A tudatos missziói tevékenység újszövetségi alapjai

Steiner József

Bevezetés

A helyi gyülekezet missziói küldetése egyre kevésbé kérdés napjainkban. Isten népe küldetésben van, missziói feladattal van megbízva – immár kétezer éve. Az elmúlt évtizedekben azonban a misszió sokkal inkább a fókuszba került. Gyakran jelenik meg előadásokban, vasárnapi igehirdetésekben és a testvérek közötti beszélgetésekben is. Missziós társaságok hirdetik programjukat, látásukat és ajánlják eszköztárukat a helyi gyülekezet és a hívő egyén számára. Mindezek miatt ma annak szükségessége is nő, hogy a misszió bibliai (leginkább újszövetségi) alapjait is ismerjük, így küldetésbetöltésünk szilárd szentírási alapokon nyugodjon. A misszió mai gyakorlatát akkor tudjuk helyesen megítélni és gyakorolni, ha jól értjük annak bibliai alapjait.

Ebben a dolgozatban a pogánymisszió elindulásának körülményeit kutatom, főként Az apostolok cselekedeteiről írt könyv alapján, hiszen ez rögzíti ennek folyamatát. A hellenista zsidókeresztények Jeruzsálemből való kiűzetésének, pogányok felé fordulásának, legfőbb ellenségük, Saul megtérésének és bekapcsolódásának vizsgálata után az antiókhiai gyülekezet felismerését és gyakorlatát tárgyalom, hiszen innentől kezdve beszélhetünk tudatos és rendszeres pogánymisszióról, amely azután megjelenik a Máté evangéliumában leírt missziói parancsban.  Áttekintem az evangéliumok misszióra való utalásait Jézus Krisztus küldetésének bemutatásával kapcsolatban, illetve a tanítványok küldetésére nézve. Végül összegezni szeretném azt, hogy milyen jelentősége van mindennek ma a tudatos misszionálásra.

1. A pogánymisszió kezdete a hellenista zsidókeresztények szétszóratásával

Amikor a misszió bibliai alapvetését szeretnénk elvégezni, és ehhez ószövetségi tételeket keresünk, akkor meglehetősen nehéz helyzetben vagyunk. Az Ószövetségben ugyanis a szó szoros értelmében véve nem beszélhetünk misszióról. Nem történik ugyanis az, hogy a Jahve-hitbe a zsidók tudatosan betérítenék azokat, akik más vallás követői. A zsidó vallás ugyanis nem misszionáló vallás, bár különféle fokon végeztek hitnépszerűsítő tevékenységeket.¹

Természetesen az Ószövetségben számos jelét találjuk az üdvuniverzalizmusnak, különösen is az eszkatologikus etnocentrizmusnak, a népek felé fordulásnak, de ez semmiképpen sem nevezhető misszionálásnak. Az Újszövetséggel azonban más a helyzet. Mind az evangéliumokban, mind Az apostolok cselekedeteiben, mind apostoli levelekben lépten-nyomon azzal találkozunk, hogy Jézus Krisztus küldetése nem a zsidó nép számára szóló kizárólagos tevékenység, hanem ő minden nép számára kinyitotta Isten országának ajtaját. Ennek felismerése azonban időbe került, és küzdelem volt az apostolok és az első követői számára. Ennek a folyamatnak a történéseit ismerteti velünk az apostolok cselekedeteiről írt könyv.

1.1. Pünkösd

Az apostolok cselekedetei elején egy hatalmas jelentőségű esemény indítja el a pogánymisszió irányába mutató eseményeket: Jézus Krisztus – ígérete szerint – elküldi a Szentlelket tanítványai számára. Ennek fontossága alábecsülhetetlen. Stott szerint „egész élete, halála, feltámadása és mennybemenetele ebben a csodálatos ajándékban teljesedett ki, amelyet a próféták régen megígértek, és amely a legfőbb bizonyítéka volt Isten országa eljövetelének”.² Ez a hatalmas bizonyíték pedig itt, sok ország polgára előtt lett látható. Jézus tanítványai korábban jóval szerényebb keretek között számítottak az Örökkévaló uralmának földi kiterjedésére. Ők megelégedtek volna azzal, ha mesterük, Jézus a nép első számú vezetőjévé, királyává válik, és egy Isten-alapú kormányzást vezet be. Izraelre korlátozott, nemzeti szélességű álmuk ekkor kezdett el kiszélesedni. Ugyanis „sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek” (ApCsel 2,5).

A minden nemzet Lukács retorikai hiperbolája annak hangsúlyozására, hogy milyen széles az a terület, ahonnan származtak a jelenlévők. Lukács őket „kegyes zsidó férfiaknak” nevezi, jelezve, hogy nagy többségében nem olyan pogányokról van szó, akik prozelitaként³ érkeztek volna ide, vagy pusztán a zsidók között élő istenfélő⁴ emberek voltak, bár a 10b említ a listában prozelitákat is. Ezek „pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok” (9-11.v.) voltak lakhelyüket tekintve, de zsidó származással és hittel. Ezek mind olyan területek voltak, ahol jelentős zsidó populáció élt. Az egyik lehetséges oka Jeruzsálemben való tartózkodásuknak, hogy a jeruzsálemi ünnepre hazalátogattak, mint zarándokok. Magam valószínűbbnek tartom azt, amit Witherington ír. Őszerinte ezek az anyaországba hazatelepülő diaszpórai zsidók lehettek, akik innentől kezdve már itt kívántak élni, például öregkori visszavonulás, „nyugdíjba vonulás” miatt.⁵ Archeológiai bizonyítékok szólnak arról, hogy sok ilyen, a diaszpórai létből visszatért család kívánta életét a szent városban befejezni, és annak temetőjében végső nyugalomra térni.⁶ Ilyen okból a városba visszatért zsidók lettek a szemtanúi a Szentlélek kitöltetésének. Csodálkozásukra Péter apostol prédikációja a válasz, amelynek eredményeként „mintegy háromezer lélek” (41.v.) jutott hitre. Amellett, hogy ezzel létrejött a jeruzsálemi gyülekezet, nyilvánvaló, hogy néhány, immáron Jézus-hitre jutott zsidó visszaindult lakóhelyére, a pogány országba, ahol élt, hiszen zarándokok jelenlétével is számolnunk kell egy ilyen jelentős ünnepen. A nagy többség azonban maradt, és bekapcsolódott az első, Jézusban hívő gyülekezet életébe. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az ApCsel 2 vége nem szól a más országokba hazatérő zsidókról, de arról igen, hogy a hitre jutottak hogyan kezdtek el gyülekezeti közösségben élni.

Pünkösd üzenete magában hordozza azt, hogy az evangélium nem tűri a nemzetiségi és politikai határokat. Igaz ez a nyelvi korlátozásokra is, hiszen mindenki a maga nyelvén hallotta a tanítványok istendicséretét. Péter apostol éppen azért emelkedik szólásra, mert ez a vegyes összetételű tömeg nem értette, hogy mi zajlik itt (12.v.). Annak ellenére, hogy sem nyelvi, sem politikai határok nem képeztek akadályt ezen eseményen az evangélium hirdetését érintően, Péter mégis így zárja prédikációját: „tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten…” (36.v.) „Izrael egész háza” az üzenet címzettje. Jeruzsálemben élő, ide hazatelepülő vagy éppen most ide zarándokló zsidók, néhány zsidóvá válni akaró prozelita – ők a hallgatók és ők a címzettek. Ezen a ponton tehát nem látunk áttörést a pogánymisszió elindulását illetően.

1.2. Üldöztetés és szétszóratás

Az apostolok cselekedeteinek első két részében csodás, pozitív eseményekről olvasunk, amelyek a pünkösdi Szentlélek-kiáradásban és a jeruzsálemi gyülekezet megszületésében ér-^­nek tetőpontjukra. A harmadik fejezetben egy Péter keze által történt csoda, majd az apostol igehirdetése viszi tovább a szinte idilli történet szálát. A következő fejezetekben az események folyása azonban negatív irányba fordul: az útján nagy örömmel és lendülettel elinduló gyülekezetnek erős szembenállással kell számolnia.

Witherington a következő fejezeteket vizsgálva Tannehillre hivatkozik, és azt javasolja, hogy a 4–7 fejezeteket, mint egy egységes egészt olvassuk, mert így látjuk át, hogyan épül fel a feszültség a krízis tetőpontjáig.⁷ Ez a tetőpont István vértanú kivégzése. Elsőként Péter és János bebörtönzése és szanhedrin elé állítása következik be. Közvetlen következményekkel nem járt ez az eset (a szóbeli megrováson túl), mert a közhangulat miatt a nagytanács nem látott lehetőséget arra, hogy eljárjanak az apostolok felett: „azok pedig, miután megfenyegették, elbocsátották őket, mivel semmi lehetőséget nem találtak arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mivel mindenki dicsőítette az Istent a történtekért” – írja az ApCsel 4,21. Azonban közvetett hatása mégis lett ennek az eseménynek: a gyülekezet felismerte, nagy esély van arra, hogy nem egy akadálytalan, dicsőséges menetelés lesz az Úr Jézus Krisztus követeiként élni és szolgálni a városban. Így imádkoznak: „most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet” (4,29).

Az ötödik részben megjelenik a sátán befolyása a gyülekezetben, legalábbis két testvér életében. A földjét eladó, és annak árát (de nem a teljes értékét) a gyülekezetnek felajánló házaspár férfi tagjához így szól Péter: „Anániás, miért szállta meg a sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából?” (5,3) Stott szerint Lukács a sátánt csak egyszer, ebben a versben nevezi néven, valójában azonban a gonosz a főszereplő a 4–6. részekben.⁸ Ha így is van, történnek azért nagyon pozitív dolgok is. Az 5,12kk arról tudósít, hogy csodák történnek az apostolok által, és ez ismét nagy növekedést eredményez a hívők seregében.

Erre ugyanakkor felfigyel a főpap, és irigy lesz az apostolokra (17). „Egész kíséretével”, a szadduceusok pártjával (αἵρεσις) együtt megjelenve elfogatja és börtönbe záratja őket. Az Úr angyala kiszabadítja a foglyokat, így visszatérhetnek a templomba, hogy hirdessék az evangéliumot. Szólnak ugyan elméletek arról, hogy egy velük szimpatizáló börtönőr nyithatta ki az ajtót, magam azonban Stott érvelését tartom helyénvalónak ebben a kérdésben: „nincsen azonban jogunk arra, hogy demitologizáljuk Lukács elbeszélését, hiszen egyértelműen mennyei látogatóról beszél…”⁹

A nagytanács szolgái ismét előállították az apostolokat, de mindennemű erőszaktól tartózkodtak, mert féltek a néptől, amely nyilvánvalóan rokonszenvet érzett Jézus követőivel (26).  A kihallgatás során a főpap megtiltja nekik a tanítást, de ők már a helyszínen ellenállnak ennek a tilalomnak. A szanhedrin reakciójának leírásával Lukács nagyon jól érzékelhetően fejezi ki  az apostolok és követőik irányában kifejlődött ellenérzéseket: „Amikor ezt meghallották, dühükben a fogukat csikorgatták, és arról tanácskoztak, hogy végeznek velük.” (33) Gamáliel tanácsára ennek ellenére ez alkalommal is szabadon bocsátották őket, de most már nem álltak meg a szóbeli megrovásnál, hanem megverették (valószínűleg megkorbácsolták) őket, és megtiltották nekik a „Jézus nevében” való szólást (40). A 17. versben megjelenő ζῆλος kifejezés alkalmazása itt egy vallási féltékenységből adódó irigységre utalhat, hiszen alapjelentésében buzgóságot, rajon­gást, féltékenységet jelent. A kifejezést takarhat pozitív értelemben vett vallási lelkesedést is, azonban jelen esetben negatív értelemben kell ezt értenünk, amint a szövegkörnyezetből ki is derül. A szadduceusok vallási féltékenységét jelezheti. Saját céljaik elérésében gátolták őket az apostolok, az ő status quójukat veszélyeztették, ezért léptek fel ellenük, és helyezték kilátásba a további következményeket, amennyiben nem hagynak fel eddigi tevékenységükkel. Márpedig ők „nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként” (42).

1.3. A diakónusok: hellenista zsidókeresztények

A jeruzsálemi gyülekezet elleni üldözés hullámai közé beékelve találjuk a hatodik részben olvasható leírást a közösség szociális munkája során adódó feszültségről és annak megoldásáról. A történet jelentősége azonban sokkal nagyobb, mintsem egy belső gyülekezeti feszültség elsimításának kérdése. A pogánymisszió erőteljes beindulásának előtörténete ez valójában.

Lukács leírja, hogy mi vezetett az itt ismertetett feszültség kialakulásához. Egyrészt „nőtt a tanítványok száma” (6,1), másrészt szembekerült két csoport a gyülekezeten belül: a „görögül beszélő zsidók” és a „héberek”. A Ἑλληνιστης kifejezés „nem található meg egyetlen irodalmi műben sem az apostolok cselekedeti előtt, úgyhogy elsődlegesen a kontextuson és a szó etimológiai gyökerén nyugodhat az értelmezésünk, amikor azt vizsgáljuk, hogy mit értett Lukács ez alatt”.¹⁰ A magyar fordítás („görögül beszélő zsidók”) jól alátámasztható a kifejezés kutatóinak megállapításaival, hiszen már a legkorábbi keresztény exegéta, Aranyszájú Szent János is így értelmezte a kifejezést.¹¹ Léteznek ugyan más irányú elméletek is, mint például az, hogy itt prozelitákról van szó. Ennek ellentmond, hogy Lukács a listában kiemeli, hogy volt közöttük egy prozelita, Nikoláosz (5). Másrészt Lukács, amikor az etnikai háttérről kíván szólni, a Ἑλλην kifejezést alkalmazza (ApCsel 14,1; 16,1; 19,17; 21,28). Azok alapján tehát, ahogyan Lukács a kifejezést használja, a leginkább indokolt értelemnek a „görögül beszélő zsidók” csoportját tarthatjuk. Természetesen a nyelv megjelölése messzebbre vezet, mint a kommunikáció csatornája. Ezen csoportok eltérő felfogását, kultúráját is értenünk kell alatta. Stott szerint „a »hellének« feltehetően nem csupán görögül beszéltek, hanem görögök módjára viselkedtek és gondolkoztak, s hasonlóképpen a »héberek« sem csupán arámiul beszéltek, hanem áthatotta őket a héber kultúra”.¹² Tehát a jeruzsálemi gyülekezetben e két, az élet számos területén eltérően gondolkozó és élő csoport volt jelen.

A meglévő kulturális különbségek ténye mellett ekkor görögül beszélő zsidók azért kezdtek háborogni, mert úgy érezték, hogy a héberül beszélők „mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban” (1). Az apostolok így is tapasztalták, hogy a szociális munka nagyon sok idejüket, erejüket felemészti, így e feszültség felismerése végképp arra indította őket, hogy megoldást találjanak a helyzetre.

Fontos megérteni, hogy az apostolok nem azért kerestek segítőket, mert az özvegyasszonyok közötti szolgálatot rangon alulinak tartották volna. Eddig is végezték azt szívből. Azonban nem akarták „Isten igéjét elhanyagolni” (2). Javaslatuk a gyülekezet felé az volt, hogy a közösség maga válasszon ki bizonyos szempontok alapján hét férfit, akik ezt a szolgálatot végezhetik, így ők maguk szabadok maradhatnak az imádkozásra és az igeszolgálatra. A szempontokat a következőkben jelölték meg: a kiválasztandókról legyen jó bizonyság, legyenek telve bölcsességgel és Szentlélekkel. A gyülekezet örömmel fogadta az indítványt, és „kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt, az antiókhiai prozelitát; az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket” (5–6).

A lista kizárólag görög nevű férfiakat tartalmaz. Witherington szerint ezt azt sugallja, hogy a közösség, annak érdekében, hogy elkerülje még a látszatát is annak, hogy a héberül beszélők bármiféle előnyt élveznének a gyülekezetben, leginkább (vagy kizárólag) görögül beszélő zsidókeresztényeket avatott fel az ételosztás szolgálatára, hiszen ilyen emberek között kellett végezni a szolgálatot.¹³ Ezen személyek született zsidóknak tűnnek a lista megfogalmazása szerint, kivéve Nikoláoszt, aki zsidó hitre tért prozelita volt. Őket rendelték ki szolgálatra az apostolok kézrátétellel. A megoldás következményeit Lukács így summázza: „Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben…” (7)

 

1.4. István vértanúsága

A hatodik rész végén a hét, frissen felavatott diakónus egyik jeles tagját, Istvánt elfogják és a nagytanács elé állítják. István kiválasztásánál is megjegyzi Lukács, hogy „hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt” (5). Szolgálatba állása után pedig „kegyelemmel és erővel telve – nagy csodákat és jeleket tett a nép között” (8). Azaz ahogyan a hét más tagjai sem, ő sem állt meg az asztal körül való szolgálatnál. Ez a csoport tehát, akiket eredetileg szociális munkára választottak ki – bár arról nem olvashatunk, hogy ezt valaha is végezték volna -, olyan keresztény szolgálattevők közösségévé vált, akik ugyan nem a tizenkettővel szemben, de tőlük jól megkülönböztethető módon hirdette és képviselte Jézus Krisztust. Ennek következtében sok hívő vezetőjévé váltak.¹⁴

Érdekes Lukács írói megoldása István lelkiajándék-párjainak  em­lí­té­sével. A korábban „hittel és lélekkel telt” István itt már „kegyelemmel és erővel (vagy hatalommal)” teli. A χάρις és a δύναμις említésével Lukács nemcsak István életét, hanem az egész ősgyülekezeti missziót írja le. A δύναμις az Úr Jézus életében és az Újszövetség más igeverseiben is azt a fajta isteni erőt és hatalmat írja le, ami csodák történésekor nyilvánul meg. A χάρις pedig ismét az Úr Jézus könyörületes jellemére mutat. Ezek alapján a Megváltó hiteles képviselőjeként állítja Istvánt elénk a szerző. A vele szemben tanúsított ellenállásban is hasonlókra számíthatott István, mint Mestere: a 9–15. versekben előkerülnek a vele nem szimpatizálók, a hamis tanúk, a népet ellene lázítók, az őt elfogó és a vének és írástudók által vezetett csőcselékszerű tömeg, a nagytanácsi kihallgatás.

Az Istvánnal történt események leírásának vizsgálatánál több forrással kell számolnunk. Kókai szerint leginkább kettővel: egy antiókhiai forrással és egy Péter apostolhoz kapcsolódó forrással. Őszerinte „az elbeszélés összeállítása és az annak hátterében megjelenő tradíciók kérdése pedig csak még kibogozhatatlanabbá válik, ha azt Pál önéletrajzi közléseivel vetjük össze. E rövid, vázlatos áttekintés is jól mutatja, hogy az ApCsel hátterében megjelenő források pontos meghatározása a kutatók minden erőfeszítése ellenére jelen pillanatban lehetetlennek tűnik.”¹⁵ Ez azonban nem akadályoz bennünket abban, hogy felismerjük Lukács tudatos megfogalmazását, amelyben István elfogását, vádolását és kivégzését olyan módon adja közre, hogy Jézus Krisztus passiójára emlékeztessen.

István vádlói „szabadosok, a ciréneiek és az alexandriaiak zsinagógájából, valamint néhányan a ciliciaiak és ázsiaiak közül” (9). A szabadosok valószínűleg a rómaiak által szabadon bocsátott korábbi hadifoglyok lehettek, akik prozelitává váltak. A vers azonban grammatikailag nehezen értelmezhető, különösen is a tekintetben, hogy hány zsinagógáról van szó. Witherington szerint a legvalószínűbb az, hogy egy zsinagógáról esik szó (a „szabadosok” zsinagógájáról), de az abba tartozók különböző diaszpórákból érkeztek.¹⁶ Még arra is gondolhatunk, hogy ez volt Tarzusi Saul istentiszteleti közössége is. Ez magyarázná Saul megjelenését István kivégzésénél a hetedik rész végén Lukács írói eszköztárában.¹⁷

Kókai még István zsinagógai beszéde bölcs voltának említésében is a Jézushoz való hasonlítást látja: „párhuzamot vélhetünk felfedezni Jézus zsinagógai igehirdetéséhez (Lk 4,18.22), hogy ő sem volt képes a saját zsinagógájában meggyőzni hallgatóságát (Lk 4,16kk).”¹⁸ Mivel nem tudtak ellenállni beszéde bölcsességének és Lélekkel való teljességének (azaz nem tudták a hallgatókat erősebb ellenérvekkel meggyőzni), a hellenista zsidók a nép fellázításával hallgattatják el Istvánt. A vének és írástudók is segítségükre sietnek, és egyesült erővel ellene fordulva a nagytanács elé viszik. Itt már a hamis tanúk is besegítenek. Úgy tűnik, hogy nem elégségesek István saját szavai az elítéléshez.

A nagytanács – mint a zsidók legfőbb törvényhozó és alkalmazó testülete – Lukács leírásaiban így egy tisztességtelen eszközöket alkalmazó testület. Kókai Hengelt idézi ezzel kapcsolatban: „Ezzel kezdődik meg a számvetés a hivatalos zsidósággal, amely aztán a 28,26k (= Ézs 6,9k)-vel fejeződik be.”¹⁹

A hatodik rész végén elhangzanak a vádak: „káromolta Mózest és az Istent” (11), „állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk” (13-14). A főpap kérdésére István védőbeszéde (7,2-53) hangzik el, amit Lukács részletesen ismertet. A beszéd nem változtat a nagytanács és a tömeg indulatán, így a szanhedrin eljárása eljut a tetőfokára: a jeruzsálemi gyülekezet tagjai elleni üldözés első esetében szóban dorgál, utána már korbácsoltat is, most pedig halálos ítélethez asszisztál. Lukács ez alkalommal is erős hangulatfestő mondatokkal mutat rá a nagytanács lelkületére: „amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene” (7,54), és „hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak; azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték” (7,57-58). Azaz arról nincsen szó, hogy a nagytanács ítéletet hozott volna, inkább az látszik, hogy a tömeg maga kezdett el cselekedni István tanításán felingerült állapotában, és a nagytanács ezt helyeselhette, illetve hallgatásával támogathatta. A szanhedrin ugyanis senkit sem ítélhetett halálra, amint ezt Jézus Krisztus pere során is láthatjuk. A rómaiak emiatt csak két esetben nézték el, ha a zsidók kivégeztek valakit. Az egyik, ha az adott személy belépett a templom lezárt területére. A másik ok,  ha hirtelen (vallási) felindulásból valakit meglincselt a tömeg. István esetében ez utóbbiról van szó.

István haldoklásakor ismét az Úr Jézus tusakodása közben elmondott szavaihoz hasonlóan szól. Lelkét Jézusnak ajánlja (59), és imádkozik az őt kivégzőkért: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” (60) Lukács e szavak – és az Úr Jézushoz való többi hasonlatosság – említésével Istvánt egy csodás életű és szolgálatú, ártatlanul kivégzett mártírként mutatja be olvasóinak. Az ellene felhozott vádak hamisnak bizonyultak. Élete és halála ezért misszióra buzdító példa Az apostolok cselekedetei minden olvasója számára. Kókai így összegzi a vértanúról szóló dolgo­zatát: „a vádak hamisságát véleményünk szerint maga a történelem bizonyította, ezért azt sem az írónak, sem Istvánnak nem kell megtennie. Ez viszont lehetővé tette Lukácsnak azt a »luxust«, hogy István beszédében valóban egy mártír bizonyságtételének adjon helyet, aminek célja sokkal inkább olvasói misszionálása és oktatása volt, mint az elbeszélés menetébe való beágyazás.”²⁰

Vizsgálódásunk szempontjából lényeges, hogy István szolgálata a hellenista zsidóknak szúrt szemet, hiszen az ő tanítása éppen a hellenistákat célozta meg sok szempontból. Az ő kérdésük volt a szokások és a törvény megváltoztatásának lehetősége, pontosabban tilalma. Pál szolgálatában is erre a területre esett a hangsúly, és őt is a legtöbb támadás a hellenista zsidók részéről érte, ahogyan Kókai kifejti: „a kisebbségi lét a diaszpórákban élő zsidókat sokkal erősebben kötötte identitásuk jegyéhez, a törvényhez, az ehhez kapcsolódó szokásokhoz és ezek betartásához, mint esetenként a többségi létben élő palesztinai zsidóságot.”²¹ Azaz a pogánymisszió elindulásában a főszerepet a jeruzsálemi hellenista zsidókeresztények kapták, és a folyamat elindulását az ellenük fellépő hellenista zsidók aktiválták István kivégzésével és az azt követő felerősödött üldözéssel (11,19).

1.5. Fülöp szolgálata

István mártír életének és halálának jelentősége mellett Fülöp evangélistára szán kiemelt figyelmet Lukács. Az apostolok cselekedetei 8,8-40 az ő Szamáriában végzett szolgálatáról szól.

Szamária elérése az evangéliummal egy jelentős átmenet a pogányok felé történő megindulás folyamatában. Az Úr Jézus célcsoportja, „Izrael házának elveszett juhai” (Mt 15,24) után ő követői már messzebb is merészkednek. Fülöp sok mindenben hasonlatos Istvánhoz: ő is az evangéliumot hirdeti nyilvánosan (6,10 – István; 8,5 – Fülöp), és őt is jelek igazolják, ahogyan Istvánt (6,8 – István; 8,6 – Fülöp). Fülöp szamáriai szolgálata mellett jelentős az is, hogy az etióp főembert hitre vezette. Ezek missziológiai jelentőségét abban láthatjuk meg, hogy a zsidók ő vallásukba betolakodó idegeneknek tekintették a szamáriaikat, Etiópiát pedig az ismert világ szélső végének.²²

Lukács számára szempont, hogy a szamáriai esemény­sorozatot az Úr Jézustól kapott kiküldetés fontos részeként lássák olvasói. A könyv elején így idézi Jézus Krisztust: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (1,8) A zsidókkal érintkezésben lévők – a szamáriaiak, és ez a valószínűleg istenfélő etióp főember – természetszerűleg a következő lépcsőt képezik ebben a küldetésben.

Lukács evangéliumában szó esik a szamáriaiak megítéléséről a 17,18-ban. Itt az ἀλλογενὴς kifejezést találjuk jellemzésükre, amely más fajt jelent. Lukács több olyan történetet leír evangéliumában, amely erre a két nép közötti ellentétre alapul: Lk 9,51-56; 10,25-27. Tehát a legrosszabb fajta idegenként²³ tekintettek a zsidók a szamáriaiakra.

Witherington rámutat, hogy Lukács ebben a fejezetben egy vagy több forrást használ alapanyagul Fülöp történetének megírásához.²⁴ Ez lehet az oka annak is, hogy a fejezet részei érezhetően egymás mellé lettek illesztve, de nem azonos a formájuk. Az első szövegrész Fülöp szolgálatát írja le, a második Péter és János apostol tényfeltáró útjáról tudósít, amelynek végén hitelesítették Fülöp evangélista munkáját, a harmadik pedig a varázsló Simon esetét ismerteti.

Lukács a fejezetet Saul tevékenységének, keresztény­üldözé­sének ismertetésével kezdi, és már itt megjegyzi, hogy az ebből adódó szétszóródás vezetett oda, hogy az Úr Jézus követői hirdetni kezdték az igét Jeruzsálemen kívül is (8,4). Fülöp is így került Szamáriába, és kezdte el ott az igehirdetés szolgálatát (5). István megkövezése ugyanis „azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén” (1). Ekkortól kezdve ugyanis nyilvánvalóvá vált a városban, hogy kik ellenezték ezt a kivégzést, és kik támogatták. Saulról azt olvassuk, hogy „egyetértett” ezzel (1).  Egyértelmű, hogy másokról tudható lehetett ennek az ellenkezője is. Az ilyen személyeknek menekülniük kellett a szent városból. Stott egy hármas lépcsőben fogalmazza meg a folyamatot, ami az evangélium Szamáriába való eljutásához vezetett: István mártírhalála, üldöztetés, szétszóratás.²⁵ Témánk szempontjából kiemelkedő, hogy az apostoloknak, akik zsidókeresztények  voltak – és nem hellenista zsidókeresztények – nem kellett elmenekülniük.

Ezen előzmények ismertetése fontos Lukács számára. Nem szentel azonban figyelmet annak, hogy mely városban vagy városokban tanított Fülöp, mert számára az a meghatározó, hogy a szamaritánusok népe számára nyitotta meg az evangélista a hitre jutás lehetőségét fellépésével. Ugyanakkor valószínű, hogy Szamária városában történtek az események.

A 6-9. versekben olvashatjuk a nép reagálását, amelyet Lukács rendkívül pozitívan jelenít meg: „A sokaság egy szívvel és egy lélekkel figyelt arra, amit Fülöp mondott, mivel hallották és látták azokat a jeleket, amelyeket tett. A tisztátalan lelkek ugyanis sok megszállottból hangosan kiáltozva kimentek, sok béna és sánta is meggyógyult, és nagy öröm volt abban a városban.” Lukács említi a jeleket, amelyek nála az Úr Jézustól való autenticitást mutatják, a nép egy szívvel és lélekkel való odaszánt figyelmét, és az öröm megjelenését. A Jeruzsálemben induló ellenállás, üldözés, elzavarás után ezen körülmények mintha vonzanák az evangélium hirdetésének felvállalását Szamária irányába. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői Péter és János apostolokat küldik el, mert „meghallották, hogy Samária befogadta az Isten igéjét” (14). Ők kézrátételes imádság által a Szentlélek ajándékában részesítették a hitre jutottakat. Ez nem jelenti azt, hogy az apostolok megjelenése előtt ne lettek volna az Úr Jézusban hitre jutott hívő emberek. Inkább arról van szó, hogy eddig még nem voltak teljes mértékben felkészített, „útra kész” hívők – vélekedik Witherington.²⁶ Ezzel egyet lehet érteni, különösen is annak fényében, hogy a Jeruzsálemből jövő elismerésre azért lehetett nagy szükség, mert a zsidó és a szamaritánus nép közötti ellentét olyan nagy mértékű volt, hogy egy, a hit terjedésének kiindulópontjából, Jeruzsálemből való hitelesítés sokak jogos igényének tekinthető. Tovább erősít ezen a hitelesítésen az apostolok Jeruzsálembe való visszatérése során végzett szolgálataik leírása: „Ők pedig bizonyságot tettek, és hirdették az Úr igéjét, azután visszaindultak Jeruzsálem felé; és közben sok samáriai faluban hirdették az evangéliumot.” (25)

A 26. verstől az evangélista és az etióp főember találkozásáról olvasunk. A történet bevezetését e szavakkal írja Lukács: „Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: »Kelj fel, és menj dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen.«” (26) Azaz egy mennyei hírnök irányítja az evangélistát arra a pontra, ahol ismét nagy jelentőségű szolgálata lehet.

Lukács valószínűleg Ephorust, a neves görög történészt követi abban, hogy összegyűjtött forrásait kata genos, azaz a történések geográfiai elhelyezkedése és az érintett etnikai csoportok szerint rendezi el.²⁷ Ennek jelentősége abban áll témánk szempontjából, hogy a görög történetírók nagyon érdeklődtek Etiópiával kapcsolatban. A leírásban említett személy „Istent imádni” érkezett Jeruzsálembe, a távolból, Izrael felfogásában „a föld végső határáról” érkezett, ahol az etióp királynői udvar egyik főembereként szolgált. Valószínűleg eunuch volt, hiszen az előkelő asszonyok közelében szolgáló személyeket akkoriban kasztrálták. Izrael törvénye szerint az ilyen személy nem nyerhetett felvételt a zsidók közé: „nem tartozhat az Úr gyülekezetéhez a zúzott heréjű vagy kimetszett.” (5Móz 23,2) Ha így formálisan, „testileg” nem is lehetett zsidóvá, eljöhetett, hogy Izrael Istenét – az egy Istent – imádja.

Lukács már az evangéliumában idézi Ézsaiást: „meglátja minden halandó az Isten szabadítását.” (3,6) Ézs 52,10-ben ezt olvassuk: „Meglátják majd az egész föld határán Istenünk szabadítását.” Az etióp főember hitre jutásának történeténél pontosan ennek megvalósulását kívánja Lukács hangsúlyozni: „a föld végső határáról” érkezett ember is átéli a szabadítást. Az evangéliumban és Az apostolok cselekedeteiben mindvégig ez az író célja: bemutatni az evangélium és Jézus Krisztus küldetésének univerzalitását, az egész földre és minden népre való érvényességét. Az etióp ember megtérésével és megkeresztelkedésével egy újabb, szimbolikus jelentőségű esemény következett be – és ez is egy hellenista zsidó-keresztény, Fülöp szolgálata által.

A történet leírása az „Úr angyalának” említésével kezdődik – és a befejezésében is földöntúli hitelesítéssel végződik. Közvetlenül a keresztelés után „az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé az udvari főember, de örvendezve haladt tovább az útján” (39). Lukács arra mutat rá ezzel a keretes megfogalmazással, hogy Fülöp mindvégig Isten akarata szerint, Szentlelke által vezetve szolgált az etióp személy felé, betöltve ezzel azt a missziói küldetést, amely immáron „a föld széléig” eljutott. Jól készíti elő ez a történet retorikai szempontból is a következő három részt, amelyekben olvasunk Saul megtéréséről, a római százados (Kornéliusz) és háza népe hitre jutásáról és Péter ebben való szerepéről, illetve arról, hogy ő hogyan számol be tapasztalatairól Jeruzsálemben. Ez kiemelkedően fontos esemény, hiszen Kornéliusz az első olyan megtérő, aki valóban teljes mértékben pogány volt. Nagyon fontos Péter szerepe ebben az eseményben. A leírásban jól nyomon követhető Lukács teológiája: minden lényeges változás az eredeti apostoloktól nyerhet hitelesítést, kiváltképpen a pogányok felé való missziói tevékenység. Az események tetőpontján pedig ott áll a 11,19-26, amely szakasz az antiókhiai gyülekezet megszületését írja le, amely közösség immáron tudatosan is a görögök (nemzsidók) felé elkezdett missziói munka során jött létre.

1.6. Saul megtérése és damaszkuszi szolgálata

Az apostolok cselekedeteiben eddig leírt történeteket Lukács arra használta, hogy megmutassa Isten előkészítő munkáját annak érdekében, hogy szolgái a pogányokat is elérjék az evangéliummal. István vértanú és Fülöp evangélista munkássága kiemelkedő volt e téren. Immáron minden készen áll arra, hogy áttörés is bekövetkezzen, és azt ne akadályozzák meg a jeruzsálemi gyülekezetben, hanem éppen ellenkezőleg – Isten munkájának lássák mindannak fényében, amit eddig már megértettek Isten kegyelme egyre szélesebbre tárulásának folyamatából.

Stott szerint Saul megtérésének története olyan fontos, hogy „Lukács… háromszor is elmeséli, egyszer saját beszámolójában, kétszer pedig Pál beszédeiben”.²⁸ Érthető is a jelentőség kiemelése, hiszen Saul, aki eddig üldözte a keresztényeket, most maga is Jézus Krisztus követőjévé válik. Több kutató kétségbe vonja, hogy Saul részt vett István kivégzésénél, néhányan pedig még azt is,  hogy részt vállalt volna a keresztények üldözésében, és Lukács retorikai fogásának vélik ezek említését. Az első kérdésben hivatkozásuk alapja az, hogy Pál nem említi az István kivégzésében való részvételét sehol sem leveleiben, akkor sem, amikor kimondottan a múltjának ezen szakaszáról ír, például a Galáciabeliekhez írt levél elején. Ugyanakkor ettől még lehet hiteles Lukács leírása, mert az említés hiánya nem jelenthet biztos alapot a cáfolatra. Ami bizonyos, az annak ténye, hogy Saul üldözte a keresztényeket: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe” (1-2) Erről maga is megemlékezik: „hallottátok, hogyan éltem egykor a zsidóság körében, hogy féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt… Júdea keresztény gyülekezetei azonban személy szerint nem ismertek engem. Csupán ezt hallották: »Aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, amelyet valamikor pusztított.«” (Gal 1,13.22–23) Lukács leírása és Pál saját visszaemlékezései együttesen bizonyítják, hogy Pál apostol múltjában valóban jelen volt a keresztények üldözésének ténye, és nem csak egy írói fogás a „pálfordulás” története.

Witherington a damaszkuszi úton történteket Barretre hivatkozva úgy összegzi az eddig elmondottak fényében, hogy az odaszánt üldözőből lett lelkes prédikátor és evangélista példája okozta a keresztény hitre jutók számának ugrásszerű növekedését, amit még néhány zsidó Újszövetség-szakértő is elismer.²⁹ Saul találkozása Krisztussal ezen a természetfeletti módon tehát valós megtérési átélés volt. Nem kell hitelt adnunk azoknak a magyarázóknak, akik napszúrásra, epilepsziás rohamra vagy valamilyen más betegségből eredő hallucinációra gondolnak. A tartósan megváltozott élet, életcélok, a misszióban elért eredmények, Pál leveleinek tanúságai egyértelműen azt mutatják, hogy Saul valóban egy eredeti, mély hitre jutáson ment keresztül a feltámadott Úr Jézussal való találkozása eredményeként.

A Damaszkuszba vezető úton történt átélés után a szeme világát veszített Sault bekísérik a városba, ahol Anániás kézrátételes imádságának hatására Saul visszanyeri látását és betelik Szentlélekkel. Ezután megkeresztelkedik, majd miután néhány napig a damaszkuszi hívőkkel időzik, elkezdi hirdetni az evangéliumot a zsinagógában. Hamar kivívja ezzel a helyi zsidók ellenzését, így lelki testvéreinek ki kell őt szöktetniük a városból. Lukács megörökíti az ekkor bekövetkező kritikus pillanatot: a Jeruzsálembe érkező Sault az ottani tanítványok nem fogadták, mert féltek tőle, annyira hihetetlen volt számukra az, hogy hitre jutott, és immáron a szövetségesük.³⁰ Azonban Barnabás kiállt mellette, és magával vitte őt az apostolokhoz. A tőlük kapott elfogadás és elismerés után „velük együtt járt-kelt Jeruzsálemben, nyíltan szólt az Úr nevében. Beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel, ezek pedig arra készülődtek, hogy végeznek vele,” (9,28–29) Így a tanítványok Cézáreába vitték őt, majd onnan Tarzuszba.

Saul hitre jutásával „megszületik” a „pogányok apostola”, akinek munkálkodása, tanítása alapvetően meghatározza az Úr Jézustól kapott megbízatás teljesítésének módját ettől kezdve. Az egyházat üldöző Saul Pállá válik, olyan eszközzé Isten kezében, aki által a pogánymisszió immár nemcsak elszigetelt, egyedi esetekben működik, hanem hamarosan a küldetés fő irányává válik.

 

 

Az antiókhiai gyülekezet mint a tudatos pogánymisszió elindulásának bölcsője

Antiókhia városa egy jelentős kereskedelmi és vallási központ volt Az apostolok cselekedetei idejében. A Római Birodalom provinciájának, Szíriának a fővárosaként szolgált, és mintegy ötszázezer lakosa lehetett: görögök, szíriaiak, és zsidók. A tudatos pogánymisszió az ebben a városban működő gyülekezet létrejöttével kezdődött körülbelül Kr. u. 33 és 40 között.

Lukács így írja le az antiókhiai gyülekezet megszületését: „Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Mikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.” (11,19–21) Krisztus híre és tanítása tehát a Római Birodalom egy igen jelentős városába is eljut, és ott immáron nemcsak a zsidókat, hanem a görög kultúrába tartozó pogányokat is eléri. Amint a gyülekezet növekedett a hitre jutások híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezethez. Elküldték Barnabást, hogy a helyszínen győződjön meg a történtekről. Ő „megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban; mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz.” (23–24)

Tenney szerint „az antiókhiai gyülekezet azért volt fontos, mert bizonyos megkülönböztető jellemvonásokkal rendelkezett. Először is az összes többi pogánykeresztény gyülekezet szülőanyja volt”.³¹ Ez volt az a közösség, ahonnan tudatos gyülekezeti kirendelés után az első missziói útra elindult Pál Barnabás társaságában (13,1–4). Itt nevezték elsőként a hitre jutottakat keresztényeknek (11,26). Ide tért vissza Pál és Barnabás, és ennek a gyülekezetnek jelentették be küldetésük sikerességét: „összehívták a gyülekezetet, és elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre.” (14,27) Lukács a kata genos szerkesztési megoldásával továbbra is azt a megközelítést alkalmazza, hogy a kronológiai sorrendet másodlagosnak tartja. Inkább a Krisztus tanításainak földrajzi terjedésre, és a különféle vallási és etnikai csoportba tartozók elérésére figyel, és ennek sorrendjére fűzi fel könyvét.

Antiókhia ebben a sorban kiemelkedő az író számára. Tenney még azt is felveti, hogy Lukács maga is az antiókhiai gyülekezetbe tartozott. Az úgynevezett „nyugati kézirat” D kódexének szövegében ez áll: „…amikor összegyűltünk, egyikünk azt mondta…”³² Ennél még figyelemreméltóbb az a feltételezés, hogy a szinoptikus evangéliumok is ebből a gyülekezetből születhettek meg. Eszerint a feltételezés szerint Mátéé volt az időben elsőként megszületett evangélium, és az ebből a gyülekezetből táplálkozott. Ezt a vélekedést erősíti a tény, hogy Ignác – aki Antiókhia püspöke volt az első század végén – kizárólag Máté írására hivatkozik, amikor evangéliumról beszél.³³ Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Jeruzsálemből szétszóródott hellenista zsidókeresztények által előkészített, majd az antiókhiai gyülekezet által tudatosan is elkezdett pogánymisszió következménye az, ahogyan Máté megírja az evangéliumát. Ez nem mond ellen annak, hogy az evangélista a Szentlélek vezetésére írja meg művét. Éppen ellenkezőleg: Máté figyel Isten Szentlelkére, látja és részben átéli az eseményeket, amint Krisztus híre szétterjed a Római Birodalom különböző területeire és etnikumai közé, áttörve a zsidók és pogányok között húzódó válaszfalat – és ezen átélések hatására írja meg evangéliumát, amelynek missziológiai csúcspontja a missziói parancs (lásd ezen dolgozat 4.5. pontját).

Exkurzus: Pál apostol mint a pogányok apostola

 

Pál apostol munkássága semmiképpen nem tekinthető az Újszövetség vagy a misszió mellékvonalának vagy éppen mellékes témakörének. Éppen ellenkezőleg: az ő munkássága kiemelkedő a pogánymisszió területén is. Az ok, amiért ebben a dolgozatban Pál munkássága exkurzusként van jelen az, hogy a célunk itt a tudatos missziói tevékenység újszövetségi alapjainak feltárása. Ennek során érdeklődésünk középpontjában az áll, hogy az első keresztények milyen folyamaton mentek keresztül, hogyan értették meg Jézus Krisztus evangéliuma átadásának szükségességét – nemcsak zsidó társaiknak, hanem a szamáriaiaknak, majd a pogányoknak is. Az eddigiekben azt tekintettük át, hogy mindebben milyen jelentős szerepe volt a Jeruzsálemben támadt üldöztetés hatására bekövetkezett szétszóratásnak, amikor is a hellenista zsidókeresztények elindultak, sokkal nyitottabb felfogással tekintettek küldetésük célcsoportjára. Az antiókhiai gyülekezet ennek a folyamatnak a csúcsa a maga tudatos, tervezett pogányok felé indított missziói útjaival. Pál munkássága ettől az időponttól válik nagyon jelentőssé, és megtestesíti azt, amire az eddig felvázoltak alapján eljutottak az első keresztények.

Az apostolok cselekedetei 13–14. részeiben leírtak előtt is találunk eseteket pogány származásúak hitre jutására.³⁴ Arról azonban csak a 13. rész elején olvasunk, hogy egy helyi gyülekezet kezdeményezéseként, tudatosan, egy tervezett misszióút formájában juttassák el Krisztus tanítványai az örömhírt pogányoknak. Lukács leírja, hogy a Szentlélek vezetése – tehát Isten akarata – ez a missziói út: „Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul. Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: »Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.« Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.” (ApCsel 13,1–3)

Pál tehát – aki korábban a Krisztus-hitre jutókat üldözte – Isten kiválasztásának hatására lesz a pogányokhoz induló misszionárius. A gyülekezet ezt a felülről történő kiválasztást ismeri fel, és ennek folyományaként rendeli ki őt Barnabással az első missziói útra. Ezt követi a második és a harmadik út, míg végül Pál a pogányok apostolává válik. Saját szavaival: „úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között.” (Gal 1,15–16) Pál ezt a küldetést töltötte be. Voltak társai, akik hosszabb vagy rövidebb ideig vele szolgáltak a pogánymisszió fáradságos és veszélyes útjain, de maga Pál ebben mindvégig kitartott, és beteljesítette küldetését, amire Isten elhívta. Megismertette az akkori (pogány) világ jelentős területein és képviselőivel Krisztus Urunkat mint Megváltót.

A tudatos pogánymisszió jogosultságának indoklása az evangéliumokban

Az apostolok cselekedeteiben leírt tudatos misszionáló tevékenység indokolásra kerül az evangéliumokban. Jézus Krisztus utalásai erre nézve kronológiai sorrendben természetesen hamarabb történtek, mint Az apostolok cselekedeteiben ismertetett események, azonban az evangéliumok keletkezése későbbre tehető. Egy idővonalon ezt így szemléltethetjük:

Témánk, a tudatos (pogány)misszió szempontjából ez azért fontos, mert arra mutat rá, hogy az evangélisták úgy írták meg Jézus Krisztus témánkra vonatkozó beszédeit, hogy tisztában voltak azzal, mi minden következett be ezen a területen. Minden valószínűség szerint egymás munkáit ismerték, és használták is. Burridge szerint „föltehetően Máté és Lukács forrásként használták Márk rövidebb beszámolóját… Máténak és Lukácsnak további kb. 200 közös verse van..”.³⁵ A legtöbb kutató ma Máté evangéliumának keletkezését Kr. u. 80-ra teszi. Máté tehát műve írásakor már ismerte az evangélium terjedésének folyamatát, és a pogánymisszió hatalmas előretörését, és ezen hírek és tapasztalatok birtokában alkotott. Ő is – a többi evangélistához hasonlóan – mint szerkesztő, sőt inkább mint teológus ír, azaz egyénien fogalmazza meg mondanivalóját, benne van abban saját megértése, felfogása is. Mint ahogyan Lukács is „jónak látta” saját változatát megírni (Lk 1,3).

Ennek fényében természetesnek vehetjük, hogy az evangéliumokban megfogalmazásra, kiemelésre, hangsúlyozásra kerülnek olyan pontok Jézus Krisztus beszédeiből, amelyek az írók számára azért is sokat jelentettek, mert ők már ismerték az adott kijelentés, tanítás, parancs kihatását, ami az elhangzáshoz képest viszonyított jövőben volt érzékelhető. Ekképpen az evangéliumok felépítése tudatos, és az egyik – ha nem a legfőbb – meghatározó tényező ebben a struktúrában éppen a misszió terjedése és fókuszának szélesedése: „Izrael népének elveszett juhaitól” a szamáriaiakon és a hellenista zsidókon keresztül a pogányokig.

Az alábbi alpontokban a Larkin és Williams által szerkesztett és részben általuk írt, az újszövetségi misszióról szóló művét³⁶ veszem alapul, és annak vonalvezetése alapján vizsgálom meg az Úr Jézus és a tizenkét tanítvány szolgálatát. Ezen mű megközelítése közel áll hozzám, miszerint a Megváltó küldetésének fő témáit analizálja, majd a tanítványok ebből fakadó szolgálatában rámutat arra az éles fordulópontra, amely a keresztre feszítés és a feltámadás eseményekor következik be.

4.1. Jézus Krisztus missziójának témái

Harvey négy nagy, átfogó téma köré csoportosítja Jézus Krisztus misszióját a Megváltótól elhangzott önkijelentések alapján.³⁷ Az „aki engem küldött” témája a küldő és a küldött személyéről szól. Az „azért jöttem” kijelentések az Úr átfogó és különleges, csakis őáltala elvégezhető feladatról beszélnek. Az ehhez hasonló, „azért küldettem” kezdetű beszédek az ő konkrét tevékenységeit ismertetik, kitérve ezen cselekvések hatókörére. Végül a „jöjjön el a te országod” témája szól legfontosabb üzenetéről és szolgálatának, életművének eredményeiről.

4.1.1. Az „aki engem küldött” témája Jézus Krisztus szolgálatában

A misszió – küldetés. Így minden misszióban van küldő és küldött. Jézus Urunk így láttatta magát: Ő a küldött, aki az Atya küldött el: „aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki elküldött engem.” (Mt 10,40) Van tehát egy küldő, maga az Atya, és van egy küldött, az Úr Jézus. Ez a felfogás két külön személyre mutat, de hitünk szerint e kettő nem választható szét egymástól, hiszen a Szentháromságban egy Istent alkotnak. Erre a nagyon szoros kapcsolatra mutat az imént idézett igevers is.

A Mennyei Atya minden misszió kezdeményezője. A kül­dött, Jézus Krisztus az ő Atyjára mutatott példázataiban is: az Atya a pásztor, aki elmegy az egy elveszett bárányért; őt jelképezi az asszony, aki megkeresi az elveszett drachmát; és ő a szerető apa, aki visszavárja tékozló fiát (Lk 15). Mt 22-ben és Lk 14-ben pedig mint egy ünneplő király kerül szemléltetésre, aki díszvacsorára várja az embereket. Minden ilyen példázatban ő a kezdeményező. Az Atya volt az, aki minden időben küldte követeit, prófétáit, végül Fiát, hogy a misszió betöltésre kerüljön, és megkerüljenek és megmeneküljenek az elveszettek (Lk 20,9–16).

A küldött személye is nagyon fontos. Jézus Krisztus, mint az Atya küldötte, hűségesen végrehajtja a rá bízott feladatot, missziót. Megbízásában engedelmes. Megkeresztelkedése is egy erről szóló üzenet: az Atya akaratába veti alá magát (Mt 3,15). A Gecsemáné-kertben tusakodik ugyan az előtte álló, borzalmakat rejtő feladattal, de végül kimondja: „legyen meg a Te akaratod”.

Ebből a tökéletes engedelmességből következik az is, hogy az övé tökéletesen ugyanaz a hatalom (exusia) is. Felhatalmazott a bűnök bocsánatára (Mt 9,6; Mk 2,10; Lk 5,24), ura a szombatnak (Mt 12,9. Mk 2,28), és hatalmában áll „kezelni” az ószövetségi törvényeket is (Mt 5,17–48). Ugyanakkor ezzel a hatalommal mégsem, mint önmagától eredővel cselekedett, hanem kérdés esetén mindig az Atyára mutatott, mint e felhatalmazás eredőjére (Mt 21,23kk; Mk 11,27kk).

4.1.2. Az „azért jöttem” témája Jézus Krisztus szolgálatában

Az így kezdődő mondatok úgy mutatják be Urunkat, mint aki megjelenésének különleges oka van. Például: „ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt vagy a prófétákat. Nem eltörölni, hanem betölteni jöttem” (Mt 5,17). Ennek a gondolatnak is ahhoz van köze, amit a többi, „azért jöttem” bevezetésű állítás közölni kíván: az ő feladata a mentés. Az őt elküldő Atya mindig is ezt kívánta munkálni, az ószövetségi kijelentések által is. A törvény is erre kívánta elvezetni az embert. „Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lk 19,10) – mondta. Ennek érdekében a megváltó sok időt töltött a társadalom perifériájára szorultakkal. Emiatt sok kritika is érte a farizeusoktól. Az ő válasza erre így hangzott: „nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” (Mk 2,17) Lukács evangélista hozzáteszi: „megtérésre” (Lk 5,32). Fontos tehát az is, hogy Krisztus nem csak megkeresni, hanem megmenteni is kívánja az elveszetteket (Mt 20,28; Mk 10,45). Erre utal a „váltságul” kifejezés, ami eredetileg azt jelentette, hogy valaki helyett kifizetik az adósságot. Az Úr ezt a váltságot „sokak” számára kívánja megadni: „…mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,28). Ugyan a megváltó ezt a küldetését nyíltan és nagyon befogadóan végezte, mégsem fogadta ezt mindenki örömmel. Erről szólt Jézus Urunk előre: „ne gondoljátok, hogy békességet szerezni jöttem a földre; nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Mt 10,34) Amikor ugyanis ő életváltozásra is hívott (megtérésre), sokan ellene fordultak. Tevékenysége kettéválasztotta Isten népét és a megtérni nem kívánókat. Az idézett igeversben a kard motívuma ezt jelzi. Konfliktusok még családokon belül is történnek – figyelmeztet az Úr, lásd Mt 10,35–36; Lk 12,52–53. Ugyanakkor jutalom is jár az őérte felvállalt nehézségekért, emberi konfliktusokért, lásd Mt 10,37–39 és 19,29.

A mentés mellett Jézus Krisztus küldetésébe tartozó feladat az ítélet is: „azért jöttem, hogy tüzet bocsássak e földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna! De keresztséggel kell még megkereszteltetnem, és feszülten várok, amíg az be nem teljesedik.” (Lk 12,49–50) Azaz, ha valaki szembeáll az ő küldetésével, arra az ítélet vár. Amikor beszél Jézus, akkor elmondja, hogy ennek még nincsen itt az ideje, de Jézus Krisztus ezt is várja.

Ezek alapján fogalmazhatunk úgy, hogy Jézus Krisztus földi missziójának tetőzése: a halála (és feltámadása), időtlen missziójának tetőzése pedig az utolsó ítélet, a gonoszok elítélése és a megváltottak felmentése.³⁸

 

4.1.3. Az „azért küldettem” témája Jézus Krisztus szolgálatában

Az „azért küldettem” formulát tartalmazó mondatok a Megváltó konkrét tevékenységeiről szólnak, és arról, hogy ezeket milyen hatókörben küldetett végezni. Az egyik legfontosabb ilyen a prédikálás volt Urunk szolgálatba állásának kezdetétől fogva a végéig. Ő fogalmazott így: „más városoknak is hirdetnem kell az Isten országát, mert azért küldettem.” (Lk 4,43 – kie­melés tőlem) Sokat prédikált Júdea zsinagógáiban (Lk 4,44). Küldetésnyilatkozatát a Názáretben történő felolvasás során hallhatták meg az ott tartózkodók: „…hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek”. Magáról úgy szólt, mint aki maga a magvető (Mt 13,37). Ő az, aki az igehirdetésen keresztül végzi misszióját: megtérésre hívja a bűnösöket, hogy megmenthesse őket. Beszélt arról, hogy Isten szava nélkül elveszik az ember (Lk 8,12).

Meg kell jegyezni, hogy Jézus saját szolgálatának hatóköre kérdésében erős partikularista nyilatkozatok olvashatóak: „én csak az Izrael házának elveszett juhaihoz küldettem” (Mt 15,24). Való igaz az is, hogy Jézus a földi szolgálata során valóban Izrael házára korlátozta missziójának hatókörét (bár vannak kivételek). Amikor kiküldte tanítványait, az ő célcsoportjukul is ugyanazt a kört nevezte meg: „ezt a tizenkettőt küldte ki Jézus, és megparancsolta nekik: Pogányok útjára ne térjetek le, és samáriai városba se menjetek be, hanem menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz.” (Mt 10,5–6) Ugyanakkor emellett folyamatosan beszélt arról, hogy Izrael nem marad kizárólagos letéteményese Isten kegyelmének és az üdvösségnek (Mt 8,11–12; 22,1–14; Lk 13,28–29; 14,16–24). Az evangéliumok rögzítik azt, amikor nem zsidókat mint pozitív példákat emlegetett (Mt 12,41–42; Lk 4,25–27; 10,25–37; 11,31–32). Jelen volt „minden nemzet” és „a világ” tanításaiban (Mt 5,13–14; 13,38; 25,31–32, Mk 11,17; Jn 3,16), és szólt arról is, hogy az evangélium is eljut Izrael körein túlra (Mt 24,14; 26,13; Mk 13,10; 14,9).

Példák, amikor Jézus Urunk nem zsidókat konkrét tettével megsegített (meggyógyított, megszabadított megkötözöttségből): a római százados, a gadarai démonmegszállt ember, a kánaánita asszony, a szamáriai leprás.

Összefoglalásul a hatókör kérdésében elmondhatjuk, hogy Urunk elsődleges fókusza és hatóköre saját, személyes szolgálatára nézve Izrael háza (azon belül is a hit perifériájára szorult nép) volt, ugyanakkor minden nem zsidó, aki hittel őhozzá fordult, segítségre talált. Ez elővetíti Jézus Krisztus univerzális küldetését, amely messze túlnyúlik Izrael népén.

4.1.4. A „jöjjön el a Te országod” témája Jézus Krisztus szolgálatában

Amint az előző alpontban említettük, Jézus elsődleges tevékenysége az igehirdetés volt. Ezeknek az igehirdetéseknek az elsődleges üzenete pedig az Isten országáról szólt. Két oldalról közelítette meg ő ezt a témát: a Királyság (βασιλεία),³⁹ ami maga az Isten országa, és az azt munkáló evangélium (εὐαγγέλιον), azaz a Királyságról szóló jó hír oldaláról. A kettő összekapcsolásával szól erről Mt 24,14-ben: „és Isten országának ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész világon…” Az evangélium az üzenet jellegéről szól, a Királyság pedig az üzenet tartalmát határozza meg.⁴⁰

Isten Országával kapcsolatban az egyik legtalálóbb mondat így hangzik: „már igen… de még nem”, és az Úr maga is így szólt gyakran róla. Beszélt a Királyság jelenlegi megtapasztalhatóságáról. Így volt ez akkor is, amikor Keresztelő János tanítványai kérdezik tőle, hogy ő-e az eljövendő? Arra kérdeznek itt rá, hogy Isten országa valóban elérkezett-e, ahogyan azt János még börtönbe vetése előtt gondolta. Az Úr válasza így hangzik: „menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium…” (Mt 11,4–5). Máshol úgy szól Jézus, hogy az Úr „kedves esztendeje” eljött (Lk 4,18–19), „elközelített” a Királyság ideje (Mk 1,15). Arra is rámutatott az Úr, hogy elsődlegesen ennek jele nem külsőleg keresendő, hanem magunk között, magunkban (Lk 17,20–21). Attól ezek még érzékelhetőek, és valóságosak (Lk 10,23–24), és a tanítványoknak megadatik, hogy felismerjék e titkot (Mk 4,11–12).

A „már igen – de még nem” feszültség másik oldala, hogy Isten Országa még közel sem terjedt ki a maga teljességében (Mt 16,28, Mk 9,1). Az eszkatologikus, majd teljes erejében megnyilvánuló és működő Isten Országában az Úr népe Krisztussal lesz ismét (asztal)közösségben (Mt 8,11–12, Lk 13,28-29). John D. Harvey érvelése szerint így „Jézus első eljövetele elhozta az Isten Országa kiterjedésének kezdeti megnyilvánulását, második eljövetele pedig elhozza majd az Isten országa kiterjedésének végső megnyilvánulását”.⁴¹ A második eljövetel által megvalósuló kiterjedés azonban nem csak megkönnyebbülést hoz. Két oldala van: a jó hír, azaz az üdvösség áll az egyik oldalon. A másikon azonban a rossz hír: az ítélet. Tehát nemcsak az evangélium, hanem az ítélet is szerves része Jézus Krisztus igehirdetésének, és az Isten országa végidőkben való kiteljesedésnek. Az Úr azonban még jó időben szól, és hirdeti a mindenki számára elérhető megszabadulást az ítélet alól. Elmondja, hogy nem a származás lesz a meghatározó a végítéletnél (Izrael háza szemben a pogányokkal, Lk 13,28–30), hanem az őbenne való hit és az ebből fakadó hűséges szolgálat (Mt 25).

Gyakran nevezik ezt Isten országa kétoldalú hatásának.⁴² Jutalmat kapnak majd azok, akiket Jézus példázataiban a hű szolga, az okos szüzek, a bölcsen sáfárkodó szolga, a juhok jelképeznek. Ugyanakkor ítélet vár azokra, akik a példázatok szerint a hűtlen szolgához, a balga szüzekhez, a talentumát elásó szolgához és a kecskékhez hasonlítanak az üdvösséghez való hozzáállás szempontjából.

A szétválasztás motívuma máshol is megjelenik, úgymint a búza és pelyva példázatában: Mt 13,24–30; a halászháló képében: Mt 13,47kk. Jézus szerint a menyegzői meghívásra adott nem megfelelő válasz szintén ítéletet hoz (Mt 22,1–8), ugyanúgy, mint a nem megfelelő felkészülés (Mt 22,9–14).

Jézus Krisztus szolgálatának eredményei is nagyon fontosak Isten országának szemszögéből vizsgálva. Az alapelv: a kicsiből való indulás, ami hatalmas végeredményhez vezet. Erről szól a mustármagról szóló példázat (Mt 13,31–32), hiszen az a kicsi magból „mindennél nagyobb” fává nő; a kis mennyiségű kovász képe, mert az rengeteg lisztet képes megkeleszteni (Mt 13,33); a titokban, „önmagától” növekvő mag, ami mégis nagy aratáshoz vezet (Mk 4,26–29). A Megváltó arra mutat rá ezen képes beszédek által, hogy a jelentéktelen kezdetből kiinduló folyamatok titokzatosak az ember számára, de a végeredmény elkerülhetetlenül az, hogy Isten országa minden más birodalmat felülmúl, és mindenkit megváltoztat, akihez eljut.

4.2. A tizenkettő szolgálata a keresztre feszítés előtt

Harvey rámutat arra, hogy Jézus tanítványai kezdettől fogva missziói céllal lettek elhívva.⁴³ Nem egy szokványos rabbi-tanítvány kapcsolatra szólt az elhívó szó, hanem arra, hogy „emberhalászok” legyenek (Mt 4,18–22; Mk 1,16–20; Lk 5,1–11). Felkészítésük is erről szólt, nemcsak a hitben járás lépéseinek átadásáról, hiszen a Mester bemutatta számukra a küldetés végrehajtásának módját, tanította őket erre, majd meg is bízta ennek végzésével, amikor kiküldte a tizenkettőt azért, hogy a tanultakat átültessék a gyakorlatba (Mt 9,35–10,15; Mk 3,13–19; 6,7-13; Lk 9,1-6).⁴⁴

A kirendelések körülményei érdekesek, mert azt találjuk, hogy mindkét kiküldés spirituális – és nem fizikai – szükségletek tárgyalása során történik (Mt 9,37; Lk 10,2). A textus közvetlen előzményként rögzíti, hogy Jézus Krisztus könyörületre indult a vezető nélkül kóborló emberek láttán (Mt 9,36). Mivel igen kevés igaz, őszinte és képmutatásmentes képviselője volt Istennek ekkoriban, a Megváltó tanítványait küldi a vigasztalás szolgálatának végzésére az emberek közé.

Feladatukhoz Mesterük hatalmát kapják meg (Mt 10,1; Mk 3,15; 6,7; Lk 9,1), és az ő tevékenységét folytatják: prédikálás és gyógyítás (Mt 10,7–8; Mk 3,14–15; Lk 9,1–2). Az üzenet, amit hirdetnek, szintén egyezik Mesterükével: „elközelített a mennyek országa!” (Mt 10,7; Lk 9,2). Missziójuk módja is egyezik kiküldőjük módjával: ez a szeretet (Jn 13,34–35; 15,12–13.17). Célcsoportjuk sem különbözik, mert ők is Izrael elveszett juhaihoz küldetnek (Mt 10,5–6). Ezek után szinte kikövetkeztethető, hogy Jézus Krisztus személyes missziójának eredményeivel azonos eredményekre is jutottak (Lk 10,17–20).

Mindezt összegezve elmondhatjuk, hogy a tanítványok a feltámadás előtt az Úr Jézus személyes küldetésével azonos küldetésre kaptak megbízást, és azt is végezték.

Érdemes átgondolni azokat a speciális utasításokat is, amelyeket a missziói cél elérése mellett a Mester megparancsolt tanítványainak, amikor kiküldte őket. Úgy utasította őket, hogy ne végezzenek előkészületeket, ne biztosítsák be magukat anyagi értelemben (Mt 10,9–10). Ezzel arra kívánta elvezetni őket Jézus, hogy teljes mértékben Istentől függjenek – ahogyan Ő maga is az Atyától függött és mindenben rábízta életét. A tanítványok, mint az Ő küldöttei szintén méltóak az „eltartásra”, azaz arra, hogy szolgálatukat a mai fogalmaink szerinti „főállásban” végezzék.

Az Úr arra is utasította őket, hogy a befogadó lelkületű („méltó”) hallgatókra fókuszáljanak (Mt 10,11–15; Mk 6,10–11; Lk 9,4–5; 10,5–11). Lesznek tehát ilyen hallgatóik, vendégül látóik. Őmellettük azonban számítsanak ellenállásra is, de ne ijedjenek meg attól (Mt 10,17–20).

Kiküldőjük nem titkolta, hogy tanítványai – küldöttei – missziójának ára és jutalma is van, illetve lesz. Súlyos (földi) ára lesz annak, hogy Mesterük nevében szolgálhatnak – de (földi) jutalom is éri majd őket. Az ár és a jutalom ugyanazon területről érkezik: emberi konfliktusok felvállalása szükséges Jézus szolgálatához, de sok testvért is kapnak majd, akik szinte a helyére lephetnek a bizonyságtétel miatt megromlott szülői, vértestvéri, stb. kapcsolatoknak (Mt 10, 34–39). A földi jutalom mellett azt is kilátásba helyezi az Úr, hogy szolgálatuknak az örökkévalóságra való kihatása is lesz: nem csak ők vállalják fel kritikus helyzetekben az Isten Fiát, hanem majd Ő felvállalja őket a legkritikusabb helyzetben, a Mennyei Atya előtt (Mt 10,32–33). Emellett pedig még örök jutalmat is kapnak érte (Mt 10,40–42).

4.3. A tizenkettő szolgálata a keresztre feszítés után

A tizenkettő szolgálatában meghatározó fontosságú fordulópont érkezik el az Úr Jézus halála és feltámadása eseményével. Természetesen hatalmas fordulópont ez az Úr Jézus létezésében. Fordulópont ugyanakkor a misszió szempontjából is, hiszen az Emberfia földi küldetése, missziója elvégeztetett. Ezek miatt az ő státusza is megváltozott: eddig küldött volt. Mostantól azonban ő a küldő. Már a Szentlelket is ő küldi el (Lk 24,48–49; ApCsel 1,4–5.8). A feltámadás előtt még azt olvassuk, hogy az Úr Jézus kéri az Atyát, és majd az Atya fogja küldeni. A feltámadás után azonban már maga az Úr Jézus küldi a Lelket (az Atyával együtt).

Krisztus azt is ígéri, hogy továbbra is népével lesz (Mt 28,20), de innentől kezdve ez már másképpen lesz megtapasztalható. A földön végzendő misszió végzése most már az Úr Jézusról a tanítványokra hárul teljes mértékben.

A tizenkettő ezen időszakban végzendő missziója nem volt korábban az Úr részletesen tárgyalt témái között, de célzott rá és várta ennek az időszaknak eljövetelét (Mt 24,14; 26,13; Mk 13,10; 14,9). A feltámadás után immár a „világmisszió” indulhat meg a minden nemzet felé való elindulással. Fontos kiemelni azt is, hogy a misszió lényege változatlan: a tanítványok feladata az Úr Jézus missziói hatókörének kiterjesztése. Az eszközök és a mód, ami által ezt elvégezni hivatottak: tanítványok elhívása és nevelése; igehirdetés, amelynek témája a megtérés szükségessége és evangélium; a bűnbocsánat hirdetése.

A misszió konkrét cselekménye azonban változik, hiszen a feltámadás előtti küldetés prédikálásról és gyógyításról szólt (Mt 10,7–8), a feltámadás után pedig hatalmas súlyponteltolódás történik az igehirdetés és tanítás irányába (Lk 24,47–48; ApCsel 1,8). A hirdetendő üzenet hangsúlya is változik. Korábban azt kapták feladatul a tanítványok, hogy erről szóljanak: „az Isten országa közel van” (Mt 10,7), mostantól ezzel szemben a megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden pogány között (Lk 24,47); bizonyságot kell tenni az Isten Fiáról (Jn 15,26–27); és tanúskodni az ő haláláról és feltámadásáról (Lk 24,46). „Mindez implicit volt Jézus Krisztus üzenetében, de explicitté vált a tanítványok igehirdetésében”.⁴⁵

A misszió célcsoportfókusza immáron nem szűk, hanem univerzálissá tágul: „az egész világon”, „minden nép között” hirdetendő az üzenet. Ez egy egyre bővülő, láncreakció-szerű terjedést jelent (ApCsel 1,8). Isten Fiának üzenete – tanítványai közreműködésével – átlép minden geográfiai és kulturális határon. Az ő mustármagról szóló példázata valósul meg, hiszen a Megváltó „kicsiben” szolgált abban az értelemben, hogy kevés ember felé szólt a Római Birodalom egy jelentéktelen provinciájában. Tanítványai által azonban „hatalmas fává” növekszik a misszió, ami lehetőséget ad arra, hogy átalakuljon a teljes emberi társadalom. A megváltó élete és halála volt az, ami miatt a világ sosem lesz többé az, ami előtte volt, hiszen őáltala „megnyílt a menny”. Ennek hírét tanítványai által küldte el hozzánk.

 

Összegzés

Isten terve az, hogy az emberek megismerjék őt, és elfogadják uralmát. Ennek érdekében ad küldetést népe számára arra nézve, hogy elmenjünk és tanítvánnyá tegyünk másokat, akik még nem hisznek. Jézus Krisztus ezt a megbízást adta a tizenkettő számára, és hitünk szerint nekünk is, akik az ő szolgálatuk által (sok generáció közreműködésével) hitre juthattunk.

A tanítványok ismerték missziói feladatukat, hiszen átvették az Úr Jézustól a missziói parancsot. Ennek ellenére sok mindennek be kellett következnie ahhoz, hogy tudatosan is a pogányok felé forduljanak, és elvigyék nekik az evangéliumot. A pünkösd ünnepe, a Szentlélek kiáradása, majd az ezek után bekövetkezett üldöztetés és szétszóratás volt az, ami kizökkentette a jeruzsálemi gyülekezetet az amúgy nagyon áldott, de mégiscsak – a globális misszió szempontjából – öncentrikus működésből. A hellenista zsidó-keresztények játszottak meghatározó szerepet ebben az átmenetben. Hét ilyen háttérrel rendelkező testvér diakónussá avatása után István vértanúsága, majd az ennek folyományaként felerősödött üldözés következménye lett a hellenista zsidó-keresztények szétszóratása. Ők pedig bátran kezdték megosztani az evangéliumot környezetükkel. Fülöp szamáriai szolgálata, Saul megtérése és damaszkuszi szolgálata is már ennek fényében történt. A pogánymisszió tudatos elindulása mindezek folyományaként a szíriai Antiókhiához köthető. Az ott működő gyülekezet rendelt ki testvéreket nagyon tudatosan missziói útra a pogányok felé.

Ma is tapasztalható a keresztény gyülekezetek sokaságában a készség hiánya, amikor a nem-hívők felé való missziói szolgálatról esik szó. A másik oldalon pedig olyan kegyességi irányzatok és társaságok buzognak a hittérítés területén, akik tevékenységükkel nagyobb kárt okoznak Isten országának, mint hasznot. Érdemes tehát gondos, szentírási alapokon nyugvó missziói látásra szert tenni, felismerni azt, hogy Isten maga hol nyit ajtókat küldetésünk számára, és ezek alapján felkészülten, a Szentlélektől vezetve, bátran elindulni a küldetésteljesítés útján. Ez a tanulmány ebben kíván egy apró, de fontos lépéshez segíteni.

 

Jegyzetek

1. „Rendszeresített hittérítési intézmény nincs és nem is volt a zsidóságban.” (Magyar zsidó lexikon, „Hittérítés” szócikk) Lásd továbbá a következő műveket: GOODMAN, Martin, Judaism in the Roman World, Brill Publisher, Leiden – Boston, 2007, SCHWARTZ , Frey J. D. R. szerk., Jewish Identity in the Greco-Roman World, Brill Publishing, Leiden – Boston, 2007.
2. STOTT, John, Az apostolok cselekedetei, Harmat-KIA, Budapest, 2010.
3. A prozelita kifejezés a görög προσέλευσις (megközelítés, odamenetel) szóból származik, és különösen is a fogság utáni zsidóság tevékenységéből adódó áttérőket, a pogányok közül a zsidó hitre váltó pogányokat jelöli.
4. A phobumenoi (görögül φοβούμενος τὸν θεὸν) személyek, vagy az úgynevezett „félprozeliták” azok az emberek voltak, akik felismerték Izrael Istenét, tisztelték őt, de nem vetették magukat alá a prozelitákra kötelező vallási szertartásoknak, a bemerítkezésnek, körülmetélkedésnek és az áldozatbemutatásnak.
5. WITHERINGTON, Ben III, The Acts of the Apostles – A Socio-Rhetorical Commentary, The Paternoster Press, Cambridge 1998, 135.
6. WITHERINGTON, 228.
7. STOTT, 94.
8. Uo. 124.
9. WITHERINGTON, 240., saját fordítás
10. STOTT, 131.
11. WITHERINGTON, 250.
12. Uo. 252.
13. KÓKAI NAGY, Viktor, Az első keresztyén mártír, Studia Theologica Debrecinensis, 2008/1. (21–37.), 2.
14. WITHERINGTON, 252.
15. Pál apostol sehol sem említi leveleiben, hogy részt vett volna István kivégzésénél, még csak nem is utal rá. A galáciabeliekhez írt levél elején leírtakhoz pedig jól kapcsolódott volna ennek közlése.
16. KÓKAI, 7.
17. Uo. 7-8.
18. KÓKAI, 15.
19. Uo. 12.
20. STOTT, 157.
21. WITHERINGTON, 280.
22. STOTT, 158.
23. WITHERINGTON, 288.
24. Uo. 290.
25. STOTT, 180.
26. WITHERINGTON, 304.m
27. Ez a leírás nem áll teljes mértékben összhangban Pál visszaemlékezéseivel a galáciabeliekhez írt levél. Pál csak azt említi, hogy „személy szerint” nem ismerték őt (Gal 1,22), csak hallomásból tudtak róla (23). A találkozáskor azonban „dicsőítették Istent” (24) őérte.
28. TENNEY, Merrill C., Újszövetségi bevezető, KIA, Budapest, 1986, 200.
29. U.o.
30. U.o.
31. Kornéliusz megtéréséről mint figyelemreméltó példáról lásd ezen dolgozat 1.5. alpontjának végét.
32. BURRIDGE, Richard A., Az evangéliumok tanulmányozása. In Scolar kézikönyv a Bibliához. Scolar Kiadó, Budapest. 2001, 546.
33. LARKIN, William J., WILLIAMS, Joel F., Mission in the New Testament – An evangelical approach, Orbis Books, Maryknoll, 1999.
34. Uo. 30.
35. Uo. 36.
36. A görög βασιλεία alapjelentése: királyság, királyi uralom. A magyar bibliafordítások a politikailag semlegesebb Isten országa kifejezést részesítik előnyben.
37. Uo. 39.
38. Uo. 41.
39. Az angol nyelvű szakirodalomban a twofold vagy double-edged impact kifejezés használatos.
40. Larkin, 42.
41. A hetvenkét tanítvány kiküldését a Lk 10,1–20-ban találjuk.
42. LARKIN, 47.

Felhasznált irodalom

• A SZENTÍRÁS MAGYARÁZATA, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1972.
• ALMÁSI Tibor, Máté evangéliuma. Gyúró Technik Kft. Budapest, 1989.
• CLARKE, Howard: The Gospel of Matthew and Its Readers. Indiana University Press, Bloomongton, 2003.
• COUSLAND, J. R. C., The Crowds in the Gospel of Matthew. Brill Publishing, Leiden-Boston-Köln, 2002.
• KAISER, Walter Című Jr.: Mission in the Old Testament, Baker Books, Grand Rapids, MI, USA, 2000.
• KÓKAI NAGY Viktor, Az első keresztény mártír, in: Studia Theologica Debrecinensis, 2008/1. (21-37)
• Uő, A hegyi beszéd. KRE HTK Doktori Iskola – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007.
• LARKIN, William J., WILLIAMS, Joel F.: Mission in the New Testament – An evangelical approach, Orbis Books, Maryknoll, 1999.
• LENKEYNÉ Semsey Klára: Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv magyarázata. In A Szentírás magyarázata, MRE Kálvin János Kiadója, Budapest, 1995.
• MAGYAR ZSIDÓ LEXIKON. Magyar Elektronikus Könyvtár online
• SCOLAR KÉZIKÖNYV A BIBLIÁHOZ. Scolar Kiadó, Budapest, 2001.
• STAGG, Frank: Újszövetségi teológia. TCM, Budapest, 2007.
• STOTT, John: Az apostolok cselekedetei, Harmat–KIA, Budapest, 2010.
• SZENT BIBLIA. Magyar Bibliatanács, Kálvin János Kiadó, Budapest, 1992.
• TENNEY, Merril C.: Újszövetségi bevezető, KIA, Budapest, 1986.
• THE GREEK NEW TESTAMENT, United Bible Societies, 4th, rev. ed., Suttgart, 1993.
• THE STRONGEST NAS Exhaustive Concordance of the Bible with Hebrew-Aramaic and Greek Dictionaries. The Lockman Foundation, 1981, 1998, online http://biblesuite.com/greek/1484.htm.
• VARGA Zsigmond: Máté evangéliumának magyarázata. In Szentírás magyarázata. MRE Kálvin János Kiadója, Budapest, 1995.
• Uő: Újszövetségi görög–magyar szótár, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1992.
• WITHERINGTON, Ben III: The Acts of the Apsotles. A Socio-Rhetorical Commentary, The Paternoster Press, Cambridge, 1998.