelmes apostolok szolgálata által Isten egy teljesen új közösséget hozott létre: a Krisztus testét, a keresztény egyházat, a választottak közösségét. Ebben az új, szent testületben, az egy testben a Krisztus váltsága, illetve a kegyelem evangéliuma által megszűnt a zsidó és nem zsidó közötti elkülönülés. „Hiszen egy Lélek által mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg” – írja az apostol (1Kor 12,13). Ez azt jelenti, hogy a Krisztus teste, a Szent Szellem által épített választottak közössége olyan magasrendű, mennyhez tartozó testület, amelybe a beépülés fontosabb és meghatározóbb minden más létező kapcsolatnál. (Az Izraelhez való tartozásnál is.) Azt is jelenti ez, hogy ennek a testnek csak azok a tagjai, akiket a Szent Szellem újjászült, a testüket a templomává tette, és beépítette őket a Krisztus testébe, a választottak közösségébe. A Krisztus testébe történt beépülés nem szünteti meg az egyéb kapcsolatainkat. Valamennyien sokszínű kapcsolatrendszerben élünk. Ilyenek: nemzet, vallás, család, barát, iskola, munkahely stb., de a Krisztushoz való tartozásunk a meghatározó, sőt uralkodó befolyást gyakorol az életünk minden területére. Ha valakinél nem így van, azt bizonyítja, hogy talán egy vallásos közösséghez tartozik ugyan, de Krisztus testének nem tagja. A Krisztus teste az egész világon egy láthatatlan test, amelynek tagjait hitelesen maga az Isten tartja nyilván az élet könyvében. Ezért mondta Jézus: „annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10,20) Amikor Jézus Krisztus eljön „az ég felhőin, elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyűjtik az ő választottait nagy hatalommal és dicsőséggel”, csak azokat ragadja magához, akiket a Szent Szellem beépített az ő testébe. Egész földi életünk legfontosabb kérdése tehát az, hogy tagjai vagyunk-e Krisztus testének, a választottak gyülekezetének. Az első pünkösd napja óta a kegyelem evangéliumának a korszakában élünk. Ebben a kegyelmi időszakban a Szent Szellem újjászüli és Krisztus láthatatlan testébe építi be azokat, akik megtérő szívvel behívják és Úrrá teszik Jézus Krisztust az életükben. Függetlenül attól, hogy zsidó vagy nem zsidó (pogány) háttérből érkeznek. Ők hozzák létre a választottak helyi gyülekezeteit is, amelyekben hívogató meleg otthonként megvalósul Jézus új parancsolata. Ez a parancs így szól: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34)

Pál viszonyulása a zsidókhoz

Az elmondottakból világos, hogy Pál apostol elsőrendű küldetése és elkötelezettsége a Krisztus testének, a választottak gyülekezetének az építése volt. Erre kapta Istentől az elhívást. Kérdés, hogyan viszonyult Pál a (származása szerinti) népéhez, a zsidókhoz és a saját zsidóságához, miután Isten a pogányok apostolává hívta el őt? Értékesnek tekintette-e zsidó származását, vagy szégyellte? Elfordult-e a zsidó rokonaitól és a zsidó néptől, különösen azért, mert a zsidók árulónak tekintették őt, és gyilkos gyűlölettel fordultak ellene? Felelősnek érezte-e magát a zsidókért is, és nekik is hirdette-e a kegyelem evangéliumát? Hogyan viszonyult Pál ahhoz a néphez, amelynek vezetői iránta táplált izzó gyűlölettel mindent megtettek azért, hogy az életétől is megfosszák őt? Lássuk a Bibliában található választ ezekre a kérdésekre.

Megállapítható, hogy Pál apostol kiváltságnak tekintette zsidó származását. Pál így fogalmazta meg önmaga zsidóságát: „Ha valaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább. Nyolcadik napon metéltek körül, Izrael népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen…” De hozzáteszi: „ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért… kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért.” (Fil 3,4–8) Ezek szerint Pál nem a zsidóságát tagadta meg, hanem mint zsidó ember Jézus Krisztust emelte szíve trónjára, és lett Jézusnak önkéntes odaszánásból boldog és örömteljes rabszolgája. A kegyelem evangéliuma által nyert új élete szabaddá tette őt a mózesi törvény szolgaságától. A Szent Szellem uralma alatt boldogan vallotta: „az életem sem drága, csak hogy elvégezhessem futásomat, és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20,24) A zsidókhoz való érzelmi, hitbeli és missziós viszonyulását megható mondatokban fejezi ki a Róm 9,1–5 verseiben. Ezt írja: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim és az én test szerinti rokonaim helyett, akik izraeliták, akiké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenekfelett, áldott legyen mindörökké. Ámen.” Mélyen meghat bennünket ez az önmagát áldozatként kárhozatra is felajánló szeretet a népe iránt, az ő megmentésükért. Ez mutatja, hogy Pál test szerint, a szíve mélyén zsidó maradt. Lélek és szellem szerint Isten hit által kiemelte őt a zsidó hagyományokhoz ragaszkodó törvények kötelékeiből, de szívének szeretete olthatatlan tűzzel égette őt testi rokonai megmentéséért. „…először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek is” – vallotta az evangélium hirdetésének sorrendjét (Róm 1,16). Tanulság és üzenet is ez: Isten szerint való az, ha a testi rokonaink (vagy szélesebb távlatban a népünk, a nemzetünk) üdvösségre való megmentését elsőrendű küldetésként végezzük. Pál – mint a pogányok apostola – misszióútjai során mindig a zsidók zsinagógájában kezdte az evangélium hirdetését. Mindig akadtak is zsidó megtérők is. A zsidók többsége azonban Pál ellen fordult, és gyilkos gyűlölettel az apostol sok üldöztetésének legfőbb eszközei voltak. Pálnak a zsidók iránt való felelősségét és szeretetét azonban nem lehetett kioltani. Vagyis Pál Krisztusban és Krisztusért szerette testi rokonait, a zsidókat. A kárhozattól féltette őket. A hit által üdvösségre történő megmentésük volt a leghőbb vágya. Az a gondolkozás vezérelte, amelyet Jézus így fogalmazott meg: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn 10,11) Pálnak a zsidó néphez való viszonyulását szemléletesen mutatja meg az, amikor – az ApCsel 21. fejezete szerint – a jeruzsálemi templomban Lisziász ezredes katonái ragadták ki őt a gyilkos gyűlölettel reá támadó zsidók kezéből. Pál pedig – ahelyett, hogy minél messzebb akart volna menekülni az őt ütlegelő zsidóktól – azt kérte az ezredestől, hogy szólhasson most ezekhez az ellene acsarkodó emberekhez. Amikor engedélyt kapott, elmondta a zsidóknak a bizonyságtételét: múltját és megtérésének történetét. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Pál hitben, szellemben, gondolkodásában teljességgel elszakadt a zsidó hagyományoktól, és elkötelezte magát a kegyelem evangéliumának szabadságára, de ez nem megszüntette, inkább fokozta a zsidó népe, a rokonai iránt érzett szeretetét, felelősségét és elkötelezettségét.

Pál kegyelmi gondolkozása

A kegyelmi gondolkozás jellemzője, hogy aki így gondolkozik, Isten szeretetének forrásából táplálkozik, igyekszik minden embert megérteni, elhordozni, vele a szeretetben való jó közösséget ápolni, és természetesen az üdvösségre elvezetni. Ezért mindent megtesz, hogy jó közösségben éljen a másik emberrel, ismerve Jézus szavait, aki azt mondta: „Aki titeket befogad, az engem fogad be…” (Mt 10,40) Pál így jellemezte a maga gyakorlatában a kegyelmi gondolkozást: „Bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek a szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidónak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat, a törvény uralma alatt lévőnek, mint aki törvény uralma alatt lévő – pedig én magam nem vagyok törvény uralma alatt lévő –, hogy megnyerjem a törvény alatt lévőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek. Az erőtleneknek erőtlen lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. Mindezt pedig az evangéliumért teszem.” (1Kor 9,19–23) Ez a gondolkozás késztette Pál apostolt arra is, hogy a Jeruzsálemben való utolsó tartózkodásakor alkalmazkodott a mózesi törvényekhez ragaszkodó, Krisztusban hívő testvérekhez. Elfogadta hát a jeruzsálemi vének javaslatát, és a törvény iránti tiszteletének igazolására közösséget vállalt négy testvér állatáldozatával. Tette ezt annak ellenére, hogy ő maga már nem gyakorolta a mózesi törvények előírása szerinti állatáldozatok bemutatását. Ott és akkor történt, hogy a templomban rátámadtak az Ázsiából jelen lévő zsidók. Azt kiáltozták: „Ez az ember… a törvény és a szent hely ellen tanít…” (ApCsel 21,27–30) Halálra verték volna, ha Lisziász római ezredes parancsára nem mentik meg őt a római katonák az ütlegelők kezéből. Isten eszköze volt akkor Lisziász ezredes. Kérdés: Tévedett-e Pál, amikor – a törvényhez ragaszkodó hívő zsidók javaslatára – vállalta a törvény előírása szerinti állatáldozat bemutatását? A különleges az, hogy akkor támadtak Pálra a mózesi törvények elleni tanítása miatt, amikor éppen a mózesi törvények iránti tiszteletből ment és mutatott be állatáldozatot a templomban.

Pált a kegyelmi gondolkozása vezette akkor arra, hogy kész volt a zsidónak zsidóvá lenni. A szívében élő Krisztus és a kegyelem evangéliuma késztette erre. Így viszonyult például a körülmetéléshez is. Timóteust – mivel zsidó anyától származott – ő maga körülmetélte, hogy ezzel elfogadhatóvá tegye őt a zsidók számára a feléjük való misszióban (ApCsel 16,3). Ugyanakkor ismeretes, hogy amikor a kegyelem evangéliuma által megtért galáciai gyülekezeteket a júdeai zsidó hívők körülmetélésre késztették, Pál apostol ezt írja nekik: „Ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek… aki körülmetélkedik, köteles az egész törvény megtartására. Akik a törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestek.” (Gal 5,2–4) A Galatákhoz írt levelében Pál oroszlánként kel a törvényt jelképező körülmetéléssel szemben a Krisztus befogadása által nyert új élet, a kegyelem evangéliumának védelmére. Amikor pedig Jeruzsálemben közösséget vállalt az állatáldozat bemutatásával, a kegyelmi gondolkozása szerint a Krisztus szeretetének szabadságában élve cselekedett. Kész volt alkalmazkodni ahhoz, amit ő már nem gyakorolt, de bűnnek sem tartotta. (Alaposan ráfizetett – mondhatnánk most utólag.)

Törvény és (vagy) kegyelem

A törvény alatt a mózesi törvényeket kell értenünk. A kegyelem pedig Isten hit által elnyerhető ajándéka. Pál a Mózes törvényeit (a Tórát) mint tanuló diák és hitbuzgó farizeus egy Gamáliel nevű törvénytudó tanítómester lábainál tanulta és kívülről tudta. A kegyelmet Jézus Krisztussal való személyes találkozásban, nagy szellemi élmény kíséretében nyerte el. Tapasztalatból – és nem csak elméleti tudás szerint – jól ismerte mindkettőt. Éppen ezért Pál feladatának tekintette, hogy alapos részletességgel kifejtse Istentől nyert látását az Isten által Mózesnek adott törvényről és a Jézus Krisztusban megjelent kegyelemről.

A törvény

Pál a Római levélben kifejti a mózesi törvény jelentőségét, működését és Isten által meghatározott célját. Mózes az Isten által adott törvényekben aprólékos részletességgel leírja, hogyan kell élnie az Isten iránt engedelmes embernek. Mikor és mit áldozzon az Isten oltárán, hogyan éljen a házasságban, a családban, a társadalomban, miként nevelje gyermekeit. A törvény írta elő, hogy az Istent félő ember mit ehet és mit nem, mikor és hogyan ünnepeljen. Az élet minden területére kiterjedően a törvény határozta meg az ember helyes magatartását. Az előírások kiterjednek a hit, az erkölcs, a család, az egészségügy, a gazdasági és a társadalmi élet összes területére. Részletesen leírja a törvény iránt engedetlen emberek büntetését is. Az írástudók részletezték az egyes törvények betartásának módját is. (Például hány lépést szabad tenni szombatnapon, hogy az ne legyen munkavégzés.)

A lényeg, hogy a törvények betartása az Istent félő ember teljesítménye és kötelessége. Aki betartja a törvényt, az Isten áldását élvezi a földi élet minden területén, aki pedig nem tartja be, az Isten átkának ítéletét kénytelen elviselni. A Tóra részletesen felsorolja, mit jelent az áldás, és miben nyilvánul meg az átok ítélete. A hangsúly a földi életen van az áldás és az átok terén is. Az Ószövetségben leírt zsidó nép történelme pedig arról szól, hogy nem tudták betartani a törvényt, és emiatt Isten újabb és újabb kemény ítélete érte őket. Pál apostol jól ismerte a mózesi törvényeket, népének történelmét és a korabeli zsidóság törvényhez való viszonyulását is. A korabeli papok és írástudók is szigorúan megkövetelték a törvények előírásainak formális betartását, de szívükben távol voltak Istentől, hittől, szentségtől. Ezért írja Pál: „Nem az részesül dicséretben, aki testén külsőleg van körülmetélve, hanem az részesül dicséretben Istentől, aki belsejében zsidó, szívében a Lélek által van körülmetélve.” (Róm 2,28–29) Pál Jézusnak a hegyi beszédben elmondott, törvényről szóló tanítását követte ebben. Jézus a törvény betartását a cselekedetekről a szív területére tette át. „Megmondatott a régieknek: Ne ölj! – Ne paráználkodj!” „Én pedig azt mondom”, aki szívében átkot mond, vagy asszonyra kívánsággal tekint, „immár vétkezett” – mondta az Úr Jézus. Pál ezt ismerve a 14. zsoltár 2–3. és az 53, zsoltár 3–4. verseire hivatkozva kimondta: „Nincsen igaz ember egy sem.” A törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen ember sem. „…nincs különbség, mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét…” (Róm 3,22–23) „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt…” (Róm 5,12) Vagyis (Pál szerint) – ha komolyan vesszük a törvény előírásait – meg kell állapítanunk, hogy egyetlen ember sincs, aki maradéktalanul betartotta, vagy be tudná tartani a törvényt. Ezért – a törvény ítélete szerint – minden e földre született ember bűnös, halálra és kárhozatra ítélt állapotban van, megváltásra és kegyelemre szorul. Miért adatott akkor a törvény? Mi haszna van a törvénynek? – teszi fel az apostol a kérdést. Pál megadta a választ is: „…a bűnt nem ismerném, ha nem ismertem volna meg a törvény által… törvény nélkül halott a bűn… Amikor azonban eljött a parancsolat, a bűn életre kelt” – írja az apostol (Róm 7,7–9) A törvény tehát nem tud szabaddá tenni a bűntől, de – ha komolyan vesszük – leleplezi végzetes bűnös állapotunkat, és vágyat ébreszt arra, hogy megkeressük a szabadulás útját.

Megható, amikor Pál egyes szám első személyben fogalmazva írja: „Gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az én értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn bennem lévő törvényével. Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” A választ is azonnal megadja: „Hála az Istennek, a mi Urunk, Jézus Krisztus!” (Róm 7,22–25) „A törvény közbejött, hogy megnövekedjék a vétek. De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem” – írja az apostol (Róm 5,20). A törvény ítélete alá került ember bűnösségének nyomasztó terhe alatt keresi a szabadulás útját, és ebben a keresésben megvalósul Jézus szava: „Aki keres, talál, a zörgetőnek megnyittatik!” Amint Pál írja: „Mielőtt eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. Tehát a törvény nevelőnk volt a Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg.” (A görögben a „nevelő” = „pedagógus”.) A pedagógusnak az Ókorban az volt a feladatuk, hogy a gyermeket kézen fogva elvezessék a tanítóhoz. A törvény tehát az a pedagógusunk, aki elvezetett a Mesterhez, Jézus Krisztushoz. Ez azt is jelenti, hogy minden Istent őszintén kereső ember életében van (volt) egy időszak, amelyet a törvény korszakának nevezhetünk. Amikor Isten ítélete és világossága fényében láttam már a bűneimet, a kárhozatra ítélt elveszett állapotomat, de még nem ismertem a szabadulás útját, a szabadító Jézus Krisztust. Ez a bűntudatban és bűnbánatban halálra ítélt állapot és időszak kellett ahhoz, hogy szomjas szívvel keressem és megnyerjem a megoldást, a Jézus Krisztusban megjelent kegyelmet. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az Istent, az Isten kegyelmét, az üdvösséget kereső embereknek először az Isten bűnt megítélő szentségével (a törvény követelésével) kell találkozniuk ahhoz, hogy bűnösségük felismerése és a lelkükre nehezedő terhe szomjúságot támasszon bennük a Krisztusban megjelent kegyelem iránt. Ez magyarázza azt, hogy Jézus azokat hívja és azoknak kínálja a kegyelem élő vizének forrását, akik már szomjúhozzák őt. „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!” – mondja Jézus (Jn 7,37–38)

A kegyelem

„…a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el.” (Jn 1,17) Pál részére porba sújtó hatalommal és ijesztő fényességben jelent meg Jézus Krisztusban Isten kegyelme a damaszkuszi úton. Ez azt mutatja, hogy a kegyelem egyrészt Isten életünket megmentő szeretete, másrészt az Isten szentséges lénye és bűnt megítélő világossága is. Ez a kegyelem ragadta meg, hordozta és tette hatalmas eszközzé Pált az apostoli szolgálatában. Lássuk meg hát azt, ahogyan Pál életében és tanításában a kegyelemnek (ennek a talán legszebb szónak) a tartalma, ereje és működése elénk tárul.

A kegyelem egyik jó megfogalmazása a már említett Ef 2,4–10–ig terjedő igeszakasz. Így kezdődik: „Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett… minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt…” Az alaphelyzet tehát – amelyből Isten irgalma (kegyelme) kiemelt – a halál. A kegyelem forrása pedig az Isten irgalomban gazdag szeretete. Első szüleinktől való örökségünk a szellemi és a testi halál állapota. A szellemi halál állapota azt jelenti, hogy itt a földön a sátán uralma alatt lévő világunkban egyetemes az emberekben az önző és a bűnös vágyak, kívánságok és a gyilkos indulatok uralma. Ez az állapot békétlen feszültségekkel, erőszakosságokkal és ezerféle nyomorúsággal terheli meg az emberiség – minden egyes ember – életét. A tragédia az, hogy az ember az első szüleink bukása óta lázas akarással igyekszik kiemelkedni ebből az állapotából, de minden új (sikeresnek is kikiáltott) próbálkozása még mélyebbre süllyeszti a szellemi halált jelentő romlottságában. (Madách „Az ember tragédiája” című drámája szemléletesen tárja elénk az emberiségnek ezt az állapotát.) Az elkerülhetetlen testi halál (és a betegségek) pedig nemcsak sok fájdalmat, hanem a biztos elmúlás nyomasztó tényét és terhét is jelenti az élni akaró ember számára.

Arról senki sem tehet, hogy a szellemi és a testi halál kikerülhetetlen uralma alatt érkezett ide a földi életbe. Arról azonban tehetünk és azért személyesen felelősök is vagyunk, hogy megkeressük és elfogadjuk-e a szabadulás egyetlen útját és lehetőségét, amelyet Isten a kegyelem evangéliuma által kínál minden ember számára. Ezt teszi nyilvánvalóvá Pál a kegyelemről szóló tanításaiban. Isten irgalmas szeretete Jézus Krisztusban azért jött el, hogy „életre keltsen” a halál állapotából, és „vele együtt feltámasszon” a bűntől szabad örök életre – írja Pál (Ef 2,5). Isten kegyelmének csodája, hogy az ő egyszülött Fiában azonosult velünk: a romlandó és bűnre hajlamos testünkbe öltözött, hogy ezt a bűnnel és halállal terhelt testet a keresztre és a halálba vigye. Ő ajándékoz meg minket azzal a hittel is, amely által egyesülhetünk Jézus Krisztussal a kereszten, melynek gyümölcse a régi, az (ádámi örökséggel terhelt) „óember” halála. Hit által kegyelemből valósul meg, hogy „amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk” (Róm 6,4). „…kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” – halljuk a folytatást az Ef 2-ből (Ef 2,8). Isten ajándéka tehát Krisztusban a bűneink bocsánata, az új és örök élet! Nincs olyan sok és nagy bűn, amelyet Jézus ne törölt volna el vére által. A kárhozatnak egyetlen oka van és maradt: ha nem hiszed el és nem fogadod el Isten kegyelmének ajándékát, amelyet Jézus Krisztusban és az ő megváltásában szerzett és kínál minden ember számára. Erről szól a kegyelem evangéliuma. A Krisztus által felkínált bűnbocsánat nemcsak a múlt bűneire vonatkozik, hanem a bűnrabságból való szabadítást is jelenti a Szent Szellem hatalma által. Ez az új élet bűnrabságtól szabad életet jelent a földön, és üdvösséget a test halála után. Jézus mondta: „Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, mert átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24) Ezt az új, bűntől megszabadított életet a Szent Szellem valósítja meg. Pál megfogalmazásában a Róm 8,1–2 szerint örömmel mondhatjuk: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” Az említett Ef 2,4-től idézett ige pedig így folytatódik: „vele együtt feltámasztott és a mennyei világba ültetett”. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a földi életünk idejére is „isteni természet részesévé tett” (2Pt 1,4), másrészt az örök élet bizonyosságával ajándékozott meg. Tudjuk immár, hogy „a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket” (Fil 3,20–21).

Az örök életet jelentő kegyelem Isten kiválasztó kegyelmének a döntése is. „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” – írja az apostol (Róm 9,16). Ez azt jelenti, hogy nincs olyan emberi tevékenység és cselekedet, amely kiérdemelné, nem létezik olyan erős emberi akarat és annyi jóság, amely elérné, és olyan nagy gazdagság, amely által megvásárolhatnánk az üdvösségünket és az örök életet. A vallásos hitet meg lehet tanulni, a szertartásokat emberi tevékenységgel be lehet tartani, a felülről való élet, az istenfiúság azonban Istennek olyan ajándéka, amelyet csak az ő irgalmas kegyelméből, könyörülő döntése alapján ajándékként nyerhetünk meg. „Akkor ki üdvözülhet?” – tették fel a kérdést a tanítványok. Jézus ezt válaszolta: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges!” (Mt 19,25–26) Ezt a tényt és igazságot kell felismernünk és tudomásul vennünk. Egy ajtó, egy út, egy igazság, egy Úr Jézus Krisztus van, aki elszenvedte bűneink büntetését, bűnné lett értünk, és feltámadásával kaput nyitott a belé vetett hit és az ő elfogadása által az örök életre. Isten Jézus Krisztusban, a Fiában döntött, könyörült rajtunk, és elérhetővé, megragadhatóvá tette hit által, kegyelemből az üdvösség ajándékát. Ne keress és ne kergess más utakat, hiszen Isten Krisztusban rajtad is könyörült! Így szól a Pál által hirdetett evangélium.

A kegyelemben való élet küldetést is jelent itt a földön az Isten terve és akarata szerint. Az Ef 2. részéből idézett ige a 10. versben (Pál írása szerint) így folyatódik: „az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett… hogy azok szerint éljünk.” Ez azt jelenti, hogy Istennek minden újjászületett, kiválasztott gyermeke számára előre elkészített terve van. Minden gyermekét meg akarja áldani örömökben és gyümölcsözésben gazdag szolgálatokkal. Pállal is már ott Damaszkuszban közölte, hogy milyen szolgálatban fogja őt megáldani, ő pedig ott és „azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia” (ApCsel 9,20). A mi engedelmes odaszánásunk kell ahhoz, hogy teljesüljön Isten terve az életünkben. Isten nagy kegyelme, hogy részt vehetünk Isten országának, Krisztus testének az építésében. Ezáltal kincset is gyűjtünk, amely a mennyben jutalomként vár ránk.

Izrael küldetése és jövője Pál szerint

Izrael küldetése Krisztus előtt

Izrael népét, Ábrahám testi utódait Isten mint egy nemzetet különítette el az összes többi néptől. Mintegy 4000 éves történelmük során Isten „sasszárnyakon hordozta”, mint „szeme fényét” védte – olykor keményen fenyítette is őket. Isten Mózes vezetésével szabadította ki a több millió főre növekedett Izraelt Egyiptom rabságából, majd ugyancsak Mózes által nemzetté formálta őket, és megkötötte velük a törvény szövetségét. Izrael akkor azt a küldetést kapta, hogy bálványimádásban eltévelyedett népek tengerében képviseljék az egyedül szent, igaz, teremtő Istent. „Ha megtartjátok szövetségemet, ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül. Papok királysága és szent nép lesztek!” – mondta nekik Isten az Egyiptomból való szabadulásuk után a Sínai-hegyen (2Móz 19,5–6).

Pál apostol sokat foglalkozik Izraellel: múltjával, jelenével és jövőjével. Vizsgálja, hogy betöltötte-e Izrael a küldetését, és hogyan viszonyul az evangéliumhoz. Megállapítja, hogy izraelitáké a fiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet, az ígéretek, az ősatyák (Róm 9,4–5). Azt is kijelenti Pál, hogy bár az evangélium miatt ellenségek, de a kiválasztás miatt kedveltek az ősatyákért, hiszen az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok (Róm 11,28–29). Pál szerint Izrael betöltötte a küldetését abban, hogy prófétái által átvette Istentől a kijelentéseit, írásban megörökítette és közkinccsé tette azt az ószövetségi Szentírásban az egész emberiség számára. Így minden ember megismerheti az egyedül létező, szent, mindenható, teremtő és mindeneket fenntartó Istent. Pál apostol arról is ír, hogy a zsidók a kegyelem evangéliumának elutasítása miatt ellenségei lettek Istennek, Isten azonban hű maradt az ősatyáknak tett ígéretéhez, és nem vetette el Izraelt. Isten hűsége és elhívása ugyanis nem vonható vissza. Eljön az idő – Isten türelmes szeretete ki fogja munkálni –, hogy a megkeményedett Izrael is irgalmat nyer. „Ahogyan ti – írja a rómaiaknak Pál – egykor engedetlenné váltatok Isten iránt, most pedig irgalmat nyertetek az ő engedetlenségük révén, úgy ők is engedetlenné váltak most, hogy a nektek adott irgalom révén végül ők is irgalmat nyerjenek.” (Róm 11,30–31) Isten a zsidók engedetlensége miatt nyitott kaput a pogányok felé, de eljön az idő, amikor a népek által nyert kegyelem révén Izrael részesül kegyelemben – írja az apostol.

Az Ószövetség könyvei reális hitelességgel elénk tárják, hogy Izrael élete tele volt engedetlenséggel, hűtlenséggel, de mindig voltak hűséges vezetőik, prófétáik is, akik szilárdak maradtak az Istennel való közösségben. Képviselték a világban az örökkévaló, mindentudó és mindeneket teremtő és fenntartó Isten hitét és ismeretét. Írásban is megörökítették Isten kijelentéseit és választott népének történelmét, sőt a jövőjét is, amelyben Isten uralma vagy áldásokban vagy az ítéletében, de mindig érvényesül.

A zsidók és Jézus Krisztus

Izrael legjelentősebb küldetése volt, hogy Isten terve szerint, a próféták jövendölésének beteljesüléseként, közöttük jelent meg (zsidó emberként) a Messiás, az Isten Fia. Ahogyan Pál írja: közülük „származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenek felett: áldott legyen mindörökké. Ámen.” (Róm 9,5) Pál utánozhatatlan mélységű gondolatokban hódol Jézus fenséges személyének, himnuszt zeng Krisztusról: „aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,6–11)

A zsidók várták a Messiást. Amikor jött, mégsem fogadták el őt. Amint János evangéliuma írja: „A saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt…” (Jn 1,11) Jézus Krisztus, bár a Szent Szellemtől fogant, de valóságos emberként élt. Egyszerű emberek gyermekeként, istállóban született, menekültként járta meg Egyiptomot, és ácsműhelyben élte az ifjúkorát. Izrael írástudói és papjai azonban csak azokra a próféciákra figyeltek, amelyek szerint a Messiás Izrael fényes jövőjét, az egész világra kiterjedő békekirályságát fogja megvalósítani itt a földön. Bár Jézus világos határozottsággal kijelentette, naponként tanította, életével és csodatételeivel hatalmasan igazolta az ő Isten voltát, a hivatalos Izrael elutasította őt. Sőt a pogány római helytartó mentő szándéka ellenére irigy, féltékeny és sötét vakságukban kikövetelték a keresztre feszítését. „Az ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken!” – kiáltotta a sokaság (Mt 27,25). Mint lázítót és csalót – a római hatóság közreműködésével – lényegében a zsidók voltak azok, akik a keresztre feszítve megölték Jézust.

Jézus Krisztus halálában azonban Istennek örök idők előtt megtervezett üdvözítő akarata valósult meg. A zsidók magatartásában pedig az egyetemes ember javíthatatlan romlottsága lett nyilvánvalóvá. Kiderült, hogy a hitbeli ismeretükben és az erkölcsükben is legmagasabb szinten élő emberek (a zsidók) is csak arra voltak képesek, amikor Isten Fia – mint ember, bűntelen szentségben – megjelent köztük, hogy megöljék őt. Nyilvánvalóvá lett azonban az is, ahogyan Pál fogalmazza, hogy Jézus Krisztus „önmagát adta bűneinkért [a halálba], hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból” (Gal 1,4). Ahogyan Jézus mondta: „én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem… én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem…” (Jn 10,17–18) Isten minden e világra született ember bűnét az ő Fiára terhelte, és – mint Isten Bárányát – bűneinkért bemutatott áldozattá tette, hogy megnyissa a szabadulás útját a bűn uralma alól. „Mert azt, aki nem ismert bűnt, [Isten] bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” – írja Pál (2Kor 5,21). A kegyelem evangéliuma a Krisztus keresztjéről, haláláról és feltámadásáról szóló üzenet. „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje… úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” – írja Pál apostol (1Kor 1,18; 2,2)

Jézus Krisztus bűnt eltörlő és üdvözítő kegyelme és hatalma az ő feltámadása által lett érvényessé. Feltámadása igazolta, hogy nem emberi erőszak, hanem az ő irántunk való szeretete vitte a keresztre. Hiszen parancsolhatott volna angyalok seregeinek, föld alá süllyeszthette volna az egész ellene acsarkodó nagypénteki sokaságot, de nem tette, mert tudta: ha feláldozza magát, az Úr akarata jut célhoz vele (Ézs 53,10). Jézus Krisztus halála és feltámadása által Isten ajtót nyitott az üdvösségre. Ezért hit által, ingyenkegyelemből minden ember átveheti a hófehér ruhát (bűneinek bocsánatát) és az üdvösség ajándékát.

Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának üdvösségteremtő hatalmát és örömét először a saját népe, a zsidóság tapasztalta meg. Zsidók voltak a tanítványai, akik pünkösd napján a felházban beteltek Szent Szellemmel. Zsidó volt az a 3000 megtérő, akik ugyanezen a napon felismerték bűnösségüket, és vették bűneik bocsánatát. A bemerítésük által létrejött az első újszövetségi gyülekezet. A zsidók közül hívta el az Úr Pál apostolt, aki a pogányok számára meghirdette a kegyelem evangéliumát. – Ugyanakkor fontos igazság az, hogy az elkövetett bűnöknek vannak olyan következményeik is, amelyek itt a földi életünkben elkerülhetetlenek. Különösen, ha valaki megmarad a bűnében. Példa erre a „hivatalos” zsidóság, a zsidók többsége, akik Jézus Krisztus ellen foglaltak állást, és elvetették őt. Jézus maga sírt is emiatt. Lukács írja Jézusról: „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lk 19,41–44) Izrael életében Kr. u. 70-ben (Jézus Krisztus kereszthalála után 35-36 évvel) teljesült ez a prófécia. Az irtózatos pusztítással járó zsidó háború után szétszórták a zsidókat a világ minden országába. A választottság áldása és terhe is az, hogy Isten (a teljes szétszórtságukban is) közel 2000 éven át megőrizte Izrael népét a beolvadástól is, a megsemmisüléstől is. Istennek ígérete és terve is van választott népére vonatkozóan. Az utolsó idők egyik jele az, hogy Isten a 20. század elején olyan történelmi helyzetet teremtett, amikor megindult, majd a II. világháború után tömegessé vált a hazatelepülésük ősi hazájukba. 1948 óta újra létezik Izrael állam a saját hazájában, és folyamatos a választott nép hazatelepülése.

A zsidók két útja Pál szerint

Pál apostol Izraelre vonatkozóan tette fel a kérdést: „Kérdem tehát, elvetette-e Isten az ő népét?” Azonnal válaszol is: „Szó sincs róla.” Ezután Pál a Jézus Krisztus utáni időre vonatkozóan a zsidóság két lehetséges útjáról szólt. Az egyik a maradéknak a kegyelmi kiválasztás szerinti útja (Róm 11,5). A zsidóságnak az a kisebbsége ez a „maradék”, akik akkor (az 1. században) vagy azóta bármikor és bárhol a zsidók közül felismerték és elfogadták Jézus Krisztusban a Messiásukat, illetve kegyelem által a személyes Megváltójukat. Pál apostol erre önmagát állítja elénk példaként. Ezt írja: „Hiszen én is izraelita vagyok, Ábrahám utódai közül, Benjámin törzséből.” (Róm 11,1) Azokról a megtért zsidókról van tehát szó, akik – Pálhoz hasonlóan – elfogadták (elfogadják) a kegyelem evangéliumát. Krisztus óta folyamatosan voltak (vannak) olyan zsidók, akiket Isten megszólít, és ők meghallják az evangéliumot, a Szent Szellem pedig újjászüli és beépíti őket a Krisztus testébe, a választottak újszövetségi gyülekezetébe. A zsidóság másik útját így jellemzi az apostol: „A többiek pedig megkeményíttettek.” Vagyis ők azok, akik elutasították és elutasítják Jézust. Rájuk vonatkozóan tovább kérdez Pál: „Kérdem tehát: Azért botlottak meg, hogy elbukjanak?” Aztán azonnal válaszol a kérdésre: „Szó sincs róla! Viszont az ő bukásuk által jutott el az üdvösség a népekhez…” (Róm 11,11) Vagyis Isten eleve tudta, hogy a zsidóság nagyobbik része el fogja utasítani a Messiását. Ezért megtervezte, hogy a kegyelem evangéliuma által kaput nyit a nem zsidó népek, vagyis az egész világ számára. – Ugyanakkor Isten kijelentette azt is, hogy a zsidóság Krisztust elutasító többségének a megkeményedése nem végleges. Pál így ír erről: „Ha pedig az ő bukásuk a világ gazdagságává lett, veszteségük pedig a népek gazdagságává, akkor mennyivel inkább az lesz, ha teljes számban megtérnek… ha elvettetésük a világ megbékélését szolgálta, mi mást jelentene befogadtatásuk, mint életet a halálból?” (Róm 11,12.15) Isten terve szerint tehát eljön a nap, amikor egész Izrael felismeri és elfogadja a Messiását. A Biblia beszél erről a jövőben bekövetkező nagy eseményről. Akkor fog ez bekövetkezni, amikor Jézus Krisztus az elragadott újszövetségi gyülekezettel visszajön, „eljön a felhőkön, és meglátja minden szem” (Jel 1,7). Zakariás próféta így ír erről: „Megveti majd lábát azon a napon az Olajfák hegyén… Mert eljön az Úr, az én Istenem, szentjeivel együtt.” (Zak 14,4–5) A próféta kijelentése szerint tehát Jézus abban a kiváltságban részesíti az addigra teljes számban hazatelepült Izraelt, hogy az Olajfák hegyén látható módon jelenik meg „szentjeivel”, vagyis az elragadott újszövetségi gyülekezettel együtt. Ekkor valósul meg, hogy az egész Izrael megtér. Ezt írja Zakariás: „Azon a napon meg fogok semmisíteni minden népet, amely Jeruzsálemre támad. Dávid házára és Jeruzsálem lakóira pedig kiárasztom a könyörület és a könyörgés lelkét. Rátekintenek majd arra, akit átszúrtak, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták, és úgy keseregnek miatta, ahogyan az elsőszülött miatt szoktak.” (Zak 12,9–10) Ézsaiás így ír erről: „A maradék megtér, Jákob maradéka az erős Istenhez.” (Ézs 10,21)

A Jelenések könyve szerint az üdvözültek reménységének végső beteljesülése az új ég és új föld birodalmában, illetve a „mennyből alászálló Jeruzsálemben” fog megvalósulni. Mivel az új Jeruzsálem kapuit Izrael 12 törzsének nevéről nevezik el, a város falának 12 alapköve pedig a Bárány 12 apostolának nevét hordozza (Jel 21,13–14), kimondható, hogy Izrael és az újszövetségi gyülekezet üdvözültjeinek közös lakhelye és öröksége lesz a mennyei Jeruzsálem. Az odajutás feltétele pedig így hangzik: „tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek, hanem csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.” (Jel 21,27).

A messiási békekirályság

Több próféta ír arról, hogy lesz ezen a földön egy boldog békekorszak, amelyet a zsidók Messiása (Jézus Krisztus) a megtért zsidóság közreműködésével valósít majd meg. Legtöbbet Ézsaiás és Mikeás ír erről a korszakról, amelynek jellemzője lesz, hogy a föld felszabadul az átok ítélete alól, nagy bőséggel terem a föld, az állatok mind szelídek lesznek, az ember élete pedig olyan hosszú lesz, mint a fáké. A fegyverekből szerszámokat készítenek, hadakozást nem tanulnak. Maga Jézus Krisztus is beszél erről mint „megújult világról”, amelyen tanítványai a zsidók 12 törzse felett ítélkeznek majd (Mt 19,27–29). A Jelenések könyve azt is írja, hogy 1000 évig tart ez a boldog korszak, azt is közli, hogy a boldog békesség legfőbb titka az lesz, hogy arra az időre a sátán megkötöztetik. A Jelenések könyve szerint 1000 év után a sátán megszabadul börtönéből, és véget vet a békekorszaknak. – Mivel a Biblia több könyve – egymástól függetlenül és mégis egymással összhangban – ír erről az eljövendő korszakról, nincs okunk kételkedni abban, hogy meg fog valósulni. Pál apostol azonban nem tud, illetve nem ír erről a korszakról. Ezért én sem foglalkozom most részletesebben az erre vonatkozó kijelentésekkel. Pál a választottaknak – a Krisztus testének – reménységéről közöl kijelentéseket. Ezt pedig mint a keresztény egyház jövőjét fogjuk megismerni.

A választottak egyházának reménysége

Az elragadtatás

A választottak egyháza, az újszövetségi gyülekezet a földön élő, de a mennyhez tartozó testület. Itt élünk, itt vannak feladataink, küldetésünk és kötelezettségeink, de mennyei irányelvek szerint gondolkozunk, cselekszünk. Munkánk gyümölcseinek már most is örvendezünk, de a tényleges fizetés és jutalom a mennyben vár ránk. Komolyan vesszük Jézus szavait, aki azzal búcsúzott a tanítványaitól: „higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,1–3) Itt a földön is hálásan fogadjuk Isten kezéből a biztonságos gondviselését, de a teljes biztonságunkat már most is a mennyben ránk váró otthonunk jelenti. Pál apostollal együtt valljuk: „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,17–18) A földi életünk – még ha szenvedéseket is kell elviselnünk – egy pillanat az örökkévalósághoz mérten, ahol romolhatatlan és megdicsőült test és környezet vár ránk.

Pál apostol Istentől való és jövőre vonatkozó üzenete, hogy amint Jézus Krisztus feltámadt a halálból, minden ember fel fog támadni. Jézus Krisztus „megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (2Tim 1,10). „Mindenki a maga rendje szerint” támad fel – írja az apostol (1Kor 15,23). Az „első zsenge” volt Jézus Krisztus. Azután, az ő eljövetelekor, azok támadnak fel, „akik a Krisztuséi”. Erről maga Jézus is beszélt: „És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden nemzetsége, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel. És ő elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyűjtik az ő választottait a négy égtáj felől, az ég egyik sarkától a másik sarkáig” – mondta Jézus (Mt 24,30–31). „Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézimalommal, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik” – részletezi Jézus az elragadtatás eseményét (Mt 24,40–41). Pál apostol is részletesen ír a választottak elragadtatásáról. Pál úgy ír erről, mint aki abban reménykedik, hogy az ő földi élete idején megtörténik az elragadtatás. Ezt írja: „mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thessz 4,15–17) Az 1Kor 15,52-ben Pál azzal egészíti ki ezt a közlését, hogy akik földi életükben érik meg az elragadtatást, azoknak a teste (halál nélkül) „egy szempillantás alatt” elváltozik, mert „e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie” (53. v.). – Megjegyzem, hogy Pál apostol a választottaknak ezt az elragadtatását „a halottak közül való feltámadásnak” nevezi, mivel a többi halott akkor még nem támad fel. Az élet – itt a földön – tovább folytatódik. Pál a Filippi levélben mint személyes és saját szent vágyakozásáról ír arról, hogy „valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra” (Fil 3,11). Minden újjászületett emberben visszhangra talál Pál apostolnak ez a vágyakozása. Az elragadtatás mint a Krisztus testének, a választottak egyházának a reménysége valósul meg.

Otthonunk, a menny

Az elragadott választottak jövője a mennyben folytatódik. Krisztus menyasszony gyülekezete a Jelenések könyvének 7,9–12. verseiben jelenik meg a menny dicsőségében mint „nagy sokaság volt ott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből, amelyet megszámlálni senki sem tudott… fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak”. A Jel 19,6–9. versei szerint – hatalmas mennyei örömünnep keretében – egyesül Jézus Krisztus a mennybe ragadott menyasszonyával a Bárány menyegzőjén. Nagy titok, hogy mit jelent majd ez az egyesülés. Annyit tudhatunk csak, hogy Jézus Krisztusnak – akinek adatott minden hatalom mennyen és földön – az „örököstársai” leszünk (Róm 8,17).

Pál apostol arról ír, hogy az elragadott gyülekezetnek azért is kell megjelennie a Krisztus előtt, „hogy ki-ki megjutalmaztassék a szerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt” (2Kor 5,10; Károli). Fontos értenünk, hogy e mondatban a már hit által üdvösségben részesült emberek jutalmazásáról van szó. Pál az 1Kor 3,11–14-ben kifejti, hogy mindazoknak, akik Krisztust – mint életük fundamentumát – hit által életük urává tették, az egész további földi életük minden tevékenysége erre a fundamentumra épül. Vagyis egy napon minden újjászületett hívő ember számot fog adni arról, hogy – mint hívő ember – hogyan élt, milyen Krisztusért végzett szolgálatai voltak, vagy nem voltak. „Ha ezüstöt, aranyat, drágakövet építenek, az megmarad és jutalmát veszik. Ha fát. szénát, szalmát építenek, az megég” – mondja az apostol a hitben elhunyt emberekről. A fát, szénát, szalmát építőre vonatkozóan hozzáteszi: „Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.” Vagyis azt tárja elénk az apostol, hogy az üdvösség ingyenkegyelemből való ajándék lesz mindazok számára, akik Jézus Krisztust személyes Megváltójuknak elfogadták. Ezt az üdvösséget azok sem vesztik el, akik hűek voltak ugyan az Úrhoz, de gyümölcsözést termő szolgálatokat nem végeztek. (Fát, szénát, szalmát építettek: csak mulandó földi értékeket gyűjtöttek, esetleg hiú szereplésvágyból végeztek egyházi szolgálatokat.) Megmenekülnek ugyan, de „tűzön keresztül” – írja Pál. Ez azt jelenti, hogy nem részesülnek jutalomban. Akik azonban engedelmes, odaszánt élettel beálltak Krisztus szolgálatába, a testének építésébe, azok az elragadtatás után (nemcsak az üdvösségben, hanem) jutalomban is részesülnek. Fontos üzenet ez minden újjászületett hívő ember számára. Pál így biztat a gyümölcsöző szolgálatot végző odaszánásra: „Ezért szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58) Jézus pedig arra biztat: „gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben…” (Mt 6,20) Kérdés: mi lesz majd a jutalom? Úgy gondolom, ez meglepetés lesz majd a mennybe érkezők számára. Bár Pál apostol így imádkozott: „Kérem, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt, és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok, milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között.” (Ef 1,17–18) Pál tehát azért imádkozott, hogy a „lelki szemeink” lássák meg a számunkra készített jövőt, és buzgó örömmel munkálkodva gyűjtsünk kincseket a mennybe. Jézus arról beszélt, hogy amit mennyei kincsként – a szolgálatunk által – gyűjtünk, az véglegesen a miénk lesz majd. Ezt mondta: „Ha a hamis mammonon [a mulandó földi érékeken] nem voltatok hűek [nem Isten értékrendje szerint gazdálkodtatok vele], ki bízza reátok az igazit? Ha a másén [az ideiglenesen birtokolt javakon] nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?” (Lk 16,12) A mennyben tehát lesznek olyan értékek, amelyeket végleges tulajdonukként fognak birtokolni az üdvözültek.

A választottak gyülekezetének végső otthona az új ég és új föld birodalmának fővárosában, a mennyből alászálló új Jeruzsálemben lesz. Pál már a földi életében is ezt a mennyei hazát tekinti igazi otthonának. Így ír erről: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Fil 3,20–21) Ebben a hitben élve vallja Pál, hogy „nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség”. „Vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél.” Ugyanakkor azt is írja Pál a filippibelieknek: „Tudom, hogy életben maradok a hitben való növekedésetekre és örömötökre.” (Fil 1,23–25) Pál gondolkozását betölti a mennyhez tartozás tudata, de legfontosabbnak tartotta a Krisztussal való szoros közösségben az ő szolgálatát. Ezt írja a korinthusiaknak: „Amíg testben lakunk, távol lakunk az Úrtól, mert hitben járunk, nem látásban. De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki.” (2Kor 5,6–9)

Pál életében elérkezett az idő, amikor végső búcsút mondott a földön végzett szolgálatától, búcsúzott a gyülekezetektől és a szeretett testvéreitől. Kedves lelki gyermekének, Timóteusnak írta Pál az utolsó levelét a második római fogságából. Bizonyára akkor, amikor már kimondták rá a halálos ítéletet. Így hangzik: „Én nemsokára feláldoztatom, elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,6–8) Pál az első börtönfogságában abban bízott, hogy Isten még kimunkálja – szolgálatának folytatása miatt – a szabadon bocsátását. Második fogságában nem reménykedik szabadulásban. Szívében a megnyugvás és az élő reménység békességével búcsúzik. A külső körülmények is befolyásolhatták ebben, a döntő azonban az Istentől vett vezettetése volt. Hitte, érezte, tudta, Istennel és hű Urával megbeszélte, hogy „elérkezett” elköltözésének ideje. A kalász megért, eljött az aratás, a begyűjtés ideje. Szívesen megkérdezném Páltól, hogy mit értett „az igazság koronája” alatt. Valami olyan nagy jutalmat, amelyet a hűek kapnak. Boldog pillanat lesz számunkra is az, amikor Jézus Krisztus jelenlétében Pál apostollal és az üdvözültek seregével mi is találkozunk.

Kijelentések a hitetlen világ jövőjéről

Pál apostol Istentől való kijelentéseket közöl nemcsak a választottak jövőbeli reménységéről, hanem a hitetlen és istentelen világ jövőjéről is. Röviden erre is kitérek. A 2Thessz 2,3–12. verseiben leírja az apostol, hogy „az Úr napját [az elragadtatást] megelőzi” a hívők „hittől való elszakadása, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia”, vagyis az Antikrisztus. Az Antikrisztus akkor jut teljes hatalomra itt a földön, amikor eltűnik az, aki visszatartja őt – írja az apostol. Arra kell gondolnunk, hogy a választottak egyháza olyan szellemi erőt képvisel ezen a földön, hogy az Antikrisztus csak a választottak elragadtatása után veszi át a teljes hatalmat. A törvénytiprás nagy erővel működik már – mondja az apostol –, de akkor válik teljessé az uralma itt a földön, amikor az elragadtatás megtörténik. A Jelenések könyve szerint az Antikrisztus kegyetlen uralma kétszer 42 hónapig, vagyis három és fél évig fog tartani. Uralmának végéről ezt olvassuk: „Akit az Úr Jézus meg fog ölni szájának leheletével, és meg fog semmisíteni eljövetelének fenségével” – írja Pál.

Úgy gondolom, hogy a világunk jelenleg – a 21. század elején – a hittől való elszakadás korszakát éli. A régi keresztény Nyugat nagy része – vad liberális eszméknek behódolva – elszakadt hitétől, Krisztustól, Istentől. Romlott erkölcsében szabadságként ünnepli azt, amit a Biblia bűnrabságnak ítél. Az Antikrisztus szellemi hatalma egyre nagyobb erővel nyomul előre, hadserege – (pl. a migránsok milliói) – idegen kultúrájukkal, tudatos (Krisztus-ellenes) muszlim identitásukkal előkészíti a romlásba süllyedt volt keresztény világot az Antikrisztus korszakára. Közeledik az elragadtatás napja, amelynek (talán utolsó) előjele lesz, amikor – Isten terve és akarata szerint – a teljes zsidóság hazatér ősi hazájába. (Jelenleg kb. a zsidók fele tért már haza. Jer 16,14–17 szerint azonban a teljes maradéknak haza kell térnie.)

Pál apostol a gondolkozásában és a leveleiben a mennyben ránk váró dicsőséges jövőre teszi a hangsúlyt. Ugyanakkor nem hallgatja el, hogy lesz kárhozat is azok számára, akik elutasítják a számukra felkínált kegyelmet. Azt írja: „amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az ő dicső hatalmától, amikor eljön azon a napon, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek…” (2Thessz 1,7–10) Külön foglalkozik Pál apostol azoknak az üdvösséggel kapcsolatos jövőjével, akik olyan körülmények között éltek (élnek) ebben a világban, hogy nem volt módjuk és lehetőségük megismerni a törvényt, az Írásokat, az evangéliumot. Velük kapcsolatban írja az apostol: „Isten nem személyválogató. Akik törvény ismerete nélkül vétkeztek, a törvény nélkül vesznek el. Akik a törvény ismeretében vétkeztek, azok a törvény alapján kapják meg majd az ítéletet.” Vannak azonban olyanok, akik bár nem ismerik a törvényt, mégis a törvény szerint élnek, „mert a törvény cselekedete be van írva a szívükbe”. „Erről a lelkiismeretük tanúskodik majd azon a napon, amelyen megítéli Isten az emberek rejtett gondolatait” – írja az apostol (Róm 2,11–16). Pál gondolkozása abból indul ki, hogy minden ember magában hordozza Isten leheletét, amely minden ember halhatatlan szellemi része, és mint lelkiismeret minden emberben működik. Lényünknek ez az Istenből való szellemi része, indít, serkent a jóra, tiltakozik a gonosz és rossz ellen. A lelkiismeret vágyat és szomjúságot támaszt minden emberben megtalálni a választ emberi életünk nagy kérdéseire. Miért élünk? Hova érkezünk? Van-e élet a test halála után? Létezik-e Isten? Stb. Szomjúságot is támaszt az emberben Isten után, a Krisztusban megjelent kegyelme iránt. Van, aki helyet ad, és enged ennek a belső késztetésnek, mások (sajnos az emberek többsége) elnyomja, és a test kívánságainak engedve elsodródik a sátáni kísértések sokszínű és csábító kínálatában.

Befejező gondolatok

Pál életét, működését, a leveleit tanulmányozva elénk tárult az ő egész hitvilága. Üzenet számunkra mindaz, amit Pál hitt és tanított Istenről, Krisztusról, emberről, hitről, bűnről, törvényről, kegyelemről, üdvösségről, a jövő élet reménységéről. Pál meggyőződése, hitvallása és tanítása óriási hatással volt és van a keresztény hívőkre, de az egész emberiségre is. Ugyanakkor, ha elmélyülünk Pál életének a megismerésében és a leveleiben kifejtett tanításaiban, abban a különleges élményben lesz részünk, hogy eltűnik előlünk az ember Pál, megsemmisül azért, hogy bemutassa, megélje előttünk, és meglássuk azt, akiért mindent kárnak és szemétnek ítélt: Jézus Krisztust. Pál életének a tanulmányozása közben én is Krisztusra találtam. Arra a Krisztusra, aki benne élt, és akinek szeretete, alázata, de a fensége és határozottsága is sugárzott Pál életéből és szolgálatából. Persze ezzel együtt vagy ennek ellenére valóságos és esendő, gyarló testben élő ember volt Pál, akit támadtak, és ő védekezett. Testét a sátán angyala gyötörte, beszédét egyesek „silánynak” minősítették, de nem tudták megingatni abban a bizonyosságában, hogy „igehirdetésem nem emberi bölcsesség hitető szavával hangzott, hanem a Lélek bizonyító erejével”. Boldog és szent bizonyossággal szívében elnémíthatatlan buzgósággal hirdette az igét mindig és mindenütt. Lánc csörgött a kezén, lábán, de ő azt írta levelében „örüljetek velem!”, és „mindenkor örüljetek”. Bárhova tették, mindenütt Krisztus és a kegyelem evangéliuma szólalt meg belőle: a zsinagógákban, templomban, börtönben, a folyó partján, az athéni Areopágoszon, bárhol és bárki felé ugyanazt a Krisztusról szóló evangéliumot hirdette. Köszönjük Istennek Pált, az apostolt, az ő szolgálatát, az általa hirdetett Istentől származó kijelentéseket. Mennybe emelő és követésére késztető példa számunkra Pál apostol egész élete.